Ami a titkok mögött lapul írta: NymphaTonks

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


2. fejezet


Tom kis híján elesett a lendülettől, amellyel Bob megtaszította, de sikerült megtartania az egyensúlyát. Egyáltalán nem akart a csapattal tartani. Ő is azt akarta, amit Bob, vagyis kereket oldani és vissza sem jönni többé. Az ajtón szereplő figyelmeztetések már éppen elegendőek voltak számára ahhoz, hogy elmenjen a kedve a hely felfedezésétől.

A lámpák sercegve felkapcsolódtak, ahogy Janet beindította a generátort, és fény borította be a helyiséget. Tomot egy másodpercre elvakította az erős fény, de amint kitisztult a látása és körülnézett, elakadt a lélegzete.

Ez a helyiség sokkalta nagyobb volt, mint a laboratórium első része. A szürke falak helyett fehér színűek fogadták, a polcok hatalmasak voltak, roskadozásig telve különböző dokumentumokkal, továbbá minden telis-tele volt plafonig érő fémtartályokkal és asztalokkal. Némelyiket papírok borították, de voltak olyanok is, amelyeket fehér lepedőkkel takartak le. A tartályokat szintén lepedők fedték, és Tom hálát adott az égnek, amiért nem kellett látnia még több szerencsétlen kísérleti eredményt. Azt már nem bírta volna ki.

– Ejha – füttyentett egy elismerőt Walter, ahogy Janettel a jobb oldalán legelöl haladt. Bill eltűnt valahol a polcsorok között.

– Ennél nagyobb hülyeség már nem is létezhet – morogta magában Bob. Tom csak egy pillantást vetett az ügynökre, aki még mindig vasmarokkal szorította a karját, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban elfuthat. – Jól van srácok, nincs itt semmi! – kiáltott fel hirtelen. – Indulás kifelé!

Éppen csak, hogy kimondta, Tom megbotlott valamiben, és szinte orra bukott, ám Bobnak hála sikerült megállnia a lábán. Csak ekkor vették észre egy fekete bakancsot, ami az egyik fémasztal mögül kandikált ki.

– Mi a szar?! – hökkent meg Bob, és elengedte Tomot. Átlépett a bakancson, és a fémasztal mögé nézett, ahol egy feketébe öltözött holttest feküdt arccal lefelé. A karjai furcsa szögben álltak a teste mellett. – Te jó ég!

Janet azonnal ott termett a kiáltást hallva, és amint megpillantotta a holttestet, fojtottan felsikoltott. Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg, csak meredten bámultak maguk elé.

– Mégis mi ez az egész? – kelt ki magából Bob. – Senki nem mondta, hogy hullák vannak idelent! Én azt hittem… Tonkin azt mondta, akik megölték Charstont…

– …nem találták meg a csapóajtót? – fejezte be a gondolatot Janet, és nagyot nyelt. – Úgy tűnik, hogy mégis felfedezték. És ezek szerint, akiket Charston halála után kiküldtek ide, azt hazudták, hogy a gyilkosok sikeresen elmenekültek anélkül, hogy rájöttek volna, hol rejtőzik a bejárat.

– Fogadjunk, hogy azért találták ezt ki, mert egyikük sem mert lejönni ide – kapcsolódott be Bill. – Csak lecsukták a csapóajtót, és nem ellenőriztek semmit sem…

– Hazudni mindig egyszerűbb – horkant fel Bob, és megbökdöste a cipőjével a holttest lábát. – Ennek már annyi. Egy hónapja fekszik itt. Fertőzött, ahogy minden idelent. Húzzunk a francba!

– Srácok – jelent meg Walter. Az arca falfehér volt, izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán, amit sietve letörölt az ingujjával. – Egy tucatnyian vannak még arrébb. Mindannyian halottak. Néhány kémcső összetört… Pár tartályról leszedték a lepedőt.

– Hogy mi? – hördült fel Bill.

– Mondom, szóljunk Tonkinnak – jelentette ki idegesen Janet.

– A francokat! – kiabált Bob. – Meg akarsz halni?! Tonkin meg fog ölni, ha megtudja, hogy bejöttünk ide, ha…

– Tonkin mondta, hogy ez a rész biztonságos! – kiáltott vissza rá Janet. – Ő mondta! Ez a külső védelem. Az ezt követő helyek a fertőzöttek…

– Ó igen? Akkor ez itt, szerinted, mi a szarért halt meg? – bökött a hullára Bob.

– Mit tudom én? Talán kinyitották a másik ajtót is…

– Ezért kéne minél hamarabb eltűnnünk innen!

– Ti is érzitek ezt? – kérdezte egyszer csak Walter. – Mintha… tíz fokkal melegebb lenne.

– Hülyeség – köpte a szavakat Bob. – Mi van veled, Walter, te is megbolondultál?

– Csak bebeszéled magadnak! – mondta Janet.

– Szerintem húzzunk innen most azonnal! – indítványozta Bob. – Ki tudja, mennyi időt töltöttek itt lent, és mennyi kell ahhoz, hogy az ember fertőzötté váljon! Na, gyerünk!

Éppen csak, hogy sarkon fordult, Walter arca elfehéredett, és úgy csuklott össze, mint egy köteleit vesztett marionett bábu.

– Walter! – sikoltott fel Janet, és a férfi után kapott. Bill is azonnal ott termett mellette, de Walter ellökte a segítő kezeket.

– Jól vagyok – krákogta, habár az arca teljesen mást tükrözött. A szemei véreresek voltak, az arca olyan sápadt, akár egy hulláé, a szája belilult, mintha fulladozna.

– Dehogy vagy jól! – szólt rá Bill, és megpróbálta felsegíteni a társát, ám a következő pillanatban elfordult, és a szájára szorított kézzel előregörnyedt. Az ujjai között vér csordogált a padlóra.

– Úristen! – Erre már Bob is kapcsolt, és Bill kezébe nyomott egy textilzsebkendőt. – Gyerünk, ki innen! Most! Mr. Elanon, segítsen már egy kicsit, ne csak tébláboljon ott!

Tomnak kellett egy kis idő, míg felocsúdott a döbbenetből, és máris ott termett az egyik férfi mellett, és átvetette a karját a vállán.

– Ne, hagyjatok itt! Menjetek nélkülem – nyögte fáradtan Walter, és megpróbálta eltolni magától Tomot. – Fertőzött vagyok… Érzem, ahogy… hogy…

– Oké, semmi baj – hajolt a férfihoz Janet, és felitatta az állán lecsorduló vért. – Kiviszünk, és meglásd, jobban leszel. Bob! – A férfihoz fordult, aki épp Billt próbálta felállítani a földről, kevés sikerrel. Végül feladta, és egyszerűen a hóna alá nyúlt, majd húzni kezdte kifelé, ám egyszer csak megtorpant, és felsóhajtott.

– Ez nem fog menni – jelentette be reménytelenül Bob, és a földre rogyott. –Te jó ég, mindjárt szétrobban a fejem! – A tenyerébe hajtotta az arcát, majd hirtelen felemelte. – A ti hibátok! Ti félnótások, én mondtam… Megmondtam, hogy nemkellene bejöjjünk ide! Itt fogunk megdögleni és még mindig nyitva vannak ezek a szaros ajtók!

Janet még mindig talpon volt Tommal együtt, ám most már ő is kezdte érezni a mellkasában tombolóforróságot. Mintha egy magmát ültettek volna a szíve helyére, ami most váratlanul kitört volna. Gyöngyözni kezdett a homloka, és meg kellett támaszkodnia egy fémasztalban, hogy ne essen el. Zavartan kapkodta a tekintetét a társai között, mintha azt próbálná felmérni, mennyi idejük van még hátra.

– Hozok segítséget – jelentette be egyszer csak Tom. – Én… még nem érzek semmit. Felrohanok, és segítséget hívok… Felhívom azt a Tonkint, akit mondanak, és…

– Nem mész sehová, barom! – kiáltott rá Bob. – Fertőzött vagy te is, mint ahogy mi! Nem jutott el az agyadig?! Az a dolgunk, hogy biztonságban tartsuk a fenti világot ezektől a mocskos dolgoktól, amik idelent vannak! Nehogy azt hidd, hogy hagyom, hogy csak kisétálj innen és megfertőzd az egész bolygót!

– De…

– Meghalunk és kész! A ti hibátokból! – mutatott a társaira bosszúsan Bob, mire Janet megrázta a fejét. A szeme könnyekkel volt tele. Megmarkolta a fémasztal lepedőjét, és lassan lejjebb csúszott a földre. A lendülettől a lepedő lecsúszott, magával sodorva egy rakás régi dokumentumot és mappát, amikből most szanaszét hullottak a megsárgult szélű papírlapok.
Egy bőrkötéses napló is a földön kötött ki, amely azonnal felkeltette Tom figyelmét. Ugyanolyan volt, mint amit nem is olyan rég talált, és ahogy sietve a kezébe vette és fellapozta, az apja szálkás betűivel találta szembe magát. Kell lennie valami használhatónak benne… Ha az apja itt dolgozott, csak lejegyzetelt valamit, ami segíthet nekik.
Kisebb-nagyobb bejegyzéseket lapozgatott át, míg a szeme meg nem akadt az egyik rövidke leíráson:

Charston Elanon

2005. január 19.

Szivárgást érzékeltem. Fertőtlenítettem egész délelőtt. Ellenőriztem az ellenszeres ampullákat, szerencsére minden rendben van velük. A lezárt részlegen vannak, biztonságos helyen.


– Ellenszer! – kiáltott fel hirtelen Tom, ahogy meglátta a bűvös szót. – Itt azt írja… Az apám azt írta, hogy van még ellenszer a fertőzés ellen a lezárt részlegen!

– A lezárt szekcióban? – nyögött fel Walter. – Egyre jobb. És mégis ki fog odamenni, ahol nagyobb a fertőzésveszély?

– Majd én! – vágta rá Tom. – Rajtam még nem jelentkeztek a tünetek. Odarohanok, és villámgyorsan megkeresem az ampullákat. Már ha tényleg igaz, amit itt ír.

– Most már mindegy! – sziszegte Bob. – Úgyis meghalunk. Egyébként te meg hogy a frászban nem dögledezel?

– Bob! – rivallt rá Janet, és az asztalba kapaszkodva nehézkesen feltápászkodott. – Én is veled megyek. Még bírom… azt hiszem. Ketten többre megyünk.

Tom kissé zavartan nézett Bob arcába, aki dühösen bámult rá, mintha magyarázatot követelne, hogy ő miért nincs a többiekhez hasonló helyzetben. Ami azt illeti, Tom még mindig nem érzett semmit. Nem forgott vele a világ, nem fájt semmije, a legcsekélyebb jelét sem mutatta a tüneteknek. Aztán Billre siklott a tekintete, aki sípolva vette a levegőt, és úgy feküdt a földön, a mennyezetet bámulva. Majd Walterrel pillantott, aki szintén borzasztó állapotban volt.

– Én… fogalmam sincs. Talán ez személyfüggő. Mindenkinél másképpen jelentkezhetnek a tünetek – találgatott, ám erre Janet megragadta a karját.

– Gyerünk már, nincs sok időnk magyarázkodni! A fő, hogy te még talpon vagy.

Tom még vetett egy utolsó pillantást Bobra, majd átvetette Janet karját a vállán, és a nőt támogatva a következő helyiségre nyíló ajtó felé botladoztak. Janet próbálta tartani magát, habár egyre kevésbé sikerült. A lábai folyton összegabalyodtak, nehézkesen vette a levegőt, és az orra vére is elindult. Ennek ellenére mégsem állt meg még egy pillanatra sem. Esetlenül is, de bár valahogy igyekezett előrehaladni, miközben teljes súlyával Tomra támaszkodott.

– Sajnálom, hogy belecseppentél ebbe a helyzetbe – mondta egyszer csak a nő, amikor átvágtak a hatalmas helyiség kellős közepén, egyre közelebb érve a következő ajtóhoz. Időközben több holttest mellett is elhaladtak, és Tom érezte, hogy felfordul a gyomra a látványuktól. Nem válaszolt semmit. Minden erejét Janet támogatásának szentelte.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után megérkeztek a labor végét jelző ajtóhoz. Ez is tele volt figyelmeztetésekkel, de éppen csak, hogy egy futó pillantásra méltatták őket. Mindketten nekiveselkedtek az ajtónak, mire az nagyokat nyögve és csikorogva engedelmeskedett nekik. Tom felkapcsolta a generátort, mire a fények itt is kigyúltak. Fél kézzel tartotta Janetet, aki immár alig állt a lábán. Végül leengedte őt a földre, és a kezébe helyezte az apja naplóját.

– Olvasd, mit írnak a bejegyzések! Hátha apám leírta a pontos helyet, ahová az ellenszert tette!

Janet teste reszketett, mintha lázas lenne, így kissé nehezére esett lapoznia a naplóban.
– A mai kísérlet nem sikerült olyan jól, mint várták, ezért mindenki ideges… Hamarosan felszámolják a laboratóriumot… Nem, nem ez…

Tom sorra rántotta le a lepedőket a fémpolcokról, amelyek telis-tele voltak régi kémcsövekkel és ampullákkal.

– Mégis milyen színű az ellenszer? A fenébe! Nem tudom, mit kellene keresnem! – kiáltott fel kétségbeesetten, ahogy meglátta az ezernyi színben pompázó folyadékokat.

Janet az orra alá szorított egy maroknyi régi zsebkendőt, amelyet lassan vörösre színezett a vér.

– Várj! Ez a bejegyzés 1982-ben íródott. A C szektorban baleset történt. Néhányan megfertőződtek a kiszabadult vírus által, de senki nem tudja biztosan, milyen hatásai lehetnek az emberre nézve. Ez egyelőre titok, leírnom se szabadna ide… Sonja és James is ott volt, mindketten megfertőződtek, de még a kezdeti fázisban vannak, nem kaptak nagy dózist. Sonja hamarosan megszül.Mégis ki ez a Sonja? Oké, nem érdekes, olvasom a következőt. 1982. június 17.Most már észrevehetőek a kiszabadult vírus hatásai. Sonja és James haldoklik, viszont a baba meglehetősen jó életjeleket mutat… Talán őt meg lehet menteni.

– Tovább! – indítványozta Tom.

– 1982. június 30. James meghalt pár órával ezelőtt. Sonja szintén. Kisfiuk született. Rajtam és néhány orvoson kívül senki nem tud róla, de félek, hogy meg fogják ölni, ha a többiek is megtudják, hogy egy megfertőződött pár gyermeke. Megígértem Sonjának, hogy vigyázok rá.Ez sem az… 1982. július 5. A gyerek még mindig életben van. Én is fertőzött lettem Sonjáék által… A kisfiút elrejtettem. Megvan! Itt ír az ellenszerről! 1982. július 12.Tomnak neveztem el a kisfiút… A véréből sikerült kifejlesztenem az ellenszert, így most már én is egészséges vagyok. Egy időre elrejtettem az ampullákat, nehogy bárki is rátalálhasson, de még nem tudom, hol találhatnék jó búvóhelyet neki.

Tom erre összerezzent, és tágra nyílt szemekkel bámult Janetre.
– Micsoda? – suttogta alig hallhatóan.

– Immunis vagy? – kérdezte meglepetten Janet. – Akkor ezért nem érzel semmit! Akkor… – Nem tudta befejezni, ugyanis a következő pillanatban heves köhögőgörcs kapta el. A teste vadul rázkódott, és vér folyt le az állán. Tom azon nyomban ott termett mellette, de Janet ellökte magától.

– Ne törődj velem, olvasd a naplót! Biztos ír benne valami fontosat még!

Tom felkapta a naplót, és vadul lapozni kezdett. A tekintete cikázott a szavak között, miközben lopva fel-felpillantott a nőre, aki még mindig rettenetesen festett.

Charston Elanon

1989. január 19.

A labort hivatalosan is fölszámolták. Nem tudtak mindent elvinni, amit kellett volna, így sikerült új búvóhelyet találnom az ampulláknak a C szektorban. Nem hinném, hogy ezek után bárki is lejönne még ide, és feltűnne neki bármi furcsa, de azért óvatosnak kell lennem. Csupán egy színárnyalattal különböznek a többi vörös ampullától…


Tom felkiáltott meglepetésében, és azonnal a fémpolcokhoz rohant. Másodpercek alatt megtalálta a naplóban említett vörös fiolákat, azonban sokkal több árnyalat volt, mint amire legelsőre számított.

– Janet! – szólította meg a nőt kétségbeesetten, de nem kapott választ. Meredten bámulta a vérvörös ampullákat, a kissé halványabbakat, az erőteljesebb színűeket, de fogalma sem volt, melyikre gondolt az apja. Mi van, ha ezek mind vírusok? Mi van, ha rosszat választ, és…

Tom nem merte továbbgondolni ezt a mondatot. Pattanásig feszültek az idegei, ahogy kivett néhány ampullát a helyéről, és tanulmányozni kezdte a színét, majd visszatette, és újabbakat vetett vizsgálat alá. Nincs sok időm, hamar kell cselekednem… – mondogatta magában, egészen addig, míg észre nem vett néhány teljesen eltérő színű ampullát. Ezek is vörösek voltak, csak valahogy mégsem… Különleges színűk volt, olyan, amelyhez foghatót Tom még sosem látott. Ez az!Sietve felkapta az egyiket, és Janethez lépett.

– Janet! – szólt ismét. A nő feje lehanyatlott, és Tom először azt hitte, elkésett, de a sípoló lélegzetvétel elárulta, hogy az ügynök még életben van. – Azt hiszem, megtaláltam… Azt hiszem, itt van, és… remélem, hogy ez az. Janet!

A nő továbbra sem mozdult, még Tom érintésére sem rezzent meg. A férfi szaporán vette a levegőt. Felugrott, és előkeresett egy injekciós tűt, majd felszívta az ampullába rejtett folyadékot.

– Oké, Janet, ezt most beadom. Itt az ellenszer… Remélem, hogy ez az. – Összeszorította a fogát, ahogy megragadta a nő karját, és maga felé húzta. Feltűrte az egyenruhájának ujját, majd gondolkodás nélkül beledöfte a tű végét az egyik vénájába.

Janet erre már megrezzent. Sikoltott, ahogy a férfi belenyomta a tű tartalmát. Az arcán látszott, hogy rettentő fájdalmai vannak. A szeme könnyes volt, az orrából vér csordogált, a szája továbbra is lila volt. A háta ívben megfeszült, homlokáról csordogált a verejték, és Tom ebben a pillanatban arra gondolt, hogy tévedett, hogy rossz ampullát adott be neki, ami valójában nem is az ellenszer, hanem egy újabb vírus, egy másik, amely még borzasztóbb és azonnal hat.

Aztán a nő teste hirtelen elernyedt, és Tom karjai közé zuhant. A férfi gyengéden fogta át őt, és tartotta, miközben Janet szapora légzését hallgatta.

– Köszönöm – suttogta másodpercekkel később az ügynök. – Azt hiszem, most jobb… Most már nem fáj annyira.

Tom megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy érezte, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívéről. Finoman megfogta a nő karját, és felfelé kezdte húzni.

– Gyerünk vissza a többiekhez! – mondta, és felmarkolt egy adag ampullát, majd a zsebébe rejtette. – Sietnünk kell!

Janet azonban csak a fejét rázta.
– Menj nélkülem! Én még… nem… képtelen vagyok felállni.

– De…

– Menj már! – kiáltott fel a nő, mire Tom felpattant a földről, és a kijárat felé igyekezett. Időközben még vissza-visszapillantott az ügynökre, aki még mindig az asztalnak támasztott háttal ült, és mélyeket lélegzett. Az arcán vörös foltok terjeszkedtek ott, ahol megalvadt a vér.

Amint megbizonyosodott róla, hogy Janettel minden rendben lesz, Tom futólépésbe kapcsolt. Kirontott az ajtón, át a másik szektorba, és fémasztalokat kerülgetve rohant előre. Időközben előszedett egy ampullát, és az injekciós tűvel kiszívta belőle a folyadékot, készen arra, hogy amint odaér a többi ügynökhöz, azonnal be tudja adni nekik.

A visszaút sokkalta hosszabbnak tűnt, mint amikor Janettel botladoztak a C szektor felé. Tom úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, mire meglátta a három férfit a földön fekve, azonban ahogy közelebb ért hozzájuk, és megtorpant, már látta, hogy elkésett. Kiejtette a kezéből az injekciós tűt, mire az halk koppanással kettétört a padlón, és elgurult az egyik asztal alá.
Bob a hátán feküdt. Hamuszürke arccal meredt a plafonra, véreres szemei ijesztő látványt nyújtottak. Az egyik keze Bill karján pihent, aki összegömbölyödött a földön. Látszott rajta, hogy sokat szenvedett, míg elérte a halál. Walter teste arccal lefelé hevert, körülötte kis tócsákba gyűlt össze a vér.

Tom hátrált néhány lépést. Gombóc keletkezett a torkában, és úgy érezte, menten megfullad tőle. Elkésett. Gyorsabbnak kellett volna lennie. Hamarabb meg kellett volna találnia az ampullákat. Nem kellett volna annyit teketóriázni a naplóval… Talán akkor megmenekülhettek volna. Mind a hárman túlélték volna a fertőzést.

Tom érezte, ahogy minden erő kimegy a lábából. Térdre rogyott a három férfi mellett, és a hajába markolt. Rettentően fájt rájuk nézni… Mintha a legjobb barátait vesztette volna el.
A tudat, hogy mindhárman miatta haltak meg, elviselhetetlen volt. Nem kellett volna idejönnie ma, nem kellett volna rátalálnia arra a hülye csapóajtóra. Ha nem jött volna le, nem kellett volna mindezt megtapasztalnia. Akkor nem derült volna ki az igazság sem…

Már nem tudta, mennyi idő telt el. Percek vagy órák, esetleg napok, míg végre egy kezet érzett a vállán, és Janet leguggolt melléje. Az arca könnyektől volt maszatos, ahogy a társaira nézett.

– Sajnálom – törte meg a közéjük ékelődött csendet Tom. – Az én hibám… Tudom, hogy az enyém. Ha nem jöttem volna ide, akkor…

Janet azonban leintette, és megrázta a fejét. Walterhez húzódott, és megérintette a férfi vállát, utána végigsimított Bill karján, és legvégül lecsukta Bob szemeit. Némán búcsúzott el mindegyiküktől, és Tom érezte, hogy a szíve összefacsarodik a látványtól.

Végül Janet felállt, és Tom felé nyújtotta a kezét.
– Gyerünk. Azt hiszem, hogy itt végeztünk.

Lassú, szinte már nyugodtnak mondható léptekkel sétáltak ki a szektorból, és csukták be az ajtókat maguk mögött. Janet mindenhol lekapcsolta a lámpákat, majd az alagúthoz érve szó nélkül előreengedte Tomot, aki kissé feszélyezetten mászott felfelé a szűk alagútban. Amikor már csak néhány lépcsőfok maradt hátra, beszédfoszlányok ütötték meg a fülét. Valaki idegesen hadart odafent.

Amint végre kiért az alagútból, hunyorognia kellett. A hirtelen fény bántotta a szemét, és kellett néhány másodperc, mire kitisztult a látása. Az apja régi hálószobájának ablakáról lekerült a fekete lepedő, és a helyiség tele volt egyenruhás ügynökökkel. Az egyikük fojtottan felkiáltott, ahogy meglátta Tomot, és már lépett is volna oda hozzá, amikor Janet feje megjelent a lyukban, és felkiáltott:

– El innen! Mindketten fertőzöttek vagyunk!




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)