Az, aki elbújt a fény mögé írta: Hirondelle

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Ahogy a nap a felhők mögé bújik, a kerítések mellé ültetett tűzvirág neonszínei elszürkülnek.

Újra itt állok, a régi kert előtt. Mennyi minden változott, mióta utoljára erre jártam. Sövényt ültettek, hogy ne lehessen belátni, én mégis bekukucskálok az ágak között. A ház falait narancssárgára festették, a füvet lenyírták és eltűnt a pingpongasztal. Rá sem ismerek a helyre. Fájdalmasan más lett.

Innen nem látszik, de a kertben állt egy kút. Emlékszem, egyszer, amikor belenéztem, békák pislogtak rám a sötétből. Ki tudja, hogyan és mikor estek bele, aztán csak lebegtek ott tétlenül a víz színén. Túl mélyen volt a felszín, bárhogyan próbálkoztunk, nem tudtuk kivenni őket. Vajon mit ettek? Fogalmunk sem volt, de mindig, amikor rájuk néztünk, egyre többen lettek.

Kövér cirmos bújik át a kerítés lécei közt, a hátsó lábával megvakarja az oldalát, azután sárga szemével rám mered. A macskák mindig észreveszik az ilyesmit. Az olyanokat, mint én.

Beljebb egy nő a konyhakertet locsolja slaggal, ujját a vízsugár elé tartva, hogy ernyőszerűen spriccelje a növényeket, aztán a csövet átveszi a másik kezébe, és megleheli az előbbit. Milyen ismerős mozdulat. Bárcsak én is érezhetném még egyszer azt, ahogy a hideg átjárja az ujjaimat, a csontjaimba kúszva, fájdalmasan hasogatva, és azt az érzést keltve, hogy ha még tovább hűlni hagyom a kezemet, egy óvatlan mozdulatkor eltörhet.

Ő nem lát meg engem. Nem is baj.

– Szia! Keresel valakit?

Több pillanatba is beletelik, míg rájövök, hogy hozzám beszélnek. Egy fiú áll a kapunál. Elszoktam már tőle, hogy megszólítsanak.

Igen, keresek, de nem valakit, inkább csak az emlékeimet. Valahol elhagytam őket. Talán, ha alaposan körülnézek itt, újra összeszedegethetem őket.

– Segíthetek? – lép ki a kapun egyik lábával, az arcán kedves mosollyal.

Hiába, ő nem segíthet.

Mindegyik itt történt kis esemény egy gyöngyszem volt, de kicsi és szürke, ezért örökké vártam egy újabbra, ami talán színes lesz, de legalábbis ragyogó, és sokkal nagyobb a többinél, hogy aztán majd az legyen életem nyakláncának közepén, kiemelt helyen. De ilyen sosem jött, aztán a cérnám betelt szürke gyöngyökkel, és amikor össze akartam kötni a két végét, kicsúszott a kezemből. A gyöngyök leperegtek, egy részük a szekrény alatt, a többi pedig a porszívóban végezte.

Pedig bármelyik lehetett volna középen, kiemelt helyen, éppen elég fényesek és gömbölyűek voltak hozzá. Persze akkor még nem tűntek annak, csak valahogy most, utólag.

A tekintetemet újra a kert felé fordítom, elkeseredetten keresve valami ismerőset. A ház mögött állt egy magas fenyőfa. Baglyok éltek rajta, éjjelente sejtelmesen huhogtak, és reggelre kis csomagokat hagytak a fa alatt, tele szőrrel és apró csontokkal. Most nem látom. Hová lett?

Kivágták…

Túl sok minden változott itt meg.

Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább elmegyek.

– Kérlek, várj! – szól utánam a fiú. – Én András vagyok. Neked mi a neved?

Már nyitnám a számat, de újra becsukom. Felesleges megmondanom. A név csak egy címke. Lehámlik idővel.

– Várj! – Követ pár lépésnyit, de aztán megtorpan, és a szemöldökét ráncolja. Talán gyanakodni kezd. – Ki vagy te?

Ki is vagyok én? Attól tartok, mire megválaszolnám a kérdést, már valaki más lennék. Mindannyian a változás megállíthatatlan vonatán ülünk, senkik voltunk, és valakikké válunk, majd valakikből újra senkikké leszünk.

Nem állok meg, és nem felelek. Lassan távolodom tőle, és amikor a nap újra előbújik a felhők mögül fényárba borítva a hepehupás földutat, eltűnik a szürkeség, és én is eltűnök.

Ő pedig rájön majd, milyen különleges képessége van.



Vége




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)