Nem-búcsú írta: Nasu

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


~~ Szeretettel ajánlom Selly Blackbirdnek, akinek hála Boka és Csónakos lett a kedvenc párosom a történetből! ~~


Nem-búcsú



A Gellért-hegyre felmászni az éjszaka közepén csöppet sem volt annyira izgalmas, mint tizennégy évesen bemászni a Füvészkertbe, de a látványért cserébe néha megérte beáldozni az izgalmakat. Csónakos és Boka a Citadella alatti kilátó padján üldögéltek és az alattuk elterülő várost figyelték. A Szabadság híd fényei békésen pislákoltak az éjszakában, csak a 47-es és 49-es villamos csikorgása törte meg néha-néha a híd nyugalmát, esetleg egy-egy arra tévedő kósza autó. Hiába zavarták meg azonban a híd békéjét, még ennek ellenére is lenyűgözően szép maradt a budapesti éjszaka látképe.
Csónakos lassan kortyolt bele a kezében lévő üveg borba, majd Boka felé nyújtotta azt, aki készségesen átvette tőle az italt.

– Mikor indulsz holnap? – kérdezte a fiútól, megtörve a néma csendet és merengést, ami már hosszú másodpercek óta rájuk telepedett. Boka óvatosan húzott egyet az olaszrizlingből, mielőtt válaszolt volna. Ritka volt, hogy bort vagy bármiféle más alkoholt igyon, de Andris néha még az ilyen káros élvezetekre is rá tudta venni a komoly fiút. Sőt, ami azt illeti, talán csak ő tudta ilyesmire rávenni Bokát. Akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcára a gondolatra, miközben halkan figyelte a másik fiú alakját. Boka nem nézett rá, csak az üvegen lévő matricát kezdte el kaparászni a hüvelykujjával.
– Reggel fél kilenckor megy a vonat a Keletiből. Szerintem már el kell indulnom otthonról fél nyolckor vagy kicsit hamarabb – válaszolta a szokásos csendességgel, egy kissé hezitálva. Csónakos kihallotta a néma kérdést a szavai mögül, még ha minden porcikájával is igyekezett a másik, hogy ne hallja ki azt. Azonban esélye sem volt, hisz Csónakos úgy ismerte már őt, mint a saját tenyerét.
– Szeretnéd, ha kikísérnélek téged?
– Tessék? Én nem úgy értett... – Boka hangja elcsuklott meglepődésében. A félhomályban ülve nem látszódott tisztán az arca, de Csónakos tudta, hogy a barátja zavarba jött a nyílt kérdésétől. A fiú gyorsan meg is köszörülte a torkát és megcsóválta a fejét. – Dehogyis, nem kell kijönnöd velem. Mindketten tudjuk, hogy fel sem bírsz olyan korán kelni, nem akarom, hogy miattam ne tudd kipihenni magad. Meg hát vagy egy órára laksz a Keletitől.
– Ha rólad van szó, akkor felkelek, tudod jól... És hát én szeretnélek téged kikísérni. – Csónakos érezte, hogy égni kezd a füle az esetlen megjegyzésétől és zavarában gyorsan köhintett egyet. – Meg amúgy is, izé... ugye nem gondoltad komolyan, hogy majd hagyom, hogy egyedül cipeld az összes cuccodat a Keletiig? Mármint persze nem tartalak gyengének vagy ilyesmi, csak azért nem kéne két húsz kilós bőröndöt egyedül vonszolnod a városon keresztül és hát izé... – Kissé beleharapott az ajkába, ahogy realizálta, hogy össze-vissza csapong. Ó basszus, miért ennyire rohadt nehéz ez?

Boka csak zavartan a füle mögé tűrte sötét, már-már fekete haját, de sokkal hamarabb összeszedte magát, mint ő. A fiú valamilyen csoda folytán mindig össze tudta szedni magát pillanatok alatt, még akkor is, ha éppen félig bódultan, érzelgősen üldögéltek a Citadella félhomályában és arról beszélgettek, hogy Csónakosnak kéne cipelnie Boka bőröndjeit és nem fordítva. A fiú arcán egy szelíd mosoly futott végig.
– Jól van, eljöhetsz velem, de csak egy bőröndöt cipelhetsz, rendben? Semmi szükség arra, hogy az erődet fitogtasd, tudom jól, hogy mire vagy képes... – Boka egész halkan elnevette magát. – Nem akarlak úgy itt hagyni, hogy gerincsérvet adtam neked búcsúajándékul.

A fiú elhallgatott, majd ráemelte azokat a sötét, szinte fekete szemeit, melyek olyanok voltak, akár valami feneketlen mélység. Csónakos torkát egy furcsa érzelem kezdte el feszíteni. Talán a sírás?

Búcsúajándék? Én egyáltalán nem akarok tőled semmiféle búcsút, nemhogy búcsúajándékot!

Boka már lassan hét éve a legjobb barátja volt. Mióta csak együtt bemásztak a Füvészkertbe kilesni Áts Feriéket, mióta együtt tapasztalták meg szinte gyerekként, hogy milyen érzés meggyászolni egy osztálytársat és egyben közeli barátot... Csónakosnak fogalma sem volt, hogy milyen Boka nélkül létezni, mert az utóbbi hét évben szinte soha nem létezett nélküle. Élete minden mozzanatánál jelen volt a fiú: Boka segített neki a nyelvvizsgát letenni, Boka biztatta őt, hogy egyetemre menjen, Boka volt fent vele késő estig, amikor a nagypapája kórházba került és neki senkije nem volt, akire támaszkodhatott volna. Boka talált neki albérletet az érettségi után, amikor a szülei kidobták őt, Boka ment el vele az egyetemi gólyabálra, ahova csak egy embert lehetett meghívni... Boka mindig ott volt neki, mindig kiállt mellette és olyanok voltak már, mint a testvérek... ha nem jóval többek.
A személyiségük ugyan tűz és víz volt, de olyan párost alkottak ők, akik megállíthatatlanok voltak együtt. Egészen idáig. Most pedig Boka itt akarja őt hagyni ebben a koszfészekben egy teljes évre? Csak azért, mert az anyja képtelen a saját lábára állni azután, hogy miatta ment szét a házasságuk Boka apjával? Miféle önző nő az, aki külföldre kényszeríti a gyerekét, csak mert nem képes boldogulni egyedül? Miféle ember kényszeríti arra a gyerekét, hogy hagyja félbe a tanulmányait, csak azért, hogy neki jobb legyen?

– Kérlek, ne csináld ezt, Andris – bukott ki Bokából egy pillanat múlva, szinte a semmiből, amikor Csónakos egy szót nem szólt a korábbi megjegyzésére. Akárcsak ő, Boka is túl jól ismerte már, és szinte a gondolataiban olvasott. – Tudom, hogy nehéz, és igazságtalannak tartod ezt a helyzetet... de ne nézz így rám.
Csónakos kérdőn felhúzta a szemöldökét, miközben mélyen elfordította tőle a tekintetét.
– Mégis hogy ne nézzek rád? – kérdezte fanyarul, mire Boka egy mélyet sóhajtott.
– Mintha a világ vége jött volna el. Mintha soha többé nem látnál engem. Mintha elárulnálak téged.

Boka pont olyan elkeseredett szemekkel nézett rá, mint ahogyan azt felvázolta. Az ő tekintete is ugyanazt a világvégi szomorúságot és elkeseredettséget sugallta, és ő is úgy tekintett Csónakosra, mintha elárulná őt a viselkedésével.
Csónakos hirtelen kiabálni akart. És nevetni. Röhejes volt, hogy itt ült a Gellért-hegyen a legeslegjobb barátjával és képtelen volt nevetni. Kettejük közül mindig ő volt a komolytalanabb, a lazább srác, aki a legnehezebb helyzeteket is képes volt elviccelni, erre tessék. Most képtelen semmi szellemeset vagy vicceset mondani, képtelen felvidítani Bokát. De hát hogy vidíthatná fel, amikor éppen a saját szíve is darabokra hasad?

– Mégis mit vársz, hogy viselkedjek? – szólalt meg végül egy elkeseredett nevetést magára erőltetve, mert nem bírta ezt a furcsa feszültséget, amely kettejük között parázslott. A torkát egyre inkább mardosták a könnyek, de még nem adta be a derekát. Még nem szabadott. Csak fájdalmasan nézett rá a barátjára és nagyot nyelt, mielőtt kimondta a szavakat, amiket egész este ki akart mondani.
– Nem akarom, hogy elmenj – jelentette be az éjszaka csendjébe és felszabadító érzés volt végre kimondani az őszinte érzelmeit.

Kurvára önző vagyok, de nem érdekel.

– Marhára nem akarom, hogy elmenj, hogy itt hagyj engem, még ha „csak" egy évre is! Azt akarom, hogy ne induljon el holnap reggel az a kibaszott vonat és ne kelljen téged egyáltalán kikísérnem sehova! – Csónakos maga sem tudta, hogy miért lesz egyre dühödtebb a hangja. Nem akart Bokával kiabálni, igazából nem rá akarta zúdítani a haragját, mégis egyre feldúltabban dőltek belőle a szavak.
– Nem akarom, hogy ott hagyj a kibaszott peronon, hogy aztán Kolnayék, meg Geréb és Csele lássák, hogy bőgök, mint egy óvodás, mert nyilván mindnyájan ott lesznek és én meg nyilván úgyis bőgni fogok, mint valami összetört szívű hősszerelmes valami nyálas filmből... – Csónakos hangja elcsuklott, és mélyeket kellett lélegeznie, hogy meg tudja akadályozni a könnyeket. A szavak azonban most már záporként dőltek belőle és nem volt megállás.
– Meg eleve hogy várod el, hogy vigyázzak majd ezekre az ütődöttekre, amikor téged csodálnak és rád néznek fel, én pedig csak valami gagyi helyettes lehetek, nem pedig a vezér, akire szükségük lenne... – Andris hangja megremegett, ahogy találkozott a tekintete Bokáéval. – Nélküled minden széthullik, Jani. Te vagy a csapat lelke, te vagy... te vagy minden.

Az én mindenem.

Boka arca egyre fájdalmasabb és szomorúbb lett, ahogy hallgatta a kifakadását. Egy sóhajjal letette a pad alá az olaszrizlinget, majd óvatosan átnyúlt Csónakos térde felett és lágyan megérintette remegő kézfejét. Csónakos nagy levegőt vett és hagyta, hogy a fiú tenyerének melege átjárja az ujjait.

– Nem kell vezérnek lenned. Csak légy ott nekik és vigyázzatok egymásra, ahogy eddig is. – Boka halkan beszélt, de a szavai szinte visszhangot vertek Csónakos lelkében. Szívtépően mosolygott azokkal a fekete szemeivel. – Tudom, hogy soha nem hagynád, hogy széthulljon a csapat. Ilyen téren sokkal makacsabb és kitartóbb vagy, mint én. Hidd el, hogy mindnyájan felnéznek rád. Én is hihetetlenül felnézek rád.

Bassza meg. Bassza meg, bassza meg! Csónakos összeszorította a fogait és elkeseredetten félretolta Boka simogató kezét. Annyira nem érti! Miért nem bírja megérteni?

– És nekem ki lesz ott, Boka? Ki lesz ott nekem, hogy megmondja, ha valami ostobaságot csinálok? Ki lesz az, aki fejmosást tart és megmondja nekem őszintén, ha egy idióta barom voltam már megint? Ki fog a lelkemre beszélni? Ki lesz az, aki képes lesz erre helyetted? Mondd, ki lesz az? – Csónakos tudta, hogy gyerekesen és hihetetlenül önzően viselkedik. Nem ezt érdemelte tőle Boka. De túl sok mindent engedett már el az életében, túl sokszor volt önzetlen, hogy most az egyszer ne küzdjön foggal-körömmel azért, ami mindennél fontosabb volt számára. Boka pedig mindennél fontosabb volt számára.
– Nem akarom, hogy elmenj – ismételte meg határozottan, és ezúttal nem bírta megállni a könnyeket, melyek egyre inkább feszítették a torkát. – Nélküled semminek nincs értelme. Semminek.

Csónakos sok mindenre számított abban a pillanatban Bokától – kifakadásra, egy jó adag fejmosásra, hitetlenkedő nevetésre, elkeseredett könnyekre, szánalomra, kiabálásra, vigasztaló szavakra –, de arra egyáltalán nem, hogy a másik hirtelen közelebb hajol hozzá és keményen szájon csókolja őt.

Csónakos elfelejtett levegőt venni, ahogy a másik ajkait megérezte a sajátján.

Egy pár pillanatig csak ültek így, a szájuk egymásén, csendben, Csónakos sós könnyei közéjük hullva. Majd amikor nem érkezett tőle ellenállás, akkor Boka teljes testével felé fordult, a karjait a nyakába fonta és erősen magához húzta őt.
Csónakos talán az elméje egy hátsó zugában azt is érzékelte, hogy a lábuk alatt felborul az üveg bor és nekicsattan a kőnek, de különösebben nem érdekelte. Mert Boka meleg ajkai a sajátjának préselődtek, és a fiú olyan elkeseredett hévvel csókolta őt, hogy azt szinte érezte minden porcikájában. Szinte automatikusan nyitotta ki a száját és adott utat a fiú nyelvének – habár az is lehet, hogy ő volt az, aki Bokától bebocsátást kért –, ez szinte nem is számított, csak a tudat, hogy Boka szorosan a nyakát öleli és észvesztően csókolja őt – őt, Csónakost, a komolytalan, gyerekes Csónakost, a legjobb barátját – és ez most tényleg megtörténik közöttük? Tényleg elkeseredetten csókolóznak az éjszaka közepén a Citadella alatti fények félhomályában, egész Budapest felett?

Ugye nem álmodom?

Amikor azonban Boka elszakadt tőle és találkozott a tekintetük, tudta, hogy nem álmodik. A fiú fekete szemei soha nem csillogtak még ennyi mély, kimondatlan szóval, és Boka arca még soha nem volt ennyire érzelmes és hihetetlenül szép. Csónakos pedig nem bírta megállni, hogy ne húzza a fiút még közelebb magához a derekánál fogva, nem bírta megállni, hogy ne zárja őt mélyen az ölelésébe és fúrja az arcát a vállgödrébe, a nyakába. Majd csókolja meg őt újra. És újra. Addig, amíg a könnyek újra fel nem törnek a szeméből.

– Tudod, nem gondoltam volna, hogy az első csókunk közben mindketten bőgni fogunk – szólalt meg Boka rebegve, amikor pár perc múlva szétváltak egymástól és csak csendben nézték a másik arcát. A fiú fájdalmasan nevetve törölte le az újonnan kibuggyanó könnyeit, melyek eláztatták hosszú fekete szempilláit.
– Hát én sem. Meg hogy ennyire nyálas és romantikus lesz a Gellért-hegy tetején – Csónakos ugyanúgy felnevetett, még ha a nevetésébe elképesztő szomorúság is vegyült. – Azt hittem, hogy maximum egy buliban fogsz engem lesmárolni és azt is kizárólag részegen. Esetleg valami hülye fogadásból, amit Geréb vagy Kolnay talált ki. Vagy talán a fagyöngy alatt, mert nincs más választásod és nem akarod, hogy csorba essen a becsületeden.
– Tavaly karácsonykor megcsókolhattál volna a fagyöngy alatt – jegyezte meg Boka halk dorgálással, és egy enyhe pír futott szét az arcán. – Reménykedtem benne, hogy megteszed.
Csónakos érezte, hogy az ő arca is égni kezd a vallomástól. Ó, ha tudta volna! Ha tudta volna, hogy Boka is arra vágyik, ha tudta volna, hogy ő is ugyanígy érez iránta. Mekkora idióta volt!
– Bassza meg, nem tudtam! Azt hittem, hogy örökre a friend-zone-ban maradok.
Boka szélesen elmosolyodott és megcsóválta a fejét.
– Én is ettől féltem.

Mindketten kitörtek a fájdalmas nevetésben. Hangosan nevettek a sors fintorán, nevettek a saját szerencsétlenségükön, nevettek azon, hogy egészen idáig nem vették észre, hogy mindketten ugyanarra vágynak. Csónakos ismét egy csókot nyomott a fiú puha szájára – mert megtehette, és mert hirtelen fontosnak tartotta, hogy annyi csókot adjon Bokának, amennyit csak tud és amennyit elvisel tőle a fiú a bágyadt félhomályban –, Boka pedig készségesen és hasonló odaadó hévvel viszonozta mindannyit.
Egyiküket sem érdekelte különösebben, hogy bármikor odatévedhetnek mások is a kilátóhoz és esetleg megláthatják őket. Talán ez tette még izgalmasabbá és még inkább a kettejüké az élményt: mindketten imádták a kalandokat és mindketten szerettek kockáztatni és küzdeni azért, amit a szívükön viseltek. Talán ugyanezért másztak be anno tizennégy évesen a Füvészkertbe. Mert mindketten a szívükön viselték a Grund és a banda sorsát.

Hosszú pillanatok teltek el, amíg ismét szétváltak. Csónakos nem akarta, hogy vége legyen ennek a különleges, bódult estének, nem akarta elengedni Bokát, nem akart elválni a fiú szájától. Hiába szorította azonban magához a fiú testét, hiába ölelte őt minden őszinte érzelmével, érezte, hogy egyre közelednek az este végéhez. Boka az ölében ült és a haját simogatta, miközben Csónakos a nyakában pihentette az arcát és próbálta beszívni a fiú bőrének illatát.

– Muszáj elmennem. Akármennyire nem akarok – kezdett bele Boka csendesen, mire Csónakos ismét ráemelte a tekintetét. A fiú fekete szemei ismét megannyi fájdalmas érzelemmel csillogtak.
– Anya... anya beteg és segítségre van szüksége, nem hagyhatom magára. – Boka hangja a messzeségbe révedt, abba a messzi kis városba, ahol a depressziós, magányos édesanyja próbálta az életét a kezébe venni, eddig sikertelenül. – Segíteni fogok neki kilábalni ebből a helyzetből, legalább amíg teljesen sikerül rendbe tennie a lakást. De nem lehetek ott örökre és ezt ő is tudja. Anya nem is várja ezt tőlem egyáltalán...

Csónakos csak csendben hallgatta Boka szavait, miközben a fiú keze továbbra is a tarkóján pihent és a haját simogatta. Tudta, hogy a fiú döntését nem változtathatja meg, és azt is tudta, hogy Boka soha nem bocsátaná meg magának, ha magára hagyná az édesanyját ebben a szorult helyzetben. Csónakos tudta, hogy milyen érzés az, amikor a családod hátat fordít neked a legnagyobb bajban, és ezt nem kívánta a nőnek, még ha emiatt a saját szívét is szorította satuba.
Boka közelebb hajolt hozzá és szeretetteljesen megcsókolta a homlokát.

– Haza fogok jönni kéthetente, mit szólsz? – vetette fel a fiú a bőrébe suttogva, miközben kisöpörte Csónakos homlokából a hajszálait és szelíden nyomott rá még egy csókot. – Nem érdekel, hogy több mint tízórás az út, nem érdekel, ha csak egy nap az egész, amíg együtt lehetünk.

Csónakos elnyílt szemekkel nézett rá. Tudta, hogy ez az ajánlat több mint nagylelkű és teljességgel lehetetlen. Hisz hogy várhatná el a fiútól, hogy ennyit utazzon miatta? Így is alig van megtakarított pénze, ha pedig besegít az édesanyjának az építkezésbe, akkor még kevesebb lesz... Még az is megterhelő lenne számára, ha havonta egyszer hazajönne, nemhogy kéthetente! Mégis hogy fog így megélni a fiú?
– Jani... én ezt nem várom el tőled. Ez rengeteg idő és pénz... – Csónakos összeszorította a fogait és megcsóválta a fejét. – Csak miattam... nem ér annyit.
Boka elmosolyodott, majd megemelte kissé az állát, hogy a pillantásuk mélyen találkozhasson egymással. A fiú keze aztán az arcára csúszott és Csónakos akkor sem tudta volna levenni róla a szemeit, ha akarta volna. Boka fekete szemei teljesen megbabonázták.
– Nehogy azt hidd, hogy nekem te pótolható vagy – jelentette ki a fiú határozottan. – Szerinted rám ki fog vigyázni, ha te nem vagy ott? Ki fog engem mindenféle kalandokba belerángatni? Ki fog arra emlékeztetni, hogy legyek lazább és ne legyek túl szigorú másokkal és önmagammal szemben?

Boka közelebb hajolt hozzá és összeérintette a homlokukat.

– Erős akartam lenni és tartani magam előtted. Úgy jöttem el otthonról, hogy erős leszek. De látod, képtelen vagyok rá. – Boka szomorúan nevetve lehunyta a szemeit. – Szükségem van rád, Andris. Nagyon-nagyon. Nem akarok én sem elmenni, de... de meg fogjuk oldani, tudom. Ketten együtt meg tudjuk csinálni.

Ha Csónakos eddig nem szeretett volna bele ebbe a csendes, okos, komoly fiúba, akkor abban a pillanatban végérvényesen és visszafordíthatatlanul belezúgott, teljes szívével és minden porcikájával. Legszívesebben egész este csak ölelte volna őt és nem engedte volna el soha többé maga mellől. Legszívesebben felpattant volna másnap arra a hülye vonatra a Keletiben és elutazott volna vele abba a messzi-messzi idegen városba, hogy mindennap együtt lehessenek. Segített volna az édesanyjának, ha kell, beszállt volna az építkezésbe és a saját két karjával pakolta volna a téglákat, vakolta volna a falakat, meszelt volna... De nem tehette. Idős nagyapját ő sem hagyhatta magára Pesten, és a tanulmányait sem hagyhatta félbe, amikor szegény jó öreg annyi pénzt beleölt, hogy ő belőle lehessen valaki. És tudta, hogy Boka sem szeretné, ha mindent félredobna, amikor eleve ő volt az, akinek annyi mindent köszönhetett.
De be kellett látnia, hogy igaza van a fiúnak. Meg fogják oldani. Meg kell tudni oldaniuk, akármennyire is nehéz lesz. Ketten képesek lesznek rá és ezt is túl fogják vészelni, ahogy túlvészeltek már minden mást az életben.

– Szeretlek – csúszott ki a száján Csónakosnak a vallomás. Tudta, hogy túlontúl érzelgős és gyenge, de Boka mellett soha nem is kellett adnia a kemény, erős fiút, akinek egyébként mutatta magát. Ő mindig megértette őt a lelke legmélyéről. És most is, ahogy ránézett erre a fekete szemű, tisztalelkű és szép fiúra, érezte, hogy a szíve csordultig telik szeretettel és melegséggel.
– Remélem, tudod, hogy kibaszottul baromira szerelmes vagyok beléd, rózsaszín felhősen, pillangós naplementésen, szivárványokat és cukrot hányva. Amilyen nyálasan és undorítóan romantikusan csak lehet valakit szeretni.
Boka ezen hangosan elnevette magát és a boldog nevetése még inkább megdobogtatta Csónakos szívét. A fiú kacajába azonban legalább annyi melegség és meghatódottság vegyült, mint amennyit Csónakos érzett a lelkében.
– Tudom. Én is téged. Ugyanilyen cukormázzal és gyomorban repkedő rózsaszín pillangókkal, ugyanilyen őrült szerelemmel.
– Remek. Azt hiszem, hogy kijelenthetjük, hogy menthetetlenek vagyunk.

Csónakos nevetve szüntette meg ismét a távolságot kettejük között, Boka pedig boldogan és kipirult arccal hajolt bele ismét a csókjába. Ha a barátaik látták volna most, hogy mit művelnek, akkor halálra cikizték volna őket az érzelgősségük és ragaszkodásuk miatt, de hát mit lehetett tenni? Csónakosnak hét évnyi érzelmet kellett belesűrítenie egyetlen éjszakába, egyetlen pillanatba, és még annál is többet szeretett volna. Meg akarta érinteni Bokát, felfedezni minden kis érzékeny pontot a testén, a csókjaival elhalmozni, és olyan boldogságot és gyönyört okozni számára, amelyet még soha korábban nem tapasztalt meg az életben. Igazságtalanság, hogy pont az utazás előtti utolsó nap hozta felszínre a mélyen nyugvó érzelmeiket egymás iránt. De talán ez az egyetlen és legfontosabb búcsúajándék, amivel Csónakos igazán ki tudott egyezni. Boka szerelmétől több nem kellett neki. És a fiú édes, remegő csókjaiból tudta, hogy ő is ugyanígy érez iránta.

Bárcsak örökre itt lehetnénk... bárcsak...

– El kell lassan indulnunk, Andris – szólalt meg Boka halkan és szomorúan, egy örökkévalósággal később, amely mégis olyan rövidnek érződött, mintha csak pár perc telt volna el az egész estéből, mintha csak pár percig csókolóztak volna hevesen, egymás karjaiban a budai éjszakában. Pedig rég elmúlt már éjfél is, talán hajnali kettő vagy három is, de egyikük sem érzékelte különösebben az idő múlását.
Csónakos lassan bólintott, majd egy kelletlen, fájó érzéssel a mellkasában hagyta, hogy Boka kikászálódjon az öleléséből és az öléből.
Hosszú percekig aztán egyikük sem indult meg. Csak álltak és nézték a hajnali, mozdulatlan várost és mindketten próbálták emlékezetükbe vésni a különleges pillanatot, a tájat, a júniusi nyári éjszaka hűvös melegségét. Már a villamosok sem jártak, már autók is alig fordultak meg az alattuk lévő utakon, a táj pedig lenyűgözően szép volt. Csak a kettejüké volt ez a látvány, csak az övéké volt a pillanat.

Csónakos megfogta Boka kezét és játékosan elmosolyodott, ahogy a Szabadság hidat nézték mindketten.
– Van kedved lemenni a hídhoz és csinálni rajta nyálas selfie-ket, amiket aztán szétküldözgetünk a többieknek, hogy utáljanak és megtudják, hogy nélkülük ittunk egész este? Utána pedig sétálhatnánk haza a Corvin-negyed felé.
Boka felnevetett az ajánlaton és lelkesen bólintott.
– Az tökéletes lenne. – Csónakos érezte, hogy Boka jelentőségteljesen összekulcsolja az ujjaikat, majd lágyan a vállának dől. – Esetleg mehetnénk hazafelé a Pál utcán keresztül. Jó lenne még egyszer ott végigsétálni, mielőtt... – Boka nem fejezte be a mondatot, helyette csillogó, fekete szemekkel felnézett Csónakosra. – Persze csak ha van kedved – tette hozzá kissé hezitálva.
A Grund mindig érzékeny téma volt számukra, és nem sűrűn jártak arra manapság, ha nem volt muszáj. Ugyanakkor Csónakos rögtön megértette, hogy Boka miért akar most ott elsétálni, miért olyan fontos neki. Ott kezdődött el minden hét évvel ezelőtt, az ott történtek miatt lettek elválaszthatatlan barátok és váltak végül azokká az emberekké, akik most kézen fogva álldogáltak egymás mellett a Gellért-hegy tetején.
Csónakos bólintott és szeretetteljesen megszorította az ujjait.
– Menjünk a Pál utcán keresztül.

A tervnek megfelelően lesétáltak végül a Szabadság hídra, majd később végigsétáltak nemcsak a Pál utcán, de a Mária utcán is. Hangosan nevettek és bolondoztak útjuk közben, Csónakos pedig akkorát füttyentett a Pál utca sarkán épült három emeletes társasház előtt, hogy valószínűleg az egész szomszédságot felébresztette vele. De elképesztően jólesett neki.
Bokával kézen fogva és nevetve rohantak el aztán az egyik ablakon kikiabáló mérges lakó elől, és egyáltalán nem számított, hogy húszéves felnőttek – most úgy szaladtak ismét, mint a tizennégy éves csíntalan gyerekek. Csónakos néha-néha még meg is pörgette Bokát és lelkesen táncoltak a kihalt utcákban egy olyan dalra, amit csak ők ketten hallhattak a fejükben. Hangosan nevetve keringőztek lépésről lépésre, percről percre, mire nagy nehezen megérkeztek Bokáék lakásához.
A kapuban aztán még hosszan és kifulladva csókolóztak és apró semmiségeket suttogtak egymás fülébe. De nem búcsúztak igazán el, egyetlen egy szóval vagy érintéssel sem, és Csónakos tudta, hogy reggel sem fognak igazán elbúcsúzni egymástól a peronon.

Mert ez nem a búcsút jelentette egyikük számára sem, hanem valami izgalmasnak és újnak a kezdetét. Az ő kettejük boldogságának kezdetét. És talán nehéz lesz, talán tele lesz megpróbáltatásokkal és óriási kihívásokkal, de Csónakos már rég megtanulta, hogy semmi sem jön könnyen az életben. És állt elébe az újabb harcnak, az újabb kalandnak, melybe ismét ketten csöppentek bele. Mert ha Boka állt mellette, ha Bokával együtt vágtak bele, akkor kettejüknek nem létezett lehetetlen.

Ketten együtt megállíthatatlanok voltak.







Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)