Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Hetek teltek el, mióta Envy távozott, magára hagyva Alice-t a többiekkel Riesenboolban. A napok egyhangúan teltek, a két lány – Alice és Winry – nem igen találkoztak, és ha igen, igyekeztek minél kevesebb szót váltani egymással. Szinte kínosan ügyeltek a távolságra, ami lassan már a többieknek is feltűnt, de senki sem mert beleszólni kettőjük dolgába. Egyébként is mindketten el voltak foglalva. Winry az automailjeivel foglalkozott, Alice pedig nagyrészt vagy rajzolgatott, vagy a ház körül tett-vett, besegítve Pinako néninek. Utálta feleslegesnek érezni magát, nem szerette, ha kolonc mások nyakán. A néni ugyan mondta neki, hogy erre semmi szükség, de végül a lányra hagyta a dolgot. Mintha megérezte volna, hogy Alice szeretné hasznosnak érezni magát, szeretné magát elfoglalni valamivel. A lánynak néha még a vonakodó fiúkat is sikerült befognia a munkába, ami már önmagában nagy eredménynek számított, főleg Edet tekintve. Az idősebb Elric fiú ugyanis szívesen húzta ki magát mindenfajta háztartási munka alól, ha arra módja volt, de Alice vigyázó szemei előtt erre nem nagyon volt lehetősége. Morgott is érte eleget, de valami fura módon azért csak szót fogadott a fekete hajú lánynak.
A napok unalmas egyhangúságban teltek, és a Rockbell házban élők szinte alig vették észre, hogy elröppent egy egész hónap.

Aznap délután, mivel nem volt semmi elfoglaltsága, Alice a tornácon üldögélt és a rajzait rendezgette. Azok a rajzok voltak, amelyeket az álmai alapján készített. Mostanra már kiegészítette, kiszínezte őket és úgy döntött, ideje őket sorba rendezni. Arra azonnal rájött, hogy az először látott látomása, vagy bármi legyen is az, az utolsó a sorban, míg a második látomása volt az első. Utána következett az, amit abban a földalatti szobában látott, majd a temetés, végül a menekülés. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de ösztönösen érezte, hogy a temetés után történt valami a kis Alice családjával, amely miatt a kislányt ki kellett menekíteni Cardeniából. De fogalma sem volt arról, hogy mi. Annyi bizonyos, hogy a kislány veszélyben volt, hiszen megtámadták őket az úton, bárhová is igyekeztek vele a megmentői. Alice alaposan végignézte a rengeteg rajzot, és hirtelen valami fura, nosztalgikus érzése támadt, mintha már valamikor ő is átélt volna hasonlót. Különösen a temetési jelenet vonta magára a figyelmét, annál is az a kép, ahol a gyermek egy ismerős ismeretlennel beszélget. Alice szándékosan nem rajzolta meg egyértelműen Envy arcát, nemcsak azért, mert meg akarta mutatni a képeket Edéknek. De azért is, mert nem volt biztos benne, hogy nem csupán a saját emlékei és gondolatai keveredtek-e egy látomással. Aztán a kezébe vette azt a képet, amelyen a sír volt látható és biztos volt benne, hogy látta ő már ezt a sírt korábban. A nevet nem tudta kibetűzni, azt álmában sem látta jól, de biztos volt benne, hogy ez annak a Violet nevű kislánynak a sírja. A sírkő gyönyörű volt, fehér márványból készült, kétoldalt angyalok emelkedtek ki a kőből, mintha fel akarnák emelni azt. A tetején apró kereszt foglalt helyet, a kövön pedig egy név és egy kötőjellel elválasztva két évszám volt látható. Még volt valami ráírva, de Alice nem emlékezett rá, hogy mi. Valószínűnek tartotta, hogy a szokásos sablonszöveg, amit ilyenkor rávésnek a kőre.

Hirtelen árnyék vetült fölé, és amikor felnézett, Winryt pillantotta meg, amint felette áll. A szőke lány a rajzokat nézte, mire Alice egyszeriben összeszedte őket és berakta a féltve őrzött mappájába.
– Szeretnél valamit? – kérdezte, miután biztonságba helyezte a kincseit. Nem szándékozta őket megmutatni pont ennek a személynek.
Winry nem válaszolt azonnal, mintha azt mérlegelné, hogyan közölje a mondanivalóját. Alice tudta, hogy a másik nem barátkozni jött. A szőke szerelőlány egyik lábáról a másikra állt, Alice pedig csak most vette észre, hogy nem a szokványos ruháját viseli. Ezúttal egy fehér ruhát és hozzávaló szandált viselt, mint aki sétálni indul.
– Szeretném, ha leszállnál Edről – közölte nyomatékosan Winry, miközben lelépdelt néhány lépcsőfokot, és megkapaszkodott a korlátban, Alice felé fordulva. A másik csak meglepetten pislogott, de tudta, mire megy ki a dolog. – Ő nem a tiéd!
– Szóval – túrt bele hosszú, fekete hajába Alice –, Ed a tiéd, így értelmezzem?
– Én… én nem… szóval… – hebegte Winry döbbenten, miközben látványosan elpirult. – Csak… hagyd őt békén! Elég baja van anélkül is, hogy kiskutyaként futnál utána!
Alice sóhajtott egyet. Tudta, hogy ez a beszélgetés előbb-utóbb le fog zajlani, bár ő még várt volna vele egy kicsit. Nem volt erre felkészülve, főleg most nem. Sok minden nyomasztotta, amit nem akart sem Winry, sem a fiúk tudtára adni. Tudta, persze, hogy tudta, hogy Edet nyomasztják a saját problémái, főleg a Bölcsek Köve, amit mindenáron meg akart találni, és amihez tudta, embereket kéne feláldozni. Alice-nek most jutott eszébe, hogy talán kifaggathatta volna Envyt, bár sejtette, hogy a homonculus valószínűleg nem lenne éppen beszédes ebben a tárgykörben. Talán tagadna, vagy esetleg elbagatellizálná a dolgot, ahogy szokása volt.
– Nem futok senki után – mondta csendesen Alice. – Ha Ed nem hozott volna magával, vagy inkább, ha nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy vele és Allal tartsak Riesenboolba, valószínűleg a Központi Városban maradtam volna. És igen, tudok Ed problémáiról, talán többet is, mint amit neked hajlandó elmondani. Szerintem ez zavar téged, Winry, igazam van? Hogy én több időt töltök Eddel, mint te. Egyszerűen féltékeny vagy anélkül, hogy akárcsak kísérletet tettél volna arra, hogy esetleg engem is megkérdezz.
– Akkor most megkérdezlek – mondta a szőke hajú lány, a hangjában némi váddal. – Szerelmes vagy belé, igaz?
– Edbe?! – hökkent meg Alice, és hirtelen nem tudta, hogy nevessen, vagy inkább sírjon. – Dehogy! Csak barátok vagyunk. Ha nem találkozunk a kórházban, valószínűleg sosem jövök ide. Miattam nem kell különösképpen aggasztanod magad, Winry Rockbell. Nem akarom elvenni őt tőled. Bár jobb, ha tőlem tudod, hogy Ed nem valami tárgy, amit bárki birtokolhat. Ed senki másé, mint Edé, és majd ő eldönti, hogy kihez akar tartozni!
Winry nem tudta, mit válaszolhatna, mert amit a másik mondott, teljesen logikus volt. Valóban féltékeny volt Alice és Ed közeli kapcsolatára, hiszen míg a fiú őt legfeljebb elhajtotta, vagy nagy néha szólt hozzá pár szót, addig Alice-szel órákat társalgott mindenféléről. Még a környéket is megmutatta neki, sőt, bemutatta a falusiaknak, meg elvitte Trisha sírjához is. Még az egykori házuk romjait is megmutatta neki, mintha ez lett volna a világon a legtermészetesebb dolog.
Alice időközben felállt, majd minden teketória nélkül a hóna alá csapta a mappáját és lemasírozott a lépcsőn, egyenesen a patakpart irányába. Mielőtt Winry akárcsak reagálhatott volna, a lány már régen eltűnt a láthatáron.

~*~

Envy nyugat felé haladt, át a falvakon, városokon, egyenesen Creta határa felé. Bár tudta, hogy nem lenne szabad, úgy döntött, hogy most megszegi az Ő utasításait. Nem először történt meg, de a homonculus mindig óvatos volt, ügyelt rá, hogy ne lépjen át egy bizonyos határt. Hiszen az számára végzetes lett volna, ő pedig nem akart sem Lust, sem Sloth, vagy éppen Wrath sorsára jutni. Pláne nem akart úgy járni, mint Greed, akit százötven évre bebörtönöztek. Envynek már a puszta gondolattól égnek állt a haja. Nem akart sem meghalni, sem mozdulatlanságba dermedni. Tudta, hogy nem teljesen sebezhetetlen és nem is halhatatlan, mondhatott a Mester akármit. Még Envy is tudta, hogy neki is megvannak a korlátai, amiket hiába feszeget, azok nem fognak eltűnni csak úgy.

Már nem volt messze a határ menti utolsó várostól, ahol az a személy tartózkodott, akiről Envy tudta, hogy felvilágosítást adhat neki. A homonculus éppen a síneken akart átvágni, amikor megtorpant. Megérzett valamit, vagyis inkább valakit, ráadásul kettőt is. Megtorpant, majd ajkain széles mosollyal fordult oldalra, éppen szembetalálva magát azzal a két személlyel, akik valószínűleg már régóta kereshették őt. Az egyikük egy nő volt, gyönyörű, hosszú, fekete hajú teremtés, világos bőrrel, kecses alakját sötét színű, elegáns ruhába bújtatta. Sötét színű csizmát, a karjain, majdnem a válláig érő kesztyűt viselt kiegészítésképpen. Szemei, akárcsak Envyé lilák voltak, mellkasán ott díszelgett az Uroborosz-jelkép. Társa jóval alacsonyabb, még Envynél is kisebb termetű volt. Teste olyan, mint egy jóllakott csecsemőé, kopasz feje kerek, amelyből hatalmas, dundi orr állt ki. Karjai szélesek voltak, ám a lábai olyan vékonyak, hogy az ember azon gondolkodott, vajon hogy tudják megtartani a teste hatalmas súlyát. Fekete, ujjatlan egyrészes ruhás viselt, a csuklóin pedig fekete csuklópántokat. Meglehetősen ostobának nézett ki, de Envy pontosan tudta, hogy milyen veszélyes lehet. Mindketten homonculusok voltak, akárcsak Envy.
– Lust! – szólította meg nevetve Envy a nőt. – Mit kerestek erre?
– Inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt, Envy – mondta a nő, két karját keresztbe téve a mellkasa előtt. – Nem itt lenne a helyed. A Mester nem azt az utasítást adta, hogy figyeld meg a lányt? Ha megtudja, hogy erre járkálsz és nem a feladatodat teljesítesz, tudod, mi lesz a vége.
– Csak nem aggódsz miattam? – kuncogott fel a homonculus, bár kiérezte a Lust szavaiból áradó figyelmeztetést. Ő is tudta, hogy nem jó dolog packázni a Mesterrel. – A kis Utazócska biztonságban van a Törpével, meg a Bádogkannával. Pár hetet kibír nélkülem is, hogy bármi is történne abban az unalmas porfészekben. De még mindig nem mondtad meg, hogy te és Gluttony – pillantott a kövér homonculusra a nő oldalán – mi járatban vagytok errefelé.
– Annak a személynek az utasításait követjük – mondta Lust. – Ennél többet nem kell tudnod.
Envy összehúzta a szemöldökét. Általában szívesen dolgozott együtt Lusttal és Gluttonyval, mert kevés vizet zavartak és jobbára hagyták, hadd csináljon, amit akar. De nem szerette, ha Lust számonkérte tőle, mit, miért csinál. A nő majdnem a legfiatalabb volt mindannyiuk közül, kivéve Sloth-t, és Envy ritkán szerette, ha egy fiatalabb testvérkéje kioktatta. Végül úgy döntött, ezúttal nem tesz megjegyzést, nem lett volna túl sok értelme, ha egymásnak ugranak, mivel megölni úgysem tudták volna egymást. A homonculus végül fogta magát, leült az egyik út menti kőre, onnan nézett a másik kettőre.
– Akkor tegyétek, amit Ő mondott – tanácsolta mosolyogva. – Nekem is megvan a magam dolga a kis Utazócskával. Ha hinni lehet annak, amiket kifecseg, akkor Ő hamarosan igen elégedett lesz az eredménnyel.
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte kíváncsian Lust. – Miféle fejleményről beszélsz?
– Pont ennek akarok utánajárni – válaszolta egyszerűen Envy, majd lassan felállt. – Ha nem találkozunk, talán már beértem volna a városba, hogy információkat szedjek ki valakiből, aki többet tud, mint amennyit én.
Lust nem mondott semmit, de látszott, hogy annál többet gondol. Gluttony, aki nem igen értett semmit az egészből, értetlenül forgatta a fejét, hol Envyre, hol Lustra pillantva, miközben látszott, hogy retteg attól, mi történhet. A kövér homonculus nem volt éppen okos, ezért is tartott mindig Lusttal, aki úgy bánt vele, mint egy kistestvérrel szokás. Megvédte őt, ha kellett irányította, vagy akár vissza is fogta, Gluttony pedig kiskutyaként hallgatott rá. Érdekes páros voltak, de Luston sosem látszott, hogy zavarná Gluttony bárgyúsága, hiszen a kövér homonculus képességei nem egyszer igen hasznosak voltak.

Envy úgy érezte, ideje indulnia. Nem akart túl sokat időzni ezen a helyen, minél előbb ki akarta szedni az információt abból a személyből, hogy visszamehessen Alice-hez. Nem is értette, miért, de hiányzott neki a lány, az első és eddig egyetlen személy, aki nem kezelte őt veszélyes szörnyetegként. Ráadásul zavarták azok a dolgok, amiket Alice legutóbb mesélt neki, de a kérdések még inkább. Ő pedig nem mondhatott semmit, főleg nem most. Tudta, hogy a lány nem hétköznapi, de még meg kellett bizonyosodnia pár dologról. Intett Lustnak és Gluttonynak, majd elindult. Ám alig tett pár lépés, amikor meghallotta maga mögött Lust hangját.
– Jobb, ha nem kerülsz túl közel a lányhoz! – A nő hangjában figyelmeztetés csengett. – Ne feledd, hogy annak súlyos következményei lennének, amit Ő nem nézne el neked.
– Kinek nézel engem, Lust? – kuncogott fel Envy. – A kis Utazócska nem egyéb, mint egy eszköz. Semmit sem jelent a számomra. Ha végeztünk vele, már nem érdekel, mi lesz a sorsa.
Lust nem válaszolt, de Envy tudta, hogy a testvérkéje pont úgy nem hiszi el a most kimondott szavakat, mint ahogy ő sem. De hangosan egyikük sem mondta ki. Envy elindult, átvágott a síneken, majd gyorsabb lépésre váltott, miközben igyekezett meggyőzni magát arról, hogy Alice valóban semmit sem jelent a számára. Hiszen csak egy gyenge, szánalmas emberi lény, egy eszköz, amely a céljaikat szolgálja. Eldobható, felhasználható, pótolható, ha pedig nem lesz már rá szükségük, akkor egyszerűen végeznek vele. De a homonculus minél tovább ismételgette ezeket a szavakat, annál inkább úgy érezte, hogy rettentő hamisan csengenek. Hiszen akármennyire is próbálta titkolni, még ő is tudta, hogy a másik világból érkezett lány igenis, valamilyen módon már beköltözött nem is létező szívébe. És igenis, törődött vele, érdekelte, mi van Alice-szel, még ha nem akarta bevallani, még önmagának sem.

~*~

Alice tudta, hogy nem mondott egészen igazat, amikor Winry kérdőre vonta az Ed iránti érzéseit illetően. Bár nem volt szerelmes a fiúba, mégis volt köztük valamiféle kötelék, amelyről még egyikük sem tudta pontosan, mi lehet. Ed persze sosem mondta volna ki hangosan, hogy egy lány tetszik neki, Alice pedig nem akart belekeveredni valami olyasmibe, ami talán nem is létezett. Vagy ha létezett is, ki tudja, hogy mennyi ideig fog tartani. Haza akart jutni, meg akarta tudni, miért és hogyan került ide, hogy ki hozta át és mi volt ezzel a célja. Ha pedig mindenre választ kap, ő pedig sikeresen hazajut Londonba, akkor tudta, úgyis el kell válnia majd Edtől, így nem akarta magát hiú ábrándokba rángatni. Bár Winry szavai azért ott csengtek a fülében, döngicséltek, mint holmi kellemetlen bogarak, amelyeket nem tudott elhessegetni. Tudta, hogy a másik lány vetélytársat lát benne, hiszen csak még a vak is láthatta, hogy Winry fülig szerelmes volt Edbe. Éppen csak ő sem nyilatkozott, mintha arra várt volna, hogy a fiú tegye meg az első lépést. Alice pedig nem akart kettőjük közé állni, megvoltak a saját problémái, nem akarta még másokét is a nyakába venni. Pont ezért foglalta el magát mindenfélével, hogy ne ideje se legyen semmin agyalni. Persze ő is tudta, hogy ezzel csak elodázza a problémát, de időt akart nyerni, hogy mindent szépen rendezhessen a fejében és a szívében.
Igen, tetszett neki Ed, hiszen végtére is, az idősebb Elric-fivér kifejezetten helyes volt, izmos, bátor, vicces és ugyan hirtelen haragú és sokszor türelmetlen, de megbízható és mindig ott volt, ha valakinek szüksége volt segítségre. Alice élvezte a fiú társaságát, hiába, hogy Ed egy évvel fiatalabb volt nála, de néha jóval érettebben viselkedett a koránál. Néha viszont egy pillanat alatt olyan lett, mint egy ötéves gyerek, főleg, ha valaki a nem túl magas termetével viccelődött. Alice sosem tudott igazán haragudni a fiúra, mert tudta, hogy jó szíve van, akárhogy is viselkedik.

Aznap délután Ed új kart és lábat kapott, Alice pedig az operáció után a nappali kanapéján ült. Ed a fejét a lány ölébe hajtva aludt, nem viselve mást, mint egy kék rövidnadrágot és egy fekete színű, ujjatlan pólót. Így az automailjei teljesen látszottak. Amikor Alice először megpillantotta őket a maguk teljes valójában, bizony meghökkent, sőt, talán kissé meg is ijedt a látványtól, de igyekezett nem mutatni. Persze, részben látta már Ed jobb, mechanikus karját, de csak most látta teljes egészében mindkét művégtagot. Igyekezett nem kimutatni az érzéseit, de félt, hogy Ed mégis észrevett valamit. Amikor azonban a fiú a fejét az ölébe hajtotta, Alice minden kétsége elmúlt. Most ott ült, miközben a könyvét olvasta, amelyet még a Központi Városban Ed vásárolt neki. Már legalább kétszer kiolvasta, de nem tudott betelni vele. Ráadásul, így gyorsabban telt az idő. Senki sem zavarta őket, Pinako néni valahol a műhelyben tett-vett, Al a környéken csatangolt, Winry pedig az ég tudja, hol járt. Akkor ment el, mikor Ed a kanapéra heveredett, mintha nem bírná látni kettőjüket. Alice-t kissé zavarta a dolog, hiszen nem akart közéjük állni és rosszul is érezte magát, amiért nem mondott nemet a fiúnak, de nem volt hozzá szíve. Éppen az egyik fejezet közepén tartott, amikor nyílt az ajtó és Winry sétált be rajta.
– Még mindig alszik? – kérdezte, mire Alice csak bólintott. – Igazán felébredhetne már! Ed annyit alszik, mint három másik ember.
– Al szerint amiatt van, ami… ami történt velük – mondta halkan Alice, nem akarva kimondani a kimondhatatlant. – Azt mondta, a testvére helyette is alszik. Egyébként… ügyes kis művégtagok. Az én világomban még a legjobb technológiával sem tudnak ilyesmit készíteni. Ed nagyon szerencsés, hogy ilyen kiváló szerelője van, mint te.
Winry meghökkenve nézett a fekete hajú lányra. Ez volt az első alkalom, hogy nem veszekedtek, vagy hogy Alice megdicsérte őt. Hirtelen nem tudta, mit mondjon, mert megköszönni olyan bagatell dolognak tűnt, de valamit mégis mondania kellett.
– Ed attól félt, hogy csúnyának fogod tartani, ocsmánynak, undorítónak, őt pedig szörnyetegnek – jegyezte meg Winry, miközben helyet foglalt az egyik fotelben. – Tartott tőle, mit fogsz hozzá szólni, ha egyszer teljesen látod őket – mutatott az automailekre.
Alice a fejét rázta, majd hirtelen eszébe jutott, hogy a hotelben, még a Központi Városban Ed kérdezni akart tőle valamit. Talán pont erről volt szó. Alice csak ekkor döbbent rá, hogy a fiúnak mekkora bátorságra lehetett szüksége, hogy egyáltalán eszébe jusson akár csak utalni is a dologra.
– Egyáltalán nem tartom visszataszítónak, bár furának fura, az tény – mondta Alice, ránézve Edre, aki békésen szuszogott az ölében. – De hozzá tartozik, akkor pedig nem lehet ocsmány, nem igaz? – Alice letette a könyvet maga mellé, és óvatosan kinyújtózott. – Habár, igaz, ami igaz, Ed felébredhetne már. Kezd elzsibbadni a hátsóm a sok üldögéléstől. Mi lenne, ha egyszerűen felállnék? Vajon ha a feje koppanna egyet, attól magához térne? – morfondírozott halkan a lány, miközben ajkaira csibész mosoly kúszott.
Winry halkan elkuncogta magát, majd Alice is egész halkan nevetni kezdett. A köztük levő sértődöttséget és ellenségeskedést mintha egycsapásra elfújták volna. Bár nem lettek barátok, tudták, hogy ahhoz még hosszú az út, de már legalább nem gyűlölték egymást. Hamarosan pedig halk, de élénk beszélgetésbe kezdtek, amelynek egyetlen témája volt, mégpedig Alice világa. Winry ugyanis mindent tudni akart, a másik pedig örömmel válaszolgatott a kérdésekre. De valójában mindketten csak arra vártak, hogy Edward Elric, a híres Acél alkimista végre hajlandónak mutatkozzon arra, hogy felébredjen az operáció utáni alvásból.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)