Astrid írta: GwenPage

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


10/2.





Társammal megmerevedtünk ültünkben. Egy árva pillanatig sem reméltük, hogy az asszony hajlandó lesz ilyesfokú nyíltságra.

− Szóval a Hjärtából kényszerítette valaki?

− Igen. – Újabb adag italt töltött ki magának, de azt nem nyakalta be rögtön, talán illemből. – 2002-ben, az Astrid eltűnését követő ötödik évben megkeresett egy nő. Fehérszőke haja volt, és egy óriási anyajegy az arcán. Hogy a bal vagy a jobb oldalon, nem emlékszem.

− A jobbon – morogtam fogcsikorgatva.

− Szóval már a nyomára akadtak? – kapott a szón az asszony meglepődve.

− Nem, a hollétéről nincsenek információink – válaszolta Noak. Belelestem a füzetébe: a lap közepén megvastagított betűkkel, háromszor aláhúzva szerepelt a Rakel Moen név. – De felmerült már a neve a Verner Sjöland-gyilkosság kapcsán.

Tilda bólintott, jelezve, hogy nem csodálkozik a dolgon.

− Egy férfi volt vele, egy magas, sötétebb bőrű fickó. Nem néger, inkább valami balkáni… Török talán? Nem tudom, de annyi biztos, hogy soha nem találkoztam korábban egyikükkel sem. Azt mondták, nyilvánítassam halottá a lányomat. Maguk szerint módomban állt ellenkezni?

− Miért nem tett feljelentést?

Tilda ajkán gunyoros félmosoly villant, mintha az eszem rövidségén mulatna.

− Tényleg nem érti? Ennyire felfoghatatlan a maga számára, hogy van, akinek jobb, ha nem háborgatnak egy évek óta elfeledett, reménytelen ügyet?

− Valamit értek, és valamit nem. – Noak vállon bökött, jelezve, hogy kérdése lenne, de akkorra már én is figyelmen kívül hagytam őt. – Azt már értem, hogy nem rosszindulatból és a lánya iránti közönyből tette, amit tett, ahogy abban sem hiszek már, hogy magát nem érdekelte azon a májusi éjszakán, hogy mi történt vele. – Tildának arcizma sem rezdült, mégis tudtam, hogy nagy hatással vannak rá a szavaim. – Astrid nem beszélt sokat magáról, de azt elárulta, hogy maga boldogtalan. Boldogtalan volt egész életében, és most már világos számomra, hogy félt. Nem csak akkor félt, amikor engedelmeskedett Rakel Moennek, és rajta keresztül a Hjärtának. Évtizedeken át rettegett. Kitől, Tilda? A férjétől, ugye?

Az asszony arcáról úgy szakadt le a józan, rideg nyugalom, mint egy tartását vesztett maszk.

− Elég! Elmondtam, amit tudni akarnak, most már távozzanak.

− Nem.

− Ez az én házam, Solberg nyomozó, ha azt mondom, távozzanak, akkor távoznak. Nem kötelességem válaszolni a kérdéseire.

− Így van, de mi akkor sem megyünk el, asszonyom. Egész életében hallgatott, ezzel talán elveszejtve a lányát! – Tilda úgy nézett rám, mintha pofonütöttem volna. – Maga is belátta, hogy nincs vesztenivalója.

− Viveka! – csattant fel szinte magán kívül. Eltaszította magától az érveimet, menekülni akart, de nem engedhettem kicsúszni a kezemből, nem bizonytalanodhattam el a célvonalban. – Utoljára mondom: távozzanak! – kiáltott ránk, miközben a gondozónő is betoppant, arcán tanácstalan kifejezéssel.

− Jönsson asszony?

− Vigyél ki, Viveka, és ha megkérhetlek, tessékeld ki a nyomozókat!

Hát jó, akkor ugorjunk a mélyvízbe.

− Astrid szerette magát. Az apját gyűlölte, de ha az anyja került szóba, mindig védelmezte magát, ha valaki azt merte neki mondani, hogy a „kurva anyád”, kis híján leszedte az illető fejét. Maga volt a legfontosabb neki a világon. – Ez tényleg egyenlő volt a mélyvízzel. Tilda felém fordította a fejét, arcán totális elképedéssel. –  Ezt maga talán nem tudja, vagy túl fájdalmas erre gondolnia, de igaz. Maga is szerette őt, ahogy én. Sokan elítélték, de mi ketten mindig is tudtuk, hogy értékes ember volt. Megvédett, ha meg akartak alázni, kiállt értem, amikor ez senkinek sem jutott eszébe. Kiverte a nevelőapám fél szemét, amikor az majdhogynem agyonpüfölte anyámat, és utána engem is. Előtte nagy eséllyel megverték, ömlött a vér a fejéből. És ezt érdemli? Hogy maga a közöny mögé rejtőzve, rettegve szűköljön? Mi lett volna, ha ő is így tesz, és sosem áll ki sem magáért, sem értem?

A csendet és a feszültséget harapni lehetett volna. Viveka megkövülve ácsorgott az ajtóban, míg Noak lélegzetvisszafojtva ült mellettem. Nem néztem rá, anélkül tudtam, hogy megszólalni sem tud döbbenetében. Ilyen kifakadást még sohasem produkáltam, noha ez sem volt kifejezetten az, mert minden szó tudatosan hagyta el a számat. Azt akartam, hogy Tilda tudja mindezt, sőt, mindenki, aki valaha is egy balhés hülyegyereknek bélyegezte Astridot.

− Maga valóban szerette őt – suttogta.

− Szomorú, hogy ez ennyire meglepi.

− Szomorú. – Intett a gondozónőnek, hogy elmehet. Viveka kicsit tétovázott, majd szó nélkül kisétált a konyhába, és magára csukta az ajtót. Tilda megsemmisülve ült a tolószékében. – Mit tud Lennartról?

− Tudom, hogy nem szerette a lányát. Tudom, hogy egy gátlástalan üzletember volt, aki a saját anyját is eladta volna pár koronáért.

− Még ha csak ennyi lett volna. – Astrid anyjának hangjából eltűnt mindenfajta hév és ellenállás. Felolvadtak a neki tartogatott mélyvizemben. – A férjem egész egyszerűen egy szörnyeteg volt. Ha Astrid szót ejtett rólam, akkor kizártnak tartom, hogy apját nem ócsárolta magának egypárszor. Iszonyatosan gyűlölték egymást. Alig tudtak megmaradni egy légtérben. Lennart… Lennart leszögezte, amikor elvett engem, hogy sosem szülhetek gyereket. Hallani sem akart erről. Egy árva petákom sem volt, ő pedig gazdag volt… Megbolondított a csillogás, ami körülvette, olyan volt, mint egy álom. Nem gondolkoztam sokat. Ostoba döntést hoztam, de reménykedtem, hogy majd másként lesz, ha igazán megszerettetem magam vele, akkor majd vágyni fog egy közös gyermekre… Mint valami hülye kis kamaszlány. – Eszem ágában sem volt rászólni, hogy szorítkozzon csak a legfontosabbakra. Ez egy folyamat része volt, így hát hagytam beszélni, miközben Noak mellettem megállás nélkül jegyzetelt. – Ez az ember nem volt képes a szeretetre. Azt sem tudta, mi az, maximum, hogy mit írnak róla a szótárban, ugyanakkor fantasztikusan tudta megjátszani olyanok előtt, akik nem ismerték a valódi énjét. Folyamatosan emlékeztetett rá, mennyit érek, hogy csak a kitartottja vagyok, nem több, nélküle egy senki. Tartsd azt a csinos kis szád, mondta mindig, és tudtam, nincs olyan lépésem, amiről ne tudna, és nem volt olyan hibám, amit ne torolt volna meg. Véletlenül estem teherbe tőle, de eltitkoltam előle. Ezt többször nem mertem megtenni, mert láttam, hogyan bánt Astriddal, és hogy hogyan bánt velem a terhesség alatt és után is. Két abortuszom is volt Astrid születése után. Rákényszerített. Ha ellenkeztem, azzal fenyegetett, hogy kidob, utcára tesz a gyerekkel együtt, és higgye el nekem, lelkifurdalás nélkül megtette volna. Nem lett volna hova mennem, pláne nem a kislányommal.

– És a későbbiekben?

– Hát gondolhatja, hogy nem lett happy endünk. Lennart a maga képére akarta formálni a lányát, de ez nem sikerült neki. Astrid vad volt, világéletében engedetlen. Szántszándékkal dühítette az apját. Nem tanult, hogy megbukjon, és ezzel kínos helyzetbe hozza Lennartot a prominens barátai előtt. A férjem ezért lefizette a fél iskolát, hogy ne rúgják ki, és ne kelljen ezt a szégyent hordoznia.

– De Astrid nem elégedett meg ennyivel, igaz?

– Nem. Ahogy egyre idősebb, egyre zabolátlanabb lett, a provokáció már nem volt elég. A balhéi egyre komolyabbakká váltak. Egészen odáig fajult a dolog, hogy elhatározta, lebuktatja az apját.

− Lebuktatja? – visszhangozta Noak izgatottan.

Tilda erőtlenül nézett rá. Most már megszántam.

− A férjem… tagja volt ennek a Hjärta nevű szervezetnek. Bár talán ez nem a legjobb szó rá.

– Pénzt fektetett az üzelmeikbe?

– Igen. Szigorúan nyilvántartatta, mennyit és mire költenek, és a haszon egy részét kiutalták neki. Nem hagyott elmismásolni semmit, be kellett mutatniuk a számlákat, ha legálisan vásároltak valahol, de ha nem, arról is jegyzetet kellett írniuk. Csak így volt hajlandó megállapodni bárkivel is. Szerintem sosem vett részt a prostituáltakkal, meg a jó ég tudja, miféle dolgokkal való üzletelésben úgy, mint mások, inkább csak pénzt adta, és eljárt a… tárgyalásaikra.

– Amik Ystadban kerültek megrendezésre.

– Ott. De csak azzal a nagyon szűk körrel, a „maggal” érintkezett. Amikor meghalt ott, Ystadban, én rögtön tudtam, hogy a bűnszervezete fordult ellene. Sosem hittem el ezt a rablógyilkosságos humbugot.

− Akkor nagyon súlyos ballépést kellett elkövetnie – mondta Noak. 

− Ezt nem tudom. De hálás vagyok érte. Megélek az örökségből és a céges járadékokból, és végre nincs senki, hogy a nyakamon üljön. Nekem már teljesen mindegy, mit csinált a férjem régen.

Bólintottam. Aznap már csak egyetlen kérdésem volt hozzá.

− Mond valamit magának a Ludvig Kask név? – Reméltem, hogy bebizonyosodik az elméletem, mert az azt jelentette volna, hogy Astrid eltűnését, ha közvetetten is, de Lennart Jönsson okozta.

− Igen – felelte Tilda oda sem pillantva. – Ez volt a férjem álneve. A pénzzel kitömött bűnöző cimborái nyilván tudták, ki ő, de mindig gondosan ügyelt arra, hogy ne hozhassák összefüggésbe a nevét semmiféle törvénytelenséggel.

– Egyedi „művésznév.”

– A Ludvig név az apjától származik. Undok egy alak volt az is, és elkötelezett hobbivadász. Mindig álmélkodni kellett, ha lepuffantott, és kipreparáltatott egy szerencsétlen párát. A vezetéknév, Kask… Nos, Lennart egy gyerekkori barátját hívták Erik Kasknak. Fiatalon meghalt. Tüdőbajos volt. Lennartot nagyon megviselte az elvesztése. Akkor láttam először, és utoljára megtörtnek.

− Ismerte?

− Futólag. – Nem nézett ránk, nem volt ereje ahhoz, hogy tudomásul vegye izgalmukat és felcsigázottságunkat, amit az ő tragédiája váltott ki belőlünk.

– Ez érdekes. Gondolja, hogy vannak lakások, vagy autók szintén erre a névre bejelentve?

– Valószínű.

– Ez esetben az álnév-rejtély megoldva. – Régen éreztem ennyire diadalmasnak magamat, de ezt tapintatból nem mutattam ki. – Felvette a barátja nevét, kegyeletből. Felírtad? – súgtam oda Noaknak, aki szórakozottan bólogatott, belemerülve a feljegyzéseinek átolvasásába.

− Végeztünk? – kérdezte Tilda enerváltan.

− Igen, köszönjük. – Feltápászkodtam. Noak kis késéssel követett, jegyzettömbjét visszasüllyesztette nadrágjának zsebébe. – Tilda – fordultam vissza az ajtóból. Az asszony rám pillantott, múltba révedő tekintete elgyötört volt, a vastag smink alatt vénséges-vénnek tűnt az arca. – Szükségünk lesz a vallomására. Kétségkívül beidézik majd tanúskodni.

Ismét csak megvonta a vállát.

− Tegyék. Már mindegy. – Szaggatottan felsóhajtott. – Vigyázzon magára.




Noakkal egész úton a beszélgetést boncolgattuk. A sejtésem Tilda vallomása szerint helyes volt, Lennart Jönsson valóban bűnöző volt, ráadásul egyenlő Ludvig Kaskkal. Astrid apja – pont az övé, aki prostikkal lógott –, egy leánykereskedelemmel foglalkozó bűnszervezet egyik befektetője volt, Astrid pedig ezt próbálta meg felhasználni ellene, és talán ez volt az is, ami végül megpecsételte a sorsát.

Ez a nagymérvű és emberek százait érintő dolog egyetlen megzabolázhatatlan, öntörvényű lány miatt robbant ki, egy döntés miatt, amit Astrid kilencvenhét májusában hozott. Astrid sokak szemében nem volt senki, legfőképp a saját apjának szemében, ám egyetlen este alatt mégis elvetett egy kockát, beindult a pillangó-effektus, ami tizenhat év után fejtette ki hatását, és bolygatott fel mindent körülöttem.

Újabb vallomás szükségeltetett Hjulström részéről, főként, hogy a képbe került Astrid apja is. Persze nem voltam biztos abban, hogy Hjulström rendelkezik ezekkel a kulcsinformációkkal, hiszen Lennart bűnrészességéről legfeljebb az ystadi asztaltársaság tudhatott, és rajtuk kívül még két ember: Tilda és Astrid, kettejük közül pedig az egyik nyomtalanul eltűnt. Izgalmasnak ígérkezett a másnapra kitűzött értekezlet, amikor is meg kellett osztanom a munkatársaimmal az újonnan színre került tényeket és hipotéziseket, a lassan egyre kontúrosabb, egyben rémisztőbb alakot öltő ügy kapcsán. Valakinek Astrid, Lennart Jönsson és Sjöland is útjában állt, aki azonban nem lehetett a nevelőapám. Az illető még az ismeretlenségbe veszett, de biztos voltam benne, hogy annak perce sincs már távol, hogy leleplezzem, és nyakon csípjem. Tőlem aztán lehetett volna maga az Ördög is, bűnhődnie kellett, noha Lennartért nem tudtam neheztelni rá. Sőt, azért valahol még hálás is voltam neki.

A hivatalban megosztottuk Frohlanderrel is a fejleményeket, aki egyből ráharapott a témára. Azonnal kilátásba helyezte Tilda Jönsson hivatalos kihallgatását, aminek lebonyolítását Björnre és Ellinorra bízta. Nem volt alkalmam tisztességesen tájékoztatni őket a megtudottakról, de nem is jártak a nyakamra, tudták, hogy az értekezleten majd mindent letisztázunk.

A nap vége felé megkeresett Ester Hall is, aki nem tűnt túl feldobottnak amiatt, hogy szóba kell állnia velem. Őszes haját kényelmetlenül szoros kontyba csavarva viselte, szigorú, erőteljes arcvonásai voltak, izmos volt és jó erőben levő, éltes kora ellenére. Évek óta kontaktlencsét viselt, kibírhatatlan volt számára a szemüveg. Aranybarna blézere tökéletesen passzolt kötött, fehér blúzához, volt az asszonynak stílusérzéke, de kedvesség nem sok szorult belé, engem pedig különösen nem szívelt flegma arckifejezésem és a nyilvánvaló tény miatt, hogy nem borultam térdre évtizedes és rideg profizmusa előtt.

– Björklund kérte, hogy adjam át magának: nem indítanak eljárást az apjával szemben – közölte.

– Remek. – Mázsás súlyok hulltak le a mellkasomról. – Köszönöm, asszonyom.

− Asszony a tudja ki – vetette oda Hall, aztán megszívta az orrát, és szálfatartással visszasétált az irodájához, ahol már várta Björn jóbarátja, az Esterhez hasonlóan precíz és haverjához hasonlóan hímsoviniszta Ansgar Wallen, a kezében egy bögre forró itallal, valószínűleg ír kapucsínóval. 




Amikor este végre magamra maradtam, bevackoltam magam a tévé elé, ahol nyugodt körülmények között is végiggondolhattam mindazt, amit aznap megtudtam; döbbenetesnek, egyben végtelenül tragikusnak találtam az előttem összerakodó képet, ami azonban még erősen hiányos volt. Szántam Tilda Jönssont, elszomorító volt visszagondolnom kiüresedett látványára, de a lányáért még inkább fájt a szívem.

Állig lila-fekete kockás plédembe burkolóztam, súlyosnak és kimerültnek éreztem magam, legalábbis a testemet. Az elmém is fáradt volt ugyan, de továbbra is dolgozni akart, összefüggéseket keresni, teóriákat felállítani, cselekedni, nehogy egyetlen másodperc is kárba menjen.

Az elkövetők motivációit megfejteni mindig is nehéz feladat volt. Az emberi természet túlságosan összetett, sokrétű és képlékeny ahhoz, hogy egyetlen sémára lehessen dolgozni. Agnes Flygt szeretője miért ezt a módját választotta a szakításnak? Miért zúzták be a fejét annak a szerencsétlen angol turistalánynak? Az egyetemi évfolyamelső Danny Karlsson felfogta vajon a halála előtt, hogy milyen sors vár rá? És vajon Lennart Jönsson, mint a Hjärta egyik legbefolyásosabb befektetője, képes lett volna hajtóvadászatot indíttatni a saját lánya után?




A konzultálóba én értem be elsőként.  Ez meglehetősen rendhagyónak számított, általában utolsóként estem be, vagy utolsó előttiként, megelőzve a mindig szöszmötölő Ollét. A táskámat a szék háttámlájára akasztottam, és bukóra nyitottam az egyik ablakot, hogy kiszellőzzön a pállott levegőjű helyiség. Felkapcsoltam a lámpát is, kis fáziskéséssel tértek magukhoz a plafonra szerelt világítószerkezetek. A helyére bújtattam sötétkék mellényem legfelső gombját, és letettem magam arra a székre, amin legutóbbi konzultációnk alkalmával Björn ült. Perceken belül nyílt az ajtó, és nagy csodálatomra Olle nyomult be rajta, a kezében kopottas aktatáskával, a haja a szemébe lógott. Fekete zakója alatt kivételesen nem a szokásos megszürkült ingeinek egyikét viselte, hanem egy zöld, „Kávét csinálj háború helyett!” feliratú pólót.

− Helló. – Leült velem szemben, aktatáskáját felcsapta az asztalra. – Sok a mondanivalótok?

− Sok. És észreveszem, ha nem figyelsz.

− Sértő ilyesmit feltételezni rólam. – Megvakargatta borostás állát. − Muris, hogy mi vagyunk itt először, a Haza Hőse és Adonisz meg el vannak veszve az éterben.

− Ha jól értem, ezek Ohmant és Noakot takarják.

Olle nem bocsátkozott magyarázatba. Nem is volt lehetőségem tovább feszegetni a témát, mert Frohlander is megérkezett, utat engedve Lysénnek és Noaknak, aki bekötözött gyűrűsujjal sétált be a helyiségbe. Rögvest leparancsoltam magam mellé, ezzel barátnőjét Olle mellé kényszerítve.

– Mi a szent Isten történt veled? – faggattam, magamat is meglepve az aggodalmam mértékével. Ha valaki másnak lett volna bekötve az ujja, valószínűleg nem mozgatott volna meg a téma.

Nyomozótársam rám villantotta huncut mosolyát. Seperc alatt világossá vált előttem, hogy Olle az előbb miért nevezte Adonisznak őt; nyilván ő is tisztában volt azzal, hogy Noakra világéletében tapadtak a nők, noha nem feltétlen a külső adottságai miatt. Nem volt az a kimondott „jó pasi” típus, pláne nem az öregapás tweedzakóival, viszont ezzel a szerény, mégis virgonc mosolyával, meg az elbűvölő jófiú-stílusával nem lehetett túl nehéz levenni a lábáról a legtöbb hölgyeményt.

− Rosszul sült el tegnap a hagymapucolás – dörzsölte meg a kézfejét szórakozottan. Mogorván csettintettem a nyelvemmel, és elfordultam tőle, de ez csak további tápot szolgáltatott derűjének. – De most képzeld el azt a hősi küzdelmet. Tudod, meg akartam lepni Ellinort. – Ekkor már csak suttogott, remélve, hogy velünk szemben üldögélő párja nem hallja meg. Annyi esze még társamnak is volt, hogy rájöjjön: a nő nem nézi túl jó szemmel, hogy mi őt is kibeszéljük alkalmasint. – Az a húsos pite pedig annyira jól nézett ki a Pinteresten.

− Szóval azt képzelted egy percig, hogy tudsz főzni? – horkantottam. Frohlander egyelőre még nem intett csendre minket, a holmijával bíbelődött; körülményesen a keze ügyébe helyezte forró kávéját, és megigazgatta elegáns, vörös-ezüst nyakkendőjét.

− Elnézést, én tudok főzni – lökte meg a vállamat Noak a sajátjával. Közelről éreztem az illatát: tiszta és édeskés volt, enyhe dezodoraromával megspékelve.

− Mit, kávét?

− Is. Meg pirítóst.

− Azt sütöd, észlény.

Nem volt ideje kitalálni valamilyen elmés visszavágást, mert Frohlander ekkorra már időszerűnek találta megkezdeni a konzultációt.

– Ohman merre van? – nézett körül a férfit keresve.

− Bizonyára leköti a fia! – szólt Olle. – Mire nem jó egy gyerek, megélhetjük, hogy Pedáns Kapitány késsen.

− Mikkelsen, kérem. – Frohlander fáradt pillantást vetett rá. – Nagyon zsúfolt a mai napom, úgyhogy jó lenne, ha az elkövetkező egy órában mindent átbeszélnénk, amit a Verner Sjöland és Astrid Jönsson-üggyel kapcsolatban megtudtunk, felesleges kitérők nélkül. 

Noak feltette a kezét, jelezve, hogy szót kér.

− Az már gyakorlatilag vitán felül áll, hogy Lennart Jönsson meggyilkolásához is köze volt a Hjärtának. – Ez volt az ügy talán legérdekesebb része, az összefüggés Sjöland és Lennart között, azaz a Hjärta. Sjölanddal, Astriddal és Lennart Jönssonnal együtt már három gyilkosságot társíthattunk a bűnbanda nevéhez, és nem lepett volna meg, ha később még tovább növekedett volna ez a szám. – Ön már látta a terepjáróról készült képeket, és olvashatta a jelentésünkben, hogy Astrid Jönsson eltűnése és az apja meggyilkolása közt ott van ez a feltűnő kapocs, csupáncsak nem volt rá megtámadhatatlan, fix bizonyítékunk. Viszont a feltételezéseink bebizonyosodtak, amikor…

Noakot félbeszakította az ajtón becsörtető Björn. Sápadt bőre megszínesedett a nagy sietségben, bár ehhez a kinti hidegnek is lehetett némi köze.

− Jó napot! Elnézést a késésért. – Arra nem vette a fáradságot, hogy meg is indokolja azt, helyet foglalt Frohlander jobbján, és előredőlt ültében. – Félbeszakítottalak, Lindholm, folytasd, légy szíves.

− Öhm… – Noak pillanatnyi zavarában megköszörülte a torkát. – Szóval Tilda Jönsson, Lennart özvegye elmondta, hogy a férjének komoly érdekeltségei voltak a Hjärta háza táján. Ugyanakkor ügyelt az anonimitásra, így álnevet használt, méghozzá a Ludvig Kask nevet.

− Pontosítanék – vettem át a szót. – Az a szemét nyakig benne volt a kéjiparban. Pénzzel támogatta őket, majd lekaszálta a befolyó haszon egy részét, jó üzletember módjára. Ingatlanok és autók lehetnek a Ludvig Kask név alatt, amiknek nem ártana utána járni, mert szinte garantált, hogy azok mind a Hjärta tulajdonát képezik.

– És ezt mind a felesége árulta el maguknak?

– Igen, bár nem volt könnyű szóra bírni. Nagyon aljas eszközökkel sikerült csak megtörnöm a jeget.

Szerencsére senki sem firtatta a fent nevezett eszközöket, és Frohlander is inkább a többire volt kíváncsi.

– Az eltűnt lányról mondott valamit maguknak? – kérdezte bágyatagon. Úgy nézett ki, mintha napok óta nem aludt volna.  

– Ő is megerősítette, amit én eddig is tudtam: hogy Astrid és az apja nagyon rossz viszonyban álltak.

− Előfordulhat, hogy a lány gyanút fogott?

− Gyanúról itt szó sincs. Konkrétan tudta, hogy mit csinál az apja. – A válasz testületi csodálkozást váltott ki kollégáimból. – Tilda szerint le akarta buktatni Lennartot, bár én ebben nem vagyok biztos.

− Maga mit feltételez? – tudakolta Frohlander sátorszerűen egymásnak támasztott ujjait fixírozva.

− Véleményem szerint anyagot gyűjtött, hogy szükség esetén bizonyíthassa az igazát. Nem akarta ténylegesen lebuktatni Lennartot, csak elérni, hogy az tudja, hatalmában áll. Állandó nyomást akart gyakorolni az apjára.

− Miért akart volna? – vakkantotta Ohman. Elbűvölt az előítéletessége, de tény és való, Astrid nem épp úgy festett, mint a törvény egy lelkes védelmezője és az igazság bajnoka. Sokat időzött fiatalkorú bűnözőkkel és garázdákkal, őt magát is többször vitték be ittasan csendháborításért, vagy azért, mert illegálisan grafitizett, de ismerte a határokat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy feldobta volna Lennartot abban az esetben, ha az apja tisztességgel bánik vele és az anyjával.

− Azért, mert Jönsson rendszeresen megalázta a feleségét, és embertelen lelki terrorban tartotta – feleltem oly visszafogott hangon, mint egy kripta nyugalmának felzavarását igyekeztem volna elkerülni.

− Tehát a lány zsarolni akarhatta az apját.

− Pontosan.

Ellinor ezt hallva szkeptikus fintort vágott.

− De miképpen juthatott volna bármi is egy tizenhét éves kislány tudomására, amit egy irányító szerepben levő Hjärta-tag titkolni akart?

− Ez jó kérdés – helyeselte Frohlander. – Hiába tudott róla többet, mint egy kívülálló, ha Jönsson olyan óvatos volt, mint ahogy az a körülményekből kitűnik, nem tudhatott egykettőre perdöntő bizonyítékokat felhalmozni ellene.

– Egyáltalán milyen forrásokból próbálhatott bizonyítékokhoz jutni? – kérdezte Olle.

− Kerstinen keresztül – válaszolta Noak, ezzel kábé leforrázva engem. – Tudvalevő volt, hogy Kerstin nevelőapját megvádolták kerítéssel. Astrid is tudhatott erről. Talán úgy hitte, hogy az ő apjának és Patrik Hjulströmnek lehet valami köze egymáshoz, még ha ez nem is volt így. Kerstintől netán azt várhatta, hogy tudtán kívül információkat adjon róla, esetleg neveket, vagy más kiindulópontokat.

− Már elnézést…

− Ez elképzelhető, de hozzá kell tennem, Hjulström kihallgatása még nem történt meg ez ügyben – hangsúlyozta Ohman, figyelmen kívül hagyva méltatlankodásom. – Addig nem állíthatunk semmi biztosat.

− Makacsul tagad, de lehet, hogy sikerül vádalkut kötni vele – töprengett nyomozótársam. – A vallomása hasznos építőkő lenne: ki tudja, talán meg tudná erősíteni a Lennart Jönssonnal kapcsolatos feltevéseket.

– Hát, nem merném lefogadni – szólt közbe Olle. – Mármint, ha tényleg ennyire ügyelt az inkognitójára, egy olyan századrangú fickó, mint Hjulström, mit tudhatna róla?

– Jól mondod, valószínűleg semmit. Tilda Jönsson maga is azt állította, hogy a férje csak egy nagyon szűk körrel érintkezett, de azokat elég szorosan a markában tartotta. Nem tudom, talán Astrid követte őt a találkozóira, fotókat készített róla, esetleg hangvételeket rögzített… És persze, mivel közös fedél alatt éltek, akár a személyes dolgaihoz is hozzáférhetett.

− Egek, azért tartsuk féken a képzelőerőnket! A svéd elit egyik tagja, egy biztosítási cég vezérigazgatója, mint a Hjärta befektetője… elrugaszkodott egy gondolat – hitetlenkedett Ellinor. – Azok nem fehérgallérosok, csak igénytelen, bagórágó trógerek!

− Lysén – fordult felé Björn kioktatóan. – Majd ha kicsit belelendülsz a szakmába, rájössz, hogy a vagyon és a presztízs sosem szempont.

Ellinor nem kommentálta a megjegyzést. Noakot próbálta szuggerálni, hogy az vegye a védelmébe, de a férfi észre sem vette, engem nézett helyette, a tekintetében bocsánatkérő fénnyel. Nem mondtam neki semmit, a nyakláncom gyöngymedáljával babráltam, várva, hogy valaki megszólaljon.

Nagyon rosszul érintett, amit az előbb mondott. Kereken ugyanazt fejtette ki az előbb, aminek lehetőségét Hjulström is feldobta a börtönben lezajlott beszélgetés során, nekem pedig még annak gondolatától is elszorult a torkom, hogy talán a nevelőapámnak lehet igaza. Borzalmasan rossz volt ennek megerősítését Noaktól, a társamtól és állandó pártfogómtól hallani, ráadásul az ő megállapításában nem volt semmi rossz szándék, amire ráfoghattam volna.  Ő valóban így gondolta, és emiatt gyötrelmesen elárultnak és lesújtottnak éreztem magam.

− Rakel Moen neve igen sokszor felmerült – törtem meg a csöndet hirtelen. Ellinor erre abbahagyta a duzzogást, és rám pillantott; fájdalmat láttam megvillanni a zöld szemekben. – Az a nő, aki magánnyomozónak adta ki magát, és faggatni kezdte az apámat, Josef Solberget, feltehetőleg Rakel Moen volt, aki ugyanígy Tilda Jönssont is felkereste egy ismeretlen férfi társaságában, amikor is arra kényszerítették az asszonyt, hogy nyilváníttassa halottá Astridot.

− A terepjárók egyezésével kapcsolatos dokumentumokat, Josef Solberg vallomását és a Lennart Jönsson-gyilkosság körüli fejleményeket már mindenki kézhez kapta – mondta Noak, tollát a tenyerei közt görgetve. Nyomasztó érzés volt az apám nevét hallani a konzultálóban. – A kérdés az, hogyan tovább.

− Számtalan embert kell kihallgatni. Mikkelsen, kérem, nézzen utána Lennart Jönsson üzleti tevékenységeinek 1997-től kezdődően a halála napjáig. Ha valami gyanús elemre figyelne fel, azonnal jelentse. Magára bízom a Ludvig Kask névre bejelentett ingatlanok és kocsik felkutatását is. – Olle kötelességtudóan feljegyezte a feladatot gyűrött jegyzetfüzetének margójára. – Ohman, Lysén: Tilda Jönsson kihallgatását magukra bízom, ahogy már említettem. – Ahhoz képest, hogy milyen fásult ember volt, irányítani nagyon tudott. Gondolkodás nélkül eleget tettünk a parancsainak valamennyien, mert betéve tudta a szabályokat, és azt is, hogy mit csinál. Sokkal nagyobb karriert is befuthatott volna, ha lett volna benne ambíció. – Solberg, magával már megbeszéltem, hogy kérek ügyészi engedélyt Örjan Rudbeck kihallgatására. Ha szabad kérnem, legyen valamivel következetesebb, mint Hjulström esetében… és ne feledkezzen el Gustaf Eliassonról sem.

− Nem lesz gond.

Pár perces csend állt be, mialatt mindenki azon merengett, hogy vajon ez az értekezlet lezárását jelenti, vagy csak egyszerűen senki sem akar megszólalni. Olle egy idő után vállat rántott, a táskájába pakolta a jegyzeteit, majd szemüvegtörlőt vett elő, hogy letisztítsa a pápaszemét. 

− Nos – szólt Frohlander, ráunva a némaságra –, amíg Lindholm és Solberg úton lesznek, minden lehetséges forrást fel kell térképeznünk Astrid Jönsson körül. Immár semmi kétségem afelől, hogy Solberg meglátásai helyesek voltak a párhuzamot illetően, ez pedig azt jelenti, hogy a vártnál jóval nagyobb kaliberű üggyel kell megbirkóznunk. Jómagam lekérem Sjöland számláinak pénzmozgását, hátha ráakadok valamire. Ha netalán átutalással fizetett egy-egy alkalomért, akkor a számlaszámok alapján előrébb juthatunk.

Mindenki mozgolódni kezdett, csak Björn nem. Valamin elszántan törte a fejét, de ránézésre nem tudta eldönteni, hogy előhozakodjon-e vele.

− Ha hitelt adunk Tilda Jönsson vallomásának – szegte fel az állát –, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a tulajdon apja küldte rá a terepjáróst a lányra.

− Jó esély van rá.

− És arra van-e esély, hogy egy problémás kamaszlány ráijesszen egy ilyen kifinomult bűnözőre? – Feltette a kezét, megelőzve ellenkezésem. – Ne ugorj a torkomnak, Solberg, megalapozottan kételkedem! Lysén és én sem ölbe tett kézzel ültünk addig, amíg ti a múltban kotorásztatok. Többek közt felkerestük néhány exosztálytársadat is. Kíváncsi voltam, vajon ők hogyan látták Astrid Jönssont.

− Ezt nem is mondtad – nézett Noak Ellinorra megbántottan. A nő ártatlanul pislogott.

− Kellett volna? Te sem vagy mostanában túl beszédes.

− Ne most, ha lehet! – szakította félbe őket Frohlander ingerülten. – Folytassa, Ohman, kérem.

− Gyakorlatilag mind ugyanazt mondták. – Björn hátralapozott pár oldalt a feljegyzéseiben. Meglepett ezzel a húzással, de fel voltam készülve a folytatásra. Jól tudtam, mit fog bedobni: a közvéleményt Astriddal kapcsolatban. – Filippa Lönnroth egy igencsak szeszélyes és heves vérmérsékletű lánynak írta le, ha szó szerint akarom idézni: „A legtöbben tartottunk tőle, hajlamos volt semmiségektől is dührohamot kapni. Rosszul tanult, és a figyelme is meglehetősen szétszórt volt.” Oliver Ulberg hasonlóképpen beszélt róla, ő – előrelapozott egy oldalt –, „kezelhetetlen, önfejű és türelmetlen” lányként emlékszik rá, nem beszélve a feleségéről, Piáról, aki mentálisan labilisnak is vélte mindemellett. Ezeknek az embereknek a véleményét nézve, nehéz elképzelni, hogy Astrid Jönsson sarokba tudta volna szorítani az apját, a korától eltekintve.

− Egy ilyen lány nem tudná megfélemlíteni a Hjärtát – tódította Ellinor.

Frohlander kérdően nézett hol rám, hol az újfent egységbe kovácsolódott Björnre és Ellinorra. Noak többször is szólásra nyitotta a száját, de végül néma maradt. Egyedül Olle volt nyugodt; az ő arcáról tisztán leolvasható volt, hogy Ohman érvelése nem hatotta meg, és változatlanul az eddigi álláspontot pártolja.

− Nagyon jó, Ohman, de ne akard már nekem bemesélni, hogy neked nem volt tök egyértelmű, hogy az elfogultság beszél belőlük – sziszegtem. – Lönnroth egy páváskodó picsa, Pia és Oliver meg abszolút megérdemlik egymást.

− Solberg, ez személyeskedés – szólt rám Frohlander. – És moderálja magát!

− Az hát, mivel a drágalátos társaim is személyeskednek. – Nem voltam olyan gyerekes, hogy ujjal mutogassak, csak egy-egy gyilkos pillantással utaltam Björnre és hű pincsikutyájára. Noak csillapítón a vállamra tette a kezét, de félrehúzódtam. – Ohman túl jó nyomozó ahhoz, hogy ne tudja, milyen egy elfogulatlan vallomás. Kissé inkorrektnek érzem, hogy ennyire be akarsz tenni nekem, csak mert nő vagyok, és az érveim hathatósabbnak bizonyultak. – Mikor Ellinorra néztem, az kihívóan rám meredt, mintha egy hős mártír lenne a leggonoszabb megkínzója előtt, de nem süllyedtem le arra a szintre, hogy Mikkelsen, Ohman és Frohlander előtt kezdjem firtatni a beteges féltékenységét. – Astrid nem volt sem ostoba, sem viselkedészavaros, hiába is próbálják egy senkiházi luvnyának beállítani, és ha most megbocsátotok… – Kérdés nélkül felpattantam az asztaltól, és leakasztottam a táskámat a székemről. Noak tátott szájjal bámult rám, és a többiek is mind megrökönyödve ültek a helyükön, mintha odarajzolták volna őket. Frohlander arca nem árult el érzelmeket, nyilván nem méltányolta a viselkedésemet, abban a percben viszont nagy ívben tettem rá. – Ha nem hisz nekem Astriddal kapcsolatban, kérdezze meg Charlotta Parmandert!

Ez volt az utolsó mondatom. Dühtől égő arccal felrántottam az ajtót, és otthagytam az egész bandát.





<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)