A hercegnő és a tolvaj írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Lassan három hét telt el azóta, hogy Bakura beosont a palotába és találkozott Meritrével. Aknamkanon fáraó végre úgy döntött, hogy a tolvaj már biztosan nem jön vissza, így visszavett a szigorított őrségből, Meritré nagy megkönnyebbülésére. Bár a lány vállát és szívét még mindig nyomta a titok, amelyet egyedül viselt, már nem érezte úgy, hogy bármely pillanatban lebukhatna. Csak egy hét telt el az éves szertartás óta, amikor az egész királyi család a főpapokkal együtt a Nílushoz vonult, hogy ott áldozatot mutasson be Ízisz istennőnek és Ozirisz istennek. Meritré mindig kedvelte ezeket a kirándulásokat, hiszen ilyenkor, ha csak egy időre is, kiszabadulhatott a palota fullasztó közegéből és kissé levegőt kapott. Bár a szertartást szigorú rend határozta meg, ő mégis legalább ilyenkor szabadnak érezhette magát. A szertartás után még arra is engedélyt szokott kapni Atemuvel és Manával együtt, hogy egy kicsit játsszanak, vagy a környéken barangoljanak, természetesen az őrök figyelő tekintetétől kísérve. Idén azonban Meritrét túlságosan is lefoglalták a Bakura iránti gondolatai ahhoz, hogy élvezni tudja a fivérével és barátjával töltött időt. Mahado idén már nem is csatlakozott hozzájuk, amikor hármasban egy közeli barlang felé indultak, a hátuk mögött a szokásos, pontosan tíz fős őrséggel. A hercegnő emlékezett rá, hogy Mana meg is jegyezte, hogy mintha nem lenne önmaga és ebben a máguslánynak igaza is volt. Meritré feje mindennel tele volt, főleg egy bizonyos tolvajkirállyal, akit hiába igyekezett száműzni a gondolatai közül, ő már jól befészkelte magát a lány fejébe és egyáltalán nem óhajtott onnan távozni. Meritré végül kénytelen volt azt hazudni, hogy csak kissé elfáradt a szertartás alatt, ami részben igaz is volt, de nem tudta, hogy a másik kettő vajon hitt-e neki. Mindenesetre, utána sem Atemu, sem Mana nem forszírozták tovább a dolgot, sőt a herceg még azt is felajánlotta, hogy visszacipeli őt a hátán. Atemu ezek után képtelen volt megérteni, hogy a húga miért pirult el ennek hallatán és miért rohant vissza egyenesen a fáraó és a főpapok közé. Csak azt tudta, hogy a húga még sosem viselkedett vele ilyen furcsán.

Az elkövetkezendő egy hét során Meritré kerülte a fivérét, bár tudta, hogy rosszul teszi. Nem amiatt volt problémája, hogy Atemu vinni akarta, de még ő maga sem tudott magyarázatot adni arra, hogy ez miért érintette kényelmetlenül. Atemu régóta nem ért hozzá, ráadásul ez egy testvéri gesztus volt, mégis, Meritrét kellemetlenül érintette a gondolat, hogy felmásszon a koronaherceg hátára. Irisszel nem mert erről beszélni, ahogy Manával sem, a többiek pedig férfiak voltak, nem értették volna meg őt. Vagy csak gyerekes ostobaságnak tartották volna az egészet. Meritré csak annyit tudott, hogy nem akarja, hogy egy fiú cipelje, még ha a bátyja is, akivel egyszerre születtek. A gondolatait úgy próbálta elterelni, hogy éjszakánként egyre hosszabb időt töltött odalenn Bakurával, akinek úgy tűnt, jót tett a hosszas pihenés. A fiú sérülése szépen gyógyult, Meritré úgy gondolta, még pár nap és elengedheti őt. Fájón gondolt arra, hogy alig egy hét és már nem lesz miért lejönnie ide minden éjszaka, nem lesz kivel beszélgetnie, nem lesz, aki a kinti világról, a tágas sivatagról és a tolvajokról, idegen tájakról, kalandokról és mesés kincsekről meséljen neki. Ha őszinte akart lenni magához, kezdte megkedvelni a tolvajkirályt és már most érezte, hogy hiányozni fog neki. A nagy néha a palotába érkező utazókon kívül Bakura volt a lány egyetlen kapcsolata a külvilággal, amelyet nem ismerhetett meg soha teljes egészében. Ez pedig szomorúsággal töltötte el, egy kis irigységgel is, hiszen olyan Bakura szabad volt, mint a sivatag felett táncoló szél.
– Gondterheltnek tűnsz, kicsi hercegnő – szólalt meg Bakura egyik éjjel, amikor Meritré ismét lenn volt nála. A tolvajkirály kényelmesen elhelyezkedett a lány mellett, miközben az arcát fürkészte. – Valamin gondolkodsz, látom én.
– Néhány nap múlva elmehetsz – mondta Meritré, nem is válaszolva Bakurának. – A sebed már eléggé begyógyult. Két, legfeljebb három éjszakát kell még itt töltened, aztán utadra engedlek és többé remélhetőleg nem kell látnunk egymást.
Bakura kihallotta a lány szavaiban rejtőző szomorúságot, de nem tett megjegyzést. Meritré napok óta kissé kedvetlen volt, de a fiú úgy tett, mint aki észre sem veszi. Az igazság az, hogy Bakura sem volt túl boldog, amiért itt kell hagynia a palotát, főleg azért, mert nem kapta meg, amiért jött. Bár ez csak az egyik volt. Az eltelt idő alatt kezdte megkedvelni a hercegnőt, aki megmentette, elrejtette őt és törődött vele. Nosztalgikus, kellemes érzés volt, olyasmi, amit Bakura már régóta nem érzett. De sosem tudta volna szavakba önteni, hogy valójában mit is érez Meritré hercegnő iránt. Csak azt tudta, hogy nem nagyon akar megválni tőle, ám az emberei és a saját élete fontosabb volt holmi leánykánál, még ha nemesi vérből származik is. Másrészt, még magának is alig merte bevallani, nem akarta kitenni Meritrét a tolvajok életének annak minden borzalmával és veszélyével együtt. A hercegnő ugyan bátor volt, merész, de nem akarta kockáztatni az életét holmi értelmetlen célért.
– Te is elmehetnél, ha nagyon akarnál – dőlt hátra Bakura, hátát a falnak támasztva. Meritré értetlenül nézett rá, miközben a tolvajkirály kényelmesen elhelyezkedett. – Komolyan mondtam. Az arcodra van írva, hogy legszívesebben elhagynád a palotát. Miért nem teszed meg?
– Szerinted nem gondoltam még rá? – kérdezte Meritré, hangjában fájdalommal. – Ha egy közember lánya lennék, meg is tenném, de én hercegnő vagyok, a fáraó lánya. Nekem a népemre kell gondolnom, nem magamra. Vannak kötelességeim, amelyeket nem szeghetek meg.
– Miért nem? – kérdezte a tolvaj, mire Meritré csak meghökkenve nézett rá. – Te nem akarsz itt maradni, és ha tényleg így van, ugyan miért nem szöksz meg? Ismered a palota rejtett járatait, amik kivezetnek innen a külvilágba. Ami meg a kötelességeidet illeti, azok úgyis csak abból állnak, hogy hozzámenj a fivéredhez és gyerekeket szülj neki, nem? Ha annyira szabad akarsz lenni, márpedig feltételezem, hogy igen, miért nem ragadod meg a saját sorsod fonalát és indulsz el, hogy meglásd, mi van a végén?
– Te ezt nem értheted! – fakadt ki Meritré, aki pontosan tudta, hogy a fiú csak azokat a dolgokat mondta ki, amelyeket ő is titkon a szívében őrizgetett. – Ha elszököm, apám kutatni fog utánam és megtalál, ezt biztosan tudom. Ha pedig megtalál, visszahoz és olyan büntetésben lesz részem, amelyhez képest a fivéremmel kötendő kényszerházasság jutalomnak számít. Egy szökött hercegnőt már senki sem vesz emberszámba.
– Most talán emberszámba vesznek? – vonta fel a szemöldökét Bakura, figyelmesen tanulmányozva a hercegnő arcát. – Hiszen nem vagy egyéb, pusztán egy eszköz, amely örökösöket szül a világra.
Meritré nem válaszolt, nem tudta, mit kéne mondani. Bakura kimondta az igazságot, pedig nem is élt a palota falai között születése óta. Mégis, jobban átlátta a dolgokat, mint a lány hitte volna. Fájt bevallania, de nagyon is akarta a szabadságot, amelyben sosem volt része. Már majdnem megfulladt a palotában, a rengeteg szabály, a sok őr és szolga, akik a nap minden pillanatában szemmel tartották, az apja tekintélye és a fenyegető, reménytelen és sivár jövő rémképe mind majdnem megőrjítette, mégsem volt bátorsága elszökni. Az alsó ajkába harapott, mert érezte, ha most nem fogja vissza magát, akkor a végén elgyengül, ő pedig erős akart maradni. Nem akarta, hogy Bakura sírni lássa, holott a könnyek már készültek ellepni a szemeit. Érezte, ahogy Bakura gyengéden a fejére teszi a kezét és lágyan simogatni kezdi fekete fürtjeit. Átkarolta magát, nem akart engedni az érzéseinek, de a fiú hirtelen magához húzta, átölelte, ő pedig azon vette észre magát, hogy feje a tolvajkirály mellkasán nyugszik, hallgatja a fiú megnyugtató, egyenletes szívverését, érzi a munkától kemény ujjakat, amelyek a haját és a hátát simogatják, miközben Bakura megnyugtató szavakat suttog a fülébe, amelyeket alig hallott, érteni pedig végképp nem értett. Furcsa módon, a fiú jelenléte, a közelsége, bőrének illata, az érintése és duruzsoló hangja kezdte megnyugtatni a lányt. Ez pedig egyáltalán nem ijesztette meg úgy, ahogy kellett volna. Három hete ismerték egymást, Meritré pedig, ha nem is akarta bevallani, de igazán jóképűnek találta Bakurát, érettnek, sokkal felnőttebbnek, mint a vele egykorú fiúkat. Imponált neki, hogy a tolvajkirály nem kezelte őt hercegnőként, hanem egyenrangú félként társalgott vele, néha ugratta, durvább tréfákat is megengedett vele szemben, ha pedig a hercegnő bosszús volt, csak nevetett rajta és nem vette komolyan a dolgot. Ugyanakkor figyelmes volt Meritrével, ezt a lány is tudta. Törődött vele a maga faragatlan, barbár módján, ő pedig lassan vonzódni kezdett a tolvajhoz annak ellenére, hogy ez tilos volt. Nem szerelem volt, inkább gyermeteg vonzódás, egy szép álom, amely – a hercegnő ezt jól tudta – hamarosan véget fog érni. Talán ezért is fájt most neki annyira, amit Bakura mondott, mintha magával hívná, de mindketten tudták jól, hogy ez lehetetlen. Egy hercegnő mindig hercegnő marad, sosem lehet szabad, sosem lehet olyan, mint a hétköznapi emberek. A lány tudta, hogy ezzel maga Bakura is tisztában van, ezért is fájt annyira, amiket mondott. Meritré lehunyta a szemét, élvezve a kedveskedést, amelyben egészen kiskora óta nem volt része. Soha nem ért hozzá senki ilyen módon, ilyen közvetlenül, még a szolgálólányai sem. Elvégre, egy hercegnő testét csak a férje érintheti, de addig senki. De ő is ember volt, ugyanúgy vágyta mások közelségét, a testi érintkezést, ahogy mindenki. Hozzábújt Bakurához, két karjával átölelve a fiú nyakát, mire Bakura döbbenten mozdult meg, de nem engedte el a karjaiban tartott lányt.

Bakura maga sem igen tudta, hogy miért is öleli át a hercegnőt, holott nem volt szerelmes belé. Mégis, mintha valami ősi védelmező ösztön lépett volna nála működésbe, hogy mindenáron megóvja a lányt minden fájdalomtól és bánattól. Nem volt éppen ellenére az, hogy Meritré hozzá bújik, nála keres védelmet és vigaszt. Még élvezte is, ahogy a puha, meleg testet a karjaiban tarthatja, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog. Persze, tetszett neki a lány, Meritré csinos volt és Bakura biztos volt benne, hogy egy nap gyönyörű nővé serdül majd, akiben a férje a kedvét lelheti. Tisztában volt vele, hogy bármennyire is szeretné, bármit is mondott a hercegnőnek, ők ketten annyira távol állnak egymástól a társadalmi ranglétrán, hogy sosem lehetnének együtt. Pont ez dühítette fel, hogy Meritré ezzel teljesen tisztában van, van egy rászabott szerepe, amelyből nem bújhat ki, amelyre születése óta készítik fel. A fiú nem gondolta, hogy a lány gyáva, hogy elfut a felelősség elől, sőt! Kifejezetten erősnek látta a hercegnőt, ugyanakkor igen sebezhetőnek és összetörtnek is. Ő maga oda mehetett, ahová a kedve tartotta, így csak halvány fogalmai lehettek a palotában élők szigorú napirendjéről, a hierarchiáról, vagy arról, hogy aki itt él, annak minden perce meg van szabva. Tudta, persze, hogy tudta, hogy Meritré nem mehet sehová, de mégis, egy pillanatra belegondolt, hogy ha a hercegnő elengedi, ő egyszerűen fel fogja őt kapni és magával viszi. Ez a gondolat pedig megijesztette, hiszen mit kezdene utána egy palotában nevelkedett leánnyal, akit mindig mindenben kiszolgáltak és nincs hozzászokva a nélkülözéshez, a kemény munkához, a tolvajok életéhez, vagy a hosszú utazásokhoz. Ráadásul abban Meritrének igaza volt, hogy ha a hercegnő eltűnne, a fáraó hajtóvadászatot indítana utána. És azt Bakura nem úszná meg a börtönnel. Aknamkanon fáraó valószínűleg előbb félholtra kínoztatná, majd nyilvánosan kivégezné, hogy mindenki tanuljon a példából. Elvégre maga Bakura évek óta az egyik legkeresettebb tolvaj volt, akit csak Egyiptom szült, ő pedig még büszke is volt a hírnévre. Arra meg különösen, hogy eddig soha senki nem tudta elkapni. Habár tudta jól, hogy egy nap az ő szerencséje is elpártolhat, elfoghatják, vagy jöhet valaki, aki fiatalabb, erősebb nála és megölheti, letaszítva őt a „trónjáról”.
Hirtelen érezte, hogy Meritré mocorogni kezd, majd gyengéd, de határozott mozdulatokkal kibontakozik az öleléséből. Nem nézett Bakurára, mintha szégyellné a dolgot, majd lassan felállt.
– Ideje mennem – mondta félhangosan Meritré, hangjának pedig valami különös csengése volt. – Nem… nem akarom, hogy… esetleg, ha bárki benéz a szobámba, keresni kezdjen.
– Ó, hát persze – bólintott Bakura, de mindketten tudták, hogy valójában másról van szó. Hiszen néha Meritré a fél éjszakát itt töltötte, és csak hajnaltájt tért nyugovóra. – Egy tolvaj miatt nem szabad kockáztatnod.
– Pontosan – biccentett a lány, majd a lépcső felé indult. – Akkor… én megyek. Jó éjt, Bakura!
– Jó éjt, hercegnő! – mosolyodott el a fiú, mire Meritré szíve hirtelen gyorsabban kezdett dobogni.
Érezte, hogy a bőre kezd felforrósodni, így, mielőtt még látványosan elpirult volna, felsietett a lépcsőn. Ezúttal nem hallotta maga mögött Bakura kuncogását, de még ha a fiú nevetett volna is, talán észre sem vette volna. Annyira el volt foglalva a saját gondolataival, a szíve vad táncával és azzal, hogy próbálja lenyugtatni csapongó érzelmeit, hogy szinte azt sem igen vette észre, hogy ért vissza a szobájába és hogy csukta be a kis átjárót maga mögött. Csak akkor ébredt rá, hogy már fenn van, amikor az ágyban feküdt és nyugtalanul kalapáló szívvel, és azzal a tudattal próbált elaludni, hogy néhány éjszaka múlva Bakura már nem lesz itt. Ő pedig nem értette, hogy ez miért is fáj annyira. Hiszen csak egy tolvaj, egy hasznavehetetlen haramia, akinek élnie sem lenne szabad. Mégis… Meritré szívét összeszorította valami, miközben a könnyei csorogni kezdtek az arcán. Ekkor döbbent rá, hogy talán mélyebb érzéseket táplál Bakura iránt, mint puszta részvét és barátság. Olyan érzéseket, amelyeket tilos lenne éreznie egy olyan személy iránt, mint a tolvajkirály. Ez pedig egyrészt felvidította, másrészt meg is ijesztette. Hiszen ez a fajta érzelem árulásnak minősül, ha pedig a fáraó rájön, talán még börtönbe is veti őt, esetleg ki is végzi bűnös gondolataiért. Vagy talán „csak” kitagadja és elűzi a palotából, hogy ne szennyezze be többé a palota makulátlan rendjét. Meritré sokáig nem bírt elaludni, majd mikor mégis sikerült neki, lidérces álmok zavarták meg békéjét, amelyben a várható legkegyetlenebb büntetéseket szenvedte el pusztán azért, mert rossz emberbe szeretett bele.

~*~

A napok gyorsan teltek, Meritré szerint talán túlságosan is. Atemu észrevette, hogy a húga megváltozott, de akármennyit is faggatta azokban a rövid időszakokban, amelyeket együtt tudtak tölteni – természetesen egy rakás őr és szolga vigyázó szemei előtt –, mégsem tudott kihúzni belőle semmit. A harmadik napon a hercegnőnek már elege lett a fivére állandó faggatózásából, így végül kifakadt.
– Nincs semmi bajom! – mondta dühösen Meritré, miközben a kertben voltak a kedvenc helyükön. Egy fa alatt ültek, előttük egy kendőn mindenféle finomság. A lány éppen egy szelet almát evett, amikor Atemu újra faggatni kezdte. – Ne kérdezgesd mindig ugyanazt, fivérem! Teljesen jól vagyok, csak kissé fáradt vagyok az utóbbi napokban. Ennyi az egész.
– Biztos, hogy csak ennyi? – kérdezte Atemu, és aggodalmas tekintetet vetett a húgára. Meritré egyáltalán nem nézett ki jól. A szemei alatt enyhe karikák látszottak, mintha nem aludt volna eleget az utóbbi napokban. A kedve sem volt olyan vidám, mint régebben, ami kifejezetten aggasztotta a herceget. – Iris ennyire megdolgoztat?
– Hát… nem túl kíméletes velem mostanában – vont vállat Meritré, aki örült, hogy átháríthatja a bűnbak szerepét valakire. Való igaz, hogy a főpapnő keményen bánt a hercegnővel, de azért nem annyira, mint Meritré szerette volna állítani. – Tizennégy éves vagyok, azt mondta, most már ideje komolyan elkezdenem megtanulni… bizonyos dolgokat.
Atemu kérdőn nézett a lányra, de az nem válaszolt, így a herceg nem is forszírozta tovább. Tudta, hogy vannak dolgok, amikről egy lánynak nem illik beszélnie, vagy utalnia, így megelégedett ennyivel. Való igaz, hogy Meritré most kezdte igazán tanulni a női dolgokat, hiszen nemrégiben nővé ért, de ezt természetesen a főpapnőn kívül senkivel sem oszthatta meg. A fivérével nem beszélhetett ennyire intim dolgokról, hiszen tisztátalannak minősültek. Atemu bizonyára megrótta volna érte, ha egyáltalán akárcsak utal rá. Iris azonban részletesen elmagyarázott neki mindent, sőt, gyógyfőzeteket készített, amelyek segítettek enyhíteni az ilyenkor fennálló hasi görcsöket.
– Jól van, ha csupán ennyiről van szó, akkor nem kérdezősködöm – mondta bölcsen Atemu. – De ha gondolod, szólhatok Iris főpapnőnek, hogy ne legyen veled ennyire kíméletlen.
– Nem szükséges – rázta a fejét Meritré. – Talán csak én reagálom túl a dolgot. Mostanában… sok minden történt, és tudod, hogy bizonyos dolgokat nem mondhatok el neked. Ahogy te sem mondhatsz el nekem egy-két dolgot, bátyám.
Atemu bólintott, mint aki tökéletesen megértette, hogy a testvére mire akar kilyukadni. Inkább témát váltott és nyár végén megrendezendő íjászversenyről kezdett beszélni, amin természetesen ő is részt fog venni. Meritré élvezettel hallgatta, habár volt benne egy kis tüske. Ő ugyanis nem vehetett részt a versenyen, akármilyen jó íjász is volt. Elvégre, pusztán egy lány volt, lányok pedig nem versenyezhettek ilyesfajta sportokban. A férfiak azon a véleményen voltak, hogy az íj és a nyíl túlságosan veszélyesek egy nő kezében, hiszen megsebezhetik saját magukat. A palotában sokan tisztában voltak Meritré íjásztehetségével, de a törvény akkor is törvény volt. Nem mintha a sportolást nem tartották volna fontosnak, de egy nő legfeljebb labdajátékokban, vagy futásban vehetett részt, mivel azokat kevésbé ítélték veszélyesnek.

Aznap éjjel Meritré tudta, hogy utoljára jön le ide. Legalábbis az volt a szándéka, hogy a mai éjszaka után jó ideig nem keresi fel ezt a rejtekhelyet. Mikor leért, látta, hogy Bakura már összecsomagolt. A lány előző este ellenőrizte a tolvajkirály sebét, amely már szépen összeforrt, hozott le neki ennivalót is vizet, némi gyógyfüvet és kenőcsöt a sebére, valamint tiszta kötszert. És persze tiszta ruhát, amely nem volt más, mint egy régi, vöröses színű köntös.
– Látom, összekészültél – mondta Meritré, Bakura pedig kihallotta a lány hangjában bujkáló szomorúságot, de úgy tett, mintha nem venné észre. – De előbb be kell kötnöm a szemed, hogy ne találhass vissza.
– Rendben, felséges hercegnőm – vigyorgott Bakura, próbálva jobb kedvre deríteni a hercegnőt.
Ez némileg sikerült is, legalábbis Meritré kipréselt magából egy halvány mosolykezdeményt. Majd odalépett Bakurához, és a magával hozott, fehér színű kendővel bekötötte a fiú szemét. Nem akarta, hogy lássa, merre mennek. Aztán megfogta Bakura kezét, és vezetni kezdte őt az egyik alagúton keresztül. Bakura egy ideig még próbálta megjegyezni merre mennek, de annyi kanyart és folyosót hagytak maguk mögött, hogy végül elvesztette az irányérzékét. Sőt, egy helyen Meritré még háromszor meg is forgatta őt, hogy biztosan ne találjon vissza. Bakura tudta, hogy ezt a lány mindkettőjük érdekében teszi, hiszen nem akarta egyiküket sem bajba keverni. Végül felmentek egy alacsony lépcsőn, majd egy másikon, ezúttal hosszabbon és némi újabb séta után Bakura megérezte a szabad, friss levegőt, amit három hete nélkülözött. Még sétáltak egy kicsit, mielőtt Meritré megállította volna és levette volna a kendőt a szeméről.
Bakura körbenézett. Nem messze jártak a palotától, valahol a város szélén, egy sziklás helyen. Éjszaka volt, a csillagok milliónyi fényes pontként ragyogtak a tiszta égbolton. Bakura szemei szinte itták a látványt, mélyeket szippantott a hűs, éjszakai levegőből, miközben Meritré ott állt tőle nem messze. A fiú a hercegnő felé fordult, és csak nézte őt. Meritré megkapó jelenség volt idekinn, Bakura pedig arra gondolt, hogy inkább tartozna ide, mint a palota falai közé.
– Menj! – mondta a hercegnő. – Menj, mielőtt valaki meglát idekinn.
– Biztos nem akarsz velem jönni? – kérdezte Bakura, fejét oldalra döntve.
– Nem – rázta a fejét a lány. – Nekem itt a helyem, ez az otthonom és kötelességem itt maradni.
– Nos, ha mégis meggondolnád magad – mondta a tolvaj, és ruhájába nyúlva egy kis, vörös színű, szkarabeusz formájú amulettet nyújtott a lány felé –, akkor keress meg Khul Elna környékén. Mutasd fel az amulettet, akkor nem fognak bántani.
– Köszönöm! – mosolyodott el a lány. – Gyönyörű.
– Nem annyira, mint te – hajolt közelebb Bakura, majd mielőtt Meritré reagálhatott volna, a fiú gyengéden megcsókolta.
Meritré teljesen ledöbbent, egész testében megdermedt, ám még mielőtt magához térhetett volna, Bakura már el is húzódott és lefelé tartott a domboldalon. Alakja hamarosan beleveszett az éjszakába, Meritré pedig csak most döbbent rá, hogy soha többé nem látja viszont. Ahogy arra is, hogy teljes szívéből szerelmes a tolvajkirályba. Ám ez sajnos semmit sem változtatott kettőjük helyzetén, amibe úgy érezte, belesajdul a szíve. Mert tudta, biztosan tudta, hogy Bakura is hasonlóképpen érez, mint ő.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)