Boszorkánykör írta: Thomas Daniel Bones

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---


Első fejezet

A Síró Asszony szelleme


Martín szinte orra bukott. Az ösvény, amely végigvezette őket az erdőn keresztül, eléggé egyenletes volt, de néha itt-ott felbukkant egy-két kavics vagy kiálló gyökér, pont, amikor nem számítana rá az ember, nem is beszélve arról, ha az illető elkalandozott. Végül szerencsére sikerült megtartania az egyensúlyát, és nem kente fel a földet a gyermekei szeme láttára.

Juan és Ana Diaz szorosan követték az apjukat a folyó felé vezető ösvényen. Most, hogy beköszöntött a nyár, a gyerekek folyamatosan azzal nyaggatták Martínt, hogy menjenek el úszni abban a folyóban, amelyben ő maga is többször megmártózott fiatalkorában. Martín ezt sok-sok évig nem engedte meg, annak ellenére, hogy nem volt erőszakos a sodrása, sőt, mélynek is alig volt mondható. Egyszerűen nem akarta őket folyóvízbe ereszteni.

Amikor legelőször megemlítette a gyerekeknek, hogy Rosával sokszor találkozgattak a partján, és néhány alkalommal bizony bele is ereszkedtek, azonnal rögeszméjükké vált, hogy nekik is feltétlenül úszniuk kell abban a folyóban. Mivel az ikrek ekkor még csak hatévesek voltak, Martín hallani sem akart az egészről. Ahányszor elmentek strandolni, a testvérpár minden alkalommal megemlítette, hogy sokkal szívesebben úsznának egy bizonyos folyóban, mintsem valamilyen medencében.

Már öt év telt el azóta, hogy a gyerekek mindenféleképpen el akartak jutni ide, és mivel már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a derékig érő vízben úszkálást túléljék legalább egy kis ideig, illetve, mert Martín nem akarta az ő nyavalygásukat hallgatni élete végéig, úgy döntött, hogy beadja a derekát, és elviszi őket a hőn áhított folyóhoz.

Ha minden igaz volt, és Martín jól emlékezett az útvonalra - réges-régen nem járt errefelé -, a várost és a folyót összekötő erdőn keresztülvezető ösvényt pár perc alatt meg lehetett sétálni. Ez azt jelentette, hogy már közel jártak, bár még nem hallotta a víz jellegzetes csobogását.

A zöldellő erdőn átkelve a gyerekek kergetni kezdték egymást, míg Martín a gondolataiba mélyedve haladt előre. Most különös figyelmet fordított arra, hogy mi volt a lába előtt, nehogy megint megbotoljon valamiben, úgy, mint az előbb. Rosára gondolt, aki csak a gyerekeitől köszönt el, mielőtt elhagyta volna Martínt egy gazdagabb férfiért... Így már egyértelműnek tűnt, hogy Juan és Ana fontosabbak voltak Rosa számára, mint ő.

Martín szörnyen érezte magát. Megalázták, kihasználták, elárulták... Ami még ennél is rosszabb is volt talán, hogy nem látta előre. Hiszen Rosa semmi jelét sem adta annak, hogy végig egy másik férfival találkozgatott! Vagyis... nem vette észre őket. Nem kérdőjelezte meg, miért járt haza később, mint kellett volna, nem aggódott, amikor reggel az összes interakció kettejük között egy röpke csók volt, mert megbízott benne. Azt feltételezte, hogy fáradt volt, esetleg kicsit bosszús a munka miatt, nem pedig, hogy valaki mással találkozgatott!

Az ikrekre nézett - Rosának a volt családjából nyilvánvalóan ők voltak csak fontosak. Martínt ekkor valamilyen égető, kellemetlen érzés fogta el. Gyűlölet? Nem, Rosa tette volt megbocsáthatatlan, Juan és Ana semmit sem tettek. Harag? Nem volt oka haragudni a gyerekeire. Esetleg... irigység?

Martín egy röpke pillanat erejéig megtorpant, majd azonnal tovább is indult. Hát ez az. Rosa a gyerekektől köszönt el, mielőtt eltűnt volna az éjszakában, hogy együtt lehessen a szeretőjével, Martín kevésbé nem is érdekelhette volna. Újból a gyerekeire pillantott, azokra, akiket a nő tényleg szeretett, majd az előttük felbukkanó folyóra. Sötét gondolatai támadtak.

Nem, miket is képzelt? Hogyan jutott ilyen egyáltalán az eszébe? Soha nem lett volna képes bosszúból fájdalmat okozni valakinek, pláne nem a saját gyerekeinek. A szégyen és a bűnösség kellemetlen elegye férkőzött belé, ahogy leszegezett fejjel a folyópart felé ballagott.

Már majdnem meg is érkeztek a vízhez, amikor valamilyen hang ütötte meg Martín fülét. Azonnal megtorpant, és intett a víz felé rohanó Juannak és Anának, hogy álljanak meg. Körbenézett. Se a parton, se az erdőben, a fák között nem látott senkit, ami kifejezetten aggasztotta. Hallucinált volna? Ránézett az ikrekre, akiknek az arcára volt írva, hogy szintén hallották a női hang sírását, ami hirtelen megtörte a nyugodt folyó csobogását.

- Gyertek ide! - mondta Martín halkan. Az ikrek, akik eddig közvetlenül a vízparton álltak, most engedelmesen az apjuk mellé szegődtek. - Ti is halljátok, igaz? - Bólogatás volt a válasz.

Martín, aki olyan kristálytisztán hallotta a zokogást, mintha a nő mellette állt volna, teljesen össze volt zavarodva. Azt még meg tudta volna érteni, hogy megőrült, ami miatt mindenféle hangokat képzel be magának, de azt már abszolút nem fogta fel, hogy mindhárman hogy hallucinálhatták ugyanazt.

Ahogy elgondolkozott azon, hogy mégis mi a franc történt velük, a sírás egyre jobban elhalkult. Olyan volt, mintha egyre távolabbról és távolabbról szólt volna...

Megrázta a fejét. Olvasta a híreket, hallott azokról az amerikai gyerekekről, akik tömegesen elszöktek otthonról minden ok nélkül, mintha valamiféle agymosás hatása alatt lettek volna. Ugyan nem volt éjszaka, ráadásul még Mexikóban is éltek, nem kockáztathatta meg, hogy valaki vagy valami elrabolja az ikreket. Igaz, hogy régóta szerettek volna már a gyerekek úszni itt, de a biztonságuk fontosabb volt, mint pár percnyi élvezetes lubickolás.

- Hazamegyünk - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- De... - akartak tiltakozni kórusban az ikrek, Martín azonban a szavukba vágott.

- Nem érdekel, hazamegyünk - sziszegte halkan. Nem akart feltűnést kelteni. - Fogalmam sincs, mi folyik idekint, de nem maradunk itt.

Most rajzolódott csak ki előtte, mennyire felelőtlen döntés volt tőle idejönni a folyóhoz. Igen, csak egy alig száz méteres, az erdőn végigvezető ösvénnyire voltak a várostól, de itt konkrétan senki sem volt a közelükben. Ez pedig jobban megrémisztette, mint a fokozatosan elhalkuló, testetlen figurától származó zokogás. Egyrészt, mivel így nyilvánvalóan nem tudták a hang forrását beazonosítani, másrészt, ha történt is volna valami, senki nem lett volna a körülöttük, hogy segítséget nyújtson.

- Hazamegyünk - ismételte Martín, majd megragadta a gyerekek kezét, és az erdő felé indult.

A sírás ekkor már ugyan teljesen elcsendesedett, Martín hajthatatlan volt. Most már esze ágában sem volt itt maradni, hiszen ha mégsem volt itt semmilyen túlvilági lény, ez azt jelentette, hogy valamikor még igen, ő meg nem akart találkozni vele.

Az ikrek látszólag nem mondtak le az úszásról, ugyanis nem voltak hajlandóak megmozdulni.

- Hányszor mondjam még el, hogy nem maradhatunk itt? - emelte a tekintetét az égre Martín, mielőtt hátrafordult volna. Azonban attól, amit látott, elakadt a lélegzete.

Egy fehér estélyit viselő nő kezeit szorosan Juan és Ana szájára tapasztva húzta őket maga felé. A szürke bőrű, élő csontvázra hajazó nő sovány arcát egy, a ruhájához illő fátyol takarta, vékony karjaival pedig megakadályozta, hogy a gyerekek hangot adhassanak ki. A soványságához képest egész erősen húzta őket.

Martín döbbenetében reflexből a szája elé kapta az egyik kezét, és elengedte Anát. Csak akkor vette észre, mennyire végzetes hibát vétett, amikor a nő - ember, kísértet, démon, esetleg valami teljesen más? - annyira szorosan magához ölelte a lányát, hogy ő mozdulni sem bírt. Az alak ekkor nagyot rántott Juanon, de Martín, aki ekkor már mindkét kezével a fiú csuklóját szorította, stabilan tartotta.

Kérdések sorozata árasztotta el az elméjét. Ki ez a nő? Hogy került ide? Mit keres itt? És legfőképpen, mit akart a gyerekeitől? Míg nagyon is kíváncsi volt rá, mi a francért volt itt az erdő közepén egy menyasszonyi ruhába öltöztetett, csontsovány nő, aki látszólag a gyerekeit akarta, néhány kérdésére soha nem akarta megtudni a választ.

Észre se vette eddig, hogy teljes csöndben küzdenek a gyerekekért - Anát és Juant erőszakkal némították el, a rejtélyes nőszemély pedig eleve nem szólalt meg, mióta feltűnt. Martín eddig azért nem adta az idegen tudtára, hogy hagyja őket békén, mert annyira lesokkolta a puszta jelenléte, meg persze, mivel a gyerekeiért kellett harcolnia.

- Tűnj innen! - kiáltotta remegő hangon.

A nő ekkor megtörte az eddig tartott, folyamatos szemkontaktusát Martínnal, és még egyszer Juanra pillantott. A fiú kapálódzva próbálta kiszabadítani magát az alak markából.

- Ahogy kívánod - egyezett bele Martín legnagyobb meglepetésére az idegen, és levette Juan szájáról a kezét.

A kisfiú ekkor majdnem elesett, de Martín sikeresen megtartotta, majd úgy magához szorította, mintha sohasem akarná elengedni. Ezután a lányára nézett, aki még mindig a nő foglya volt. Mikor a szabad kezével éppen Ana felé nyúlt volna, az őt immár mindkét kezével szorító nő a folyó felé lépett, magával vonszolva a lányt is. Ana megpróbált sikítani, ahogy az alak a fejét a víz alá dugta.

- Ne! - kiáltotta Martín ezt látva, és azonnal a támadójukra vetette magát. Nem érdekelte, ha a fél karját is fel kellett volna érte áldoznia, ő nem fogja hagyni, hogy a szeme előtt megfulladjon a gyereke valamilyen mániákus keze által.

Így hát a guggoló nő mögé rohant és teljes erőből oldalba rúgta. Az idegen ennek hatására feldőlt, mint egy zsák, elengedve Ana nyakát.

- Te jó ég - motyogta Martín, ahogy a még mindig lélegző lányát kihúzta a folyóból. - Ó, te jó ég, Ana, mondd, jól vagy?

Ahogy Martín az ölébe vette a lányt, az megpróbált bólogatni, miközben kitörölte a vizet a szeméből. Martín erre már megkönnyebbült: Anával minden rendben van, csak egy kicsit vizes lett, az nem akkora probléma, majd megszárítják, ha hazaértek. Már majdnem fel is állt volna, hogy Juannal együtt hazainduljanak, csakhogy elfeledkezett a rájuk támadó, menyasszonyi ruhába öltözött alakról.

A nő túlvilági sikolyt hallatva belerohant Martínba, aminek hatására Ana kiesett az öléből, ő pedig a földön kötött ki. Azonnal megpróbált feltápászkodni, de a rejtélyes alak kiszemelte őt magának - sovány termetéhez képest meglepően erősen fejberúgta, ezt követően pedig összekulcsolta a kezeit a háta mögött. Látszólag még nem végzett vele, mert ekkor felkapott egy követ, amit a földön talált, és elkezdte folyamatosan, újra és újra arcbavágni vele. Martín ekkor már meg sem próbált védekezni, inkább a gyerekei tudtára adta, hogy meneküljenek be a biztonságot nyújtó városba minél hamarabb, mert ő már képtelen lesz megvédeni őket.

- Fussatok innen! - kiáltotta a testvérpárnak.

Egy, kettő, három, négy... Magában számolta a csapásokat, amiket a nő az arcára mért. Ahogyan érezte, hogy lassan vér csurog le a csukott szemhéján, már azon kezdett el töprengeni, hogy hogyan nem vesztette el rég az eszméletét. Biztosan az adrenalinlöket. Öt, hat, hét... Már szinte biztos volt benne, hogy eltört az orra. Nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő... A vér fémes ízét érezte a szájában, már vagy három foga kieshetett.

Amikor a nő abbahagyta az ő arcának roncsolását és felállt mellőle, Martín meg sem próbálta követni. Messze nem volt olyan állapotban, hogy le tudja győzni azt a valamit, ami rájuk támadt. Biztos volt benne, hogy a nő nem volt ember, mert amennyire sovány volt, nem lehetett volna képes akkora erővel rátámadni.

Most már csak abban reménykedhetett, hogy a gyerekei sikeresen kikötnek a városban és valahogyan hoznak neki segítséget. Ő ilyen állapotban biztosan nem lett volna képes megtenni a folyópart és a város széle közt lévő távot, így hát mást nagyon nem is tudott tenni, mint a földön heverni és bízni abban, hogy valaki megmenti.

Felemelte a karját, és kitörölte a vért a szeméből. Leírhatatlanul fájt az arca, és annyi kínba került elfordítania a fejét, hogy majdnem felüvöltött. De hiába, muszáj volt megnéznie magának, hol voltak a gyerekei, meg persze, hogy hova tűnt a támadójuk.

- Ne! - kiáltotta elkeseredetten, amint megpillantotta, mi folyt a háttérben. - Hagyj minket békén!

A térdig vízben álló nő egy-egy kezével a még mindig ficánkoló gyerekek nyakát szorította, míg a fejüket teljesen víz alá merítette. Meg se moccant, pedig Martín biztos volt benne, hogy hallotta.

- Hagyd őket, hallod?! - próbálkozott tovább, de mind hiába.

Az idegen semmi jelét nem mutatta annak, hogy szándékában állna leállni. Az ikrek még próbáltak ellenkezni, de egyre lassabban és kevesebbet csapkodtak a karjukkal.

Martín, aki eddig is nehéznek érezte a szemhéjait, most még be is kellett, hogy csukja a bal szemét, hála egy legördülő vércsíknak. Megpróbált minden erejével a valóságba kapaszkodni, és nem elájulni, de ez egyre nehezebbé vált számára. Érezte, hogy lassan eszméletét vesztette.

Még egy utolsó pillantást vetett a gyerekeire és a menyasszonyi ruhás nőre, mielőtt elsötétült volna előtte a világ.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)