A kert írta: Momo137

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
>>


Csodaország
Az éjszaka sötét köpenyként ölel körül. Nem csoda, hiszen a környék szinte összes utcalámpáját betörték. Néhol látszik néhány pislákoló fénycsík az ablakokban, legalábbis ott, ahol még nem kapcsolták le az áramot, vagy a mocsoktól ragadó függönyök túl szakadtak voltak ahhoz, hogy teljesen eltakarják a benti világot.

Az elején sokkal rendezettebb volt az egész. A friss hús még mosta a függönyöket, sőt néhol még virágot is kirakott az ablakba. Felsöpörték az utcát és köszöntek a ballonkabátos árnyaknak, akik elmentek mellettük. De egyszer minden bárányt elkap a farkas, vagy elvisz az álveszettség. A mi negyedünkben nagyon gyorsan rothad a hús. Alig telt el két-három hónap, a kezdeti lelkesedés elhalt, és az újak is beálltak Lucifer néma zsoldosaihoz. A szívósabbak még bírták néhány hétig, de aztán rajtuk is erőt vett az a nyugtalanító, türelmetlen remegés, ami itt mindenkire jellemző.

A cipőm orra beleütközött egy a kosszal vastagon borított macskaköveken hagyott törött sörösüvegbe. A szilánkok csörömpölése lövésként hasított a csendbe. Magamban sziszegve káromkodtam, majd körülnéztem. Hálás lehettem a szerencsémért. Senki sem végzett szigorúan éjszaka intézendő kétes ügyleteket.

Az utca, amibe befordultam viszonylag forgalmas volt. A még dolgozó néhány prostituált zavart pillantással köszöntött, de hamar az épp lassan begördülő kocsira terelődött a figyelmük. A szürke és karcolásokkal teli jármű ablaka lassan lehúzódott. Közelebb mentek. Gyanakodás nélkül. Igaz, aki kurvának áll nem szabad nagyon óvatos típusnak lennie. Vagy vállalod a kockázatot és kereshetsz az éhbérnek megfelelő fizetést, vagy a lassú halál. Bár, ha engem kérdeznek, aki itt él annak így is úgy is a lassú halál van kirendelve. Az egyedüli különbség az időben van. Mindegy. Ezeknek itt nincs más választása. Sok embernek nincs.

Futó pillantást vetek a hátam mögé, de túlságosan leköti őket az új kuncsaft, minthogy rám figyeljenek. Végignézve az arcukon, talán ugyanazért küzdenek, amiért én is. Egy kevéske örömért, ha már az életüket elcseszték.

Hiába, ha az álomba ringató méreg viseli a koronát!

Felgyorsítom a lépteimet és átvágok a parkon. Igyekszem nem törődni a bokrok mögött álló csuklyás alakokkal, és a padokon alvó, a szegénységtől bűzlő hajléktalanokkal.

Végre elérek egy omladozó társasházhoz. A kapu és a bejárati ajtó nyitva. Hangtalanul osonok fel a lépcsőn, miközben néhány lakásból a züllöttség százféle sikolya hallatszik. Leküzdve a zsebemet ólomként húzó üvegcsék halkan húzó erejét próbáltam előkeresni a kulcsaim. Képtelen vagyok elsőre eltalálni a kulcslyukat. Az ódon zár hála az égnek még nem olyan rozsdás, hogy ne lehessen kinyitni.

Bemegyek, be is zárom, ráadásnak pedig ráfordítom a két biztonsági zárat. A város ezen szeletében senki sem lehet elég óvatos. Ha látszana bármi is a felhőkből, fogadnék, a negyed felett fekete a vattacukor. Kár, hogy mindent eltakar a füstréteg. Ledobom a kabátom és a táskám. A szálkás deszkapadló hangosan megreccsen. Régen a fogasra akasztottam volna... Régen szebb környéken laktam. Régen még nem fontam magamnak kenderből akasztókötelet. Minden változik. Van, hogy hallgatunk a Tartarosz hívó szavára. És a lejtő aljáról már nem lehet visszamászni. Aki egyszer zuhanni kezd, az a kút mélyére zuhan.

Felvettem az ajtó előtt heverő borítékokat. Lakbér, számla, számla. Mindegyiken vörös betűk hirdetik, hogy ez az utolsó figyelmeztetés. Unottan a sarokba dobtam őket. Biztos jó társa találnak, a porral borított anatómiakönyvek mellett. Az utolsó levél felkeltette az érdeklődésem. Az egyetemtől jött.Vadul feltéptem a borítékot. A papír éles széle vékony sebet ejtett az ujjamon. Nem érdekelt összevérezem-e a papírt. A szálkás betűk ismerősek voltak. Anno a felvételem is ezekkel a csontszerű betűkkel íródott. Kirúgtak. Nem tetszhetett nekik, hogy nem járok be. Elhúzom a szám és elmormogok egy bassza meget. Szuper. Állhatok ki én is strihelni. Hacsak nem találok valami okosabbat. Megvonom a vállam. Majdcsak eszembe jut egy megoldás. Ha nem, az sem baj. Legalább vége lesz ennek a rémálomnak.

Bebotladozom a hálószobámba. Benyúlok a gyógyszeres szekrénybe. Előkeresem a fecskendőm. A tűn még ott a rászáradt vér. Egyre inkább hallom, ahogyan hív az alvilág. Suttog és nevet. Nevet rajtam szegény halandón, aki rabjává vált ennek az ősi, ám hatékony trükknek. Le lettem láncolva. Bilincsbe zárt identitás, amit egy félholt bábjátékos mozgat. Rögzítve egy tárgyhoz, és lassan már én is csak tárgy leszek. Egy porhüvely az elme nélkül. Egy lélektelen váz. Belemártom a tűt az üvegbe, és nézem, ahogy a maszatos tartály megtelik a sűrű, kavargó folyadékkal. Szúrásoktól himlős alkaromba döföm a fémet.

Megroggyan a lábam, és az ágyra dőlők. A foltos ágynemű magába fogad, és végre elnyelhet a várva várt világom. A világ, ami nem tesz különbséget király és koldus között. A világ, ami ugyanúgy elfogad aranyat és rozsdát. A világ, ami megbilincsel és mégis vágysz rá. Olyan, mint Csodaország.

Az egyetlen különbség, hogy Alizéval ellentétben, ebből a Csodaországból nincs visszaút.


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)