Cave Canem! írta: Xwoman

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Választott kívánság: Főszereplőnk végzős gimnazista, aki csak az őszi szünet előtti éjjel realizálja, hogy a kötelező ötven óra közösségi szolgálatnak jóformán még neki sem fogott. Kétségbeesésében segítőnek jelentkezik egy állatmenhelyre (hogy hogy bukkant rá, az mindegy). Fontos megjegyezni, hogy főszereplőnknek soha az életben nem volt kisállata, így első nap nem igazán találja a helyét.
Egy nagyjából korabeli önkéntes siet a segítségére, aki rögtön megdobogtatja a főszereplő szívét. Viszont akad egy kisebb probléma: Az önkéntes rövid haja, finom arca, filigrán alkata és fiús stílusa miatt igen nehézkes eldönteni, hogy fiú-e vagy lány. És még a neve is uniszex!
Főszereplőnk ugyan biszexuális, mégis zavarba esik. Rákérdezni fél, ezért folyamatos bénázás közepette igyekszik kideríteni az önkéntes nemét, és ami még fontosabb: hogy van-e esélye nála.
(Csak egy lightos, esetlen, humoros-romantikus történetre gondoltam. A két főszereplő neme
mindegy, bár örülnék, ha legalább az egyikük lány lenne.)


Cave Canem!
- Sybill Dumbledore kívánsága alapján -



Egyik kezemben a mobil az útvonaltervvel, másikban a papírlapra felrajzolt térkép, de így is alig találom a menhelyet. Nem is jártam még ezen a környéken, azt hittem, erre út sem vezet. Szűk kis utca, két oldalról kertes házak, kicsik, elhanyagoltak, a legtöbbről pereg a vakolat, a redőnyök – már amelyiken van – féloldalasan leszakadva. Az égen szürke felhők, az aszfalt nedves a nemrég esett esőtől.

Az úton néhány macska bóklászik, gondolom, nincs okuk feltételezni, hogy erre tévedhet egy autó. Biztos ez a jó irány?

Sajnos igen… Hogy tudták ezt a vackot ilyen lehetetlen helyre építeni? Hiszen már sötét lesz, mire elindulhatok haza! Megborzongok. Nem vagyok paranoiás, de olyan, mintha egy zombifilmbe csöppentem volna. Pontosabban annak is a végébe, amikor már mindenki meghalt.

Apu miért is nem tudott jobb helyet intézni nekem? Persze, örülhetek ennek is így az utolsó pillanatban, hogy Laci bá – apu munkatársa – be tudott ide ajánlani.

Laci bá is be szokott segíteni a menhelyen meló után, meg rendszeresen magához vesz kutyákat, amíg nem talál nekik végleges gazdát. Brr… Szag. Kutyaszőr. Ráadásul hajnalban kelni, sétáltatni, etetni… Én eddig még egy szobanövényt sem tudtam pár hétnél tovább életben tartani!

Ekkor vonítás hallatszik az utca vége felől, fájdalmas és rémült, végigfut a hátamon a hideg tőle. A többi kutya válaszol, mintha egymást akarnák túlugatni, az egész utca visszhangzik tőlük. Oké, ebből már most elég volt. Nem megyek oda, nem-nem-nem! Ezen az áron nem kell az érettségi sem, vagy bánom is én, lenyomok pár hatórás műszakot bárhol máshol, de ez nekem sok! Nagy lendülettel megfordulok, ekkor meglátom Őt.

Kissé lehajtott fejjel jön felém, fekete hajába apró gyöngyökként tapadnak a szitáló esőcseppek – mikor kezdett esni egyáltalán? –, arca rózsaszín a hidegtől, a kabátja szárnyait az egyik kezével fogja össze maga előtt. Halkan lép, akár egy macska, észre sem vettem, mikor került mögém. Egy pillanatra összeakad a pillantásunk, de nagyon furán nézhetek, mert nagy ívben megkerül, és megy tovább.

Balfék vagyok, miért nem köszöntem rá? De teljesen lefagytam, ez a lány GYÖNYÖRŰ, így, csupa nagybetűvel. És ahogy látom, ő is oda igyekszik! Csak nem egy másik önkéntes? Ha az, akkor ott a helyem! De mi van, ha csak beugrik egy dögért, és megy is tovább? Mert így ellógni már ciki lenne.

Á, hülye vagyok, egy kutya nem egy kiló kenyér, biztos, hogy ő is melózni jön!

Muszáj utána menni, pont az esetem, igazi jégkirálynő ezzel a mélykék szemével! Emellett szép halvány a bőre, piros a szája… Modern Hófehérke! Egy bakancsos, szakadt farmeros, bőrkabátos Hófehérke.

Veszek egy nagy levegőt, és elhatározom magam. Ha kiderül, hogy nem oda megy, vagy mégsem marad, akkor többet nem is látnak erre. Két órát meg csak ki fogok itt bírni!

Megállok az egyik kerítés mellett, és kiveszem a táskából a tükrömet, hogy megigazítsam a hajam, és ellenőrizzem, nem kenődött-e el a szempillaspirálom. Kicsit sajnálom, hogy nem festettem ki jobban magam, de a fene sem gondolta, hogy pont itt találom meg életem szerelmét!

Na jó, ennyire nem élem bele magam, lehet, hogy nem is vagyok az esete, de akkor is! Nagy lendülettel nekiiramodok. A lány már eltűnt egy kapu mögött, és amennyire a sűrűn egymás mellett álló kerítéslécektől látom, ez tényleg a menhely, és szerencsém van, egy dög sem szaladgál kint szabadon – az ugatás a kennelekből jön.

Benyitok, mielőtt meggondolhatnám magam, ám két lépést sem teszek, amikor ugatás fogad – és mintha a rémálmom válna valóra, az egyik kennel ajtaját kilöki egy nagytestű, loncsos, fehér kutya. Nem ezekről mondják, hogy igazi gyilkosok? Sikkantok, és egy ugrással a kapunál termek, ám az nem nyílik. Miért most ragad be ez a vacak?

Visszafordulok, és látom, hogy a kutya elindult felém, leszegett fejjel, fogát vicsorítva hörög rám, én pedig a kapura tapadva ölelem magamhoz a táskám, mintha bármitől is megvédene.

– Segítsen valaki! – Alig jön ki hang a torkomon, kétlem, hogy meghallják. Miért jöttem ide? Miért történik ez velem?

– Brúnó! – Az úton látott lány megint mintha a semmiből bukkanna elő, és határozottan elindul a vicsorgó kutya felé. – Nem mész a helyedre?

El sem hiszem… A dög most már rá figyel, de őt nemhogy nem akarja megtámadni, de meg is hunyászkodik neki. Ez milyen varázslat?

Hófehérke tesz még egy határozott lépést a kutya irányába, mire az visszakullog a helyére.

– Köszönöm… – Csak ennyit tudok kinyögni, és minden erőmre szükségem van, hogy a lábam ne rogyjon össze alattam. Elvileg romantikusnak kellene találnom, hogy megmentett, de pillanatnyilag csak örülök, hogy élek.

– Hogy jut eszedbe sikítva berontani a kutyák közé? – mordul rám Hófehérke.

– Mi…? Ez a dög mit keresett szabadon?

– Épp etettük őket! – vágja oda, de azért ráhúzza a reteszt Brúnó ajtajára.

– Mi történt itt? – Az épületből Laci bá lép ki, és egy minimum húszkilós kutyaeledeles zsákot cipel.

– Az a vadállat majdnem megtámadott! – mutatok Brúnó kennelje felé.

– Mert ez a liba itt szaladgált meg sikítozott!

Hófehérke kezd kevésbé szimpatikus lenni…

Laci bá leteszi a zsákot, és szusszan egyet.

– Nikó, légy szíves, máskor ne hagyd nyitva az ajtókat. Ebből komoly baleset is lehet. – Laci bá most egyáltalán nem az a jó fej öregúr, mint általában. Amúgy ő is az a típusú ember, akiről nem mondanád meg, hány éves. Kinézetre megvan hatvan, de ahogy beszél, meg ahogy mozog, simán letagadhatna húszat. – Oli, te pedig ne sikongass, és pláne ne futkoss a kutyák előtt!

– Nem hittem, hogy itt a kutyák kint lesznek! – mentegetőzök, mire Nikó felhorkan. – Hé, most mi van?

– Minek jöttél, ha nem akarsz velük foglalkozni?

– Én akarok velük foglalkozni, csak… – Inkább nem fejezem be a mondatot.

– Ejnye, gyerekek, ne vitatkozzatok. Oli most van itt először, majd beletanul – mondta Laci bá engedékenyebben. – Gyere, nézd meg a kiskutyákat. Nikó, addig boldogulsz?

Hófehérke csak int, és ez a mozdulata egész fiús… Várjunk csak…? De nem, nem lehet, hiszen annyira szép, és a hangja is lányos, de…

– Oli, gyere! – Laci bá hangja rángat vissza a gondolataimból. Én bólintok, és követem, de közben fél szemmel figyelem, hogy Nikó – lehet, hogy Niko vagy Nico? – erőlködve felemeli a zsákot, és odébb viszi a másik kennelsorhoz.

Laci bá nem hiszem, hogy egy lányra bízna ilyen cipekedést. Ő túl régimódi ehhez. Nikó… Nikoletta, Nikolasz, esetleg a vezetékneve lenne, vagy csak valami ráragadt becenév? Jó, én is pont ezért hívatom magam Olinak az Olívia egyéb becenevei közül, mert szeretem, hogy uniszex, de Hófehérke ezt kicsit túlzásba viszi… Csak ne állna neki ennyire jól!

Bent az épületben – egy átalakított családi ház, talán a legkisebb a környéken – iszonyatos a bűz. Nemrég moshattak fel, de a fertőtlenítő szúrós szaga ahelyett, hogy elnyomná a széklet–és hússzagot, még elviselhetetlenebbé teszi. Minden erőmre szükségem van, hogy ne forduljak ki öklendezve, de még tartom magam. Eskü, ha Hófehérke nem mutat bármit, amiért érdemes maradnom, engem többet itt nem látnak!

Az ősrégi, szürke kőlap talán a ház épültekor is itt volt, az egykor fehér fal néhol megszürkült, de foltokban látszik, hogy hanyag kőművesmunkával itt-ott betoldozták a lehullott vakolatot. Itt kevés kutya van, a falnál egy kosár, valami azonosítatlan szőrcsomóval, egy kis szobakennelben vagy négy kölyök alszik összebújva, míg mellettük egy öreg tacskó húzza a lóbőrt a ketrecében, még horkol is.

– Itt tartjuk azokat a kutyákat, akik túl betegek vagy kicsik ahhoz, hogy kint legyenek.

Hoppá… Laci bá egy ideje magyarázhat, szerencsére a bambulós fejem pont úgy néz ki, mintha feszülten figyelnék.

– Ő még él, ugye? – biccentek óvatosan a fal melletti kosárban fekvő szürkés-barnás szőrkupacra.

– Hapci? Persze. – Laci bá nyögve leguggol a szőrcsomóhoz, mire az felemeli a fejét, én pedig akaratlanul lépek hátra kettőt. Valami pincsiféleség, de a bundája teljesen csimbókos a fején, egyik szeme hiányzik, nyelve féloldalasan kilóg ferde állkapcsából. Laci bá meg sem próbál hozzáérni, az állat mégis remegve húzódik el tőle.

– Mi történt vele? – Már most bánom, hogy megkérdeztem.

– Egy kutyagyárból sikerült kimenekíteni.

– Kutya… gyár…?

– Szaporítók. Nem érdekli őket sem a kutyáik állapota, sem az, hogy az alom egészséges-e, a lényeg, hogy minél több profitot termeljenek Hapcin kívül még találtak három másik szukát, de annyira rossz állapotban voltak, hogy őket el kellett altatni.

– Uh… – Legjobb barátnőm, Kincső még irigyelt, hogy órákig cuki kutyusok között leszek, de ez egy megelevenedett rémálom! – És vele mi van? – biccentek Hapci felé.

– Vemhes ismét, hamarosan megszületnek a kiskutyák. A doki nem sok reményt fűz hozzá, hogy túléli, de a kölyköknek talán van esélye.

– És velük mi lesz? Úgy értem, ők nem járhatnak úgy, mint az anyjuk? – kérdezem óvatosan.

– Innen csak ivartalanítási kötelezettséggel lehet elvinni a kutyákat. Ennyi, amit tehetünk.

Bólintok, ez így érthető.

– Akkor mit is kell csinálnom?

– Próbálj meg Döncikének ideiglenes gazdát találni – mutat Laci bá a ketrecben szunyókáló öreg tacskóra. – Első körben azokat szoktuk megkérdezni, akik vállalkoztak már ilyenre.

– És ha senki sem tudja vállalni?

– Akkor itt tartjuk. Szegény eddig lakásban élt, már nehezen viseli a váltást.

A tacsi, mintha értené, szusszan egyet, és megmozdítja az egyik fülét. Egész gombócformába tekeredett, orra hegyét a combhajlatába dugja. Bundája szép fényes, csak már erősen őszül, és a többi itt látott kutyához képest meglehetősen jó húsban van. Mármint azoknak van kutyaformája, Döncike pedig egy kis virsli, nyakam rá, hogy a gazdi ebédjéből bőven potyogott neki a földre néhány finom falat.

– Ő nem tűnik betegnek – jegyzem meg.

– Nem is az, csak már öreg, és sántikál kicsit. Viszont egész életében benti kutya volt, a nap nagy részében emberek mellett, nehéz lenne kiszoktatni.

– Miért küldték őt ide?

– Meghalt a gazdája, és a bácsi rokonai nem tudták magukhoz venni, így idehozták.

Oké, lehúzom itt a két órámat, aztán megyek valahová vécét pucolni. A kagylóban felejtett barnamaci legalább csak undi, de nem fog mindenhez valami depresszív háttérsztorit fűzni.

Nyílik az ajtó, és belép rajta Hófehérke. Bőrkabátjáról vízcseppek peregnek, a haja kissé behullámosodott a nedvességtől. Csak egy lenéző, hűvös pillantásra méltat jégkék szemével, majd az egyik tartóról felkap egy kétes tisztaságú törölközőt, és elkezdi a tincseit szárazra dörzsölni. Akaratlanul is elfintorodom, amit persze észrevesz.

– Most meg mi bajod? – kérdezi barátságtalanul.

– Semmi-semmi… – vonok vállat, de azért muszáj odaszúrnom, ha már ilyen utálatos: – Ugye az nem valamelyik Fifike törölközője?

– Gondolom, neked természetesen ilyen papagájszínű a hajad, azért nem tudod, hogy a friss hajfesték fog!

Laci bá erre akkorát nevet, hogy Döncike ijedten felkapja a fejét a szendergéséből.

– Miért, neked milyen színű volt, Nikó?

– Ennyire azért nem vörös – biccent felém lenézőn. – És nem a festéktől.

– Elárulnád, mi bajod velem? – simítok végig a vörös-narancs-sárga színű hajamon. Ami lángszínű. És egyedi. És menő! Eddig mindenki másnak tetszett!

– Semmi, azon kívül, hogy idejössz papagájfejjel, fehér balettcipőben meg báli ruhában, kis híján megharaptatod magad az egyik kutyával, és még finnyáskodsz is!

– Hogy te mekkora gyökér vagy! – fújom fel magam. – Nem is tudtam, hogy itt dress code van érvényben! Nem tudom, hogy a melegítőnél és sportcipőnél milyen egyszerűbb ruha kellene, de ha gondolod, holnapra elkérem nagyapám tyúkszaros gumicsizmáját. Megfelel?

Döncike felkel, mancsával kilöki a ketrec ajtaját – egyáltalán minek ide a ketrec, ha egyik dög sincs elzárva? –, és egyik hátsó lábát húzva odadöcög közénk, majd türelmetlenül, nyaffantós hangon ásít egyet.

– Azt hiszem, ő sem viseli jól a veszekedést – jegyzi meg Laci bá, mire Hófehérke leguggol a tacsihoz, és megvakargatja a füle tövét.

– Semmi baj, kisöreg, holnap már úgysem lesz itt ez a kellemetlen nőszemély!

– Mióta vagy te itt a főnök? – kérdezem sötéten, bezzeg Döncike majd' felgurul, annyira bújik az érintésbe.

– Ne mondd, hogy nem a menekülőutat kerested! A magadfajták nem bírják ki itt sokáig.

Laci bá közbeszól:

– Nikó, te sem úgy kezdtél, hogy mindent tudtál! Inkább segíts Olinak, jó lenne Döncikének minél hamarabb ideiglenes gazdit találni.

Hófehérke elhúzza a száját, de azért felkel, és int, hogy menjek utána. Egy kisebb helyiségbe érünk, amolyan konyhaféle lehetett, van benne egy mosogatócsap, mellette egy valahonnan leselejtezett irodai asztal egy számítógéppel és egy telefonnal, mellette pedig egy könyvespolc. Nikó hanyag mozdulattal odaül az asztal szélére, majd elém rúgja a gurulós széket.

Erre inkább nem szólok semmit, csak levágódok a gép elé. Hófehérke levesz a polcról egy noteszt, és fellapozza.

– Ugye ez most nem ilyen telemarketinges hívogatás lesz? – viccelődök, de Nikó egy szúrós pillantással felel.

– Persze, hogy nem, idióta! Na, mindjárt mondom a számot…

Erre nyílik az ajtó, azt hittem, Laci bá jön ellenőrizni minket, de csak egy hosszú, őszülő orr jelenik meg, majd ezt egy még hosszabb test követi.

– Szia, Döncike, öregúr! – gügyögök neki, mint egy gyereknek, mire a tacsi gyorsabb tempóra váltva odasántikál hozzám. – Kiszöktél a ketrecből?

– Csak akkor van a ketrecben, amikor kint vagyunk, mert amúgy odamegy piszkálni Hapcit. Amúgy meg nem öregúr.

– Akkor idős?

– És nem úr.

– Mi? – próbálok a tacsi alá nézni, de ebben a pózban nem látom.

– Döncike egy idős hölgy. Mielőtt megkérdeznéd: nem mi adtuk neki a nevet.

– Végül is… Egyenjogúság van – vonok vállat. – Egy lány is lehet Döncike, ugye, drága? – Vakargatom a kutya füle tövét, aki erre hálásan a lábamnak dönti a fejét. Be kell ismernem, ez a dög kifejezetten cuki.

– Sőt, lehet, hogy egyik nemhez sem sorolja magát – fűzi hozzá Nikó egy vállvonással.

Hoppá… Ezt most úgy érti, ahogy gondolom, hogy érti? Oké, Oli, ne menjünk fejjel a falnak, csak szép óvatosan… Hogy kérdezhetnék rá anélkül, hogy megbántanám?

– Amúgy a nevem Szérűs Olívia – mondom, és remélem, megkapom a teljes nevét.

– Hmm? – Feleletként egy értetlen, szúrós pillantást kapok.

– Csak nem is volt alkalmunk bemutatkozni.

– Áh. Kovács Nikó. – Kezet nyújt, én pedig elfogadom a gesztust.

A hosszú, karcsú ujjai is hófehérek, de tenyere kissé érdes, tele van bőrkeményedéssel. Lehet, hogy a Hófehérke becenév túl találó is neki? Vajon mit dolgozhat?

– Oké, most már kérem vissza a kezemet! – szólal meg egy idő után.

– Bocsi! – engedem el, most esett le, hogy már hosszú másodpercek óta a kezébe kapaszkodok. Ami szintén teljesen androgün…

– Amúgy miért jöttél ide? – kérdezi Hófehérke.

– Hát… Év végéig össze kell szednem az ötven órámat – felelem.

– Mennyi van belőle?

– Körülbelül fél óra – pillantok a mobilomra, mire Nikó felhorkan, arcára kiül a megvetés. – Hékás, te is itt vagy!

– Szeptember óta!

– Akkor csak két hónappal vagy előttem, nem?

– Csak most kezdtem a középsulit…

Oh… Hófehérke tele van meglepetéssel, de ez még jobban összezavar. Tehát tizenöt körüli lenne? Többnek saccoltam, nem is értem, miért. Talán a kisugárzása? Pedig jobban belegondolva, egyértelmű, hogy elég fiatal. Lánynak még nem gömbölyödik, fiúnak még nem mutál… És még a pulcsija is combig ér!

A gondolatra, hogy idáig süllyedek, elfintorodok. Nem, nem fogok alálesni, ez már mindennek a legalja lenne!

– Ha eléggé kiszörnyülködted magad azon, hogy valaki képes önszántából dolgozni, akkor hozzá is láthatnánk a munkához.

– Nem azon… – Nem, ezt nem kéne elmondanom, így témát váltok. – Inkább mondd, hogy mit kell megbeszélni a leendő gazdikkal!

Majdnem elszóltad magad, gratulálok, Oli! Hófehérkénél nem hiszem, hogy bármelyik ismerkedési stratégiám működne, pedig nem sűrűn szoktam felsülni! Tudom, célszerűbb lenne elengedni, hiszen nyilvánvalóan nem vagyok szimpatikus neki, de… tudni akarom, ki ő valójában. Viszont, ha nem kedvel, akkor miért pont előttem engedett el egy ilyen célzást?

Vagy ezzel a szurkálódással csak tesztel, mielőtt a bizalmába avatna? És mi van, ha csak egy suta poén volt, én meg túlagyalom?

Nikó ezalatt feljegyezte egy papírra, hogy milyen infókat kell átadnom Döncikéről: körülbelül tizenkét éves óriástacskó, ivartalanított szuka, más kutyákkal barátságos, a macskákkal és a gyerekekkel viszont nem jön ki jól. Lakásban lenne neki ideális. A betűi is tüskeformájúak és teljesen szabályosak, mintha rajzolná őket. Ha értenék a grafológiához, biztos meg tudnék róla valamit állapítani, de hát…

Veszem a telefont, és bepötyögöm a számot, amit Nikó diktál.

Egy hölgy veszi fel, barátságos, ám sajnálatos módon nem tud még egy állatot befogadni. Így járunk a következővel, majd az azutánival is, amíg ki nem fogyunk a számokból.

– Ennyi… – Nikó lemondón sóhajt.

– Akkor most mi lesz? – Döncike közben elaludt a lábamnak dőlve.

– Kitesszük a menhely oldalára, hátha akad jelentkező. Szegény kisöregnek nem jók az esélyei…

– Megírhatom én a posztot? – kérdezem, mire Hófehérke vállat von.

– Bánom is én, csak ne pakold tele emojival.

– Még szivárványt se rakhatok bele?

Nikó ezen már elmosolyodik azzal a szépen ívelt, festék nélkül is halványpiros szájával.

– Ja, Döncikét meg beöltöztetjük koboldnak, hátha a kincs reményében kelendőbb lesz?

– Végül is, mindjárt Halloween… – jegyzem meg, Nikó közben leugrik az asztalról, és mellettem elhajolva behozza a gépen a menhely Facebook oldalát, de sajnos Laci bá profilján keresztül, nehogy megtudjak róla valamit. Közben megcsap az illata… Egyszerű, tiszta szappanillat, legszívesebben belefúrnám a fejem a pulcsijába… De ebből sem tudok biztosan rájönni a nemére.

– Te fent vagy? – kérdezem mintegy mellékesen.

– Nem. Egyik ilyen szaron sem.

– Tessék…?

– Ennyire meglep, hogy valaki nem akarja minden lépését megosztani másokkal?

– Igazából nekem aztán teljesen mindegy – vonok vállat. Vajon tényleg nincs fent a közösségi oldalakon, vagy csak engem akar lerázni? Inkább nem feszegetem a témát, Nikó segítségével megírom a bejegyzést Döncikéről, és arra sem szól semmit, hogy a végére tényleg odarakok egy szivárványt.

– Amúgy van valami terved Halloweenra? – érdeklődöm.

– Nincs. – A válasz rövid és érzelemmentes, de ezúttal legalább nem kaptam meg, hogy ez már megint milyen hülyeség, Hófehérkétől ez is szokatlan.

– A sulimban tök jó jelmezes buli lesz, nem akarsz jönni? – Légyszi, légyszi, gyere!

Felvont szemöldökkel rám néz, mintha gondolkozna.

– Melyik suliba jársz? – kérdezi végül. Azt hiszem, nyert ügyem van!

– A Kossuthba.

– Áh… – Nem tudom eldönteni, hogy ez a csalódás hangja volt-e, esetleg örül, vagy csodálkozik… Mindenesetre a Kossuth az egyik legjobb gimi a városban.

– Ezt kifejtenéd? – unom meg a feszültséget.

– Csak meglepődtem. Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen jól tanulsz.

– Köszi, ez kedves! – forgatom a szemem. – És te hova jársz?

– Az egészségügyibe.

– Ó… Orvos leszel?

– Jó lenne, de nem hiszem, hogy összejön. Egyelőre a szakápolói a cél.

– Na, miért vagy ilyen kishitű? – Nikó erre nem felel, csak vállat von, így inkább nem forszírozom. – De ha mégis sikerülne, milyen orvos lennél?

– Mentőorvos. – Egy darabig hallgatunk, majd ő szólal meg.– És te?

– Tolmács szeretnék lenni. Vagy fordító. – Valahol arra számítok, hogy ezért is legorombít, de csak biccent.

– Az jól hangzik. Milyen nyelveket tanulsz?

– Angolból már megvan a középfokúm, meg németre járok. Abból még nincs nyelvvizsgám, de elég jól megy.

Újabb bólintás, hurrá! Úgy tűnik, sikerült a jó oldalára kerülni Hófehérkének.

– Szóval akkor jössz a buliba? – kérdezem most már jóval határozottabban.

– Még meglátom. Nincs túl sok pénzem – néz rám fürkészőn, gondolom, a reakciómat figyeli.

– Semmi baj, befizetlek. Amúgy meg, ha jelmezben jössz, féláron lesz.

– Aha… Te beöltözöl? – A hangsúlyán érezni, hogy már megint bezárkózott. Még mindig nem tudom, hányadán állok vele. Mindegy, próbálom egy kicsit feszegetni a témát, legfeljebb leállít, ha sok vagyok neki.

– Még meglátom. Buli lenne valakivel összeöltözni. Te mit vennél fel?

– Lehetnék angyal.

Ezt gondolkodás nélkül vágja rá, én pedig nem lettem okosabb. Nem tudott volna olyat választani, ami utal bármilyen nemre?

– Nem lennél inkább Hófehérke? – Oké, ez lehet, hogy butaság volt, de már tényleg megesz a fene.

Nikó egy pár másodpercig megütközve néz, majd jóízűen felkacag. Gyönyörű a nevetése, most látszik először igazán vidámnak.

– Én lehetek Hófehérke, de te mi leszel, a hét törpe? Bár… Hapci már van, hozzá jössz te, így megvan a hét!

– Hogy te mekkora dög vagy! – Én is nevetek, de kínomban. Hogy lehet valaki ilyen… Ilyen? Oké, el kell ismernem, hogy ez magas labda volt, de akkor is!

Ekkor lép be Laci bá, mire odakapjuk a pillantásunkat.

– Nikó, felhívnád az állatorvost? Nem tetszik nekem Hapci.

– Mi van vele? – Nikó árnyalatokat sápad.

– Zihál és remeg.

– Nem lehet, hogy csak szülni fog? – kérdezem óvatosan.

– Szerinted Laci bá nem látott itt elég ellést ahhoz, hogy egyből észrevegye, ha baj van? – Ez újra a gunyoros, támadó Nikó. Oké, kutyákkal kapcsolatban a továbbiakban inkább csendben maradok.

Nikó fellapozza a noteszt, elhúzza előlem a telefont, és tárcsáz. Az állatotthon nevében mutatkozik be – csalódásomra. Az asszisztens válaszol, hogy a doktor úr műt, és nem tudni, mikor végez. Nikó hív egy másik számot is, de ott meg a rögzítő felel.

– Kimegyek hozzá. – Választ sem vár, csak kiviharzik.

Laci bá utána néz, majd felém fordul.

– Oli, megsétáltatnád Döncikét? Csak az utca végéig és vissza. Utána hazamehetsz, mára beírom neked a két órát.

Nagy baj van, nem mondja ki, de látom. Biztos, hogy itt akarok lenni, amikor… jobb esetben megszül, rosszabb esetben kiszenved szegény Hapci?

– Van remény, hogy…? – kérdezem óvatosan.

– Az mindig van.

– Nikó marad?

– El sem tudnám zavarni. Szerette volna hazavinni Hapcit, miután felépült.

Nem válaszolok, csak leszegem a fejem.

– Gyere, öreglány! – szólok Döncikének, mire ő nehézkesen feltápászkodik, és baktat utánunk.

A másik szobába érve látom, hogy Nikó Hapci kosara előtt guggol, és simogatja a kutya fejét. Szegény pára tényleg rosszul néz ki, egész testében reszket, fuldoklós-horkantós hangon zihál, és a hátsójánál összetapadt a szőre valami sötétzöldes trutymótól. Viszont nem húzódik el Nikó érintésétől, mint nemrég Laci bától. Hófehérke tényleg Disney hercegnő. Nem látom az arcát, a haja eltakarja, de biztos vagyok benne, hogy sír.

Lehet, hogy maradnom kellene? Közben kapok egy pórázt meg egy csomag kutyakaki-gyűjtő zacskót, és elindulunk.

Kint még mindig szemerkél az eső, a kutyák többsége a kennel mélyén pihen. Nagyot szippantok a levegőből, jólesik kiszellőztetni a fejem.

Mit tegyek? Az ilyeneket még filmben sem bírom nézni. De Nikó biztos összetörik, ha a kutyusnak baja lesz, ott akarok lenni neki… Már ha kér belőlem. Lehet, hogy el fog zavarni?

– Mit mondasz, mit tegyek? – kérdezem Döncikét, mire ő lekuporodik az árok szélén, és elvégzi a dolgát. – Nem, ez nem jó tanács… – Rázom a fejem.

Vagy arra tegyek rá, hogy Nikó talán elhajtana? Végül is… Elég ezen akkor lelkizni, ha tényleg elküldött. Okos ez a Döncike!

Rendben, Oli, beszéljük meg: nem fogsz elájulni! Ott maradsz Hófehérke mellett, és a nap végére a törpékből herceg leszel!

Persze, azért nem sietek vissza, hagyom, hogy Döncike kedvére szaglásszon. Jó fej ez a kutya, vajon talál gazdát? Remélem, igen. Nem lenne igazság, ha az utolsó éveire kellene egyedül maradnia.

Nehéz a gyomrom, és a mellkasom is összeszorul, de nem tudom megmondani, mi az, ami igazán bánt. Nem nekem való ez, mégsem tudom megtenni, hogy csak úgy elsétálok.

Kell egy fél perc, amikor újra be merek nyitni a házba.

– Jöttem… – suttogom, nem akarok zajongani.

Laci bá lecsatolja Döncikéről a pórázt. Nikó a kosár mellett ül, hátát a falnak döntve, arca sápadt, szeme körül fekete maszat – észre sem vettem, hogy sminket visel. Nem néz rám, Hapcit figyeli, aki nem mozdul.

– Elpusztult? – kérdezem óvatosan, Laci bá pedig nemet int a fejével. – Az orvos…

– Visszatelefonált, azt mondta, itt lesz egy félórán belül.

– Maradhatok?

Laci bá kérdőn Nikóra pillant, aki csak vállat von, így leülök egy székre, és várunk. A csendet csak szegény Hapci nyöszörgése töri meg néha. Döncike egy darabig mellettem kucorog, majd odabiceg Nikóhoz, és mancsával megböki a lábát. Ő erre megenged egy apró mosolyt, és megsimogatja a kutya fejét.

Mindig is érzelgős baromságnak tartottam, ha valaki emberi érzelmeket tulajdonít egy állatnak, de eskü, olyan, mintha Döncike vigasztalná Hófehérkét. Aki tuti lány, most már biztos vagyok benne. Egy magát vagánynak és nagyszájúnak tettető, de attól még törékeny, csupaszív csajszi. Aki talán még nem tud mit kezdeni a szexualitásával, de ebben segíthetünk!

Legszívesebben odamennék és megölelgetném, de nem vagyok benne biztos, hogy jó néven venné.

Megrezzen a telefonom – Kincső írt rám. Hiába vagyok némán, a zúgás is elég hangos, hogy kivívjam a szúrós pillantásokat. Kapkodva kiveszem a táskámból és kikapcsolva visszateszem, így is érzem a szemrehányást Nikó felől. Ám még erre sem szól semmit, csak néz maga elé.

Mikor jön már az orvos?

Az idő csigalassan telik, hol Nikót nézem, hol a falon függő rajzfilmkutyás órát. Az az idétlen röhögős kutya – abból az autóversenyes meséből – vigyorog rajta negyedenként, még szerencse, hogy hangot nem ad ki, attól tuti idegbajt kapnék.

Ám hiába haladta el a mutató másodszor is azt a hülye dögöt, az orvos még sehol.

Laci bá odamegy Hapcihoz, és óvatosan ráteszi a kezét, majd a fejét csóválja. Nikó könnyes szemmel elfordul, a festék szürke csíkot hagy maga után az arcán.

Kiveszek a táskámból egy zsepit, és odaviszem hozzá.

– Jól vagy? – guggolok oda elé, mire Nikó csak fejet ráz, és elfordul, de a zsepit elfogadja. – Hagyjalak békén?

Vállvonás a válasz, nem tudom kikódolni, mit szeretne vele kifejezni, de maradok. Leülök mellé, hogy a vállunk épphogy összeérjen, Nikó pedig nem húzódik el. Igazából egyelőre ennyi bőven elég, nem akarok ajtóstól rontani a házba. Most csak vigasztalni szeretném, bár én sem tudom, mit mondjak.

Laci bá közben hoz egy vizes papírzsepit, és Nikónak nyújtja:

– Töröld meg az arcod, tiszta maszat vagy! – A hangja együttérző, és nem érződik ki belőle, hogy helytelenítené, vagy legalábbis furcsállná a sminket. Laci bá akármilyen jó fej, azért kétlem, hogy egy fiú esetében ennyire természetesnek venné a sminket, szóval ez is azt igazolja, hogy Hófehérkém lány.

Nikó végigdörgöli az arcát a zsepivel, majd tovább gyűrögeti az ujjai között.

– Te tényleg vörös vagy – állapítom meg. Úgy tűnik, csak a szempilláját és szemöldökét festhette, hiszen sok változást nem látok rajta.

– Aha.

– Nem is vagy szeplős.

– Csak tavasszal és nyáron, amikor süt a nap.

– Úgy is helyes lehetsz.

Nikó értetlenül néz rám, majd vállat von.

– Biztos.

– Megbántottalak?

– Nem, de ezzel most nem segítesz. – Tovább törölgeti az arcát a zsepi tiszta felével, és kerüli a tekintetemet.

– Mivel?

– Azzal, hogy fura vagy.

– Csak el akartam egy kicsit terelni a figyelmedet…

– A szándékot mindenesetre értékelem.

Ezzel elhúzódik tőlem. Nem látványosan, csak annyira mozdul el, hogy már nem ér hozzám. Oké, lány, és nem érdeklik a lányok… Vagy csak én nem vagyok az esete.

Ekkor autózúgás hallatszik, majd ajtócsapódás. Nikó mellettem összerezzen, majd meredten az ajtóra néz.

Nyílik a kapu, majd kisvártatva belép egy nagydarab, szakállas férfi.

– Bocsánat, hogy csak most értem ide, a műtét után volt egy kis fennakadás – közli dörmögő hangján, majd letérdel a kosár mellé, és nyitja a táskáját.

– Nem hiszem, hogy életben van – mondja Laci bá, de az orvos azért hosszú ideig hallgatja Hapci hasát.

– Nincs sajnos, és a kölykök sem – feleli a doki. Nikó megremeg, minden erejével küzd, hogy visszafogja a sírást… Szegénykém, bár tudnék neki segíteni!

– Sajnos ez várható volt. – Az orvos is lehangoltnak tűnik. Megveregeti Nikó vállát, majd feltápászkodik. Laci bá hoz egy rossz rongyot, és átemeli rá Hapci testét. Csak egy pillanatra látom, ahogy a kiskutya feje elbillen, kilógó nyelve szederjes, egyetlen gomb szeme fénytelenül mered a semmibe. Elfordulok, ez a látvány, azt hiszem, egész életemben kísérteni fog. Most tudatosult bennem igazán, hogy szegény kutya elpusztult. Tényleg. Ez a kis állat nemrég még élt… és most vele ment egy alomnyi kölyök.

– Valószínűleg egy ideje elhalt benne az egyik magzat – magyarázza az orvos, és átveszi a pokrócba csavart csomagot.

Oké, most van szükségem egy kis levegőre, nem akarok ebbe még jobban belegondolni.

Fel akarok kelni, de megszédülök, mire Nikó lenyomja a fejem a tarkómnál.

– Lélegezz mélyeket! – utasít, én pedig engedelmeskedem. A francba, a francba, a francba, nem ájulhatok el!

A ronda szürke járólapot nézem, és próbálom rendezni a légzésemet.

Hirtelen egy fekete orr jelenik meg a látóteremben, és még elhajolni sincs időm az arcomat beborító nyálas kutyapusziktól.

– Döncike, hagyj! – De azért engedem, hogy az öreglány az ölembe fészkelődjön. Tényleg vigasztal…

– Jobban vagy? – Nikó hangja még mindig rekedtes a sírástól.

– Azt hiszem – felelem, mire ő felkel, kivesz egy poharat az egyik szekrényből, és miután telitöltötte a csapnál, nekem nyújtja. Nem vagyok benne biztos, hogy inni akarok az itteni edényekből, de mivel Nikótól kapom, beleiszok. Állott-langyos, klórízű víz, de legalább a felét magamba döntöm, miközben szörnyen érzem magam. Nekem kellene őt vigasztalni, nem pedig fordítva!

Ekkor lép be Laci bá – fogalmam sincs, mikor távozott, valószínűleg a dokival együtt, amikor kezdtem rosszul lenni.

– Rendben vagytok? – kérdezi.

– Többé-kevésbé… – motyogom. Nikó nem felel, legalábbis szóban, de a reakcióját nem látom.

Egy csőd vagyok… Ennél nagyobb bukta nem is lehetett volna a mai nap. Béna voltam a kutyákkal is, de ami még rosszabb, azt hiszem, végleg elpuskáztam a dolgot Nikónál. De nézzük a jó oldalát: legalább Döncike megkedvelt. Most a hasát mutatja, ebben a pózban tényleg egy nagy virslire hasonlít.

– Nem jó napot fogtál ki – jegyzi meg Laci bá.

– Hát nem – mondja Nikó, mielőtt reagálhattam volna. – Nem baj, ha holnap inkább nem jövök?

Jaj, ne! Annyira kiábrándult a hangja, nem akarom, hogy kilépjen!

– Persze, megértem. – Laci bá vállon veregeti őt.

– Nikó, ne! Neked ez fontos, nem? Biztos fel akarod adni?

Nikó felém fordul, és rideg tekintettel végigmér.

– Én vissza fogok jönni, csak most időre van szükségem. Viszont én a helyedben elgondolkodnék azon, hogy akarod-e folytatni.

– Én sem fogok kilépni. Bele kell tanulnom, de bele fogok! – Segélykérőn nézek Laci bára.

– Ne vitatkozzatok, gyerekek. Menjetek haza, pihenjétek ki magatokat, és utána döntsetek, szeretnétek-e még jönni.

– Én már most tudom, hogy akarok! – makacskodom. Nem, nem, nem lehet így vége, be kell bizonyítanom Nikónak, hogy nem vagyok olyan szerencsétlen, mint amilyennek hisz!

De ő erre csak apró, gúnyos nevetést hallat, és elkezdi összeszedni a holmiját. Fel akarok kelni, de Döncike túl jól elhelyezkedett az ölemben.

– Látod, vele is kijövök! – érvelek, de nem hatja meg.

Ekkor megcsörren a telefon az irodában, és Laci bá indul, hogy felvegye.

– Szia, Sanyikám! – szól bele a telefonba. Hoppá, ez alighanem apu! Basszus, már otthon kéne lennem, és még a telefonom is kikapcsolva maradt. – Persze, itt van Oli.

Óvatosan odébb tessékelem Döncikét, és sietek, hogy beszéljek vele.

– Fiút vagy kutyát fog hazahozni? – Sajnos ezt sikerült kihallanom a vonal túlvégéről. Jaj, apu!

– Alighanem mindkettőt – feleli Laci bá, én meg lefagyok. Fiú? Nikó mégis fiú? De hogyan? A smink, meg amúgy is…? Esküszöm, nem értem!

– Na, ehhez lesz egy-két szavam! – Apu nevet, én meg kezembe kapom a kagylót. – Halló! Ott vagytok még?

– Itt vagyok! – találom meg végre a hangom. – Jól vagyok, csak itt vészhelyzet volt, és nem akartam elmenni…

– Mi a helyzet a kutyával?

– Nem tudom… Majd otthon megbeszéljük.

Bírom Döncikét, komolyan hiányozni fog, de készen állok-e erre a feladatra? Fogalmam sincs. Tényleg jópofa, és ő már nem is olyan hebrencs, mint egy kölyök. És rossz arra gondolni, hogy árván maradt. Hiszen az a bácsi biztos családtagként bánt vele… Nikó után ő a második, aki miatt visszajönnék ide. De magamhoz venni…? Furcsamód a mai nap után nem találom annyira vadnak az ötletet, de nem is mondanék még rá igent.

– És azzal a fiúval?

– Valószínűleg semmi.

– Szerencséjére. Mikor jössz haza?

– Mindjárt indulok a buszhoz.

– Rendben, várunk! – Azzal leteszi a telefont, én pedig lesek magam elé egy darabig, majd én is szedem a cuccom.

Laci bá még tesz-vesz, elkezdi Hapci üresen maradt kosarát kitakarítani.

– Bocsánat, hogy nem voltam túl nagy segítség… – mondom végül.

– Semmi baj, megértem, hogy ez ijesztő volt, de hidd el, azért többnyire nyugodtabbak a napjaink. Sanyival holnap úgyis beszélünk, majd üzend meg, mit szeretnél a továbbiakban.

Bólintok. A következő műszakom úgyis csak holnapután lenne, addig alszom rá egyet.

Elbúcsúzom tőle és Döncikétől, majd elindulok kifelé. Nikó persze már akkor meglépett, amikor telefonáltam.

Szóval fiú… Basszus, milyen nyomulós ribinek nézhet most? Ráadásul nagy eséllyel meleg. Ennyire lányos fiú hogy lehetne hetero? Ez utóbbival csak annyi a baj, hogy már tuti nincs nála esélyem.

A fenébe is… Na mindegy, remélem, még visszajön, és meg tudjuk beszélni. Attól, hogy nem jöttünk össze, még nem muszáj rosszban lenni.

Mialatt ezen agyalok, a buszmegállóhoz közeledve látom, hogy ott áll, a hátát a világító reklámtáblának támasztva. Valami gyümölcsjoghurt plakátja van mögötte, egy szelet citrom a fejénél olyan, mint egy félrecsúszott glória.

Odamenjek? Végül is muszáj, nem akarom lekésni ezt a buszt.

– Szia! – köszönök, és ennyi. Majd meglátjuk, akar-e beszélgetni, ha nem, akkor nem erőltetem.

– Szia. – Ennyi a válasz. Előveszem a telómat, és bekapcsolom. Basszus, még van vagy tíz perc a buszig, addig mi lesz? Van ezer üzenetem Kincsőtől, meg még ugyanennyi hívás apáéktól…

– Ne haragudj, elég seggfej voltam – szólal meg Nikó végül.

– Tessék? – kapom fel a fejem.

– Nem kellett volna így beszélnem veled.

– Semmi baj. Én meg… Bocsi, hogy… Hogy is mondtad? Fura voltam.

– Nem probléma. Nem zavar. Amúgy a nevem Nikodémusz, de légyszi, ne szólíts így, és ne is említsük többet.

– Tessék…?

– Kíváncsi voltál a nevemre, nem?

– De… – Ezt most hogy értsem? Mégis bejövök neki? Vagy csak nem bánja, ha a hiúságát legyezgetem? Már nem merek rá semmit mondani, úgyis csak beégetném magam. Viszont ez a név, jaj… Nem csoda, ha nem dicsekszik vele. De nem lehet senki tökéletes, ugye?

Újabb hallgatás következik.

– Még mindig eljönnél a buliba? – kérdezem óvatosan.

– Ha még áll a meghívás. – Nikó halványan elmosolyodik, nekem pedig megdobban a szívem.

– Akkor angyal leszel?

– Nem. Hófehérke.

Összenézünk, és elkezdünk nevetni. Sírásba forduló, keserű nevetéssel, de már tudom: akármi is ő lélekben, jól ki fogunk jönni.





Vége





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)