Eltörölt jövő írta: Andro

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Ha Sokka nem örült annak, hogy Zuko milyen búvóhelyet talált a csapatnak, akkor Ursa egyenesen minden idegszálával tiltakozott a hely ellen. Persze nem tette hangosan, de úgy érezte, hogy minél kevesebb ideig lesznek itt, annál jobb. A herceg ugyanis a Parázs-szigetre vitte őket, ráadásul a családi nyaralóba, ami ugyan elhagyatottan állt, de a lány tudta, mennyi veszély leselkedhet rájuk. Gyűlölte a Parázs-szigetet, az idegei hangosan sikítva tiltakoztak ellene, hogy akár egy percig is itt maradjon, hangosan azonban nem adott hangot az érzelmeinek. Még túlságosan is jól emlékezett arra, amikor egy évvel korábban kimentette Hinát és Hanát, akiknek a szüleit árulás vádjával nyilvánosan végezték ki a Tűz Urának parancsára. Ursa kénytelen volt végignézni a kivégzést, hogy kimenthesse a gyerekeket, de a látvány örökre beleégett az elméjébe. El akart tűnni innen, maga mögött hagyta a borzalmas emlékek színhelyét, de nem futamodhatott meg. Tudta, hogy Zuko semmit sem tud az eseményekről, nem hibáztathatta hát, hogy idehozta őket. Inkább összeszorította a fogát, és elindult, hogy egy kényelmes szobát keressen magának, lehetőleg minél messzebb Katarától és Sokkától. Úgy sejtette, a két testvér sem igen akar a közelében tartózkodni, bár túl messzire nem akart kóborolni a házban, az gyanút keltett volna. Végül talált egy egészen jó állapotban levő szobát az épület nyugati szárnyában, amelyet még nem kezdett ki az enyészet. Bár egy kis rendrakásra szükség volt, de az ágy és a bútorok legalább nem korhadtak el. A tető is rendben volt, nem volt lyukas, habár az évnek ebben a szakában egyébként sem volt jellemző az eső a szigeten. Az esős évszakig még jó három hónap volt hátra.

Ursa lepakolta a táskáját az ágyra, majd nekilátott megfelelő ruházatot keresni. Mielőtt idejött volna, gondosan bepakolt néhány ruhadarabot, amelyekre tudta, hogy szüksége lehet. Odahaza, Heping Daoyun járkálhatott mintás ruhákban, de azok itt feltűnést keltettek volna. Beletúrt a táskába, majd előhúzott egy vörös színű, ujjatlan felsőt, fekete nadrágot, amelynek oldalán egy vörös csík futott végig és fekete színű csizmát, majd nekilátott átöltözni. Éppen a felsővel bajlódott, amikor megérezte valaki jelenlétét a háta mögött. Ösztönös mozdulattal fordult meg, és már kilőtt volna egy tűzgolyót, amikor megpillantotta az ajtóban álló Toph-ot. Ursa meglepetten pislogott, majd eszébe jutott, hogy felül nagyjából nem visel semmit. Már kapta volna fel a felsőjét, amikor az is eszébe ötlött, hogy Toph vak, meg amúgy is lány, így nincs jelentősége, ha egy szál alsó ruházatban mutatkozik előtte. Hiszen úgysem látja, ha meg látná, akkor sem csinálna jelenetet.
– A frászt hoztad rám, Toph – sóhajtott Ursa, miközben mégiscsak felvette a felsőjét. – Mit keresel itt?
– Téged – válaszolta egyszerűen a földidomár lány. – Idegesnek tűnsz, mintha nem akarnál itt lenni. Feszült vagy, rémült és gyűlölöd a helyet.
Ursát nem lepte meg, hogy Toph pontosan tudja, milyen idegállapotban van. A vak lány a föld rezgéseit használta arra, hogy megállapítsa mi hol van a környezetében. Ráadásul érezte az emberek szívverését, amiből következtetett arra, hogy érzik magukat.
– Csak… rossz emlékek. – Ursa beletúrt hosszú, fekete hajába. – Nem szívesen vagyok a szigeten. De eszem ágában sincs elmenekülni, ha erre gondoltál.
– Tök mindegy, mit gondolok – vont vállat Toph. – Nekem nincs bajom veled, nem utállak, de nem is bízom benned olyan vakon, mint Piciláb. Viszont azt tudom, hogy nem akarsz minket bántani, mert nem érzek benned erre való szándékot.
– Nos, te úgyis tudod, ki mit gondol, és milyen szándékai vannak – mosolyodott el Ursa. – És mik a te szándékaid? Mert gondolom, nem ok nélkül kerestél fel.
– Aang meg akar beszélni valami fontosat a csapattal, és mivel már te is a csapat tagja vagy, gondoltam, szólok neked – közölte Toph.
– Megyek – biccentett a tűzidomár lány.
Lesimította a felsőjét, haját copfba fogta, majd az ikerpengéit magához véve – az idefelé úton csinos, vörös-kék lógó díszeket kötött rájuk – követte a földidomár lányt az udvarra. Kezdett újra nyugtalan lenni. Nemcsak a hely tette, de ez az egész. Rossz ízt érzett a szájában, ami nála a közelgő pánik jele volt, de erővel nyomta el magában az érzést. Most nem omolhatott össze. Erősnek kellett lennie, ha teljesíteni akarta az önmaga által vállalt küldetést. Elvégre megígérte a nagyapjának, hogy bármi áron is, de segít az Avatarnak legyőzni a Tűz Urát. Most pedig már nem fordulhatott vissza.

~*~

Hiroto odakint edzett az udvaron a katonáival, amikor meghallotta, hogy valaki közeledik. Mikor megfordult, megpillantotta apját, Tae Yang tábornokot, így azonmód abbahagyta a gyakorlást, és térdre ereszkedett. Mindig megadta a tiszteletet a nála idősebb férfinak, aki nemcsak apja volt, de a hadsereg egyik nagybecsű tábornoka is, aki rengeteg győztes csatát tudhatott már magáénak az elmúlt években.
– Apám – szólalt meg tiszteletteljes hangon a fiatal férfi –, miben lehetek szolgálatodra?
– Állj fel, fiam! – intett a tábornok, mire Hiroto felemelkedett. – A Tűz Ura fontos feladatot szánt nekünk.
– Fontos feladatot? – kérdezte megdöbbenve az ifjú, akin látszott, alig várja, hogy végre bizonyíthasson.
Hiroto alig múlt húszéves, immáron őrnagyi rangban szolgált a Tűz Urának hadseregében, de nagyon várt rá, hogy végre előléptessék. Ő is a tábornoki rangra vágyott, mint amit az apja is birtokolt. Magas volt, délceg, igazi hercegre valló, nemesi arcvonásokkal, büszke tekintettel, szemei olyan színűek voltak, mint a lenyugvó nap, haja hosszú és ébenfekete. A Tűz hadseregének tiszti egyenruháját viselte, oldalán kard függött, bár mindenki tudta, hogy ritkán használja. Inkább a tűzidomítással szeretett harcolni, amelyhez kiválóan értett. Bár nem olyan kiválóan, mint Ursa.
– Mint tudod, Ursa elszökött, és sikerült magával vinnie „azt” is. Ezzel pedig hatalmas veszteséget és szégyent hozott a Tűz Népére, amelyet meg kell torolnunk – mondta Tae Yang, mire Hiroto szemei elkerekedtek. Az ifjúnak eszébe sem jutott, hogy Ursa egyszer visszajön, pláne azok után, amilyen körülmények között négy éve megszökött innen Miyával együtt. – A Tűz Ura így azt a feladatot bízta ránk, hogy toroljuk meg ezt a sértést, mégpedig kegyetlenül, senkit sem kímélve.
– Sosem gondoltam volna, hogy pont Ursa lenne képes ilyesmire – sóhajtotta halkan Hiroto. – Hiszen olyan… szóval… olyan volt, mintha a húgom lett volna. Ráadásul mindig hűséges volt a Tűz Urához, vakon követte minden parancsát. De aztán…
– Most fontosabb dolgunk is van, mintsem holmi szentimentális dolgokon töprengeni – jelentette ki a tábornok, kezét fia vállára téve. – Tudom, hogy éreztél aziránt a lány iránt, ám most félre kell tenned személyes érzéseidet! A Tűz Ura azt parancsolta, hogy támadjuk meg Heping Daoyut, és ha kell, irtsunk ki mindenkit az utolsó szál emberig. Ezt a megtorlást szánja Ursa arcátlan viselkedéséért.
– De… de hát… Miya is ott van! – fakadt ki hangosan Hiroto. – Nem tehetjük! Ha megtesszük, őt is megöljük! Én… képtelen lennék ártani neki…

Tae Yang nem szólt azonnal. Tudta, milyen gondolatok foglalkoztatják az ifjú harcost, pont azok, amelyek őt is. Normális esetben nem ártott volna sem Ursának, sem Miyának, hiszen mindketten a Tűz Földjén, a palotában nőttek fel. Ismerte őket, valamilyen módon még kedvelte is a lányokat, de ez most más volt. Elszöktek, ráadásul Ursa egy megbocsáthatatlan bűnt követett el. Kétszer is. Egyszer elárulta a Tűz Népét, másodszor ellopott valamit, aminek a létezéséről sem lett volna szabad tudomást szereznie. Harmadszor pedig megszegve a legszentebb tabut, használta is az eszközt. Ezzel háromszoros árulást követett el, amelyért neki és mindenkinek, akit szeretett, pusztulnia kell.
– Ursa elárulta a Tűz Népét, Hiroto. Megszegte a legszentebb tabut, amikor használta „azt”. – mondta határozott hangon Tae Yang tábornok. – Emiatt pedig vesznie kell neki is, és a társainak is! Miya sem különb, hiszen itt hagyott minket, nem törődött velünk, ő is árulóvá vált. Ellenünk fordult, fiam. Ráadásul, senki sem olyan botor, hogy szembeszálljon a Tűz Urának parancsával. Remélem, nem áll szándékodban neked is elárulni dicső hazánkat, fiam.
– Nem, apám – rázta a fejét az ifjú, miközben lehajtotta a fejét. – Csak… olyan nehéz. Együtt nőttünk fel és… mikor megszöktek én… sosem gondoltam volna, hogy egy nap harcolnom kell ellenük. De igazad van, árulók mind a ketten, akik cserben hagyták a Tűz Népét, cserben hagyták a Tűz Urát és ellene fordultak. Ha nehéz is, de kötelességem, hogy megállítsam őket. Bármi áron. Ők már nem tartoznak közénk. Árulók, becstelen senkik, akiknek meg kell fizetniük bűneikért!
Tae Yang nézte a fiát, és jól tudta, hogy az ifjú tűzidomárban is kettős érzelmek kavarognak, ahogy benne is. Nem szívesen bántották volna a két lányt, de a parancs az parancs volt, amelyet végre kellett hajtaniuk. A tábornok bátorítóan megpaskolta fia vállát, majd utasította, hogy szedje össze a csapatát, mert két órán belül indulniuk kell. A Tűz Ura ugyanis semmit sem gyűlölt jobban a kudarcoknál, mint a tétlen és ostoba időhúzást. Hiroto mélyen meghajolt apja előtt, majd elindult, hogy teljesítse a parancsokat. Már nem volt visszaút, de a szíve akkor is nehéz volt.

~*~

Amint az udvarra értek, Ursa inkább érezte, mintsem látta a többieken a feszültséget. Aang, Sokka, Katara és Zuko éppen halkan tárgyaltak valamit, ám amint Toph és Ursa megjelentek, elhallgattak. A tűzidomár lány tudta, hogy róla beszélgettek, és bár nem érdekelte különösebben, azt nehezményezte, hogy nem a szemébe mondják, bármit is gondoljanak róla. Némi ellenérzéssel telve telepedett le Aang és Zuko közé, akik helyet szorítottak neki. Így viszont szembekerült Sokkával, míg Zuko másik oldalán Katara nézett rá gyanakvóan, nem igazán rejtve el az ellenérzéseit az új csapattag iránt. Toph nemes egyszerűséggel beült Katara és Sokka közé, de nem sokat segített Ursa feszült idegállapotán.
– Nos, ki vele, miről bájcsevegtetek? – törte meg a csendet Ursa. – Na, jó, máshogy kérdem. Ha problémátok van velem, miért egymás között sutyorogtok róla, és miért nem nekem mondjátok?
– Nem… nem arról volt szó… – mondta akadozva Aang, mire Ursa kétkedve horkantott fel. Túlságosan is jól ismerte már az ilyesmit. Az emberek sok mindent gondoltak róla, amelyeknek egy része még igaz is volt, de sosem mondták egyenesen a szemébe. – Csak… a legutóbbi álmomról volt szó. Te is benne voltál, ezért…
– Ezért? – kérdezte Ursa, akit kezdett érdekelni a dolog. – Szóval egy ostoba álom miatt vetettek be a csapatba?
– Én ugyan nem akartalak bevenni, de Zuko és Aang erősködtek, hogy nem keversz bajt! – csattant fel Katara, mire a herceg gyengéden megérintette a vállát. – De igaz, és Zuko, ne nyugtatgass! Nyugodt vagyok! Teljesen nyugodt, de attól még nem bízom benne!
– Katara, hadd mondjam végig! – kérte a lányt a szerzetes, mire a vízidomár lány puffogva elhallgatott, de le sem vette a szemét Ursáról. – Ami az álmomat illeti – fordult most Aang a tűzidomár lány felé, aki érdeklődve figyelte –, azt akartam mondani, hogy már többször álmodtam rólad. De mindig csak homályosan jelentél meg, kivéve pont azon az éjszakán, mielőtt Azula megtámadott minket. Segítséget kértél tőlem. Azt mondtad, „Segíts! Aang Avatar, segíts!” Pontosan ezt, aztán felébredtem. De annyit láttam, hogy menekültél valakik elől.
Ursa megremegett a hallottakra, bár igyekezett ezt nem mutatni. Ennek ellenére tudta, hogy Toph megérezte a benne dúló vihart. Tudta, hogy Aang igazat mond, hiszen valóban az Avatar segítségét kérte, de nem hangosan. Fogalma sem volt, hogy álom formájában, vagy látomásként ezek a szavak eljutnak a fiúhoz. Aangnak valóban rendkívüli ereje lehetett, ha ezt képes volt megérezni, ha képes volt róla álmodni, mielőtt még találkoztak volna. Ennek ellenére nem akarta megadni annak örömét, hogy Aang tudja, igaza van. Még nem bízott annyira egyikükben sem, az Avatarban sem, így úgy döntött, úgy fog viselkedni, ahogy tőle általában elvárnák.
– Szóval, azt várod, hogy bevegyem ezt a „rólad álmodtam” dumát? – vonta fel a szemöldökét Ursa, mire Aang értetlenül meredt rá. – Sozin üstökösére, ez a lehető legbugyutább csajozós szöveg, amit életemben hallottam. Ha ezzel akarsz felcsípni, haver, akkor találj ki valami jobbat.
– Én… én nem… úgy értem… Nem erről van szó! – kiabált Aang, de addigra már fülig vörösödött. Még ő is rájött, hogy amit mondott, tényleg hasonlított valami csajozós szöveghez, amivel a fiúk a lányokat próbálják meghódítani. – Amit mondtam, az igaz! Higgy nekem!
– Kéne? – kérdezte a tűzidomár lány, aki belül kissé kezdte élvezni a műsort. – Hiszen ti sem hisztek nekem, nekem mi okom lenne rá? Még te sem bízol bennem, Avatar, hiába bizonygatod, de esélyt nem akartok adni nekem arra, hogy bizonyítsak. Bár, az igaz, hogy bevettetek a csapatba, hogy szemmel tarthassatok. Még te is önös érdekből hívtál magatok közé, ne is tagadd!
Senki sem szólt egy szót sem, hiszen mindannyian tudták, hogy Ursa fején találta a szöget. Aang és Zuko igazából valóban kissé önös érdekből beszélték rá a többieket, hogy engedjék Ursát csatlakozni a csapathoz. Toph félig-meddig bízott a lányban, a két víztörzsi testvér viszont inkább látták volna minél messzebb az új tűzidomárt a közelükből. Ursa megvakarta a tarkóját, majd miután kiadta magából a dühét és némi csalódottságot, felsóhajtott. Nem akart rosszban lenni a többiekkel, nem akart az ellenségük lenni, hiszen kölcsönösen szükségük volt egymásra.
– Sajnálom – szólalt meg hirtelen Aang. – Igazad van, de tudod, a Tűz Népe az ellenségünk és még ha segítettél is, nehezen tudunk bízni benned.
– Végre egy őszinte mondat tőled – biccentett egyszerűen Ursa, és egy apró mosoly jelent meg a szája szegletében. – Ezzel már kezdhetünk valamit.
– Szóval, nem haragszol? – kérdezte az Avatar, mire a többiek kételkedve néztek a lányra. Még Toph is fülelni kezdett, mert érezte az Ursában dúló bizonytalanságot.
– Nem, nem haragszom – rázta a fejét a lány. – De a bizalomért mindannyiunknak meg kell dolgoznia, nem igaz? Azt hiszem, elsősorban nekem – nevetett fel a fekete hajú lány.
– Ez igaz – bólintott Sokka. – Mondjuk kezdhetnéd azzal, hogy segítesz nekünk kitakarítani ezt a disznóólat!
– Én fogok veled dolgozni! – jelentette ki Katara, mélyen Ursa szemébe nézve. – Így legalább szemmel tarthatlak.
Ursa vállat vont, hiszen neki aztán tényleg mindegy volt, hogy ki tartja szemmel. Úgy érezte, ahhoz, hogy Sokkát megnyerje magának, először Katarával kell összebarátkoznia. Ez pedig kemény dió lesz.

Fél órával később Ursa Katara társaságában az emelet nyugati szárnyát takarította, ahol a hálószobák többsége is volt. Éppen a padlót söpörték fel, miután eltávolították a rengeteg, immáron használhatatlanná vált limlomot. A többségük fából volt, Zuko pedig nem ellenezte, hogy később akár tűzifaként is használhassák. Ezen kívül volt néhány, már rongyokban lógó függöny, szétszakadt szőnyeg is, amelyeket már nem volt értelme megjavítani, annyira tönkrementek. Ursa az egyik szoba előtt söprögetett, pont azelőtt, amelybe végül Katara költözött be, hogy szemmel tarthassa a tűzidomár lányt. A szoba pont szembe volt Ursa szobájával, ami a lányt egy cseppet sem zavarta, bár jobban örült volna a teljes magánynak. Legalábbis az elkövetkezendő pár napban, de tudta előre, hogy erre semmi esélye nincs. Ursa magán érezte Katara tekintetét, holott a lány nem is volt mellette. A dolog kezdte idegesíteni, de nem tette szóvá. Szívesen beszélgetett volna a lánnyal, szerette volna jobban megismerni. Bizonyos tekintetben Katara sokban hasonlított Miyára, pont olyan makacs volt, bár Miya kevésbé volt cinikus és előítéletes. Ő inkább volt önzetlen, jószívű és mindig igyekezett heves viták nélkül megoldani a konfliktusokat.
– Az első este azt mondtad, hogy a legjobb barátod egy vízidomár – szólalt meg hirtelen Katara, mire Ursa kíváncsian fordult a barna hajú lány felé. Még a söprést is abbahagyta. – Ez tényleg igaz, vagy ezzel akartál bevágódni nálam?
– Ezt úgy mondod, mintha randira akartalak volna hívni – vigyorodott el Ursa, de aztán hirtelen elkomolyodott. – Én nem pont ezt a kifejezést használnám a helyedben. De igazat mondtam. A legjobb barátnőm, Miya, valóban vízidomár. Ő a legfontosabb ember az életemben, akiért bármire képes lennék. Egyidős velem, tizenhat éves, bár tíz héttel fiatalabb nálam. Bár az az igazság, hogy ő… félvér.
– Ezt hogy érted? – Katara hangsúlya elárulta, hogy a lánynak nem tetszik a kifejezés, vagy talán csak gyanakodott.
– Az anyja valóban vízidomár volt, aki az Északi Víztörzsből származott – válaszolta a fekete hajú. – Meghalt, amikor Miya megszületett. Az apja azonban a Tűzhadsereg egy magas rangú tagja, aki akkoriban mindössze őrnagyként szolgált. Azóta talán már magasabb rangra jutott. Ő nevelte fel Miyát a fővárosban a Tűz Népénél. Mi is így találkoztunk tíz évvel ezelőtt, amikor a fővárosba kerültem. – Ursa látta, hogy Katara szólni akar, látta az arcán a döbbenetet, így megelőzte. – Mielőtt megkérdeznéd, nem. A férfi nem ölte meg Miya anyját. Szerette őt, de… ezt nem mindenki nézte jó szemmel. Különösen Miya apjának felesége nem. Miya anyja a férfi ágyasa volt, és mint ilyet, Mina úrnő betolakodónak tekintette. Ráadásul már volt egy fiúk is, aki pontosan négy évvel idősebb nálunk. De Miya anyja a szülésbe halt bele. Gyenge volt a szíve.
– És te biztos vagy benne, hogy nem ártottak volna annak a nőnek, igaz? – kérdezte hidegen Katara. – A Tűz Népének tagjai híresek arról, hogy bánnak a más népekhez tartozókkal.
– Miya apja szereti a lányát – mondta halkan Ursa. – Sosem ártott volna az anyának. Ezen kívül lassan Mina úrnő is elfogadta a lányt, és a sajátjaként nevelte fel. Ezt onnan tudom, mert bizonyos okok miatt elég sokáig velük éltem.
Katara szólni akart, de látta Ursa arcán a fájdalmat, így nem szólt semmit. Érezte, hogy Ursa valamit nem akar elmondani, hogy valami szörnyűség történt vele a múltban. A bizonyos okok legalábbis erre engedtek következtetni. De nem tudott megbízni benne, pedig szeretett volna. Ennek ellenére az előítéletei és tapasztalatai nem engedték, hogy elgyengüljön. Habár Zukonak is megbocsátott, sőt, nagyon jó barátok lettek, de Zuko más volt. Aztán arra gondolt, akárki legyen is ez a Miya nevű lány, fontos Ursának, hiszen úgy beszélt róla, mint az élete fontos szereplőjéről.

Csendben takarítottak tovább, nem szólva egymáshoz, nem tudva, mit mondjanak a másiknak. Ursa Katarára pillantott, amikor a lány éppen egy régi szőnyeget tekert fel, és elkerekedett a szeme. Előbb pillantotta meg a fekete-vörös villanást, mintsem a vízidomár lány észlelhette volna. Ursa egy szempillantás alatt ugrott oda a másik lányhoz és húzta el onnan, amire Katara kezével-lábával kalimpálni kezdett.
– Eressz el! Hagyj békén, mit művelsz?! – kiabálta hevesen a barna hajú, mire Ursa elengedte.
– Kis híján végzett veled egy szörnyeteg – közölte hidegen Ursa, majd a feltekert szőnyegre mutatott. Azon egy, nagyjából öt centiméter nagyságú, fekete alapon vörös mintás, kerek testű pók mászott végig. – Nyílméreg pók, ráadásul egy nőstény. Ha beléd mar, fél percen belül halott vagy és a mérgének nincs ellenszere.
– Úristen… – suttogta Katara, miközben egész testében remegett. – Én...majdnem meghaltam…
– Nos, mázlid volt – vont vállat Ursa, miközben óvatosan keresett valamit, amivel eltávolíthatná a kellemetlen albérlőt. – Közeleg a költési szezon, és biztosan van itt valahol egy fészek tele kikelésre váró kicsikkel. A nyílméreg pók a sötét, hűvösebb helyeket kedveli és csak itt a szigeten őshonos. Alapjáraton nem támad, csak ha veszélyt érez, te pedig elég fenyegetést jelentesz számára.
Lábdobogás hangzott fel, és hamarosan Zuko futott be Sokkával a háta mögött. Ursa a pókot figyelte, amely a hangzavarra megtorpant, majd egyenesen masírozni kezdett tovább.
– Mi volt ez a kiabálás? – kérdezte Sokka, előbb a még mindig remegő húgára, majd Ursára pillantva. – Mit műveltél a húgommal?! – förmedt rá a tűzidomár lányra.
– Csak megmentettem egy mérges póktól, mielőtt elhalálozna itt nekem – mutatott Ursa a szóban forgó állatra.
– Ez egy Nyílméreg pók! – mondta döbbenten Zuko, miközben Ursa továbbra is keresett valamit, amivel biztonságosan megfoghatná a betolakodót. Végül talált is egy botot, valamint egy vastagabb függönydarabot, ami valamikor leeshetett az egyik fal mellé.
– Igen, és most menjetek arrébb! – mondta Ursa. – Megfogom, kiviszem, valaki pedig keresse meg addig a fészkét. Biztosan van egy a közelben, mivel, mint Katarának is mondtam, ez egy nőstény. És valaki vigye innen Katarát, mielőtt elájul nekem az idegességtől.
Zuko nekilátott megkeresni a fészket, míg Ursa óvatosan a bottal megfogta a pókot, majd az anyagdarabba tekerte, hogy ne mászhasson ki és ne árthasson senkinek. Ezalatt Sokka lekísérte Katarát az alagsorba, ahol mindent elmondott a többieknek. Aang és Toph tisztes távolságba húzódtak, míg Ursa kivitte az ajtón a pókot, majd a háztól jó messzire szabadon eresztette. Nem ölte meg, hiszen a pók is a természethez tartozott, csak azt tette, amit a természete diktált neki. Aang sem örült volna neki, ha feleslegesen kioltja egy élőlény életét, a pók pedig igazán nem tehetett róla, hogy rosszkor volt rossz helyen. Ráadásul a pókok szerencsét hoztak, megölni őket pedig balszerencsét jelentett. Habár Ursa nem volt babonás, de mégis úgy döntött, jobb félni, mint megijedni.

Ursa nem ment azonnal vissza a házba, egy kicsit egyedül akart maradni, így majdnem estig egy mező határán kóborolt. Csak akkor ért vissza, amikor a nap már igencsak lemenőben volt. Tudta, hogy át kéne kutatni a házat, hátha vannak más veszélyes élőlények is a falak között. Elvégre a ház sokáig elhagyatott volt, ki tudhatja, mi minden telepedett meg itt. Persze, nem akarta ezt felhozni, sőt, azt sem tudta, hogy fogják fogadni a többiek. Talán Sokkáék azt fogják hinni, hogy ő tette oda a pókot, hogy szándékosan ártani akart Katarának, vagy így akart a bizalmukba férkőzni. Pont ezért lepte meg, hogy amikor fellépdelt a lépcsőn, az ajtóban Katara várt rá. Ursa megtorpant, nem tudta, mit kéne mondani, vagy csinálnia. Aztán csak annyit érzett, hogy két kar öleli át a nyakát és megdöbbenve jött rá, hogy Katara a nyakába borulva áll.
– Köszönöm! – suttogta halkan a vízidomár lány. – Megmentetted az életemet. Ha… ha nem pillantod meg azt a pókot, én már…
– Említésre sem méltó – vont vállat Ursa, de azért óvatos, suta mozdulatokkal meglapogatta Katara hátát.
– Nem erről van szó – húzódott el Katara, és komolyan nézett a tűzidomár lány szemébe. – Nem bíztam benned, pedig segítettél nekünk Azula ellen. De… azután, ami a családommal és a barátaimmal történt… nehezen tudtam megbízni egy tűzidomárban. De te bebizonyítottad, hogy bízhatok benned. Sajnálom, hogy olyan goromba voltam, bocsáss meg!
– Én nem haragszom, ha te sem – döntötte félre a fejét Ursa. – És mi lesz a kókler bátyáddal?
– Majd ő is megbékél – mosolyodott el halványan Katara. – Gyere, már mindenki téged vár és a többiek kezdenek éhen halni.
Ursa elnevette magát, mire Katara is kuncogni kezdett és együtt léptek be a házba. A fekete hajú lány tudta, hogy az első csatát megnyerte, de hosszú az út, míg a háború is véget ér. Katara bízott már benne, de Ursa tudta, hogy ez a bizalom olyan törékeny, mint egy vékony fűszál, ha pedig eltörik, soha többé nem lehet összeragasztani.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)