Astrid írta: GwenPage

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


9.


Még be sem értem a kapitányságra, máris sorra értek az impulzusok.

− Epedve várják magát – morrantotta oda nekem a portás, fel sem nézve az asztal alatt rejtegetett keresztrejtvényből.

− Nyilván.

Tisztában voltam azzal, hogy a bűnügyi osztály vezetője, Björklund alezredes látni akar, hogy átbeszéljük a támadás részleteit, illetve a nyomozással kapcsolatos további szándékaimat. Vasárnap mondhatni forródrót volt: rám telefonált a rendőrkapitány, Noak, Annalina, Frohlander és az anyám is, aki valószínűleg apámból húzta ki az információt (hozzám hasonlóan megvolt a képessége ahhoz, hogy szóra bírjon egy olyan bizonytalan embert, mint ő). Emellett legalább négy újságíró is megkeresett, abbéli reményükben, hogy nyilatkozom, de a válasz mind a négy esetben ugyanaz volt. Olle is jelentkezett, de háládatos módon ő nem sápítozás céljából tette, hanem, hogy megkérdezze, hogy a fejsérülés végül is ártott-e az elmeállapotomnak, vagy csak javított rajta. Az ő hívását értékeltem a leginkább, noha hazugság lenne azt állítani, hogy nem esett jól az ismeretségem és nem-ismeretségem felfokozott aggodalma az épségem iránt. Ezt hozza ki az emberekből, ha valakit meglőnek, úgy tűnik.

Hétfő reggel tehát beállítottam a munkahelyemre, felkészülve az előttem álló nehéz napra. Noak a büfében várt rám, érkezésem láttán felpattant az ülőhelyéről, olyan hévvel, hogy a szék jó egy métert csúszott hátra, és szapora léptekkel felém indult. Menet közben odahajított nekem egy három decis, diétás kólát, amit reflexeimnek köszönhetően el is kaptam, elképedésemet azonban nehéz lett volna szavakkal leírni.

− Szia! – A hóna alatt egy vastagon teletömött mappát cipelt. Villámgyorsan kibontott egy nyalókát, a halványlila csomagolópapírt sötétkék nadrágjának zsebébe gyűrte. – Hogy érzed magad?

− Jól… De mi ütött beléd?

− Gyere! – Sürgetőn felém intett, és a lift felé vette az irányt. A kólát bontogatva követtem, a csizmámról olvadt hó kenődött a padlóra. – Számtalan dolgot kell átbeszélnünk. – Engem megelőzve megnyomta a liftgombot, észre sem véve, hogy ezzel rácsukja az ajtót a felvonó felé siető Hildenre. Szétnyitotta a mappáját, és az orrom alá tolta. Az üdítőmet markolászva belebámultam, de elsőre semmit sem fogtam fel a tartalmából. Túlságosan korán volt még ahhoz, hogy elememben legyek, ráadásul a hideg miatt a puklim is lüktetett egy kicsit.

– Nézd! – mutatott a második oldalon álló, levegős szövegre. Ez az az anyag volt, amit a telefonommal rögzítettem az apámmal folytatott beszélgetés során, szombaton. Még aznap este átküldtem a hangfájlt Noaknak, hogy hallgassa meg, de eszembe se jutott azt is rá hagyni, hogy legépelje.

− Váó – hümmögtem elismerően. Apám beszámolóját Ulrika vallomásának írásos formája követte, az alatt pedig a Lennart Jönsson-gyilkosság paksamétájának egy része pihent. – Te egész vasárnap ezzel kínlódtál?

Noak előreengedett, mikor a liftajtó kinyílt.

− Nem volt más dolgom. És Ellinor is besegített – tette hozzá valamivel hangosabban, hogy az asztalánál üldögélő, SMS írásba feledkezett nő is meghallja. Ellinor feje felénk rebbent egy másodpercre, de aztán visszakorlátozta figyelmét a mobiljára. – Oké… – Noak lelkessége nem apadt le számottevően, de éreztem pillanatnyi zavarát.

− Vihar van a paradicsomban?

Tüntetőlegesen figyelmen kívül hagyta élces megjegyzésem. Szabad kezébe fogta a nyalókáját, és az asztalomra vetette a mappát.

− Szóval… sokat agyaltam a dolgon. Mármint az összefüggéseken. – Rendkívül nagy beleéléssel magyarázott, közben még a számítógépemet is bekapcsolta. Igyekeztem nem kimutatni a túláradó lelkessége felett érzett döbbenetem, bár az kissé kényelmetlen érzéseket keltett bennem, hogy amíg ő egész vasárnap az Astrid-Sjöland ügyeket bújta, én az ágyamban fetrengtem, baconos csipszet zabáltam, és átkozódtam a rengeteg telefonáló miatt. − Behoztad a noteszt?

− Igen. – Előhúztam a táskámból a kis füzetet, és Noak kezébe adtam.

– Tehát ez az. Egy pillanat. – A papírok tetejére dobta a noteszt, és elsietett Olle irodája felé. Visszafelé már együtt jöttek.

− Lefutattam a nyilvántartásban a rendszámot – újságolta Olle biccentve egyet. A gallérján porcukornyom csúfolkodott, elárulva, hogy valami péksüteményt reggelizett. A kezében néhány összetűzött papírt tartott. – Ez tényleg egy fekete terepjáró.

Kifújtam a levegőt. Ez nagy megnyugvást jelentett, hiszen így senki sem vádolhatja majd azzal apámat, hogy csak kitalálta az egészet. A sarkammal magam alá húztam az irodaszékemet, és átvettem Ollétól az anyagot. A mellékelt képen egy nagy, masszív, koromfekete kocsi volt, mellette tulajdonosának adatsora.

– Ludvig Kask? Ez ismerősen cseng. 

− Na és ki ő? – kérdezte Noak.

− Remek kérdés, mert lövésem sincs. Benne van a bűnügyi nyilvántartásban?

− Épp ez a gond – vakargatta meg a szemöldökét Mikkelsen. – Nincs benne a bűnügyi nyilvántartásban, se semmilyen nyilvántartásban. A tetves telefonkönyvben sem. Utánanéztem mindenhol… Az istenit, Ohman, mit lökdösöl?! – dörrent rá méltatlankodva a mögötte elgyalogoló Björnre, aki talán véletlen, talán akarattal nagyot taszított rajta. A férfi kissé oldalra fordult, hogy láthassuk, hogy éppen telefonál, az arca a szokottnál is komolyabbnak tűnt, sötét szemében ezúttal valamiféle izgatottságot láttam, olyat, amilyet eddig soha. Nem is ődöngött többet körülöttünk, elindult vissza arra, amerről jött. – Anyám. – Olle csípőre tette a kezeit. – Ott tartottam, hogy a fószer nem létezik. Tutira nem valós név.

− Hát ez egészen fantasztikus! – Csoda is lett volna, ha valami egyszer az életben simán megy.

Noak nem hagyta, hogy kizökkentse ez a „kis” kényelmetlenség.

− Kerstin, apád ugyebár azt mondta, nem volt öreg az autóban ülő férfi…

− Ja, ugyanakkor Ulrika Hedner nem úgy írta le a kocsi vezetőjét, mint egy fiatal pasit. A két személyleírás eltérő, bár egyik sem túl részletes.

− Igen, és ez csak az egyik bökkenő. – Szétnyitotta az asztalon heverő mappát. – Ulrika azt is mondta, egy kicsi, szürke autót látott, nem pedig egy terepjárót.

− Ez azt jelenti, hogy Astrid két autót is megjárt aznap este? – csodálkozott Olle.

− Az egyik elkapta, a másik leszállította. – Utáltam kimondani ezeket a szavakat: úgy hangzott ez az egész, mintha egy levadászott hegyi zergéről lett volna szó. – Az, akit apám látott, elfogta. Aztán átadta a nadrágtartósnak.

− Csapatmunka. – Noak arca megrándult az undortól. – Ezt előre kitervelték.

− Pont, ahogy gondoltam. – A kocsi adatait tartalmazó nyomtatványokat belefűztem az Astrid-mappába, és összecsuktam a dossziét. – Kösz, Olle.

A férfi újfent csak biccentett, majd nyugtázva, hogy itt nincs több dolga, visszasétált a saját területére, ahol ráüvöltött egy újoncra, hogy ne támaszkodjon neki a mobilfalának.

Égnek emeltem a szemeimet.

− Véresen komolyan veszi magát.

– De legalább a munkáját is. Bármilyen gyomorforgató is olykor – bökött a terepjáróról készült fotóra Noak viszolyogva.

 – Akkor most már elhiszed, hogy összeesküvés áll Astrid eltűnésének hátterében?

− Mindig is elhittem.

− A múltkor még nem tűntél teljesen meggyőzöttnek.

− Csak nem akartam egy még nem teljesen biztos gondolatmenetet továbbszőni – védekezett birkanyugalommal. Nem vitás, ő volt a létező legideálisabb társ mellém: jóllehet meg tudott őrjíteni a némelykori atyáskodásával, hidegfejűsége és türelme megolajozta kettőnk viszonyának működését. – De most már én is biztos vagyok abban, hogy a leánykereskedőknek köze volt az eltűnéséhez.

– Szinte biztos, hogy nem futtatni akarták. Mi van, ha…

Társalgásunkat felettesünk szakította félbe, aki elefántléptekkel közeledett felénk, cigarettaszaga keveredett drága kölnijével.

– Jó napot! – üdvözölt, majd lélegzetvételnyi időt sem hagyva folytatta. – Hogy van?

− Nagyszerűen, uram.

Noak úgy döntött, nem fog felesleges harmadikként szuperálni, így diszkréten lelépett. Egyenesen barátnője felé vette az irányt, aki a közeledtére eltette a telefonját, és felállt, hogy kávézni hívja a férfit.

− A sérülése nem jelent problémát? – kérdezősködött Frohlander. A hangja halk volt és tompa, a modora íztelen, de kiéreztem belőle az aggodalmat.

− Nem. – Merően a szemébe néztem, hogy kétsége se legyen afelől, hogy bírom az iramot, és a legkevésbé sem rémisztett meg a fenyegetés. – Jól vagyok. Lehet, hogy ez most furcsán fog hangzani, de ennek az egésznek én inkább örülök, mintsem bosszankodom miatta. – Kétkedőn felvonta a szemöldökeit. – Az elkövető beijedt. Jó úton haladunk.

− Haladnak? – csapott le a szóra. Fél testtel Noak felé fordult, aki épp a farzsebében kotorászott apró után a kávégépnél. – Lindholmnak is akkora a lelkesedése, mint magának?

− Kezdi egyre jobban beleásni magát. Az Astrid Jönsson-ügy akkor is a rabjává teszi az embert, ha nincs személyes vonatkozása.

− Csak nem az elfogultság beszél magából?

− Nem hinném. Kérdezze Kjell Utnét.

− Kérdeztem. Pár napja felhívtam, és roppant elismerően beszélt magáról. – Tekintetéből és hangjából úgy ítéltem, egyetért Utne véleményével. Mosolyra rándult az ajkam. – Ő más szemszögből nézi a dolgokat, mint én. Sokan mondják, hogy szőrszálhasogató vagyok, de szerintem evidens, hogy csak tisztelem a szabályokat.

− Maga első osztályú főnök. – A hangom nem volt melegebb az átlagosnál, a dicséretnek ugyanolyan monoton hangzása volt, mint bármelyik hozzá intézett szavamnak, de talán pont ezért volt komolyan vehető. A szabályszeretetét én mindig helyénvalónak találtam, magam sem voltam egy nagy reformer, de Astrid ügye megkövetelt némi csűrést-csavarást.

− Nem hiszem, hogy így fogja gondolni az elkövetkező percekben – sóhajtott Frohlander. – Mikkelsen megmutatta nekem az autóval kapcsolatos felfedezéseiket, és tudomásomra jutott az apját illető problematika is. Beszéltem az érdekében a rendőrkapitánnyal, de be fogják idézni.

Nem mutattam aggodalmat vagy csalódottságot, csak bólintottam egyet.

− Gondoltam, hogy nem fog számítani, hogy az apám.

− Sajnos nem. A vallomását hivatalosan is rögzítik, aztán majd eldől, hogy lesz-e komolyabb ügy a dologból. Mindenesetre a notesz releváns oldalát szkennelje be – mutatott a papírok tetején heverő, kicsiny füzetre. – Bizonyíték.

– Tudom.

– Ez felzaklatja?

– Nyilván nem örülök neki – válaszoltam kitérően. – De nem fogok siránkozni, uram, nem vagyok az a fajta.

− Helyes. Siránkozásból sosem lett még teljesítmény. – Ezzel le is tudta a beosztott-felettes beszélgetést. Visszavonult az irodájába, és onnantól kezdve szinte egész nap nem jött ki onnan.




A napom még annál is fárasztóbban alakult, mint ahogy azt el mertem képzelni. Rögtön a Frohlanderrel való eszmecserém után jelenésem volt a bűnügyi osztály vezetőjénél, Viktor Björklundnál, aki egy negyvenhét éves, fess, határozott kiállású férfi volt. Nem volt túlzottan elájulva attól, hogy megint szó lesz rólam a tévében, és attól sem, hogy ennyire félvállról veszem a támadást. Erősködött, hogy adjam le az ügyet, de végül őt is meggyőztem arról, hogy nélkülem nem igazán lenne eredménye a Sjöland-gyilkosságban folytatott nyomozásnak.  Azzal kapcsolatban már senkinek sem maradtak kétségei, vagy legalábbis értelmes ellenérvei, hogy a két ügy összekapcsolódik.

Az osztályvezető irodájából kilépvén magával ragadott egy meglepetésszerű örömroham, ami a részleg dolgozóinak körében robbant ki, ugyanis Björn, aki szőrén-szálán eltűnt, amíg én Björklundnál időztem, a rá telefonáló Ansgar Wallennen keresztül bejelentette, hogy kilenc óra ötvenhat perckor megszületett a kisfia, Caspar. Aznap már nem is jött be, de a nyomozócsoport minden tagja külön-külön beszélt vele telefonon, gratulációkkal halmozva el őt. Noak rá vallóan csak úgy ontotta magából a jókívánságokat, Ellinor szintúgy hosszasan édelgett vele, aztán amikor a mobil Olléhoz került, az tett néhány keresetlen megjegyzést arra vonatkozóan, hogy a gyerek nem járt jól, ha az apjára ütött. Én csak megígértettem az újdonsült apukával, hogy a kis Caspart beavatja az egyenjogúság fogalmába. Alig ismertem rá Ohmanra: repesett az örömtől, és emiatt a hangja egészen lágy volt, mintha nem is vele beszélnék. 

Nem sokkal később mindenki visszatért a saját irodájába, és visszaállt a szokásos, mosolytalan munkaszellem. Noakkal összehajoltunk az asztalom fölött, és újra kinyitottuk a már kibővített Astrid-Sjöland mappát, aminek a Lennart Jönsson-gyilkosság is a része volt már.

− Az előbb nem tudtad végigmondani – nézett rám társam, várva, hogy folytassam megkezdett gondolatmenetem.

− Csak annyit akartam, hogy a nadrágtartósnál megszakadt a folyamat. Ulrika azt mondta, Astrid elfutott.

− Valószínűleg elkapta a következő sarkon.

− Lehet. De nem biztos. Astriddal kapcsolatban semmi sem biztos. De ismerem a fickót a nadrágtartóval, tudom. És Ludvig Kask nevét is hallottam már valahol. De egyikről sem jut eszembe most semmi, és ez… ez kész agybaj! Ha nem lenne olyan a memóriám, mint a rosta, akkor lehet, hogy már tovább is tudtunk volna lépni, erre semmi, csak fehér zaj. Úgy tűnik, több dologban ütöttem apámra, mint kellett volna!

Noakot nem kavarta fel a hisztériás rohamom. Finoman az alkaromra markolt, hogy magára vonja a figyelmemet, s amikor felpillantottam rá, rám mosolygott.

− Ne tépelődj, Kerstin – mondta szelíden. Kivételesen nem dühített fel a gondoskodásával. – Nagyon jól csinálod, amit csinálsz. Olyan eredményeket értünk el pár hét alatt, amire senki sem számított.

− Igazad lehet, mert úgy tűnik, ezt mások is így látják. A puklim elég világos bizonyíték erre.

− Az is valami, bár nem mondom, hogy hasra vagyok esve az örömtől – komorult el a hangja. – De a legfontosabb, amit mondani akartam, az az, hogy igazad volt.

Mielőtt rákérdezhettem volna, hogy mégis miben, lapozott párat az iratkötegben, és egy fóliából előhúzott egy fotót, amely a Lennart Jönsson-gyilkosság pakkjához tartozott. Az ystadi szórakozóhely térfigyelő kameráinak felvétele volt: a kép jobb szélén autók haladtak egy kétsávos úton. A kamerához legközelebb eső kocsi egy fehér Suzuki volt, de mindjárt előtte, egy, a kanyarban épp beforduló járműben egy fekete terepjáróra ismertem.

– Ezt Jönsson aktájában találtam, és nem tudtam elmenni mellette. Ráközelítettem a rendszámára. – Egy másik, újonnan nyomatott képet húzott elő, ami már az ő munkája volt. – RGN 528. Szörnyű szemcsés, de kivehető.

Döbbenettől ügyetlen ujjaim közé vettem a képet, hogy közelebbről is megnézhessem.

− Most már száz százalék, hogy Jönsson halála nem rablógyilkosság volt. Frohlander szerintem hátast fog dobni, és minden oka meglesz rá. Mi áll a régi jelentésben?

− A körülményekből ítélve megvárták, hogy Jönsson egyedül maradjon. Volt vele egy testőr, aki ilyenkor mindig elkísérte, ő azt vallotta, semmi gyanúsra nem figyelt fel, ami nem csoda, mert állítólag végig egy nővel volt elfoglalva a bárpultnál. A mosdóban találtak egy vadászkést, amit a gyilkos fegyverként azonosítottak. De az orvosi jelentésből, amit tegnap délután alaposan átbogarásztam, az derül ki, hogy Jönssont szinte bestiálisan gyilkolták meg. Nem olyan célirányosan, mint Sjölandot. Ezt nem egy hidegvérű profi csinálta. Indulat vezérelte. – Ujja hegyével Astrid összekaszabolt apjának képére koppintott. – Agyonszurkálták, mintha az elkövető bekattant volna.

− Tudtommal ezt arra fogták, hogy ellenállt, és a rabló emiatt felbőszült.

− Ésszerű magyarázatnak tűnik. – Kicsit előrébb gurult a székével, amit korábban átvonszolt az én térfelemre. – Viszont egyre biztosabb, hogy megtervezett leszámolás volt, ahogy te is mondtad. Főleg, hogy ott van Ludvig Kask kocsija is.

− Na de ki a búbánat az a Ludvig Kask?

− Látod, ezt jó lenne kideríteni végre. Olle még keresgél, de őszintén, szerintem nem lesz értelme. – Ennek én is nagy valószínűséget saccoltam, tekintve, hogy a név nem volt valós. Tudvalevő volt, hogy a bűnszövetkezetek nem ritkán vásárolnak autókat álneveken, amiket hamis papírokkal igazolnak. Pontosan azért, hogy ha véletlen lekapják őket, ne lehessen visszavezetni az adatokat létező személyekre. 

– Tudod, mi a véleményem?

− Na? – Noak kihúzta magát, és hátrafeszítette a vállát, hogy életet leheljen megmerevedett izmaiba.

− Az, hogy dumálnunk kellene Tilda Jönssonnal. – A hangom érezhetően hűvösebbé vált, amikor kiejtettem a nő nevét. Astrid szüleinek említése sosem váltott ki belőlem túlzottan pozitív reakciókat. Nem tudtam levenni a szememet a halott Lennart Jönssonról, aki annyi, de annyi keserűséget okozott az egyetlen lányának, és végül vele azonos sorsra jutott, talán ugyanazon ember keze által. Őt is beleszámítva már három ember meggyilkolása után nyomoztunk. – Ha Jönssont valóban azok likvidálták, akik Astridot és Sjölandot, a nő tudhat valamit. De már az is örvendetes lenne, ha csak a férjéről beszélne, mert az még mindig nem világos, hogy Lennart mi a jó Istent keresett akkor Ystadban.

Társam bólogatással jelezte, hogy helyesli a javaslatot.

− Oké. Mindjárt szólok Ollénak, hogy tudja le az adminisztrációt.

A nap további részét a papírmunkának szenteltük, illetve az újonnan kiderült információk aprólékos rögzítésének (nem kockáztathattuk, hogy túlbuzgó ügyészünk bármit is kifogásoljon a bizonyítékok nyilvántartását illetően). Noak az újabb görög csodáját, avagy a csicseriborsó levesét csak irdatlan nehézségek árán tudta úgy elfogyasztani az aktahalmok fölött, hogy ne koszolja össze őket. Nekem azért könnyebb dolgom volt a melegszendvicsemmel.

Négy óra körül már úgy éreztem, még egy perc a monitor előtt, és a szemeim cseppfolyós állagban fognak lecsorogni az arcomon, így kikapcsoltam a gépemet, sietve felöltöztem, és még éppen sikerült bevetnem magam a gombokkal ügyködő Olle mellé, mielőtt a liftajtó bezárult volna.

− Elintézted a telefont? – kérdeztem.

Olle a fejére húzta füles sapkáját, és sötétbarna bársonynadrágjának zsebébe nyúlva előrántotta a mobilját.

− Hát hogyne, okoztam én valaha is csalódást? Na de nehogy ellődd azt a brutálisan elkoptatott választ, hogy igen, sokszor, mert lehidalok.

− Talán valami nincs rendben?

– Miért ne lenne?

– Rólad beszélünk, csak azért.

Nem is vártam, hogy előreengedjen, amikor leért a lift. Ollénál ez nem udvariatlanság volt, egyszerűen túlságosan szétszórt volt ahhoz, hogy egyáltalán felfogja, hogy egy nővel tartózkodik egy légtérben. Nem volt olyan figyelmes és előzékeny, mint Noak, ő minden pillanatban a lényének legesszenciálisabb valóját adta.

− Hogy is lenne baj, hiszen ma annyi csodálatos dolog történt! – vetette hátra a válla fölül, miközben kisétáltunk a kapitányság egyik oldalsó, fotocellás ajtaján. – Fűszeres krumpli helyett sósat hozott az ételfutárom, de nem baj. A lényeg, hogy Ohmannak megszületett a csemetéje.

− Ez valami fergeteges, de nem hiszem, hogy ez téged egész napra feldobott volna.

− Dehogyisnem, cefet jó hangulatomban vagyok. – Lecövekelt az autója mellett, ami az enyémtől három helynyire parkolt. Konstatálva, hogy nulla százalék esélye van kilátni a hátsó szélvédőjén az arra telepedett, ujjnyi vastagságú koszréteg miatt, nekiállt a kabátujjával letisztítani a felületet. – Szülővé válni tényleg fantasztikus. De ami utána jön, hehe! Baltaarc úr felkötheti a gatyáját.

Hangosan felkacagtam, mire ő is hasonlóképp tett. A fejünk fölött összegyűlő, sötétkék felhők nedves, ködös levegőt burkoltak a városra, amitől mindig nyomott érzésem kerekedett. Jól tudtam, hogy a köd éjjel csak sűrűsödni fog, kedd reggelre pedig a látási viszonyok egyenesen szörnyűek lesznek, így már előre felkészültem a várható forgalmi katasztrófára.

− El sem hiszem, te röhögsz. Most hazamegyek a hót’ üres lakásomba, és megiszom ennek örömére egy nagy pofa barnasört – határozta el, és felrántotta Skodájának ajtaját. – Utána felmegyek a társkeresőmre, és elkúrok még egy jól induló estét.

− Leld örömöd benne.

− Eh. – Olle leverte a havat a lábáról. – Ami az öregasszonyt illeti, azzal még várnotok kell. Valami kezelésen van Västra megyében.

− Kezelésen?

− Ja, mert tolószékes. Valami ortopéd klinika van ott. A gondozónője azt mondta, öt nap múlva már itthon lesz.

− Kösz.

− Ó, ne köszönd! Így lesz elég időd összeszedni magad, mucus. Addig lerendezhetsz mindent a nagykutyákkal meg a tévés bigékkel.

Két lépéssel mellette termettem, és elkaptam az ajtót, mielőtt becsukhatta volna. Szúrósan néztem rá.

− Ne baromkodj velem, Olle, a közelmúltban fejbelőttek, a tetejébe pedig menstruálok is.

Kollégám riadtan hátrahúzódott. Ezek az érvek visszavonulásra késztették, pláne a menstruáció. Hamarabb meg lehetett ilyesmivel rémíteni, mint egy terrortámadás ígéretével.

− Mea Culpa! – rikkantotta. Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilja: a dallamban a Star Wars betétzenéjére ismertem. – Jóisten, mi ütött a fiamba? – Kérdése ellenére úgy vette fel a telefont, mintha az élete múlna rajta. Kihúzta a kulcsát a gyújtásból, és hátradőlt az ülésben. – Szia! Hogy s mint?

Nem köszöntem el tőle, mielőtt a saját kocsim felé vettem volna az irányt, hisz úgysem lett volna értelme, mivel minden figyelmét a fiának szentelte, noha úgy tűnt, ismét csak nem sikerül dűlőre jutnia vele.

− Mi, itt vagy még? Hallasz? De ne tedd félre a telefont, amikor velem beszélsz… hogy… ja persze, feltétlenül, jó, nem akarsz átjönni hozzám, vagyis… Értem, programod van. De aztán öltözz fel normálisan! – Tisztán hallottam Olle hangját, nem számított a távolság, sőt, még egy sorral távolabb is hallották. Két rendészeti elemző, akik az egyikük kocsijának dőlve beszélgettek, megütközve bámultak rá. – Igen, a lógó seggű nadrágokra gondoltam! Ez az új sikk? He? – Csukd be a kocsiajtót, gondoltam. Már nekem volt kínos, hogy ennyien mustrálják, miközben élete legnagyobb gyötrelmével küzd. – Ja, hogy már nem is új. Beszarás. Csak szerintem lesznek egyre lejjebb a nadrágok fenekei? Ezek szerint csak a kezdő menők hordanak lógó nadrágot, az igazán menők már madzagon húzzák maguk után. – Úgy tűnt, Olle elnéző nevelési módszere nem hozott sikert, mert másodperceken belül ismét felhördült. – Joel, ki vagyok hangosítva?! Tessék? Barom?! Ezt Marina mondta? Halló!

Nem bírtam tovább. Kipattantam az autómból, bevágtam magam mögött az ajtót, és gyors léptekkel kollégám kocsijához trappoltam.

− Add ide! – nyújtottam a kezemet a telefonjáért.

Olle megrázta a fejét.

− Már letette. És a szexisen búgó hangod valószínűleg nem sok hatással lenne rá, van valami fruskája.

Elhúztam a számat.

− Garantáltam nem búgnék a fiadnak a telefonba.

− Majd kinövi – legyintett, és elfordította a slusszkulcsot. Nem történt semmi. Újra gyújtást adott, de az autó ismét csak nem reagált. A fejébe szökött a vér. – Most meg mi van? Mit vétettem ellened, mondd? Azt, hogy a nagyanyám zsidó volt? – Nagyot csapott a viharvert műszerfalra. – Náci kocsi egy náci országban! Semlegesség ide vagy oda, érzem a levegőben az antiszemitizmust!

− El kéne vinned megnézetni. – A parkolóban többen is összekuncogtak munkatársam szerencsétlenkedését látva, de ezzel egyikünk sem törődött. – És amúgy is csupa kosz. Milyen színű a kocsid egyáltalán?

− Ez a kocsi metálkék!

Ezt a pillanatot választottam arra, hogy csendes méltósággal hazamenjek.




Aznap estére már semmi nagymérvűt nem terveztem. Összeütöttem egy laza vacsorát főtt krumpliból, zöldhagymából és sovány tejfölből, vettem egy habos fürdőt, szétválogattam a szennyest, végre kicseréltem az elemeket az órámban, és kifizettem a betegeskedésem miatt elmaradt lakbért Newquistnak, aki volt olyan rendes – valószínűleg a miattam ajvékoló újságcikkek miatt –, hogy házhoz jött a pénzért. Hogy-hogy nem képtelen volt megállni, hogy ne kérdezősködjön a nyomozásról, de viszonylag gyorsan felfogta, hogy nem beszélhetek a részletekről.

Annalina sem szorítkozott a tőlem, vagy a hivatalos forrástól megtudott információkra. A sajtó érthetetlenül jól informált volt, többek között kiszimatolták, hogy úgy sejtjük, egy bűnszervezet áll Astrid eltűnésének és Sjöland halálának hátterében, márpedig erről a rendőrségi szóvivő egy árva szót sem szólt. Magamban hálát adtam az egeknek, amiért azt nem neszelték meg, hogy Astrid apjának halálát is összefüggésbe hoztuk az esettel, mert akkor aztán elszabadult volna a pokol, mindenki találgatni kezdett volna, és végül csak egy kontrollálhatatlan összevisszaság lett volna az eredménye, na meg egy belső vizsgálat, hogy mégis ki szivárogtat ki ennyi fontos információt.

Lustán terpeszkedtem a tévé előtt, egy tábla joghurtkrémes csokoládét majszolva. Örömmel konstatáltam, hogy végre méltóztattak befejezni az egyiptomi nyaralások és a gyorskölcsönök reklámozását, és sikerült visszatérnünk a Dagens Krönika elegáns stúdiójába. Annalina aznap esti vendége nem más volt, mint a pojáca ügyészünk, Elton Klinge. Negyvenes pasi volt, szőke, oldalra fésült hajjal és magabiztosan előremeredő állal, meglehetősen jóképű. Tipikusan olyan ember volt, aki nagynyilvánosság elé született. Annalina rózsaszín-vörös-fehér színekben játszó stúdiójában tökéletesen otthon érezte magát; kényelmesen keresztbe vetette a lábait az egyik piros plüssfotelben trónolva, drága, méretre szabott öltönyt és ahhoz illő, fekete-ezüst harántcsíkozású nyakkendőt viselt.

Annalinával elsőrangú párost alkottak. A nő valószerűtlenül széles mosollyal, ciklámenszínű, vállpántos ruhakölteményben ült vele szemben, lábain strasszokkal díszített holdjárókkal. A negédeskedő bemutatkozást követően a villódzó fények drámaian elhalványodtak, és a háttérben működő kivetítő egy élettelen, szürke képre váltott, melybe lassan, de mégsem túl vontatottan beúszott Astrid régi igazolványképének ezerszeresére nagyított verziója, a tévéképernyő alján pedig vastag betűkkel szedett felirat sejlett fel: DRÁMAI ESEMÉNYEK ÖVEZIK AZ ELÉVÜLT ELTŰNÉSI ÜGY FELTÁRÁSÁT.

Annalina és Klinge megvitatták a sérülésemet, az egyik mentőorvos véleményére támaszkodva megnyugtatták a nézőket, hogy jól vagyok és nem esett komolyabb bajom, a kérdésre pedig, hogy miért nem nyilatkozom, Klinge fantáziátlanul annyit felelt, hogy azért, mert tilos kiadni a nyomozás részleteit. Annalina eztán a meglátásai felől érdeklődött a trehányul félredobott Astrid-ügy kapcsán, amire az ügyész a legválogatottabb kliséket válaszolta. Az persze fel sem merülhetett, hogy azért nem történt semmi, mert a nyomozóhatóság elfogult lett volna. Klinge az igazságszolgáltatás szerves része volt, a maga portájáról pedig semmi szín alatt sem állít senki semmi terhelőt.

Unott arccal néztem az adást. Ez az udvariaskodó, üres locsogás inkább bosszantott, mintsem fenntartotta volna az érdeklődésemet, még ha az én ügyemről is volt szó. Egy pillanatra megszállt a kényszer, hogy átkapcsoljak az egyik természetadóra, hogy valami ausztrál békacsókolgató termeszekről készített showján izgulhassak, de aztán mégis inkább Krosby mellett döntöttem. A műsor végén, az utolsó megbeszélendő témaként a háttérben felbukkant az egyik napilap aznapi címoldala, rajta Sjöland lányának arcával egy elég előnytelen beállításban, fölötte a szalagcímmel: „LOVISA SJÖLAND: NEM ÉN ÖLTEM MEG AZ APÁMAT!” A kapitányságon persze tudtuk, hogy az alsókategóriás újságok, amelyek nem tudtak felérni a bennfentes információkat taglaló konkurenseikhez, a régi gyanúval hozakodnak elő. Nem irigyeltem Lovisa Sjölandot az őt ért támadásokért, de legalább a Dagens Krönikában Klinge végre hivatalosan is cáfolta a nőt ért vádakat.

Még végignéztem egy kutyatáp reklámot, aztán kikapcsoltam a tévét, és kidobtam az üres csokoládépapírt. Felkaptam a konyhapultról a mobilomat, amit még főzéskor hagytam ott: az SMS-eket jelző, stilizált levélikon sárgán villogott a képernyőn.




Feladó: Olle Mikkelsen

Dát.: 21:04

gondolkoztam az apdfádon, szerintm a nő közgdlük való volt





Két perccel rá jött a második SMS-e.




mármint a magánnyomzó




A műanyagfüggönyt félretolva besétáltam a hálószobámba, és hanyatt dőltem az ágyamon. Bármibe lefogadtam volna, hogy alaposan berúgott az este, korábbi terveit meghazudtolva. Az viszont értékelendő volt, hogy még letargikusan, matt részegen is a munka jár a fejében.


Te, szerintem ma már ne nagyon írogass, részegen azt sosem szabad. Hogy akarsz így dolgozni holnap?


Nem tartottam valószínűnek, hogy még ébren van és válaszolni is fog, így félretettem a telefont. Nem kapcsoltam le azonnal az éjjeliszekrényemen álló kicsiny lámpát, helyette az ágyammal szemben levő, fenyőfából ácsolt komódon sorakozó fényképeket nézegettem. Az egyiken az anyám volt, felkontyolt hajjal és földmaszatos orcákkal, a kezében egy virágkaspóval. A képet én készítettem, tizenkilenc évvel ezelőtt, egy fülledt augusztusi délutánon, amikor az összes ablak nyitva volt a brännkyrkagatani lakásban, Tom Jonest hallgattunk, átültettünk néhány szobanövényt, és macaront sütöttünk. A mellette levő képen négy, már kissé becsiccsentett barátommal pózoltam az érettségi bálon, egy olyan szaténruhában, amelynek dekoltázsa már nem pont az ízléses kategóriába esett. A harmadikon én és Noak feszítettünk egy díszvacsorán, amit az egyik ügyünk jómódú gyanúsítottja adott, miután tisztáztuk a nevét még 2011-ben. Noak a vállamat átkarolva, szokásos bájos mosolyával nézett a kamerába, a kezében egy pohár pezsgővel. Az én arckifejezésem félúton volt a spicces jókedv és a végtelen unalom között. A háttérben Olle is felbukkant, éppen rendkívül nagy körültekintéssel kanalazta magának a puncsot egy tó méretű, velencei kristályedényből.

Mennyire másnak indult az egész életem, mennyire átlagosnak! Amikor ellőttem azt a fényképet édesanyámról, még azt hittem, hogy a jövőm rendkívül egyszerű lesz és magától értetődő, szinte már unalmas. Érettségi, egyetem, tisztes polgárasszonynak való állás, férj és korai lebabázás. Sosem lettem volna nyomozó, ha nem ismerem meg Astridot, és nem történik meg ez a tömérdek gazság. Ha akkor nem toppan be az életembe, ma más ember lennék.

A telefonom újabbat csipogott, jelezve, hogy Olle mégis összehozott egy választ.


Namiaz nem is érdekl az elméletem??? Szerintem le akarták tesztelni hogy apád mennyit tud nagy mázlja volttt


Kollégám gondolatmenete minden elütése ellenére egészen logikusnak tűnt. Vajon apám tényleg életveszélyben forgott? Mi történt volna, ha véletlenül, nagy jóhiszeműségében olyasmit kotyog el a nőnek, amiből az azt következteti ki, hogy apám azonosíthatja Astrid elrablóját?

Összeszorítottam a fogaimat. Egyszeriben vad gyűlölet öntött el az ismeretlen nő iránt, aki tán halálos veszélyt is hozhatott volna az én vén bolond apámra.


Elég lesz mára, Olle, tűnjél aludni. Részeg vagy.


A válasza szinte azonnal megérkezett.


Mi én nem is vagyok résg


Erre már nem mondtam semmit. Lekapcsoltam a lámpát, és elhelyezkedtem az ágyamban. Perceken belül álomba merültem, mintha bunkósbottal vertek volna fejbe.


*



Négy nap telt el végtelenül eseménytelenül. Én a magam részéről azt a napot vártam, amikor végre elmehetek Astrid anyjához, hogy optimális esetben újabb információkra tehessek szert, amik segítenek teljesebbé tenni ezt a mérhetetlenül foghíjas képet.

Szombat délután hónapok után először ellátogattam a Brännkyrkagatanra, az utcába, ahol az ifjúságom éveit éltem. Megálltam a házunk bejárata előtt, és megpróbáltam rekonstruálni az útvonalat, amin barátnőm végighaladt, mielőtt az apám beszámolója szerint a terepjárós férfi elkapta volna. Egyik percről a másikra köddé váltak körülöttem az emberek, a fák levelet bontottak, és semmivé fejlett a fagyott hóréteg. Láttam őt magam előtt, ahogy rohan, csaknem nekem ütközött, láttam a füleiben megcsillanó, lepke alakú fülbevalókat és a feszítővasat, amit oly irdatlan erővel szorongatott sápadt kezében.

Vajon milyen lettél volna, ha engednek felnőni? Lehorgasztottam a fejem, a tagjaim zsibbadtak voltak, mintha túl sok időt töltöttem volna a hóban feküdve, mint gyerekkoromban, amikor a játszótéren hóangyalok egész sorozatát véstem a csillámló fehérségbe. Elköltöztél volna otthonról, beálltál volna csaposnak valahová, és hozzám hasonló, szomorú diáklányok lelkét ápolgattad volna? Vagy, megszabadulva a zsarnok apádtól kivetted volna az orrodból a piercinget, hagytad volna lenőni a hajad, megtanultál volna origamizni, és a papírpillangókat, amiket azokkal az erős kezeiddel készítettél volna, damilra fűzted volna, és felfüggesztetted volna az ablakodban? 



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)