Ahol a madár se jár írta: Thomas Daniel Bones

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Választott kívánság:
1.) Főhősünk (nemét rád bízom) egy átlagos munkanapból hazatérve betenné a kabátját a szekrénybe, amikor kigurul onnan egy félmeztelen, megkötözött alak párnahuzattal a fején. A főhősünk gyorsan leveszi a huzatot, hogy lássa, egyáltalán életben van-e az illető, mire ő csak ennyit mond: – Menekülj!
Hogy ki elől és miért, azt rád bízom, ahogy azt is, hogy a főszereplőnk mit kezd a helyzettel.
2.) Egy népmeséken alapuló, mai modern világban játszódó történetet szeretnék. Amolyan urban fantasy jellegűt, de hétfejű sárkányokkal, legkisebb királyfikkal, nénikkel, akiket érdemes öreganyámnak szólítani, stb... Rád bízom, hogy mennyire veszed komolyra a figurát, a sötétebb, horrorosabb megoldásra is ugyanúgy vevő vagyok, mint a paródiajellegű vicces sztorikra.


Ahol a madár se jár
- Xwoman kívánsága alapján -



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vasorrú bába.

Pontosabban Abigail Warren, aki sietve becipzározta a kabátját, ahogy lelépett a buszról a megállóba. A narancssárga színbe öltözött égbolt is jelezte, hogy esteledett, ezzel párhuzamosan pedig az idő is lehűlt. Még csak október eleje volt, de máris kezdett hidegebb lenni.

A busz nyikorogva elhagyta a város határát, a következő állomás felé cipelve a benne maradt utasokat. Abigail kicsit feszült volt, hiszen nem kerülte el a figyelmét az a kegyetlen gyilkosságsorozat, amit az elmúlt hónapban mindenki torkán lenyomott a média. Az ismeretlen kilétű bűnözőt, aki a támadásokért felelős volt, Orrgyilkosnak nevezték – találó módon, hiszen az áldozatai vasorrú bábák voltak, akiket az elkövető mindig ugyanolyan, brutális módon csonkított meg.

Abigail is vasorrú bába volt, így hát érthető módon eléggé frusztrálta ez az egész helyzet. A gyilkosságok elszaporodása óta már rengetegszer megfontolta, hogy elköltözhetne valami biztonságosabb helyre. A város határán túl, a semmi közepén élni több szempontból volt tetszetős számára: nagyon ritkán zargatta valaki – minden vevője emailben kereste meg, személyesen csak páran –, illetve a szerencsét próbálók köreiben annyira ismert pogácsáit is itt készítette.

A házán kívül az üzletét is ezeknek a pékáruknak köszönhette. Legelőször csak Facebookon adott fel pár hirdetést, miszerint olyan, mágikus erőkkel felruházott pogácsát sütött, amely fogyasztójának extrém jó szerencsét volt képes adni. Az első vásárlója pár szegény fiú volt, akik az említett szerencsével akarták kiszabadítani a hétfejű sárkány fogságából a hercegnőt, de, ahogy fellendült az üzlet, úgy nőtte ki Abigail azt a pár mágiaközpontú csoportot, amelyekben eleinte üzletelt.

Azóta már nyitott egy boltot, munkásokat vett fel, ráadásul a kínálatuk is bővült: már nem csak pogácsákat árultak, hanem mindenféle – mágikus vagy varázslattól teljesen mentes – pékárut is. A pogácsákat azóta is az otthonában sütötte, a házát pedig mindenféle védőbűbáj alá vonta, mert félt tőle, hogy egy náluk nagyobb, konkurens cég – vagy úgy ámblokk akárki – megpróbálna betörni hozzá és lenyúlni a pogácsás ötletét a profit érdekében. Kicsit túlzásnak érezte, hogy ennyire messzire elment a maximális biztonság kedvéért, de, ahogy belegondolt abba, hogy a kedvenc üdítőitala receptjét is csak két ember tudta a világon, máris nem tűnt olyan paranoiásnak.

Hosszútávon persze kivitelezhetetlen volt ez a módszer, el is gondolkozott már rajta párszor, hogy a nemzetközi siker érdekében nem fogja úgy őrizni a pogácsáit, mint a szeme fényét, mindentől és mindenkitől elzártan a kunyhója mélyén, de egyelőre túlságosan is félt attól, hogy egy nála nagyobb cég lenyúlja a termékeit, sokkal nagyobb sikereket elérve vele. Majd egyszer, amikor már elég naggyá váltak ahhoz, hogy az őket másolók sem jelenthetnek veszélyt a sikereikre, felvesz egy adagnyi szállítót, de addig is ezt a nevetséges, paranoid módszert fogja alkalmazni.

Idegesen körbekémlelt: a megálló másik végében egy magas, kesztyűt és kalapot viselő figura állt, a válláról oldaltáska lógott le. Az arcát eltakarta a fejfedője karimája.

Abigailt egyből elárasztotta a paranoia, ami a következő pillanatban el is múlt. A fejét rázva kelt át az úttesten, az amellett elterülő erdőbe behatolva. A házához vezető ismerős ösvényen végighaladva az erdő zörejeit hallgatta. Madárcsiripelés helyett különböző rovarok zümmögését, pár mókus izgatott futkorászását, a szél fújását és a levelek recsegését hallotta. A tegnapi esőzés miatt nedves avaron kivételesen halkak voltak a lépései.

Elgondolkozott rajta, mekkora hülyeség volt a részéről megijedni egy random embertől, aki ott szállt le, ahol ő is. A múlt hét óta lehűlt már az idő, szóval lehet, hogy azért vett fel kesztyűket. Ráadásul, ha jobban belegondolt, egyből azt feltételezni az ismeretlenről, hogy az életére akarna törni, eléggé nevetséges volt, hiszen annyi mindent csinálhat itt kint az ember. Mondjuk szedhet virágokat, vagy akár még Abigailt magát is felkeresheti a pogácsáiért, vagy...

Ekkor megtorpant. Fülelt. Pár lépésnyire volt már csak az ösvény végén trónoló háza küszöbétől, ő pedig az oda vezető lépcső legalsó fokán helyezkedett el. Lehet, hogy csak a paranoiája játszadozott vele, de biztos volt benne, hogy hallott valamit.

Gyorsan a lépcső tetejére ugrott, kinyitotta, majd bezárta maga mögött az ajtót. A kukucskálón kikémlelve pusztán az erdő nézett vissza rá – egészen addig, amíg az ösvény sarkán be nem kanyarodott az a magas, kabátos alak, akit a buszmegállóban is látott.

Elkerekedett szemekkel nézte, ahogy az idegen egyre közelebb került a házához. Mit akarhat tőle ez az ember? Abigail halványan reménykedett még benne, hogy csak pogácsákat akart venni, de a gyilkosságok miatt generálódott félelmei mást súgtak neki. Azt mindenesetre tudta, hogy ha nem barátságos szándékkal jött, valamivel meg kell védenie magát.

Leellenőrizte, hogy bezárta-e az ajtót, majd a konyha felé rohant. Hátsó ajtaja nem volt, az ablakait pedig soha nem is nyitotta ki, szóval nem kellett attól tartania, hogy nem zárta volna be őket. A konyhában végül megragadta az első kést, ami a kezei közé került, de a biztonság kedvéért még a húsklopfolóját is magához vette.

Hangtalanul, de gyorsan sprintelt vissza a bejárati ajtóhoz. Újból kinézett a kukucskálón: az idegen most már közvetlenül az ajtó előtt állt. Abigail idegei pattanásig feszültek, ahogy az idegen a kesztyűs kezét a zsebébe bújtatva megmarkolt valamit. Abigail szorosabban markolta a rögtönzött fegyvereit, de, amint meglátta, mit rejtegetett az alak, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Az ismeretlen egy gumival szorosan összetekert kötegnyi készpénzt húzott elő.

– Öreganyám! – szólt dallamosan. – Itthon van?

Abigail a késre és a klopfolóra meredt. Az idegen öreganyámnak szólította – az őt személyesen felkereső vásárlók közt elterjedt kód volt ez, amivel jelezték, ha üzleti okokból jöttek. Ráadásul egy köteg pénzt is hozott magával, ez egyértelműen csak egyet jelenthetett.

Abigail bevágta a fegyvereit az előszobai szekrénybe – hogy nézne ki, ha az egyik kliensét egy bazinagy késsel és egy húsklopfolóval fogadná? –, majd kinyitotta az ajtót.

– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál – felelte, az idegen tudtára adva, hogy vette a lapot. – Hol jársz, ahol a madár se jár?

Az idegen a hóna alá csapta az arcát eddig takaró kalapját. Abigail ettől a mozdulattól akaratlanul is nagyobb biztonságban érezte magát, hiszen, ha a vásárlója meg meri mutatni az arcát, rosszra csak nem készülhetett. Bár, ha jobban belegondolt, egy sűrű erdő közepén voltak, még a külvárostól is elég messze – nem nagy dolog felvállalni az arcod, ha nem látja senki.

– Csiripelték a madarak, hogy a környékedről lehet csak megkaparintani egy bizonyos fajta pogácsát – ez kell nekem – felelte az idegen. – Pusztán pár darabnyira lenne szükségem.

– Várj meg itt! – bólintott Abigail, azzal már el is indult a konyhába.

Ott kinyitotta a kamrát – amit a biztonság kedvéért le is lakatolt, hogy még véletlenül se bukkanhasson rá senki a portékáira –, majd egy kicsi kosárkába elkezdett pogácsákat pakolni a polcokon lévő tálcákról.

Hallotta, ahogy az idegen végigment az előszobán. Valószínűleg kíváncsi volt rá, mikor kaparinthatja meg végre az értékes pékárukat, amikért a város szélére utazott.

– Három darabnyi elég lesz? – kiáltott hátra Abigail, ahogy a legszebbnek ítélt pogácsákat a kosárba pakolta.

– Persze – lépett közelebb hozzá az ismeretlen, akinek a vasorrú bába háttal volt. – Nekem teljesen mindegy.

Ez volt az utolsó dolog, amit Abigail hallott, azelőtt, hogy egy, a tarkójára mért ütés után elsötétült előtte a világ.

***


Hunter a villamoson ült. Rajta kívül nem tartózkodott túl sok személy a szerelvényen, egyedül a vagon hátuljában aludt egy középkorú férfi. Hunter az ablaknak dőlve hallgatta az üvegnek csapódó, lehulló esőcseppek halk kopogását. A kezeit a zsebébe dugva szorosan markolt egy hosszúkás, fémes tárgyat – tíz dekagrammnyi színtiszta vasat.

Miután kiütötte a vasorrú bábát – akiről később kiderítette, hogy Anne-nek hívták – egy serpenyővel, amit a konyhapulton talált, egyből „munkához látott”, és levágta az orrát. Megfordult a fejében, hogy a holttestet elhamvaszthatná a kemencében, de, mint kiderült, egy felnőtt embert nem lehetett begyömöszölni a kicsi üregbe, szóval inkább bezárta a kamrába.

Ezután kipróbálta a pogácsáit, és meg kell mondani, azok tényleg finomak voltak. Hunter reménykedett benne, hogy Anne-en kívül még ismerte valaki a receptet, mert kár lett volna egy ilyen jó süteményt egy apró kellemetlenség miatt örökre elveszíteni. Csak nem volt olyan hülye az a nő, hogy senkinek nem mondta el a receptet!

Szegény Anne mindent egybevetve rendes nőnek tűnt, ráadásul az üzlete is éppen beindult, de Hunter szerint neki nagyobb szüksége volt az orrára, mint a boszorkánynak. Vagyis, talán az orrára nem, de az azt alkotó vasra mindenféleképpen igen.

Hunter ugyanis kardot akart kovácsolni. Vasból. Ami történetesen néhány nőnek az orra is volt egyben – eddig tizenegynek, hogy pontosak legyünk, a tizenkettedik, egy lány, akivel előző éjszaka összemelegedett, a szekrényében várta megkötözve. A fegyverre természetesen azért volt szüksége, hogy a szomszédos szigeten lévő hétfejű sárkányt legyőzhesse és vele együtt elnyerhesse a jutalmát.

Az interneten már végigvitt egy alapszintű kovácskurzust, hogy ne teljesen a sötétben tapogatózzon, amikor elkezdene egyszer munkához látni. Az összegyűjtött vasadagot majd egy tömbbe olvasztja, ha hazaér – mert egy szatyornyi orral megérkezni valahova nem tűnt túl okos dolognak –, magát a kardot pedig egy professzionális műhelyben tervezte elkészíteni – ugyanis az interneten keresztül kovácsműhelyt is lehetett bérelni, ha az emberre éppen rájött volna a kovácsolhatnék.

– A következő megálló: Handersen út – jelentette be a bemondó.

Hunter nagy levegőt vett, és felállt a helyéről – itt kellett leszállnia. Amikor bedöcögtek a megállóba, az elsők között szállt le. A Handersen út egyik sarkánál végül befordult a Loomis utcába, amin keresztül bement egy panelházba.

A lift már két hónapja nem működött, szóval gyalog kellett felkapaszkodnia a harmadik emeletre. Amikor felért, már remegett a keze az izgalomtól – el sem hitte, hogy a terve, ami először tavasszal kezdett el kirajzolódni előtte, most már végre beteljesülhet. A tizenkettedik áldozata – és az orra – odabent várt rá, és a gondolat, hogy végre elkészítheti a kardját, amivel együtt akár esélyt is kaphat egy új életet kezdeni, mindenféleképpen jól esett neki.

Merthogy a hétfejű szörnyeteg legyőzése, illetve a hercegnő megmentése és kiszabadítása a raboskodásából a király vagyonának és birtokának egy részével, meg persze a királykisasszony kezével együtt járt. Hunter pár pillanat erejéig elgondolkodott rajta, hogy tizenkét nő megölése a kapzsisága és a hatalomvágya miatt nem helyes-e, de, miután belépett az előszobába, minden ilyen gondolata elillant.

Levette a kabátját, és kinyitotta a szekrényét – nem nagy meglepetésére abból egy kábult, megkötözött nő gurult ki, akinek fejét egy párnahuzat takarta el. Az illető természetesen egy vasorrú bába volt, valami Blanca nevű lány, akit tegnap éjszaka szedett fel egy helyi klubban. Miután felhozta őt a lakásába, Hunter leütötte a nőt, megkötözte, és a szekrényébe tuszkolta. Úgy tervezte, hogy ma, munka után fog vele is végezni, ahogy az előzőleg kiszemelt Anne-nel.

Hunter a lábával megbökdöste Blancát, hogy megbizonyosodjon arról, él-e még. A vasorrú bába erre megszólalt – szinte suttogva mondta ki az egyetlen szót, ami kifért a torkán.
– Menekülj – figyelmeztette Huntert elhaló hangon.
– Itt élek, te idióta, mi elől menekülnék? – válaszolta erre ő mérgesen, és betette a kabátját a szekrénybe.
– Az... Az Orrgyilkos – lehelte a nő. – Itt van.
– Na ne mondd! – hüledezett tettetve Hunter. – Ha csak az egyértelmű dolgokat bírod kinyögni, inkább ne szólalj meg, köszi.

Azzal egy rúgással kiütötte a vasorrú bábát, akit ezután behurcolt a nappalijába. Mielőtt azonban bármit is csinált volna, még gyorsan meglátogatta a konyháját. Kihúzta az egyik fiókot, ahonnan előhalászta a legnagyobb kését.

Ideje volt munkához látni.

***


Alice olvasott, ahogy azt az ideje nagy részében tenni szokta. Az elmúlt három évben mást csinálni nagyon nem tudott, mert az apja, aki valamilyen oknál fogva kiküldte ide őt a világítótoronyba, csak bútorokat, háztartási gépeket, meg egy pincényi könyvet hagyott neki. Az összes eledele egy kifogyhatatlan raktárnyi konzervételből állt.

A tornyot, ahol évek óta élt, soha nem hagyta el – nem is tudta, hiszen egy olyan apró szigetecskéről volt szó, amelyen éppen, hogy elfért az egész épület. Ez viszont nem jelentette azt, hogy látogatói nem akadtak – időről időre felbukkant egy rozoga csónakban pár vaspáncélba öltözött, kardot lengető tökkelütött, akik jöttek „megmenteni őt a gonosz erők karmaiból”, vagy valami hasonló hülyeség.

Alice-nak ugyanis volt társasága. Nézőponttól függően egy vagy hét személyben, a tornyon tekergett az állítólagos „határtalan gonosz”, azaz Alice legjobb barátja, történetesen egy beszédre képes hétfejű sárkány.

Valamiért mindenki, aki eddig a torony közelébe merészkedett, azt feltételezte, hogy Alice valami bajba esett, magatehetetlen rakás szerencsétlenség, akit bebörtönzött az alattomos szörnyeteg, valószínűleg azzal a céllal, hogy egy szép napon elfogyaszthassa. Alice-nek több problémája is volt ezzel a tévképzettel – egy, hamis, kettő, a sárkánynak fél fogára se lenne elég – de komolyan, csak egy szájában minimum ötszáz foga volt –, bele se számítva, hogy a keskeny ablakokon a, szép szóval kifejezve, termetes állat sehogy se tudott volna beférni, hogy felfalja.

Az ellenérvek között helyet kapott az is, hogy köszönte szépen, de egyáltalán nem vágyakozott vagy várakozott valamiféle hős megmentőre. Ugyan wifi és külvilági kapcsolat hiányában élni évekig a tenger közepén egy világítótoronyban egy sárkánnyal nem volt a bakancslistáján, ettől függetlenül teljesen jól érezte magát.

A sárkány – akinek különböző fejeit roppant kreatív módon, balról jobbra Egyesnek, Kettesnek, Hármasnak, Négyesnek, Ötösnek, Hatosnak és Hetesnek, magát a sárkányt pedig Hétfejűnek nevezték –, általában a tengerből halászott magának, de, ha egy önjelölt vitéz harcos csónakját sodorta a világítótorony felé a tenger, szívesen elfogyasztotta annak tartalmát is nasinak.

Ugyanis eddig, ha valamilyen tökkelütött megjelent a torony tövénél egy csónakban üldögélve, a hívatlan vendég minden egyes alkalommal Hétfejű gyomrában végezte. Alice eleinte össze volt zavarodva, hiszen, akármennyire is idegesítették őt a megmentői, nem gondolta, hogy megérdemelnék, hogy egyszerre hét száj marjon beléjük.

Emlékezett rá, mennyire ijedt volt, amikor két emelet között, a lépcsőn lemenet először meglátta a torony egyik ablakában azt a sárga szempárt, ami Hármashoz tartozott. Ha tudta volna, hogy még hat hátravolt, valószínűleg reflexből lebukfencezett volna a lépcsőkön. Az idő múlásával viszont kiderült, hogy a sárkány egyik fejének sem állt szándékában felfalni, az együtt töltött idő és éjbe nyúló beszélgetéseknek köszönhetően pedig összebarátkoztak.

Az idő múlásával azonban az is kiderült, hogy ha az ember újra és újra végighallgatja ugyanazt a mondókát valaki szájából az önnön hősiességükről, máris nem lesz olyan nehéz zéró empátiával végignézni, ahogy a levegőben megcsonkítják és felfalják az illetőt.

– Hé! Hercegnő! – hallatszódott valahonnan egy férfi üvöltése.

Alice szinte kettétépte a könyvét mérgében. Ez alapján a két szó alapján pontosan tudta, mit is akarhat az idegen, aki pont a legrosszabbkor jött meg. A történet ugyanis most érkezett el a csúcspontjához, neki pedig semmi kedve sem volt félbehagyni az olvasást, csak azért, hogy megint valamilyen téveszmés bolond hőbörgéseire pazarolja az idejét.

Esetleg alvónak tettethetné magát, fordult meg a fejében. Végül is harmadik emeleten ült egy fotelben. Ha elég ideig nem válaszol, az őt zaklató alak talán felfogná, hogy nincs itt keresnivalója. Bár az is lehet, hogy akkor csak még hangosabban kezdene el üvölteni, amit már abszolút nem bírt volna ki.

Így hát kelletlen módon odasétált az ablakhoz, és kihajolt rajta. A csendesen hullámzó tengeren lebegő csónak a világítótorony tövében ringatózott, ahogy azt sejteni lehetett. Benne egy ránézésre a harmincas évei elejét taposó férfi állt fel, bal kezében egy körülbelül egyméteres vaskardot markolva.

– Mit keresel itt? – förmedt rá Alice. Meg sem próbált akár csak egy kicsit is udvariasnak tűnni.

– Megmenteni kegyedet! – kiáltotta fel a férfi töretlen lelkesedéssel. – Hallottam, milyen sanyarú sorsa van itt, elzárva a külvilágtól, egy vérszomjas bestia társaságában, így hát felkerekedtem, hogy kiszabadíthassam kegyedet fogságából!

– A huszonegyedik században élünk. Ne hívj kegyednek. – Alice-nek erős gyanúja volt, hogy az idegen nem puszta jószándékból állított ide, és a kegyedezéssel is a kedvére akart tenni.

– Elnézést, hogy megsértettem – vágta rá kissé sértődötten a férfi. – Tehát. Azért jöttem, hogy megmentsem...

– Még mindig magázol – vágott a szavába Alice. Kezdett elfogyni a türelme. – Jó, és akkor hogyan tervezel megmenteni engem? Se kötelet, se feszítővasat, de még csak dinamitot se látok nálad. Hogyan kéne kijutnom innen?

A lent álldogáló férfi erre már nem tudott mit mondani. Meghökkenten körbenézett a riasztóan üres csónakban. A kardon és az evezőkön kívül semmilyen más eszközt nem hozott el.

– Hát – vakarta a feje búbját, elgondolkozva rajta, hogyan szabadíthatná ki a hercegnőt –, hát, nem tudom, mondjuk a lepedőből készítesz valami kötelet és lemászol?

Alice-nek feltűnt, hogy az idegen végre nem magázza, de ez sem volt elég ahhoz, hogy ne ostorozza tovább.

– Oké, tegyük fel, hogy van elég lepedőm hozzá – persze nincs –, és sikeresen kimászok a toronyból. A sárkányt miféle furfangos módon óhajtod legyőzni? – kérdezte, és a plafonra bökött. Hétfejű a világítótorony tetején bújt meg eddig, pont olyan szögben, hogy a „hős megmentő” ne láthassa. – Tudod, ő az az iszonyatos gonosz, akitől meg kéne menteni szegény lelkem.

Ahogy Hétfejű lassan lemászott a torony törzsén, ami mögül egyesével előbújtak a fejei, az idegen láthatóan megijedt. Nagyot nyelt, és a kardja után nyúlt.

– Ezzel! – emelte a magasba a fegyverét. Meg kellett hagyni, szép munka volt. – Hónapokig tartott összeszednem a legtisztább, legnemesebb vasrögöket, amelyekből készítettem!

Alice magában vívódott, hogy azért legyen-e lenyűgözve, mert a férfi – állítólag – maga készítette el ezt a tagadhatatlanul lenyűgöző kardot, vagy mert a vasat lenemesfémezte. De ezen nem is gondolkodott el sokáig – sokkal érdekesebbnek tartotta, hogy az ismeretlen egy hétfejű sárkánnyal akart megküzdeni, és csak egy kardja volt.

– De páncélt nem hoztál, te idióta – vetette oda. – Komolyan, még csak egy pajzsod sincs, hát gratulálok. Nyugtass meg, hogy azért nincs nálad, mert pusztán egy kardnyi vasra volt pénzed, nem pedig azért, mert elfelejtetted, ugye?

Az ismeretlen erre nem válaszolt, csak egy “hát az úgy volt”–grimaszt vágott.

– Te jó ég – hüledezett Alice, ahogy a szája elé kapta a kezét.

Ez hülyébb, mint gondolta. Nem volt a világon annyi pénz, amiért ő bement volna abba a csónakba egy ekkora tökkelütöttel – így hát már csak egyetlen dolog volt hátra. Behajolt az ablakból, de előtte még így szólt az átlagnál is hülyébb, önjelölt megmentőjéhez:

– Akkor sok szerencsét.

Becsukta az ablakot, majd visszasétált a fotelhez. Ahogy belehuppant, és felvette a korábban lerakott könyvet, egy vakító lángcsóva suhant el az ablak előtt, amit az idegen sikolyai követtek. Alice megfontolta, hogy kinéz az ablakon, hátha véletlenül életben maradt volna az ismeretlen, de, miután látta Hétfejűt is lezuhanni – egyenesen a férfira –, meggondolta magát.

A kezébe vette a könyvet, és olvasni kezdett, de a gondolatai másfele jártak. Még alig kelt fel a Nap és máris zaklatták – meddig fog ez így menni? Emlékezett még az első látogatásokra.

Először egy öltönyös, aranyórás férfi jött ki hozzá egy motorcsónakon – aki kísérteties módon ismerős volt számára –, mondván, haza szeretné vinni. Akkor, tizenkilenc évesen látott Alice embert először erőszakosan elhalálozni, miután megmondta neki, hogy nem megy sehová valami idegennel. Abban a pillanatban meggyőződése volt, hogy a férfi el akarta rabolni, hogy ki tudja, mit kezdjen vele.

Ez a lehetőség persze kicsit sem volt kecsegtető számára, Hétfejű pedig, akivel már hosszú hetek óta barátkozott, felajánlotta, hogy elintézi neki az idegent. Alice morbid módon kíváncsi volt rá, mit akarhatott a sárkány a férfival csinálni. Annyira érdekelte Hétfejű terve, hogy végül megadta neki az igent. Három napon és három éjszakán át nem szólt Hétfejű egyik fejéhez sem, azután, amit látott. A szerencsétlen vendégük hajója azóta is a tenger fenekén pihent.

Amikor nem olvasgatott vagy ítélt embereket sárkány általi halálra, Alice eltöprengett azon, hogy vajon miért került erre a szigetre, és mennyi időt kell még itt eltöltenie, mielőtt valaki eljönne érte – valaki alatt persze olyat értett, akit ismert és akiben megbízott, nem pedig valami random embert, akit soha életében nem látott, mint eddig minden egyes alkalommal.

Az utolsó emléke az otthonáról az volt, hogy hajnalban elvezették a királyi palota egyik zugába, ahol még sohasem járt, hablatyoltak neki valamit, amire egy „biztos helyre kell menned”-en kívül alig emlékezett. Ezután kikísérték egy fekete, elsötétített ablakú Bugattihoz – ekkor még a hold ragyogott az égen –, a következő pillanatban pedig a toronyban ébredt, az egyik kanapén feküdve.

Egy ember állt előtte, aki gyorsan elhadarta, hol vannak az ételek, hol tud ruhákat mosni, meg még egyéb érdektelen dolgokat, mielőtt a mondandóját lezárta volna azzal, hogy nem kell sokáig itt maradnia. Ezután kilépett a torony ajtaján, és, mielőtt Alice észbe kaphatott volna, az ajtó már le volt lakatolva. Odarohant az egyik ablakhoz, és nemhogy a hajót nem látta sehol, amivel ketten idejöttek, de még szárazföldet se.

A Nap ekkor már felkelt, Alice pedig kilogikázta, hogy bizonyára elvitték a kastélyból, csak ő végigaludta az utat, most pedig felébredt, és semmit nem értett. Három további éven keresztül sem sikerült rájönnie, miféle indokból zárták ide ki, a tenger közepébe, a külvilágtól teljesen elzártan, valamint, hogy még mennyi időt kellett itt eltöltenie.

Eddig valahogy elfoglalta magát, de most már kezdett elege lenni a konzervételekből és ugyanazoknak a könyveknek a sokadik újraolvasásából. Lehet, hogy ideje lett volna elszöknie?

***


John félt. Nagyon.

Három év telt el azóta, hogy Alice kint ragadt a tulajdonában álló világítótoronyban, ahonnan senki sem tudta kiszabadítani. A félelmetes szörnyeteg, ami az egyetlen lányát fogva tartotta, eddig minden egyes emberét legyőzte.

Emlékezett rá, hogyan derült ki, hogy egy szörnyűséges bestia csapdába ejtette a lányát, és hogyan próbáltak meg a segítségére sietni – három évvel ezelőtt kezdődött az egész. Amikor William, akit legelőször bízott meg a hercegnő hazahozatalával – és aki ki is vitte őt a szigetre – nem tért vissza, még nem aggódott, azt gondolta, hogy bizonyára valamilyen akadályba ütköztek útközben, ami miatt nem tudtak idejében hazatérni.

Amikor azonban napok teltek el, és semmi nem változott – ráadásul William nem is üzente meg neki személyesen, ahogy azt a lelkére kötötte, hogy sikerült-e elhoznia a hercegnőt –, már sejtette, hogy baj történhetett. John ekkor egy kamerával ellátott drónt küldött a toronyhoz, megnézni, mi történt, de nem volt felkészülve arra, amit végül látott.

A világítótorony tetején egy óriási, hétfejű sárkány trónolt. A szája elég nagynak tűnt hozzá, hogy egy felnőtt ember egyben elférhessen benne, a fogai pedig a legnagyobb becsben tartott kardjait is megszégyenítették volna.

Rengeteg gondolat kergetőzött ekkor a fejében. Mit tegyen? Hogyan szabadítsa ki a lányát? Ugyan az ország feje volt és egy seregnyi katona állt rendelkezésére, kételkedett benne, hogy le tudták volna győzni a bestiát. A harcosait ugyanis csak hajókkal tudta volna vízre vinni, amivel szembeállítva a sárkánynak óriási előnye volt. Míg ők csak egy hajónyi helyen tudtak mozogni, addig a szörnyeteg a levegőből kényelmesen ropogóssá égethette őket.

Így hát elkeserédésében meghirdette, hogy egy borzalmas fenevad megölte egy emberét és csapdába ejtette a hercegnőt. Annak, aki a lányát épségben haza tudja hozni, negyed vagyonát ígérte (mert hát önbecsülése azért mégis csak volt).

Az idő múlásával viszont kiderült, hogy némi pénzért senki nem hajlandó halálos küldetéseket teljesíteni. John így hát kelletlenül felajánlotta a lánya kezét és a birtoka egy részét is a hős megmentőnek. Ez már jobban ösztönözte az ország lakosait, mint a sima pénz, elindítva a megmentők hullámát.

Akik sajnos mind odavesztek. Egyéb országok vezetői sokat kritizálták, hogy pénz, birtok és a fogvatartott lánya ígéretéért elküldi a népét, hogy megküzdjenek egy emberevő szörnnyel, annak ellenére, hogy neki egy seregnyi katona a rendelkezésére állt, de ez nem volt ilyen egyszerű. A katonái közül a legtöbbet ugyanis a királysággal szomszédos erdőbe küldte harcolni.

A markoláb-invázió volt az oka, hogy elküldte Alice-t messzire, egy biztonságos(nak hitt) szigetre, nehogy valamelyik szörnyeteg bántani tudhassa. Felnőtt nő volt már, gondolta akkor John, csak el tud élni pár hónapig egymaga, amíg ők megvívják a harcot, ráadásul úgy, hogy mindent biztosítottak neki, amire csak szüksége lehetett.

Amikor a hétfejű sárkány is belépett a képbe, a pár hónapból pár év lett, a katonái pedig hullani kezdtek, mint a legyek, hála a markoláboknak. John élete egyik pillanatról a másikra szétcsúszott, úgy érezte, hogy a számára legfontosabb dolgokat képtelen volt megvédeni – a lánya csapdába esett, míg a királysága környékét megszállták a kicsi, de erős szörnyetegek.

Három év telt el az invázió óta, és nem tűnt úgy, hogy a markolábok leállnának vagy a lányát valaki kimenekítené. Tudta, hogy nem védheti meg egyszerre Alice-t és a városát, így hát döntenie kellett, melyik a fontosabb neki.

Pár napig a helyettese fogja irányítani a királyságot. Elutazik.

***


Egy hét telt el azóta, hogy a legutóbbi, még páncélt se hozó bolond zaklatta Alice-t, akinek az elmúlt pár napban rengetegszer megfordult már a fejében, hogy köszönte szépen, elég időt eltöltött a szigeten. Ha semmilyen normális ember nem bírja őt megmenteni, elmegy magától – és igen, az őt terrorizáló csődtömegek vagy egoista, öntelt sablongyökerek a nem normális kategóriába tartoztak. Végtére is Alice egy hercegnő volt, és valamilyen téveszmés, magát megváltónak gondoló alaknak, akár egy gazdag ország hercege volt, akár nem, csak nem fogadja el az ajánlatát, ennél jobbat érdemelt.

Azonban, ha az elmúlt három év valamire megtanította, hát arra, hogy nem várhat csak úgy tétlenül a segítségre, mert nem fog megérkezni – na jó, jópár alkalommal igenis megérkezett, de az nem számít. Alice okkal nem szállt be eddig egyik látogatójának hajójába sem.

Most viszont úgy gondolta, hogy eleget raboskodott már itt, és eljött az ideje, hogy távozzon.

A tervében azonban volt pár bökkenő: az egyetlen módja az utazásnak innen, a tenger közepéről a sárkányhát volt, és érthető módon még soha életében nem volt szerencséje ilyen módon utazni. Ráadásul végigaludta az ideutat, szóval azt se tudta, merre kell indulnia, hogy egyáltalán szárazföldet találjon, nemhogy visszatérhessen az otthonába.

A földszinten gyorsan átöltözött, közben pedig azon gondolkozott, hogy milyen dolgokat lenne érdemes magával vinnie. Feltétlenül el kellett pakolnia annyi ivóvizet és élelmiszert, amennyit csak tudott, hiszen fogalma sem volt, milyen hosszú is lehetett a visszaút. Mivel azonban még mindig csak egy raktárnyi konzervétel állt rendelkezésére, a konzervnyitónak is a csomag részének kellett lennie. Még néhány váltóruhára is szüksége lehet, más viszont abszolút nem jutott eszébe.

A könyveket biztosan nem vinné magával, csak plusz súly lenne, ráadásul körülbelül az összeset kiolvasta már több alkalommal is, szóval nem volt szüksége rájuk. Talán fegyvert is vihetne, de Hétfejűvel az oldalán nem hitte, hogy tényleg szüksége lenne rá – végül is egy hétfejű sárkány csak veszélyesebb, mint egy konyhakés.

– Hétfejű! – kiáltotta Alice, ahogy az egyik szekrényben talált táskába belepakolta a dolgait.

– Tessék? – kérdezett vissza egyszerre hét hang.

– Készüljetek, hazamegyünk – válaszolta nekik Alice, és a vállára lendítette a táskáját.

– Oké, de előtte ezt hallgasd meg – felelte izgatottan Négyes.

– Ettől nem leszel elragadtatva – jegyezte meg Kettes.

Alice a terem ablakain át a sárkány különböző fejeire pillantott. Mégis mit értett Kettes az alatt, hogy nem fog neki tetszeni? Mi történt, ami annyira fontos, hogy nem hagyhatják végre maguk mögött ezt az istenverte tornyot?

– Bökjétek már ki! – sürgette őket Alice, miután a sárkány fejei némán összenéztek.

– Látogatónk van – sóhajtotta unottan, a szemeit forgatva Hatos. A hangjából Alice leszűrte, hogy neki is elege van a random idegenekből, akik folyton kijöttek ide hozzájuk, a semmi közepére.

– Micsoda?! – szörnyedt el Alice. – Komolyan beszéltek?

Miután mindegyik oldalról egy szomorú és/vagy együttérző bólintást kapott, odarohant az egyik ablakhoz, és szélesre tárta azt. Ahogy kihajolt rajta, egyből észrevette azt az átlagg csónaknál jóval nagyobb, hófehér hajót, amely tagadhatatlanul feléjük tartott. Ez a hajó azonban... más volt.

Alice nem tudta megmagyarázni, miért, de ismerősnek tűnt neki. Ráadásul nagyobb is volt az átlagos motorcsónaknál, amit az átlagos vendégük használni szokott, ezt már messziről kiszúrta. Ki lehetett az, aki ilyen drága hajóval közelítene meg egy olyan helyet, amit egy hétfejű sárkány védelmezett – és így kockáztatva, hogy az egész hamuvá éghet?

Alice-nek akkor esett le, hogy nagyon hamar el kell tűnniük innen – főleg Hétfejűnek –, amikor a fedélzeten megpillantott három férfit, akik szorosan markoltak különböző távolsági fegyvereket. Ketten puskákat, míg a középen lévő alak egy számszeríjat tartott.

– Hétfejű! – szólt Alice, még mindig az őket közelítő hajóra fókuszálva. – Megyünk. Most!

Ahogy ezt kimondta, egy távoli dörrenés hangja törte meg a tenger megszokott hullámzását. Szerencsére Hétfejűt nem találta el a golyó, Alice számára azonban most már kristálytisztává vált, hogy vagy most azonnal hagyják el a világítótornyot, vagy soha.

Gyorsan a legközelebbi ablakhoz rohant, az összes, előzőleg összecsomagolt dolgával együtt, majd azon kimászva megpróbált felmászni Hétfejű hátára.

– Basszus, ez nem fog menni – motyogta magában, ahogy újra és újra megpróbálta a sárkány hátára tornázni magát. Mind hiába – a pikkelyei túl csúszósak voltak hozzá. Ha fel is tud mászni egyszer, szinte biztos volt benne, hogy a legelső kanyarnál lefordulna az állatról.

Nem volt mit tenni – más megoldás kellett. Ekkor jutott eszébe, hogy talán nem is neki kéne a sárkányba kapaszkodnia. Hétfejű valószínűleg képes lesz őt meg a csomagját elbírni, nem? Így hát Alice gyorsan elmagyarázta a sárkány barátjának, hogy be fog ugrani a vízbe, ő pedig halássza ki és “ragadja el”, hiszen az volt a legegyszerűbb és legbiztonságosabb módszer a távozásra.

Hétfejű így hát szorosan magához ölelte a lányt, a hajó viszont hihetetlen sebeséggel közeledett feléjük. El akarják ütni őket, fordult meg Alice fejében.

– Hercegnő! – üvöltötte az egyik puskás, ahogy a hajójuk töretlen sebességgel hasította a hullámokat, egyenesen feléjük. Még üvöltözött valami artikulálatlant a fékről, de ezt már nem hallotta.

Alice nem értette, hogy mit akarhat tőle ez a bolond – most miért kiabálja mindenfelé a rangját bármilyen ok nélkül? –, szóval intett Hétfejűnek, hogy mehetnek. A sárkány ezután két erőteljes szárnycsapással felszállt.

A levegőben voltak. Pár másodperc telt el csak azóta, hogy repültek, de szinte azonnal égtelen robaj rázta meg a levegőt – Alice azonnal hátranézett, hiszen a torony felől hallotta a zajt.

A szeme elé terülő látványtól elakadt a lélegzete. A hajó, ami pillanatokkal ezelőtt még őket akarta elütni, irdatlan sebességgel beleütközött a világítótoronyba – az építmény pedig nem bírta ki a becsapódás hatalmas erejét, és drámai módon ráomlott az alatta elhelyezkedő hajóra.

Ekkor esett le Alice-nek, mi történt: a járműnek, amelyet már nem csak a torony maradványai, de a tenger vize is maga alá temetett, minden bizonnyal elromlott a fékrendszere, ami miatt csak gyorsítani tudtak. A puskát lóbáló idegen pedig azért kiáltott hozzá, hogy informálja őt a helyzetről – azaz arról, hogy képtelenek megállni, mert elromlott a méregdrága hajójuk.

Nyugodjanak békében azok a hülyék, gondolta Alice, ennek az egésznek meg sem kellett volna történnie, ha békén bírtak volna hagyni.

Ahogy a hajó és a torony utolsó darabjait is elnyelte a végtelen víztömeg, teljesen más gondolatok töltötték meg a fejét, és egy ideig nem is gondolt a balesetben elhalálozott emberekre – miért is gondolt volna, mindenki, aki hajóval, csónakkal, akármivel megközelítette, így végezte, ez csak a sors ironikus fintora volt.

Nem volt már azonban sok ideje ezen elgondolkodni, ugyanis a levegőben szálltak, a süllyedő hajó pedig egyre távolabb került tőlük, ahogyan fokozatosan egyre feljebb és feljebb emelkedtek egy-egy erőteljes szárnycsapással. Hétfejű egyértelműen a felhőket célozta meg, viszont, figyelembe véve Alice emberi mivoltát, lehet, hogy ez nem volt túl jó ötlet a részéről.

– Hétfejű! – kiáltott fel a lány a sárkány egyik fejéhez, ahogy szélsebesen suhantak a levegőben. Az irdatlan erejű szél csípte a szemét, ráadásul levegőt is alig kapott ilyen magasságban. Lejjebb és lassabban kellett menniük, ha túl akarta élni az utazást.

– Tessék? – kérdezett vissza Hármas, ahogy a hosszú nyaka végén ülő fejét a hercegnő felé fordította.

– Lassabban! – ordította vissza Alice. Alig lehetett hallani valamit, akkora sebességgel haladtak. – És lejjebb! – tette hozzá torkaszakadtából.

Hármas ekkor pár pillanatig elgondolkozva nézett rá, ami elég komikusan nézett ki, hiszen egy fejjel lefelé lévő sárkányfejről volt szó. Alice persze a szemeit mardosó szél miatt ennek csak halvány részleteit láthatta.

– Lassítunk! – jelentette ki Hármas, miután visszatért a többi feje közé.

A sárkány hallgatott Alice Hármas által továbbított szavára: érezte, hogy a bőrét egyre kevésbé csípte a szél, ezért elég erőt gyűjtött össze magában, hogy kinyissa az eddig szorosan összezárt szemeit. Az alattuk elterülő, hullámzó víztömeg egyre közelebb került hozzájuk, bizonyítva, hogy már lejjebb repültek.

A látvány, ami a szeme elé került, nem volt olyan, amire nem számított volna. Az elmúlt három évben a torony falaiban lévő ablakokon keresztül folyamatosan a végtelen tengert tudta csak nézni – meg néha a csillagokat vagy pár felhőt –, szóval a mindent beborító vízmennyiség cseppet sem döbbentette meg.

Miközben egyre távolabb kerültek a világítótoronynak álcázott börtönétől, a repülés izgalmát valamilyen másféle érzés váltotta fel. Az elmúlt években egy toronyban raboskodott, és most végre kiszabadult. Már el is felejtette, milyen volt szabadnak lenni, odamenni, ahova akart, nem pedig nap nap után egy százötven négyzetméteres épületben poshadni – jó, mondjuk most mozdulni se bírt, annyira szorosan ölelte őt magához Hétfejű. De legalább biztonságban volt.

Alig várta, hogy visszatérhessen a királyságba. Annyira régen járt ott, kíváncsi volt rá, hogyan változtak meg az épületek azóta, amióta legutóbb látta őket, miket művelt a távolléte óta az apja, meg úgy ámblokk mi történt náluk az elmúlt három esztendőben. Azon kívül, hogy az apja mivel magyarázza, hogy bezárta egy toronyba, arra volt a leginkább kíváncsi, hogy a palotájuk miket változott – már ha történt is valami vele egyáltalán.

Ennyi kellett ahhoz, hogy visszatérjen az izgalma. Csak rá kellett gondolnia az otthonára, és mindenre, amit meg akar majd nézni, ha hazaér – mindenkit ki fog kérdezni, mi mindent csinált az elmúlt időszakban –, de... Pont emiatt kezdett el aggódni. Nem elég, hogy azt se tudta, merrefelé volt a királyság, még egy lapáttal rátett a félelmeire annak a lehetősége, hogy igenis sok minden változott meg – csak éppen nem olyan dolgok, amelyeknek örült volna.

Mit is kezdhetne magával akkor, ha mondjuk az egyik alkalmazottjuk titokban évekig ellenük forralta a terveit, és amíg Alice távol volt, sikerült valamilyen csőcselékkel legyőznie az apját? Mit csinálna, ha kiderülne, hogy – teszem azt – Alfred, a séfjük, száműzte az apját a távoli vidékekre az összes bizalmasával együtt, és csak arra vártak, hogy a hercegnő betegye a lábát a palotába, hogy utána fejét vehessék?

Túlkomplikálta a dolgokat. Nem kéne azzal elrontania a kedvét, hogy nincs oka örülni, mert valami borzalmas történt a távolléte alatt, hiszen annyi idő után végre sikerült kiszabadulnia – jó, lehet, hogy hamarabb is ment volna a dolog, ha ő nem annyira szörnyen makacs és elutasító az őt megmentőekkel szemben.

Behunyta a szemeit. Most már nem volt oka az aggodalomra, hiszen rövidesen hazatérhet, találkozhat az apjával és mindenkivel, akivel a távolléte alatt megszakította a kapcsolatot. Elképzelte, hogy az apja, amint meglátja, a könnyeivel küszködve a karjaiba borul, Alice pedig az övéibe, és egymás vállán sírva fogják csak fel, hogy végre újra láthatták egymást.

Kipattantak a szemei. Volt valami, amit mindenféleképpen meg akart kérdezni az apjától, mielőtt elkezdenének ölelkezni. Miért küldte őt ki a világítótoronyba, elzártan a külvilágtól? Mi vette rá, hogy az egyetlen lányát száműzze a királyságából, hogy teljesen egyedül, elhagyatottan sanyarogjon a semmi közepén, csakis a tengerrel körülvéve, amerre a szem ellát? Vajon... nem is szerette már? Meg akart volna szabadulni tőle?

Tényleg le kéne állnia. Valószínűleg megvolt a nyomós oka arra, hogy ideiglenesen egy mindentől távol lévő, de egyúttal maximálisan védett helyre küldje ki a hercegnőt, amit meg is fog magyarázni, ha megkérdezi tőle. Ahogy jobban belegondolt abba, hogy talán támadás alatt állt a királyság, amikor hajnalok hajnalán kifuvarozták a szigetre, csak még jobban aggódni kezdett. Mi lehetett olyan szörnyűséges, ami miatt a trónörököst a potenciális veszélytől akár több kilométernyire kellett elzárni?

Alice egyszerre akarta megtudni és inkább soha meg se hallgatni a választ. Ha igaza volt, és tényleg valamilyen külső veszélyforrástól zárták el, talán az elképzeltnél sokkal drasztikusabban változott meg a királyság. Most jutott csak el hozzá, hogy az elmúlt három évben egyáltalán semmiféle információt nem kapott a külvilágtól, persze a megmentőin kívül. Irtózatosan kíváncsi volt rá, mennyire lett más az otthona azóta, hogy elhagyta a palota küszöbét.

– Szárazföld! – jelentette Egyes.

Alice erre felkapta a fejét. Túlságosan elkalandoztak a gondolatai, és majdnem el is felejtette az igazi célját – hogy hazataláljon.

Ahogy a horizontot kémlelte, rádöbbent, hogy Egyesnek igaza volt. A távolban ugyanis tényleg egy fákkal beborított domb körvonala emelkedett a sík tengerszint fölé. Magában ódákat zengett, hogy sárkánnyal csak tíz percet kellett repülniük, egyből meg is pillantották a biztonságot nyújtó földet, ami egyúttal az ő vízi börtönének végét is jelentette. Amint leszállnak valahová, tényleg szabad lesz.

A partig hátralévő távot pár perc alatt megtették. Amikor Alice lepillantott az alatta elterülő világra, és végre növényeket meg földet látott víz helyett, mérhetetlen boldogság és megkönnyebbültség fogta el. Tényleg megcsinálta. Végre hazatérhet annyi idő után... Már csak arra kellett rájönnie, vajon merre is volt található a királyság.

Hétfejű eközben egy rét felé kezdett el szállni – valószínűleg azért célozta meg a tisztást, hogy legyen egy biztonságos (tehát nem egy mindenfelé meredező faágakkal teli) leszállópályájuk.

Alice annyira elkalandozott a gondolataival, hogy csak akkor tudatosult benne, hogy megálltak, amikor Hétfejű eleresztette őt, aminek következtében a földön huppant.

– Hé! – tornászta fel magát Alice, ahogy a sárkány elmászott felőle. – Szólhattál is volna!

– Fél métert estél. Nem fogsz belehalni – forgatta a szemeit Hetes.

Alice erre már nem válaszolt, részben azért, mert nem volt mást mondania, és azért, mert a sárkánynak igaza volt.

– Oké, megérkeztünk – gondolkozott hangosan a hercegnő, miközben körbenézett. Soha életében nem járt ezen a helyen. – Már csak meg kéne találnunk az utat a királyságba, nem igaz?

– De – vágta rá Kettes. – Az jól jönne, figyelembe véve, hogy a kir...

– Költői kérdés volt – fojtotta belé a szót Alice, majd feltápászkodott, és elindult a tisztás és az amellett elterülő erdő határa felé. Lehuppant az egyik fa alá, és, mivel elég éhes volt, elővett a táskájából egy konzervet. – Kérsz? – ajánlotta fel a löncshúst Hétfejűnek, ahogy a konzervnyitóval kibontotta.

– Kihagyom, köszi – mondta erre kórusban a sárkány összes feje.

Alice biccentett, miközben magába tömte a konzerv tartalmát. Alig várta már, hogy újra megízlelhesse Alfred főztjét – a séf ételein nőtt fel, a többéves konzervkúra után pedig már igazán készen állt a változásra.

– Ha végeztél, mehetnénk – jegyezte meg Négyes.

– Fél pillanat – morogta Alice tele szájjal.

– Nem akarunk éjszakára itt maradni, csak mondom – folytatta Négyes. – Ki tudja, mik ólálkodnak idekint, plusz az idő is lehűlne.

– Jól van, jövök már – adta be a derekát a hercegnő, miután lenyelte az utolsó falatot.

Odasétált a sárkányhoz, Hétfejű pedig újból szorosan magához ölelte, és újból felszálltak. Pusztán pár percig kellett repülniük, mielőtt Ötös megszólalt volna:

– Te jó ég – mondta, szinte teljesen érzelemmentesen.

Alice, aki eddig az alattuk elsuhanó fákat bámulta, erre felkapta a fejét. Ez csak két dolgot jelenthetett – vagy valami nagyon jót, vagy valami borzalmasat. A lelki szemei előtt megjelent a lángokban álló palota... Azonban majdnem azonnal végül ténylegesen fel is tűnt előtte az otthona, ráadásul teljesen épen.

A palota, annak ellenére, hogy a közöttük lévő távolság miatt nevetségesen kicsinek tűnt, még így is varázslatos látványt nyújtott a levegőből. A horizonton ülő, testközelből lélegzetelállítóan gyönyörű épület kimagaslott a körülötte elterülő, megszokott, városi látképből. A királyságot körülvevő erdő miatt az egész település még mesésebbnek látszott.

Ahogy közelebb értek a városhoz és fokozatosan lejjebb ereszkedtek, Alice fülét különös zajok ütötték meg. Kétség kívül embertől származó hangról volt szó, csak azt nem értette, mit is akartak mondani. Bizonyára azt vették észre, hogy egy sárkány tűnt fel az égen, aki a karmai közt a hercegnőt szorongatta... Ajjaj.

És akkor leesett neki.

– Hétfejű, azonnal biztonságba kell mennünk! – sikította Alice a sárkánynak. Ha a városlakók egyike lett volna, bizonyára neki se lett volna ínyére, ha egyszer csak megpillantja az emberölő lényt, amely "fogságban tartotta" a hercegnőt. – Ne lőjetek! – ordította le az utcákra.

Az utak lassan megteltek emberekkel. Néhányan leesett állal bámultak, mások ujjal mutogattak feléjük, megint mások pedig mindenfelé rohangáltak, bizonyára abban a hitben élve, hogy Hétfejű azért jött ide Alice-szel, mert pont őket óhajtja elfogyasztani.

– Oké – válaszolta a sárkány, majd megindult a palota felé.

– Most meg mit művelsz?! – kérdezte a lány elkerekedett szemekkel. – Hova megyünk?

A tömeg alattuk egyre hangosabb lett. Valamit mintha el is kezdtek volna kántálni...

– A házatok tetején fogunk leszállni – felelte Egyes csevegő hangon.

– Fenevad, fenevad! – üvöltötték az emberek.

– Elment az eszed?! – kiáltotta Alice. – Az neked hol biztonságos?

– Az őrök meg fogják látni, hogy leteszünk téged a földre szépen és épségben, te pedig elmondhatod nekik, hogy pakolják el a fegyvereiket, meg persze dögöljenek meg, amiért egyből azt hiszik, hogy hű, de veszélyesek vagyunk – magyarázta el nyugodtan Kettes.

Alice lenézett az utcákat beterítő embertömegre. Azután, ahogy egyre közelebb értek a palotához, egyre élesebben kirajzolódott előtte egy adagnyi egyenruhás ember, akik látszólag mind valamilyen fegyvert szorongattak. Tudta, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, ha nem adják idejében a fegyveresek tudtára, hogy nem leselkedik senkire veszély.

– Hétfejű! – kiáltott fel Alice. Nem bírta felfogni, miért gondolta a sárkány jó ötletnek, hogy a palotához repüljenek, de azt is tudta, hogy ezúttal nem lesz képes meggyőzni, hogy mást tegyenek. – Szerintem... Asszem lőni fognak!

– Fenevad, fenevad! – kántálták alattuk az emberek.

– Ne lőjetek! – ordította Alice a fegyvereseknek, ahogy csak a torkán kifért.

Hétfejű, aki eddigre már észrevette a puskákat, felfogta, hogy bajban vannak.

– Ne lőjetek! – csatlakozott be a sárkány is, és bömbölve az egyenruhások tudtára adta, hogy igazán nem lesz szükség a fegyvereik használatára.

A fegyveresek látszólag összezavarodtak erre, néhányan például kérdően tekintettek a társaikra, míg mások szimplán ledobták a puskáikat, és távoztak.

Ahogy Alice és Hétfejű a torkuk szakadtából üvöltötték, hogy hagyják őket békén, az embertömeg pedig még mindig a megszokott "fenevad, fenevad" felkiáltásaikat ismételgették, Alice nem volt biztos benne, hogy túlélik ezt az egészet.

***


Hat óra telt el azóta, hogy Alice-ék feltűntek a királyság egén. A fegyveresekről kiderült, hogy a palota őrei voltak, akiket John, Alice apja, a markoláb-invázió miatt vett fel – az volt a feladatuk, hogy ha az egyik szörnyeteg valamilyen módon beszabadult a palotába, vadásszák le. Mint kiderült, azért rohantak ki az udvarra a puskáikkal, mert meghallották a tömeget kiabálni, és automatikusan egy markolábra gondoltak.

Alice-nek leesett az álla, amikor az őrök elmagyarázták, hogy nem akarták lelőni Hétfejűt – egyrészt azért, mert nála volt a hercegnő, ha lezuhan, Alice-t is viszi magával, másrészt, mert levegőben repülő célpontot eltalálni nehezebb, mint egy olyat, amelyik a földön közlekedik, három, meghallották Alice kiáltásait, hogy hagyják őket békén, és, mivel ő volt a hercegnő, hallgatniuk kellett a szavára.

Alice-nek akkor is leesett az álla, amikor megtudta, hogy markolábok lepték el a királyságot környező erdőket. Sosem gondolta volna, hogy azért zárták el a világítótoronyba, hogy a farkasméretű, vérszomjas bestiák ne tudják bántani. Ennyire féltette volna az apja?

Ami a tornyot illeti, a hercegnő azóta, hogy földet ért, ugyanabban a teremben ült egy asztalnyi, számára ismeretlen politikussal vagy valamelyik alkalmazottjukkal együtt, akik mind kíváncsiak voltak a történetére. Mindenki tudni akarta, mi történt vele az elmúlt három évben, és, mire tizedjére is elmondta ugyanazt, hogy ugyanazt a megszokott, ámuló–bámuló reakciót kapja, már kezdett egy kicsit unatkozni.

Alice mindenkinek elmondta az igazságot, de egy picikét kiszínezve. A királyság hercegnőjeként ugyanis nem festett volna róla jó képet, ha kitudódott volna, hogy az összes látogatójára ráküldött egy hétfejű sárkányt – ehelyett azt mondta mindenkinek, hogy a megmentői rátámadtak Hétfejűre, aki ennek következtében kénytelen volt felfalni az illetőket.

Mikor beözönlött egy újabb adag ember, akik tudni akarták, mit csinált az elmúlt években, nagyot sóhajtott. Hosszú napja lesz.

***


Másnap reggel hétkor Alice még ébren volt. Ami azt illeti, semennyit sem aludt egész este, hiszen az éjszakába nyúlóan mesélte mindenkinek, mi történt vele. Aztán, amikor végre valahára kiszabadult a kíváncsiskodók markából, elkérte valaki mobilját valamilyen ürüggyel – a sajátját három éve nem látta –, és egész éjjel különböző weboldalakat és a híreket tanulmányozta.

Annyi mémet, hírt, bulvárcikket, és mindenféle egyéb, popkultúrához kapcsolatos információt fogyasztott el, amennyit csak képes volt. Most is az egyik híroldalt böngészte, amikor az irrelevánsabbnál irrelevánsabb cikkek közt valamin megakadt a szeme.

Az említett cikk egy brutális gyilkosságsorozatról számolt be, amelyhez eddig tizenhárom áldozat volt köthető – mindegyik vasorrú bába volt. A holttestekre megcsonkítva, az orruk nélkül találtak rá, a legfrissebbre körülbelül két héttel ezelőtt. Alice-t elborzasztotta, hogy ilyen szörnyű dolgok is folytak a világban. A rendőrség persze tehetetlen volt, semmilyen nyomon nem tudtak kiindulni, bla, bla, bla.

Ahogy Alice becsukta a cikket, hogy inkább kitisztítsa a fejét pár macskás videóval, a szobája ajtaja szélesre tárult. Ő felült az ágyán, amíg a látogatói beözönlöttek a terembe. Alice egyiküket sem ismerte, bár tegnap mind az öt férfinak elmondta, mik történtek vele a szigeten. Úgy gondolta, hogy az apja valamiféle bizalmasai lehettek.

– Te mondod el neki, a te hangod mélyebb – bökte oldalba a bal oldalon lévő a másikat.

Alice kérdő tekintettel nézett rájuk. Reggel hét óra múlt pár perccel, mégis mit akarnak ezek itt neki mondani? Miért viselkednek úgy, mintha valaki meghalt volna?

– Jól van, jól van – adta meg magát a férfi, és közelebb lépett a hercegnőhöz.

– Mi történt? – kérdezte Alice, ahogy feljebb tornászta magát.

Amikor az öltönyös férfi, akinek válaszolnia kellett volna a kérdésére, fájdalmas, kérdő arccal hátranézett, már tényleg aggódni kezdett. Amikor a férfi újból Alice felé nézett, így szólt:

– Tudja, hercegnő – kezdte –, pár hónappal a világítótoronyba érkezted után kiküldtünk hozzád egy hajót, amelynek feladata az volt, hogy hazaszállítson, és, hát, nem sikerült neki – nyugodj békében, William – nézett ekkor fel a plafonra, Alice-nek pedig beugrott az öltönyös figura, aki először közelítette meg a tornyot, és akit először felfalt Hétfejű –, az összes királyi hajót felszereltük kamerákkal. Ennek az volt a lényege, hogy, ha az egyik hajónk valamilyen bajba keveredne, tudjunk róla, és ne a sötétben tapogatózzunk napokig, mint Will esetében. És, hát, a legutóbbi hajón az apja, John király tartózkodott, kettő kísérőjével együtt. A kamerák által készített felvételeket persze automatikusan elmentjük a felhőbe, és... A királyi hajó kamerái valami szörnyűt mutattak.

Alice-nek elakadt a lélegzete. Tegnap annyira sok volt neki az a rengeteg információ és ember, hogy a számára legfontosabb személyről teljesen el is feledkezett. Volt egy sejtése, mire akarhattak az öltönyösök kilyukadni, de csak nem...

– A hajó minden bizonnyal meghibásodhatott – folytatta. – A fékrendszere ugyanis teljesen elromlott, és, hát, őfelségéék éppen a világítótorony felé tartottak, hogy kiszabadíthassák kegyedet a sárkánytól, és annyi idő után végre hazajuttathassák – persze akkor még nem tudtuk, hogy a sárkány értelmes élőlény, és csak önvédelemből, öhm, támadott. De ez nem fontos, lényeg a lényeg, hogy a kamerák felvették, ahogy a hajó felgyorsított, és, mint említettem...

– Elég! – pattant fel Alice az ágyából. A könnyei a szemében ültek. – Eleget hallottam, izé, elmehetnek, vagy mit tudom én. Hess innen!

Az eddig hozzá beszélő férfi döbbenten, kérdő tekintettel a társai felé tekintett. Alice leolvasta az arcáról, hogy nem hisz a fülének – a királylány komolyan kiküldené őket a teremből, anélkül, hogy befejezték volna?

– Kérem – kérlelték Alice-t a férfiak.

– Eleget hallottam – ismételte Alice. – Ott voltam én is, köszönöm a fáradozásaitokat, de nem kell elmagyarázni.

A férfiak lefagyva álltak ott – látszólag egyikük sem számított rá, hogy Alice így fog reagálni, vagy, hogy egyáltalán ott volt, amikor Johnék hajója elsüllyedt. Egészen addig álldogáltak ott, amíg az egyikük észbe nem kapott, és el nem hagyta a termet.

– Gyertek már! – intett az ajtó felé, a többiek pedig mögötte kikullogtak.

Amint becsukták maguk mögött az ajtót, Alice az ágyára vetette magát. A könnyeit csak azért tartotta eddig vissza, mert nem akart egy kisebb tömeg szeme láttára sírni. Nem szerette, ha akkor bámulják, amikor a legmélyebb pontján volt. Most viszont, amikor az idegenek kivonultak a szobájából, arccal rádőlt az egyik párnájára, és zokogni kezdett.

Évek óta nem beszélt az apjával. Sosem gondolta volna, hogy egy nappal a toronyba érkezte előtt, még akkor este fogja életében utoljára hallani a hangját, amikor jó éjt kívántak egymásnak. Semmit nem tett, ami miatt ezt érdemelte volna! Vagyis, azon kívül, hogy minimum száz ártatlan embert megetetett egy sárkánnyal, azért, mert nem feleltek meg az elvárásainak, tényleg semmit nem tett, ami miatt ilyennel kellett volna vernie őt a sorsnak.

Még tíz percen keresztül folytak a könnyei. Amikor már kezdett egy kicsit lenyugodni, a plafon felé fordult. Hát ez lenne az új élete? Három évig volt elzárva a civilizációtól, és most, hogy visszatért, elvesztette az apját, az ő egyetlen élő rokonaként és utódaként pedig belőle lesz majd a királynő. Neki kell mostantól fogva irányítania egy királyságot, amelyet szörnyek és sorozatgyilkosok fenyegettek, de...

Ugyan elvesztette az apját, de az elmúlt évben egy barátra – pontosabban barátokra – is szert tehetett Hétfejű személyében. A sárkány, akivel Alice különösen jó kapcsolatot ápolt, biztos lesz olyan kedves, hogy ha megkéri, beszáll a markolábok elleni harcba. A lány tudta, hogy mindenben a jót kell látni, és ő azt is fogja csinálni.

Felült hát, és letörölte a könnyeit. Nem volt hajlandó gondolni se arra, hogy megtörten, gyászolva fogja eltölteni a napjait. Hiszen fiatal volt még, egy országot kellett kormányoznia – felhajtott fejjel és kihúzott háttal fogja irányítani a királyságot.

Ahogy az apja csinálta.

VÉGE





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)