Bizonytalanság írta: NymphaTonks

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Remus már nem emlékezett, utoljára mikor érezte magát ilyen jól az Odúban. Amikor a bagoly bekopogtatott az ablakon Molly Weasley meghívójával, néhány percig vonakodott a választ illetően. Végül Tonks volt az, aki rábólintott a dologra, és sebtében meg is írta, hogy természetesen számíthat a családjuk jelenlétére a vacsorán.

Persze nem ez volt az első eset, hogy a csata után meghívót kaptak az Odú lakóitól… Miután végleg lemondtak a Grimmauld téri házról, az Odú teljesen átvette a hadiszállás szerepét, ez pedig még azután sem változott, hogy Voldemort meghalt. Gyakran ültek össze az első néhány hónapban, néha csak megszokásból, néha pedig azért, hogy megtárgyalják a varázslótársadalom újjáépítéséhez szükséges javaslatokat, de ezek a megbeszélések rendszerint némán, feszült csendben teltek el, csak Kingsley próbálkozott, nem sok sikerrel. Mindenki érezte, hogy valami megváltozott. Akármilyen felemelő is volt a győzelemérzet, a veszteség fájdalmát nem sikerült elnyomnia, és mindig ott lebegett a fejük fölött valami furcsa, megfoghatatlan érzelem. A gyűlések egyszerűen már nem voltak olyanok, mint régen, mindenki merev volt és feszült. Remus észrevette a társai ideges mozdulatain, hogy már nagyon szeretnének a hátuk mögött tudni az Odút, ami hiába volt régen olyan fontos hely mindenki számára, most nyugtalanság szállt meg. Fred halála mindenkit mélyen megrendített, az ő és a többi Rendtag hiánya, akik életüket vesztették a csatában, egyszerre nehezedett mindenki vállára. A Dumbledore és Sirius iránt érzett gyász és fájdalom is a felszínre bukkant.

Egy idő után aztán fokozatosan elmaradoztak az emberek, mindenki kimentette magát valamilyen mondvacsinált okkal… Már senki nem szorgalmazta, hogy összeüljenek, így a Főnix Rendje lassan megszűnni látszott. A maga módján mindenki igyekezett tartani a kapcsolatot a többi féllel, de ez sem működött mindig. Remus rendszerint csak akkor találkozott a Weasley család fejével, amikor dolgozni indult a Minisztériumba, vagy mikor valamilyen ügy kapcsán a férfi segítségére kellett hagyatkoznia. Harryékkel sem tudott több időt tölteni, mint ahogy szeretett volna. Ha maradt egy kis szabadideje, azt a családjának szentelte.

Most viszont mintha ez a rohanás, a hosszú hónapok szürkesége egyszerre csak megszűnt volna. Remus már nem érezte azt a sötét felleget, ami mindeddig beburkolta az Odút, és megpecsételte a hangulatot. Ezúttal úgy tűnt, sokkal többen jelentek meg a vacsorán, mindenki önfeledten beszélgetett és nevetgélt. Kellemes zene töltötte be a házat, Ron hangosan viccelődött a bátyjaival, Arthur Kingsley-vel és még jó néhány taggal fennhangon tárgyalt, míg Hermione és Fleur a vacsora befejeztével Teddy szórakoztatására adták a fejüket. A kisfiú vidáman gőgicsélt és tapsikolt a földre leterített pokrócon ülve.

– Süteményt? – Hirtelen Tonks termett mellette, és oldalba bökte a szabad kezével. A másikban egy tálcát egyensúlyozott kisebb-nagyobb sikerrel. Remus kizökkent a gondolataiból, és a nőre pillantott.

– Nem kérek, köszönöm.

– Ugyan már, dehogynem kérsz – tartotta az orra alá a tálcát a boszorkány. – Már egy féltálcányi adagot eltüntettem, és attól félek, hogy ha nem eszik meg mások a maradékot, azt is én fogom benyomni.

Remus elkapta a tálcát, még mielőtt a nő elejtette volna, és az asztalra helyezte.
– Sütimánia? – fordult felé. Tonks ismét megbökte az oldalát.

– Úgy tűnik, átvettem a családból az édesszájú szerepét – mosolygott. – Csaknem vagy rosszkedvű? Ez az est sokkal jobban telik, mint az összes többi együttvéve. Úgy tűnik, mindenkinek jól jött egy kis szünet.

Remus bólintott, de nem válaszolt. Teddyt figyelte, aki éppen hadjáratot indított Hermione haja ellen, és két kézzel markolt a dús tincsekbe, miközben a lány hangosan nevetett, és Fleur megpróbálta kiszabadítani a fürtjeit a kis kezekből.

– Remus. – Tonks megérintette az arcát, mire a varázsló végre a szemébe nézett. – Valami bánt? Ha nem érzed jól magad, akár…

– Nem, nem, minden rendben. – Remus elkapta a nő kezét, és belecsókolt a tenyerébe. Tonks karja libabőrös lett, göndör fürtjei közül néhány sötétrózsaszínből vörösre változott. – Csak azon gondolkodtam, hogy milyen rég gyűltünk össze a többiekkel…

– Most már Molly is jobb színben van – állapította meg a boszorkány, és mindketten az említettre pillantottak, aki éppen Bill-lel és Harryvel társalgott. A szeme alatti karikák most mintha halványabbak lettek volna, arca kisimult, a tekintete ismét vidámságot tükrözött, habár Remus sejtette, hogy mindez csak felszínesség, hiszen az asszonynak még mindig nem sikerült kihevernie Fred elvesztését.

Tonks ujjai ismét a tálca felé kalandoztak, mire Remus elkapta a csuklóját, és gyengéden elhúzta az asztaltól.
– Nem azt mondtad, hogy nem szeretnéd a másik adagot is mind felfalni? – kérdezte, és elnevette magát, ahogy a felesége tettetett haraggal összevonta a szemöldökét.

– Egy héttel ezelőtt még bűntudatom lett volna, de most más a helyzet – vágott vissza, és ismét a tálca felé pördült. Remus meg szerette volna kérdezni, mégis mit értett ezen a kijelentésen, de ekkor Arthur felemelkedett a fotelből, és a varázspálcája végével megkocogtatta a poharát. A nappali erre fokozatosan elcsendesedett, és mindenki kíváncsian fordult a férfi irányába. Csupán Teddy gőgicsélése hallatszott, de ő is elhallgatott, amikor Hermione a karjaiba emelte.

Arthur megköszörülte a torkát. Úgy tűnt, kissé zavarba jött most, hogy minden szempár rászegeződött a házban. Végül nagy levegőt vett, és belekezdett a mondandójába. Mindenkinek megköszönte a jelenlétet, és kifejezte a sajnálatát, amiért az utóbbi két évben a Főnix Rendje tagjai sokkal kevesebbet találkoztak, mint a vészterhesebb időkben, de mint a Weasley család feje, Mollyval úgy döntöttek, mindenképpen megpróbálnak hozzásegíteni ahhoz, hogy az itt kialakult barátságok semmiképp se vesszenek homályba.

A beszéd végén Arthur poharat emelt az összejövetel sikerességéért. Remus belekortyolt az italába, miközben a szeme sarkából Tonksot figyelte. A nő kissé mereven tartotta a poharát, és a többieket figyelte.

– Valami baj van? – hajolt közelebb Remus, de nem kapott választ, Tonks ugyanis hirtelen felszólalt.

– Én is mondanék valamit, ha megengeded, Arthur. – A varázsló csak bólintott egyet, jelezve, hogy természetesen átadja a szót, és ezúttal mindenki Tonks felé fordult.

A nő habozott, mielőtt megszólalt volna.
– Tudom, hogy a háború és a veszteségek súlyát még mindig nem tudtuk rendesen kiheverni… És hogy még mindig van bennünk feszültség a történteket illetően. De úgy gondolom, itt az ideje, hogy ne csak az elhunytjainkról beszéljünk, hanem megpróbáljunk továbblépni, és az örömteli dolgokról is szót ejtsünk.

Remus visszafojtotta a lélegzetét. Olyan érzése volt, mintha a szavak nem mindenkinek, hanem csak neki szólnának. Tonks nyugodtan és lassan beszélt, ami kissé szokatlan volt tőle, és Remusnak fogalma sem volt, mire akart kilyukadni ezzel az egésszel, ám nem kellett sokat töprengenie ezen, ugyanis a nő feléje fordult, és rámosolygott.

– Van egy meglepetésem a számodra, Remus – mondta egy fokkal halkabban. Megfogta a férfi kezét, és gyengéden a hasához húzta. – Kisbabánk lesz! – jelentette ki az örömhírt, és Remus érezte, hogy minden erő kiszalad a lábából. Alig tudta megtartani magát, miközben elkerekedett szemekkel nézett a felesége arcába. A tenyere még mindig a lapos hasra simult. A többiek tapsoltak, gratuláltak és poharat emeltek a születendő babára.

Remus egy szót sem tudott kinyögni, még mindig megilletődve állt, Tonks pedig a karjaiba férkőzött, és szorosan átölelte.
– Örülsz, ugye? – nevetett a fülébe.

Remus igyekezett boldognak tűnni, habár a mozdulatai kényszeredettnek és merevnek hatottak. Ennek ellenére Tonks még szorosabban ölelte magához, Remus pedig érezte, hogy ez az ölelés más, mint a többi. Nem volt gyengéd, szerelmeskedő ölelés – inkább szavak nélküli üzenetnek tűnt. Egy válasz arra, hogy miért tette azt, amit tett. A varázsló értette. Tonks azt hitte, hogy ha négyszemközt mondja el a hírt, akkor ő el fog menekülni. Akkor feldühödik, mint ahogyan a legelső alkalommal, és otthagyja őket… Egyszerűen tartott a reakciójától, attól, hogy elvéti majd ugyanazt a hibát, mint mikor Teddyvel volt állapotos.

Igen, Tonks ezért közölte most a hírt itt, mindenki előtt, és ezért ölelte meg őt ilyen erőteljesen. Esélyt sem adott neki a megfutamodásra. Most nem menekülhetsz el a felelősség alól. Most már nem teheted meg… Ez a kisbaba igenis meg fog születni, ha akarod, ha nem.

Remus gyomra borsóméretűre zsugorodott. Kényszeredetten mosolygott a többiekre, és fogadta a gratulációkat. Fájt ez a mérhetetlen bizalmatlanság, amit Tonks részéről érzett, még annak ellenére is, hogy megértette, miért döntött így. Nem beszéltek azóta arról az időszakról, amikor ő elmenekült, és napokig haza sem tért…

Hirtelen Hermione pördült eléje, és vidáman megölelte. Ahogy felpillantott, a lány válla fölött a tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Remus számára csak ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a kapcsolatukban megváltozott valami. Ez a pillantás volt a bizonyíték arra, hogy utat tört kettejük között a bizonytalanság, és Tonks még mindig nem tudta túltenni magát a történteken. Ő pedig hiába szeretett volna, egyszerűen képtelen volt haragudni rá, hiszen tudta jól, hogy még mindig nem mondta el neki, hogy mióta véget ért a háború, még csak meg sem fordult a fejében, hogy elhagyja őt és a kisfiát…




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)