Albus Dumbledore emlékei Grindelwaldról írta: Gabriel17

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<<


Albus finom mosollyal pillantott fel az egyik portréra irodája békés magányában. Phineas éppen akkor tért vissza a szokásos esti körsétájából. Sokan nem tudták, de ő lelkiismeretes igazgatói festmény módjára vándorolt a kastélyban.

- Minden rendben volt, drága barátom? – kérdezte jó kedélyűen az aktuális igazgató, régmúlt kollégájától.

- Nem, Albus, egyáltalán nincs minden rendben. Az a kis semmirekellő griffendéles bugris, akit annyira vártál, megint a folyosókat járja – morogta köntösét igazgatva magán a festmény alak.

Az igazgató meglepődve hallotta, mikor a régi igazgató arról számolt be neki, hogy melyik folyosón csípte nyakon Harryt. Azonnal fel is kelt ültéből és korát meghazudtoló sebességgel indult felkeresni kis reménységét.

Csendesen közeledett az adott ajtó felé, mely Edevis tükrét volt hivatott elzárni. Tisztában volt ugyan vele, hogy az ifjú Potter már nem egyszer kereste fel ezt a csodát, amely a legnagyobb pusztulással járt.

- Hát ismét eljöttél, Harry? – kérdezte szelíd mosollyal, miközben az apró, pizsamába bújtatott diákot figyelte. Az apró test úgy rezzent össze a hideg padlón, mintha egy kocsonyát böktek volna meg.

- Dumbledore professzor – suttogta Harry bűntudatos tekintettel és valahol rémülten, hogy most vesztett el minden jogot, minden kedvességet örökre a nagyapa szerű igazgató által.
Albus kedves mosolya még szélesebb lett, és még a szemeinél is ráncba szaladt a bőr.

- Látom, felfedezted azt a varázst, amit oly sokan előtted. Tudod-e, hogy miben rejlik a varázslata?

- A… a tükör azt mutatja, amit… Amit csak akarunk, nem? Amit csak akarunk.

- Igen… és nem – rázta meg a fejét kedves tekintettel rápillantva a tükörre. – A tükör nem mutat mást, mint a szívünk legmélyének leghőbb kívánságát. Így te, Harry, ki nem ismerted a szüleidet, ott látod magad a családod körében.

A fiú elgondolkodva nézett a tükörre.

- Igazgató úr, maga mit lát a tükörben? – kérdezte végül kíváncsi, de őszintén érdeklődő szemekkel.
Albus Dumbledore pedig elmerengve nézett a tükör felé. Volt olyan idő, amikor a családját látta. De elég gyakran látta régi szerelmét is.

- Tudod, drága fiam, nekem mindig mindenki csak könyveket ajándékoz. Azonban nekem a leghőbb vágyam egy jó meleg pár zokni volna, ami melegen tartja a lábaim a nagy hidegben is – mosolyodott el, és figyelte, miként döbben meg a fiatal fiú.

Harry egy darabig csak állt ott és gondolkodott, végül tétován mosolyogva bólintott, miszerint értette a dolgot.

- Én is örülnék egy meleg zokninak.

- Biztosra vettem, fiam. Most ha megkérlek, menj aludni. Holnap pedig a tükör új helyre kerül, és megkérnélek rá, hogy sohase indulj a keresésére. Rossz úton jár az, ki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni, Harry – mondta komolyan az igazgató és megvárta, míg a diákja kisétál a szobából jó éjszakát motyogva orra alatt.

Az igazgató úr még egy ideig csak állt a szobában és nézte tisztes távból a tükröt. Végül nem bírva öreg kori kíváncsiságával lépett közelebb és figyelte, miként elevenedik meg előtte Grindelwald fiatalkori alakja. Aranyszőke, göndör haja a válláig ért. Miután megismerte a hosszú hajú fiatal Albust, nem zavartatta magát olyan dologgal, mint a hajvágatás. Valahogy nem tűnt számára fontosnak.
Ami viszont rosszul esett az öreg igazgató szívének, hogy azok a szép világoskék szemek ilyen haragosan pillantottak felé, hogy utána kedves és meleg mosollyal ajándékozza meg.

Albus fogta a leplet és visszaterítette a tükörre. Lassú léptekkel indult meg a folyosón az irodája felé.

Akkor történt, mikor már javában készült arra, hogy elmenjen világot látni Grindelwalddal. Azonban a húga, Ariana rosszul lett. Nagyon lebetegedett és Aberforth pedig idegileg készült ki. Hiszen az ő kedves húga, akit imádott nem akart javulni.
Ezért, azon a napon, amikor indulni akartak, átment a barátjához, hogy haladékot kérjen. Legalább annyit, hogy a húga felépüljön.

- Gellert! - nézett be az ablakon. - Itt vagy? - kérdezte feszült várakozással.
A hátsó ajtó hirtelen kitárult. Az ajtónyílásban megjelent a szőke hajú férfi. Széles mosoly jelent meg az arcán, mikor meglátta barátját.

- Albus! Azt hittem, hogy később fogunk találkozni. Valami baj van? - vált aggódóvá a hangja a férfinek.
Albus nyelt egy nagyot és közelebb lépett barátjához.

- Kérlek, ne haragudj rám, de nem tudok ma menni veled. Menjünk kicsit később - suttogta csüggedten. Tisztában volt vele, hogy Gellert hirtelen haragú tud lenni és nem akart veszekedni vele.

- Miért? - jött a tömör reakció, és látszott rajta, hogy nem tetszik neki a gondolat.

- Ariana nagyon beteg… Aberforth pedig teljesen kikészült tőle. Nem hagyhatom így itt őket - magyarázta a felsőjének alját gyűrögetve. Végig figyelte hogyan változik az arcán az érzelem.

- Mennyi haladékot akarnál kérni? Egy hetet? Egy hónapot? Mikor lesz végre elég bátorság benned, hogy megmozdulj az ügyünk érdekében?! - kiáltott rá ingerülten.
Albus hátrált egy lépést.

- Csak annyit kérek, hogy rendbe tegyem a családom. Értsd meg! A családom a legfontosabb a számomra.

- Én ezek szerint és az ügyünk csak másodikok lehetünk? - Gellert hangja jeges volt, és vágott, akár a borotva. A barna hajú férfi döbbenten állt, miközben próbálta összeszedni gondolatait. Valahogy teljesen váratlanul érte ez a kegyetlen hang.
Nagyot nyelve lépett barátjához közelebb, miközben előre nyújtva kezét finoman érintette meg Gellert vállát.

- Nem, egyáltalán nem így értettem ezt, Gellert. Te is és az ügyünk is fontos. Talán a legigazabb dolog, amiben valaha is hittem… A legfontosabb, de családfő vagyok - suttogta meggyötörten és próbálta a közelében tartani barátját, azonban ez nem sikerült.

- Eressz! Nem ismerlek, ha nem jössz velem ma - vonta fel a szemöldökét, miközben távolságtartóan keresztbe tette karjait a mellkasa előtt.

Albus próbált valami menekülő utat találni. Biztos volt benne, hogy létezik ilyen. Mindig lehet kiskapukat szerezni a szorult helyzetekben. Végül úgy döntött, hogy őszinte lesz a legjobb barátjával.

- Kérlek, Gellert. Nekem te vagy… te vagy a legfontosabb a számomra és az ügyünk. Csak egy hetet kérek. Hidd el, hogy… - akadt el a mondat közben. Lehajtotta fejét. Sokkal nehezebb volt kimondani az igazi érzéseit, mint elsőre gondolta.

- Ha nem mondod el, soha nem fogom érteni - szólalt meg veszélyesen nyugodt hangon a szőke férfi, majd az idősebb álla alá nyúlva emelte fel a fejét. - Nézz a szemembe, Albus, ha hozzám beszélsz. Erős varázsló vagy, és én tisztellek is érte. Mert intelligens vagy, és roppant melegszívű. Ezért vagy a barátom.

- Gellert, én szeretlek téged. Teljes szívemből. Ezért kérlek, hogy értsd meg. Fontosabb vagy a világnál is a számomra, de a családom nem hagyhatom cserben ilyen időben - suttogta elvarázsolva a másik tekintetétől. Úgy érezte, hogy a világos búzakék tekintet fogságba ejtette és bele is ragadt a mélységébe.

Gellert finom mosolyra húzta ajkait, majd előre hajolva nyomott egy lágy csókot Albus szája sarkába.

- Látod, hogy képes voltál elmondani az igazat? Ezért vagy a szememben a legerősebb varázsló. Mindig képes vagy igazat mondani. Olyan vagy ilyenkor, mint egy szépen borított bőr kötet, amely középen nyitva van. Rendben van. Akkor egy hét múlva elindulunk. De akkor már nem fogadok el mentségeket - mondta könnyedén Gellert, majd elengedve társa arcát ment vissza a házba.


- Milyen jó is volna, egy pár meleg zokni karácsonyra - sóhajtotta fáradtan az ősz mágus, miközben az irodájában a már alvó festményekre nézett fel, majd Fawkes tollait kezdte simogatni. - De azt hiszem, én már senkinek nem vagyok nyitott könyv, Fawkes.




<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)