Homonculusszal az élet írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Ed alaposan meglepődött, amikor Envy, a kezében egy fehér papírba csomagolt csomaggal visszatért. A csomagból édes illatok áradtak, az Acél alkimista pedig sejtette, hogy a másik valami édességet hozott.
– Jó sokáig elvoltál. Merre jártál? – kérdezte kíváncsian Ed, miközben Envy letette a csomagot, majd tányért és villát vett elő egy kis szekrényből. A kórházi szoba mindennel fel volt szerelve, még evőeszközökkel és tányérokkal, valamint poharakkal is. – Ha tudni akarod, Winry közben távozott.
– Észrevettem – bólintott a homonculus, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. – Végre kettesben vagyunk, Edward. Hoztam neked valamit, bár nem tudom, megeheted-e. Félő, hogy megterheli a szervezeted.
Ed morgott valamit, amin a másik jót kuncogott, majd a tányért az éjjeliszekrényre téve, végre feltárta a csomag tartalmát. A szőke hajú fiú szemei elkerekedtek, amikor megpillantotta a csokoládétorta és epertorta szeleteket. Ritkán evett édességet, Al halála óta szinte sosem, mivel a testvére igen kedvelte az ilyesmit. Ő azonban rájuk sem bírt nézni, ám most mégis összefutott a szájában a nyál. Envy nemes egyszerűséggel leült az ágy szélére, egyik kezében a tányért fogta, a másikban egy villát, majd kanyarított egy szeletet a csokoládétortából.
– Igazából… nem tudtam, milyen süteményt szeretsz, vagy, hogy… egyáltalán szereted-e az édességet – vallotta be Envy. – De… Emily Cameron elvitt a közeli cukrászdába és… úgy gondoltam, hogy… hozok neked valamit.
Ed lágyan elmosolyodott, majd felemelte a kezét, és megsimogatta Envy arcát. Nem volt szíve lelombozni a homunculust, ha az ennyit fáradt érte. Envy egyébként is, mintha nem lett volna önmaga, eléggé levertnek tűnt, a fiú pedig tudta, hogy ennek részben Winry az oka. Envy nem mozdult, úgy tűnt, meglepte a gesztus, de nem mutatta, bár egy kissé megmoccant.
– Nagyon szeretem az édességet – mondta halkan Ed, mire látta, hogy a másik megnyugszik. – A csokoládétortát pedig különösen kedvelem. Úgyhogy, most már add ide, vagy kénytelen leszek felkelni! – fenyegette meg játékosan az alkimista a homonculust, aki erre csak szélesen elvigyorodott.
– Nem kelhetsz fel, mert az orvos még nem engedte meg. Amúgy sem tudnál felkelni, és még ha sikerülne is, nem érnél utol – nevetett Envy, majd etetni kezdte élete párját.
Ed nagyon igyekezett, hogy ne köpje ki az első pár falatot, hiszen tudta, hogy a másik csak kedveskedni akart neki. Pár falat után azonban rájött, hogy tényleg ízlik neki az édesség. Talán ennek köze volt ahhoz, hogy nem volt egyedül, hogy valaki most őt kényeztette egy kicsit. Még akkor is, ha kissé kiszolgáltatottnak érezte magát, jólesett neki a dolog.

A csokoládétorta hamar elfogyott, azonban Ed az epertortát átengedte Envynek, ami ellen a másik nem is nagyon tiltakozott. Hiába falt már be három parfét és két szelet süteményt, azért a pocakjában volt még hely némi édességnek. Ám amikor elfogyott, és Envy arra készült, hogy megtörölje Ed arcát, amit addig elfelejtett, hirtelen jobb ötlete támadt. Volt némi csokoládékrém Ed szája szélén, ám a homonculus, ahelyett hogy elővett volna egy szalvétát, egyszerűen odahajolt, majd mielőtt az Acél alkimista reagálhatott volna, gyorsan lenyalta a finom ízű maradékot. Ám itt nem állt meg, hanem tovább ment, óvatos csókot hintve Ed kívánatos ajkaira. Ed belenyögött a csókba, majd Envy hirtelen csak azt érezte, hogy egy fémből készült kéz öleli át őt és lágyan simogatni kezdi a hátát. Envyt jóleső érzéssel töltötte el, hogy az ő alkimistája erre már képes, így nem is távozott, főleg, mikor érezte, hogy Ed sem akarja megszakítani a csókot. Envy óvatosan megnyalta Ed ajkait, mire bebocsátást is kapott, hogy feltérképezzen ott mindent. Nem mintha ez lett volna az első alkalom. Ed óvatosan a másik kezével is átölelte Envyt, aki bújt hozzá, miközben nyelveik lágy keringőt jártak egymással. A homonculus óvatos volt, nem dőlt rá a másikra, hiszen tudta, hogy annak még komoly sérülései vannak. De nagyon hiányzott már neki, hogy Ed át tudja ölelni, most pedig nem igyekezett elszakadni a párjától. Egyikük sem tudta, meddig csókolóztak, de mikor elváltak egymástól, Ed érezte, hogy az ajkai enyhén duzzadtak, ráadásul odalenn is kellemetlenül kezdett szűk lenni a rajta levő pizsamanadrág. A homonculus is észrevette a dolgot, mert pajkosan mosolygott, miközben lágyan végigsimított Ed arcán.
– Majd ha felgyógyultál, Edward – suttogta halkan, ajkai pedig egészen közel voltak a másik füléhez. – Előbb épülj fel, addig nem fogunk huncutkodni.
– MÉGIS KI AKARNA VELED BÁRMIT IS CSINÁLNI TE MINISZOKNYÁS NŐIMITÁTOR?! – kiabált az Acél alkimista, mikor realizálta, hogy Envy mire is célzott. Az arca olyan vörös volt a zavartól, mint egy túlérett meggy, Envy azonban csak nevetett, ahogy elengedte őt, és felállt. - Most meg hová mész? – duzzogott Ed.
– Csak kidobom a szemetet. Mindjárt jövök, drágám! – kuncogott Envy, mire Ed még jobban felfújta magát. – Maradj csak szépen ott, ahol vagy, Edward, ha ugrálni próbálsz, csak késlelteted a gyógyulásod.
Ed egy szót sem szólt, csak magában pufogott, de mégis igazat kellett adnia Envynek. Nem volt jól, fel kellett épülnie, ha haza akart menni Riesenboolba. Tudta, hogy a homonculus csak szórakozik vele, hogy fel akarja vidítani és szereti őt, de néha az idegeire ment a lény. Tudta, persze, hogy tudta, hogy Envy túl sok időt töltött egyedül abban az átkozott kastélyban, most pedig, hogy kiszabadult, egy kis szórakozásra vágyik. Ezért nem is hibáztatta, ahogy azért sem, amit vele tett. Végső soron, Ed úgy érezte, ő maga is hibás, hiszen ha jobban figyelt volna, Envy nem keveredik el a pályaudvaron, ők ketten pedig most éppen Riesenboolban élveznék a békés, gondtalan életet.

Erről jutott eszébe, hogy még a felmondólevelét sem írta meg, így pedig még mindig a hadsereg tagja. Elhatározta, hogy amint jobban lesz, és már képes lesz ülni, az lesz az első dolga, hogy megfogalmaz egy levelet Roy Mustang ezredesnek, amelyben hivatalosan is kilép a hadseregből. Az órát is vissza fogja küldeni, hiszen akkor már nem lesz állami alkimista, nem fog kelleni neki az ezüstszínű zsebóra. Aztán Hohenheim jutott eszébe, akinek a gondolatára is ökölbe szorult a keze. Tudta, hogy az az alak még bizonyára nem adta fel, hogy elpusztítsa Envyt, ahogy Archernek is tervei lehettek a homonculusszal. Ed inkább csak sejtette, mint tudta, hogy Archernek is jól jönne a lény, de azt is, hogy Envy elég okos és ügyes ahhoz, hogy kikerülje a veszélyes helyzeteket. Frank Archer altábornok nagyravágyó ember volt, és mint többen, ő is a Führer székére pályázott. Ehhez pedig Envy kiváló „segítség” lenne neki. Ednek a gyomra is összeszorult az idegességtől, hogy vajon mit tenne Archer, ha esetleg megkaparintaná a homonculust. De még jobban félt attól, hogy Hohenheim mit művelne vele. Mélyeket lélegzett, próbálta magát lenyugtatni, hiszen nem akarta, hogy Envy aggódjon. Nem láthatta őt ilyen állapotban, most erősnek kellett lennie. Mindkettőjük érdekében.

~*~

Roy Mustang ezredes pont abban a pillanatban ért fel az Ed szobáját is magába foglaló emeletre, amikor Envy kilépett az ajtón. A homonculus ezúttal nem öltött fel álruhát, hiszen nem járt senki odakinn. Egyébként is, csupán a szemközti szemetesig sétált, majd visszatért a szobába. Ha észre is vette a férfi jelenlétét, nem mutatta, Roy azonban, amint az ajtó becsukódott, egyből a szoba felé indult. Fűtötte az aggodalom Ed iránt, valamint a gyűlölet a homonculus irányában, hiszen meg volt győződve róla, hogy Envynek igenis köze volt az Acél alkimista sérüléseihez. Előzőleg sikerült elkapnia Ed orvosát, aki elmondott neki néhány dolgot, amitől a férfi csak még idegesebb lett. Bár a doktor közölte vele, hogy Ed élete már nincs életveszélyben és a remekül halad a gyógyulás felé, ez az ezredest nem nyugtatta meg. Ő a saját szemével akarta látni, hogy Edward Elric valóban jól van, valóban nem haldoklik és egy nap képes lesz újra járni.

Roy az ajtóhoz lépett, majd kopogott, majd, még mielőtt bárki kiszólt volna, egyszerűen benyitott a szobába. Tekintete azonnal az ágyra tévedt, ahonnan egy meglehetősen meglepett Edward Elric nézett vissza rá, sokkal kevesebb kötéssel, mint amire Roy Mustang számított. Az ágyon ülve, Roy felfedezte a homonculust, amely most igencsak ellenségesen méregette, lila szemeit összehúzta és a testtartásából ítélve bármikor kész volt rávetni magát a férfira, ha az okot adna rá.
– Ezredes! – szólalt meg meglepetten Ed, akit igencsak váratlanul ért a felettese felbukkanása. Nem is örült neki túlzottan, hiszen az utóbbi időben mindent megtett, hogy elkerülje a hadsereget. Ráadásul a férfi meg akarta ölni Envyt, együttműködött Hohenheimmel, amit Ed nem tudott és egyelőre nem is akart megbocsátani. – Maga meg mit keres itt?!
Roy Mustang kihallotta az ellenséges felhangot beosztottja hangjából, és nem kerülte el a figyelmét, hogy Ed a jobb kezét óvatosan Envy karjára teszi, mintha vissza akarná fogni a lényt. Envy halkan morgott, de nem támadott, viszont nem is húzódott vissza, úgy tűnt, hallgat az ágyban fekvő fiúra. Az ezredes nem volt ostoba, tudta, ha bármi olyat tesz, amelyet Envy veszélyesnek ítél, azon nyomban támadásba fog lendülni. Elvégre, az oka megvolt rá. Roy nem felejtette el, hogy betörtek a kastélyba, magukkal vitték Ed apját és megpróbálták levadászni a homonculust Ed tudta nélkül. Gondosan meg kellett válogatnia a szavait, ha nem akarta hullaként végezni. Ha Envy támadni akar, a férfi jól tudta, Ed nem fogja tudni megállítani.
– Volt egy kis dolgom a városban, és mikor hazafelé indultam, összefutottam Winryvel – mondta végül az ezredes. – Ő mondta, hogy… volt egy kellemetlen incidensetek, te pedig kórházban fekszel. Őszintén szólva, azt hittem, sokkal rosszabbul nézel ki.
– Kösz! – morogta a fogai közül Ed, de tudta, hogy ezzel még koránt sincs vége a faggatózásnak.
– Elmondanád, mi történt? Mert abból, amit hallottam, nem tudom elképzelni, mi lehet olyan erős, ami még egy homonculust is kiüt – pillantott Roy Envyre, mint aki egy szót sem hisz el az egész mendemondából.
– Nem tudom, és ő sem tudja – válaszolta az Acél alkimista Envyre nézve. – Erős volt, és ennyi. Mindketten megjártuk, de Envy gyorsan gyógyul.
Az ezredes tudta, hogy ennél többet úgysem fog tudni kihúzni a fiúból, a lényből meg még kevesebbet, amely még mindig úgy méregette, mint farkas a nyulat. Azt azonban észrevette, hogy Ed nem kérdez rá a Keleti Városban való tartózkodása okára. Talán sejtette, talán csak nem érdekelte. Hirtelen azonban Ed megszólalt.
– Ha már itt van, akár el is intézhetnénk a formaságokat – mondta Ed, mire Roy kérdőn nézett rá. – Ki akarok szállni… úgy értem… ebből az egészből. A katonásdira gondolok.
– Fel akarod adni azt, amiért eddig éltél? – Az ezredes hangja meglepetten csengett, bár meg tudta érteni, hogy Ed miért döntött így. – Miért?
– Belefáradtam – közölte az Acél alkimista. – Egyszerűen… belefáradtam az egészbe. Al halála… meg minden, ami az utóbbi időben történt… Én… csak hétköznapi, nyugodt életet akarok élni. Ennyi az egész. Nem kell több harc, meg… ellenség, veszély. Maga ezt úgysem értheti. Magának a hadsereg az élete, Führer akar lenni, így… nem értheti meg, hogy… mit is érzek.
Roy valóban nem értette, hogy is érthette volna? Nem tudta, mit is mondjon most. Vigasztaló szavakat, amik úgyis csak üresnek tűnnének? Vagy mondja azt Ednek, hogy semmi baj, megérti az érzéseit? Megint csak hazugság lenne. Így csak állt, és nézte, ahogy Envy gyengéden átöleli az Acél alkimistát, nyugtató szavakat suttog a fülébe, miközben fél szemmel azért őt lesi és a tekintete semmi jót nem ígért arra az esetre, ha a férfi továbbra is fájdalmat okozna a fiúnak.

Ed viszonylag hamar megnyugodott, legalábbis annyira, hogy racionálisan tudjon gondolkodni. Még valamennyire örült is neki, hogy a felettese itt van, így nem kell postán elküldeni a lemondását, még inkább nem kell visszautaznia a Központi Városba.
– Papírra és tollra van szükségem – mondta végül a szőke, mire Roy Mustang meglepetten pislogott.
– De hiszen… fel sem tudsz ülni, hogy megírd a papírt – mondta, mire megvetően felciccentett.
– Majd én megírom helyette – mondta a homonculus. – Ismerem Ed kézírását, nem lesz nehéz leutánozni.
Ed meg sem kérdezte, hogy Envy honnan tudja utánozni az írását. Szinte sejtette, hogy a homonculus már látta azt, és amilyen okos volt, nem esett nehezére megjegyezni. Az igazság azonban az volt, hogy miközben Ed sokat aludt az utóbbi időben, Envy a bőröndjében pakolászva megtalálta a noteszét és a kíváncsiságtól hajtva beleolvasott. Akaratlanul is megjegyezte azt a macskakaparásnak is alig nevezhető kézírást, ami most igen jól jött. Ezt azonban nem akarta elmondani Ednek, hiszen tudta, hogy rosszat cselekedett.

Roy Mustang hamarosan papírt és tollat szerzett, Envy pedig kényelmesen a szék elé térdelt – asztal nem volt a szobában –, majd várt. Nem igazán tudta, hogy kell ilyesmit írni, így kérdőn Edre nézett, aki észrevéve magát, diktálni kezdett. Envy írta, amit a másik diktált neki, majd még le is dátumozta és alá is írta Ed nevében a fontos dokumentumot. Az ezredes tisztában volt vele, hogy ez igazából okirat hamisítás, amit törvény büntet, de ezúttal úgy érezte, ennyit igazán elengedhet az egyik legjobb beosztottjának. Azaz, hamarosan már csak ex-beosztottjának. Roy, bármennyire is kiváló alkimistának tartotta Edet, bármennyire is fájt neki, hogy a fiú kilép, mégis megértette a döntését és tiszteletben is tartotta.
Amikor Envy végzett Roy átvette a papírt, összehajtogatta és a mellényzsebébe tette, majd Ed felé fordult.
– Ezzel meg is volnánk – mondta halkan. – Én visszamegyek a Központi Városba, és elintézem a többit. Neked már nincs más dolgod. A hivatalos értesítést majd kipostázzuk Riesenboolba a Rockbell házba. Így rendben lesz?
– Igen, és köszönöm! – biccentett az Acél alkimista.
– Viszont az órádat le kell adnod, mivel az jelképezi, hogy az államhoz tartozol – mondta Roy, mire a fiú csak bólintott. – Amint leadtad, és a hivatalos papír is készen van, megszűnsz állami alkimistának lenni, és természetesen elveszíted az alkimista nevedet is. Ez is rendben van?
– Igen – válaszolta a szőke.
– Rendben van, akkor, kérem az órát! – nézett az ezredes az ágyban fekvő betegre.
Az óra Ed nadrágjára volt erősítve, amit Envy nem szívesen, de levett, majd átadott a férfinak. Ed nehezen tudott volna mozogni, ezért hálás volt, amiért a homonculus erre önként vállalkozott. Kissé fájt a szíve, hiszen az órába egy fontos dátum volt belül belekarcolva, valamint csak akkor döbbent rá, hogy mindennek vége, amikor Roy Mustang szalutált és az ajtó felé indult.
– Minden jót, Acél! – biccentett az ezredes, Ed pedig tudta, hogy utoljára szólítja őt így. Ha újra találkoznak, ő már pusztán csak Edward Elric lesz, egy ex Állami alkimista, nem pedig az Acél alkimista, akit mindenki tisztelt és szeretett a hadseregben. – Gyógyulj fel mielőbb, és azért majd látogass meg minket!
– Úgy lesz – bólintott Ed, és szalutált. – Minden jót, ezredes, és sok sikert kívánok!
Roy Mustang biccentett, majd elhagyta a szobát, Ed pedig tisztában volt vele, hogy most utoljára beszéltek úgy, mint rangidős tiszt és beosztott. Ettől kezdve Ed civillé vált, aki nem léphet majd be csak úgy a hadsereg egyik épületébe sem. De szabad volt, többé nem kellett ostoba küldetésekre mennie, nem kellett feleslegesen kockáztatnia az életét, nem kellett ugrálnia mindenkinek, aki éppen meg akarta bízni valamivel, mert nem volt jobb dolga. Hirtelen ürességet érzett, hiszen, bár az Állami alkimista lét rengeteg veszéllyel járt, de hihetetlenül sok barátot is szerzett az évek alatt, akik mindig támogatták, mindig ott voltak, ha szüksége volt rájuk. Rengeteg közös élménye volt nemcsak Roy Mustang csapatával, de a többiekkel is, kezdve Alex Louis Armstrong őrnagytól egészen Maes Hughes alezredesig. Most úgy érezte, mintha elveszített volna valamit, holott pusztán a körülmények változtak meg.
– Minden rendben, Ed? – kérdezte aggodalmasan Envy, és lágyan megsimogatta a fiú arcát.
– Igen – mosolyodott el halványan Ed, de a homonculust nem tudta becsapni. – Minden rendben. Csak… fáradt vagyok.
– Akkor pihenj! Én itt maradok melletted, amíg fel nem ébredsz – duruzsolta Envy, miközben a szívét fájdalom járta át.
Ed lassan elaludt, Envy pedig nem távozott mellőle. Inkább csak sejtette, mint tudta, hogy a hadseregből való kilépés nem volt könnyű lépés az ő drágája számára. Ám elhatározta, hogy Ed bármit is éljen át, ő itt lesz mellette és támogatja, bárhogy is alakuljanak a dolgok.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)