Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Mióta Alice és Winry fegyverszünetet kötöttek, a napok jóval békésebben teltek. Véget értek a szúrós tekintetek, a beszólogatások és célozgatások, a dolgok pedig visszatértek a megszokott kerékvágásba. A lányok, ha nem is lettek igazi barátnők, de már nem civakodtak egymással sem Eden, sem semmi máson. Amolyan kölcsönös megegyezés, vagy egyetértés alakult ki köztük, amit csak ők értettek, Ed és Al pedig nem tudta hová tenni a dolgot. Most pedig, hogy elmúlt a veszély és Ed új automailekkel büszkélkedhetett, az Acél alkimista úgy döntött, talán ideje útnak indulni. Ha meg akarta találni a Bölcsek kövét, vagy legalábbis valami módot találni arra, hogy emberi áldozatok nélkül is létrehozhassák, mégsem üldögélhetett csak úgy békésen egy isten háta mögötti kis faluban, várva a jószerencsét. Úgy döntött, hogy Alice-t itt hagyja Pinako nénivel és Winryvel, ám amikor ezt felvetette, a fekete hajú lány mérgesen kifakadt.
– Szóval, nélkülem akarnátok útra kelni? – vonta kérdőre karba tett kézzel Alice a fiúkat, amikor Ed előadta az ötletét. – Szó sem lehet róla! Ez a dolog engem is érint, és talán rájövünk, hogy juthatnék végre haza.
– De… Alice, ez veszélyes is lehet, és a bátyus csak meg akar védeni téged – próbálta menteni Al a menthetőt, de azonmód elhallgatott, mikor Alice szúrós tekintettel nézett rá.
– Nézd, ha olyasmire bukkannánk, ami hasznos lehet neked, majd felhívunk, jó? – próbálkozott Ed is, de a lányt nem tudta eltántorítani.
– Tudok vigyázni magamra, és egyébként is, nagyobb biztonságban érzem magam veletek, mint itt – jegyezte meg Alice, majd Winryékhez fordult. – Nem mintha ti nem segítettetek volna sokat, de ha valami baj történik, ti bajosan tudnátok engem megvédeni. Ez pedig sajnos tény.
Ezzel Winry és a nagymamája sem tudott vitatkozni, Ed és Al pedig hamar feladták a harcot, hogy maradásra bírják a lányt. Végül megegyeztek abban, hogy visszatérnek a Központi Városba, ott pedig majd eldöntik, hogy mi is legyen a következő teendő. Persze Alice sejtette, hogy a fiúk majd talán megpróbálják őt otthagyni a fővárosban, elvégre nagyobb biztonságban lenne a hadsereg óvó szemei előtt, de a lánynak más tervei voltak. Tudta, hogy Roy Mustang ezredes, valamint King Bradley Führer nem adnának neki felvilágosítást. Ahhoz meg végképp semmi kedve nem volt, hogy egy olyan homonculus figyelje, aki az egész országot irányítja. Tudta, hogy előbb-utóbb meg kell mondania a fiúknak az igazat, de azok most annyira el voltak foglalva a kő utáni hajszával, hogy nem akarta őket még ezzel is traktálni. A titok azonban egyre jobban feszítette belülről, és nem tudta, vajon meddig lesz még képes elviselni. Azt is tudta, hogy Ed biztosan dühös lesz rá, amiért ilyen fontos információt eltitkolt előle, de még várni akart ezzel az egésszel. Legalább addig, amíg el nem hagyják a Központi Várost. Bár fogalma sem volt, hogy Edék utána hová akarnak menni, de úgy döntött, ha törik, ha szakad, ő bizony elkíséri a fivéreket. Elvégre, minél többet lát Amestrisből, annál biztosabb, hogy előbb-utóbb a végére jár az őt övező rejtélyeknek. Csak azt sajnálta, hogy Envyt nem tudja megvárni, így úgy döntött, hogy hagy neki egy rövid üzenetet, amit a homonculus biztosan meg fog találni. Envy elég okos volt, hogy tudja, Alice hová rejtene valamit, amiről azt akarja, hogy csak egy bizonyos személy találja meg.

Másnap, mikor már a vonaton ültek és jól maguk mögött hagyták Riesenboolt, Alice-nek eszébe jutott valami. Ed az ablakon nézett kifelé, míg Al mellette ült és az utasokat fürkészte. Alice letette a kezében tartott ceruzát és megköszörülte a torkát.
– Mennyi időnk lesz a következő vonat indulásáig? – kérdezte, mire Ed meglepetten nézett rá. – Ha jól tudom, a Keleti Városban át kell szállnunk.
– Igen, de miért kérded? – pislogott az Acél alkimista.
– Szeretnék venni néhány színes fonalat, ha nem probléma – válaszolta a lány, de a két fiú még mindig értetlenül meredt rá. – Meglepetésnek szánom, amit készíteni akarok, szóval ne faggatózzatok, világos?
– Nem fogunk – biztosította Al, majd a testvérére nézett. – Egyébként bő három óránk lesz, azalatt biztosan be tudsz vásárolni.
– Én is így gondoltam – mosolyodott el Alice, majd folytatta a rajzolást.
Egyetlen szót sem szólt a fiúnknak a tervéről, de gondolatban már meg is tervezte a színösszeállítást. A kézimunka ugyan sosem volt az erőssége, de ilyen egyszerű dolgokat azért egész tisztességesen meg tudott csinálni. Csak abban reménykedett, hogy egyszer összefut Envyvel is és oda tudja neki adni az ajándékot. Meg azt is remélte, hogy a homonculus nem fog megsértődni, esetleg nem fogja őt kinevetni ilyesfajta emberi dolgokért. Bár Alice néha úgy érezte, hogy Envy sokkal emberibb, mint ahogy azt megpróbálja magáról elhitetni.

~*~

Envy egyáltalán nem volt elégedett. Mire elérte a várost, kiderült, hogy az illető, akit meg akart találni és aki információkkal szolgálhatott volna, már elköltözött Baldurba. A homonculus tudta, hogy nincs ideje utánamenni, hiszen akkor át kéne vágnia nemcsak Cretán, de Cardenián és Idrán is, hogy elérhesse. Három teljes országon pedig még neki is legalább egy hónapba telne átérni, hacsak nem vesz igénybe szállítóeszközt. De így is túl sok időbe telne, és így sem biztos, hogy ki tudna húzni belőle valamit. Mikor Envy megtudta az informátora szállásadójától, hogy nem találja meg, akit keresett, enyhe idegességében lemészárolta a nőt, meg az egész családját, aztán végzett a bérház többi lakójával is. Csak a miheztartás végett. Mire végzett, nem kevesebb, mint hatvankét hulla feküdt a házban itt-ott szétszórva. A dühét ugyan ez nem nagyon csillapította, de elégedett volt magával.
Tudta, nagyon is jól tudta, hogy az Ő akarata ellen cselekedett, most pedig nem tudta betartani az Alice-nek tett ígéretét sem. Ez rendkívüli módon frusztrálta, de nem annyira, hogy újabb népirtásba kezdjen. Most nem akarta magára jobban felhívni a figyelmet, ráadásul, ha a Mestere megtudja, hogy otthagyta Alice-t egyedül, akkor szorulni fog. Már csak az kéne, hogy Lustnak eljárjon a szája, habár Envy tudta, hogy a húgocskája ennél okosabb. Ő sosem mártaná be Envyt, nem volt rá oka, hiszen mindig annyira jól együtt tudtak dolgozni. Még akkor is, ha Envy néha elég szadista tudott lenni és még Lust is tartott tőle. De ennek ellenére, ha lehetett, nem ártottak egymásnak, hiszen egymásra voltak utalva.

Envy bosszúsan hagyta ott a várost arra gondolva, hogy nemcsak egy esélyt szalasztott el, de Alice-nek is csalódást okozott. De most nem mehetett Baldurba. Ha a dolgai nem kötötték volna egy bizonyos személyhez, akinek engedelmeskednie kellett, szíves-örömest itt hagyta volna az országot. Baldur egyébként is nagyon szép volt az évnek ebben a szakában, bár túl messzire feküdt, viszont volt tengerpartja. Envy pedig szerette a vízpartot, bár maga sem tudta, hogy miért. Sok mindenre nem emlékezett az emberi életéről, ami őt nem zavarta. Amire meg igen, azt igyekezett elfelejteni, vagy legalábbis elméje legtávolabbi részébe száműzni.
Most nem tehetett mást, minthogy visszatér Riesenboolba, remélve, hogy Alice nem lesz túl csalódott. Habár nem olyannak ismerte meg a lányt, aki annyira letörne bármitől is, de sosem lehet tudni. A homonculus sosem gondolta volna, hogy valaha kötődni fog egy gyenge emberi lényhez, azonban azt vette észre magán, hogy mióta Alice belépett az életébe, igyekszik megfelelni az elvárásaink. És nem is ment olyan nehezen, sőt, úgy érezte, nem is utálja a lányt, holott kellett volna. Csak egy elvégzendő munka volt, ő mégis kezdte túl komolyan venni a kettőjük között lévő megmagyarázhatatlan köteléket.
– Hülyeség! – morogta Envy, majd ököllel belevágott a mellette álló fenyőfába.
A fa recsegve-ropogva adta meg magát és gyökerestől dőlt ki, egyenesen egy ott parkoló autóra, amely hangosan nyikordult egyet, mielőtt kiadta volna magából a lelket. Envy vetett rá egy kósza pillantást, majd megvonta a vállát és elindult Riesenbool felé.

~*~

Alice kifejezetten élvezte a hatalmas választékot, amit a méteráru bolt kínált a Keleti Városban. Már majdnem egy órája válogatott a különféle pamutfonalak között, az eladókisasszony pedig igencsak készségesen segített neki. A lány tudta, hogy a gyapjúfonal sokkal megfelelőbb lenne, de nem tehetett róla, ha kiskora óta viszketett a bőre, akárhányszor gyapjúval érintkezett. Vidéken még a birkákat sem bírta megsimogatni, mert bármikor is ért hozzájuk, nem telt bele öt perc és már legszívesebben véresre vakarta volna magát. Az orvosok szerint ez egyszerű allergia volt, és fel is írtak neki ellene gyógyszert, ami többet ártott, mint használt. Így Alice inkább nem érintkezett gyapjútermékkel, vagy nyers gyapjúval. Így inkább a pamut és lenfonalak között keresgélt, végül maradt a pamutnál, mert az nem volt annyira szúrós és kellemesen puha tapintása volt. Vett is mindenféle színből egy-egy gombolyaggal a fehértől kezdve az élénkzöldön át egészen a rózsaszínig. Bár fogalma sem volt, hogy utóbbi színt mire fogja használni, úgy volt vele, majd kigondol valamit.
Ed már régen elunta a várakozást, és Alt magára hagyva az üzlet előtt inkább úgy döntött, vesz valami ennivalót magának és Alice-nek. Nem féltette a lányt, tudta, hogy az öccse képes rá vigyázni. Ráadásul körbe akart nézni a környéken, hátha felbukkan az a férfi, akit Alice aznap üldözőbe vett. Volt egy olyan érzése, hogy az illető már eltűnt a városból, de biztosra akart menni. Nem szerette volna, ha Alice ismét belebotlik. Nem tetszett neki az az alak, és Alice is igen kitérő válaszokat adott, amikor kérdőre vonta. Ed tudta, hogy több van a történet mögött, mint amit a lány elmondott, de nem akarta faggatni.

Alice nagyjából húsz perccel azután végzett, hogy Ed távozott, majd a fonalgombolyagokkal teli papírzacskóval kilépett az üzletből és az ott várakozó Al társaságában elindultak az állomás felé. Al ugyan felajánlotta, hogy viszi a fonalat, de Alice csak megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem nehezek, ráadásul nálad ott van Ed bőröndje is – biccentett a barna színű tárgy felé, amely Al jobb kezében volt.
– Tudod, hogy ilyen kis súly nem jelent problémát – magyarázta türelmesen a fiatalabbik fivér, mire a lány csak bólintott.
– Mondd csak, megérzed egyáltalán a súlyt? Úgy értem… van, amit nehéznek találsz? – kíváncsiskodott Alice. – Elvégre, csak a lelked van a páncélban, így a fizikai erődnek elég nagynak kéne lennie. Mármint… nem mintha ezzel tisztában lennék.
– Ezen még nem gondolkodtam – vallotta be Al. – Ugyanolyan gyors vagyok, mint bármelyik ember, tudok beszélni, vannak érzéseim, gondolataim, emlékeim és a fizikai erőm is nagy. De nem tudom, hogy van-e olyan tárgy, ami túl nehéz lenne. Habár, ha rám dőlne egy épület, szerintem bajosan tudnék kikecmeregni alóla alkímia nélkül.
– Értem – mondta Alice, majd még valami az eszébe jutott. – Te nem tudsz alkimista kör nélkül alkímiát használni, ugye? – A kérdésre Al csak a fejét rázta. – Ed miért képes rá? Ha jól tudom, együtt tanultatok alkímiát, és hiába vagy fiatalabb nála, nem vagy rosszabb az alkímia terén.
Al nem válaszolt azonnal. Nem igazán tudta, hogy mit is mondhatna a lánynak. Ed néhány dolgot elmondott neki arról, hogy miért is kell automailt használnia, de a Kapuról valószínűleg nem tett neki említést. Kényes téma volt, amit még az alkímiához értők közül sem mindenki értett meg. Alice észrevette a másik vívódását, mire csak megrázta a fejét.
– Mindegy, nem kell elmondanod, ha ez olyan téma, amit nem oszthatsz meg velem. Csak kíváncsi voltam, de nem akarok túlságosan belemenni olyasmibe, ami nem tartozik rám – mondta végül. – Nekem is megvan a magam baja.
– Ne aggódj, a bátyus biztosan segít neked hazajutni és kideríti, miért pottyantál ide – mondta barátságosan Al.
– Engem az is érdekel, hogy ki hozott ide – morfondírozott Alice. – Elvégre, én nem tudok alkímiát használni, az én világomban pedig az alkímiát csak nevetséges humbugnak tartják. Tehát valakinek valamiért ide kellett hoznia, de az illető eltűnt. Hiszen a hadsereg sem talált rá utaló nyomot, csak a széttört alkimista kört. Vagy csak nem mondanak semmit.
– De miért tartaná ezt bárki titokban? – kérdezte ártatlanul Al, mire a fekete hajú lány csak a szemét forgatta. – Ugye nem arra gondolsz, hogy esetleg felsőbb utasításra eltussolnak valamit?
– Ez csak találgatás – vont vállat Alice. – Most inkább keressük meg Edet, mielőtt indul a vonat. Bár van egy olyan érzésem, hogy a pályaudvar környékén megtaláljuk. Biztosan elunta a várakozást.
Al bólintott, majd a páros tovább haladt a pályaudvar felé. Alice szándékosan állította le Alt, mivel tudta, hogy a fiú nagyon okos, legalább olyan okos, mint Ed. Neki is megfordult a fejében, hogy valaki leállította az információáramlást, mégpedig bizonyára okkal. A lány úgy gondolta, hogy a Führer biztosan tudhat valamit, de nem nagyon akart újra beszélni a homonculusszal. Rettegett tőle, és inkább beszélgetett volna a témáról a mindig olyan titkolózó Envyvel, mint King Bradleyvel. De tudta, hogy nyomra kell bukkannia, ha valaha is viszont akarja látni hőn szeretett Londonját és a szüleit. Nem bízhatott minden Edre és Alra, bár tudta, hogy egyedül ehhez ő kevés. Talán ha beszélhetne Ed és Al mesterével, vagy megtalálná a rejtélyes férfit, akit a bálon látott, akkor több információhoz juthatna. Persze, ezt nem most akarta megosztani a fiúkkal, mert látta, mennyire félnek, ha a mesterük szóba kerül. Ráért erre akkor is, ha visszatértek a Központi Városba.

~*~

Kora reggel volt, mikor a vonat végre begördül a Központi Város pályaudvarára, Alice, Ed és Al pedig leszálltak róla. A lány kissé fáradt volt, hiszen nem volt kényelmes egy vonaton aludni még úgy sem, hogy ő elfoglalt egy egész padot, Ed pedig kénytelen volt ülve aludni. Al szerint a bátyja megszokta már az ilyesmit, de Alice-t akkor is némi bűntudat gyötörte.
– Most hogyan tovább? – kérdezte a lány, mikor végre a hotelbe értek és felfelé caplattak a lépcsőn.
– Először pihenünk egy kicsit, utána kitalálom, jó? – biztatta Ed, mire csak bólintott. – Miért, neked van valami ötleted?
– Ötletem éppen lenne, de az cseppet sem tetszene nektek – mondta Alice, mikor megálltak a lány szobája előtt. – Mert ahhoz meg kéne látogatnotok egy olyan személyt, akitől féltek. A mesteretekre gondoltam, ha tudni akarjátok.
Ed jól láthatóan nyelt egyet, mintha bizony neki is eszébe jutott volna ez a lehetőség, de nem mert szólni róla. Még Al is idegesnek tűnt, bár Alice inkább érezte a fiatalabb fivérből áradó szorongást, mintsem látta. De nem volt más választása, addig kellett ütnie a vasat, amíg meleg.
– Nézzétek, ha ő tud valamit a Bölcsek kövéről, akkor szerintem okosabb a segítségét kérni – mondta Alice. – Ráadásul, ha olyan nagy tudású, talán arra is van egy-két ötlete, hogyan és miért kerülhettem ide és hogy juthatok végre haza. Érdemes lenne megpróbálni, nem? Én biztosan megpróbálnám, de egyedül úgysem engedtek útnak.
A fiúk összenéztek. Tudták, hogy vissza kell menniük, hiszen előbb, vagy utóbb csak szembe kell nézniük a mesterükkel és a tetteik következményével. A mesterük nem volt olyan ostoba, hogy ne rakta volna már össze nagyjából, hogy mit is művelhettek, miért tűntek el olyan hosszú időre, hírt sem adva magukról. Talán már keresi is őket, így még mindig jobb volt a dolgok elébe menni, mint itt megvárni, amíg megtalálja őket.
– Még… meggondolom, jó? – nézett segélykérően Ed a lányra, mire Alice csak bólintott. – Most inkább pihend ki magad, és délután beszélünk. Jó éjt!
– Jó éjt, fiúk! – mosolyodott el Alice, majd eltűnt a szobájában.

A szoba mit sem változott, a plüssmackó is ott volt a fotelben, ahová Alice letette, a zöld szalag még mindig a nyakában volt. Alice, miután lepakolt, felvette a mackót és szorosan magához szorította. Hiányzott neki Envy, hiányzott a családja, London, még az iskola is. Hiányzott a régi, megszokott élete, még akkor is, ha az iskolatársai folyton gúnyolták és kipécézték a gonosz tréfáikhoz. Lassan leült az ágyra, a plüssmackót még mindig magához ölelve és arra gondolt, vajon hazajut-e valaha is. Ebben a világban mindenhol veszély les rá, homonculusok, alkimisták, sorozatgyilkosok lesnek rá minden utcasarkon, ő pedig nem tudja, hogy juthat haza. Nem tudott semmit, és az egyetlen segítség az álmaiban, vagy a látomásaiban rejlett. Hirtelen ocsúdott fel. A látomások! Hát persze, biztosan nem véletlenül jönnek most elő, talán nem is látomások, nem is álmok hanem…
– Emlékek… – suttogta maga elé döbbenten. – De vajon… kinek az emlékei?


Megjegyzés: Cardenia, Idra és Baldur általam kitalált országok. Cardenián kívül a másik két országnak még nem lesz szerepe ebben a kötetben.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)