A kert írta: Momo137

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Szürke köd
Éjszaka van, csöndes a kórház. Lépteim majdnem egy ütemben vannak a pislákoló neonfénnyel. Olyan, mint a villogó sziréna, ami a veszélyre figyelmeztet, szinte hallom, ahogy harsog. Komolyan, szétmegy a fejem.

Gyorsabbra veszem a tempóm. Meghallom magam mögött az ismerős cipőkopogást. Egy pillanatra elképzelem a kaszást, ahogy az engem körülvevő szürke ködből kilépve magához ragad. Fekete köpenyét megszaggatta az idő, éles karmai utánam nyúlnak, és a torkomra szorulnak. Meg kellett állnom, mert rám jött a köhögés.

Az ügyeletes orvos sóhajtva megy el mellettem. Már meg sem próbál figyelmeztetni. Mindketten tudjuk, hogy én akkor is kimennék minden áldott pillanatban a friss levegőre, csak hogy utána magam köré vonjam, a sűrű, füstös köpenyem, ami miatt ide jutottam, ha ez lenne az utolsó, amit megtehetek. Biccentek a biztonsági őrnek. Lenéző a tekintete. Persze, hogy az. Szánalmas is vagyok.

Megtorpanok a folyosó végén, mert össze kell szednem magam. Nem sok erő maradt bennem. Mintha kiszívták volna az energiámat, és csak egy porszerű, zörgő füstfelhőt hagytak volna maguk után. Valamit, amit a szél is elfúj, amin megtörik a fény és az öröm, mert az egyetlen nevetés amit tudok, a tüdőmet feltépő őrült köhögés szúrós dallama.

Nagy nehezen félretolom az ajtót, majd megállok az erkélyen. Mélyet szippantok az éjszakai levegőből. Minden este elpróbálom ezt a kis rituálét. Nézem a holdat, elképzelem, hogy reflektorfény.

Régen egészen más fényben álltam. Napszerű, reményt keltő fényben. A csillogó szemek csodálatának fényében. Emlékszem, ahogy az angyali hangom betöltötte a színpadot, a nézőteret. Elvarázsolt mindenkit. Újságok főcíme közölte a nevem, s a fülemülékhez hasonlítottak. Aztán összeroppantak a gyenge madárcsontok, és megtörtek a trillák. Most már csak a hold ad rivaldafényt. Szürkét és magányos hideget. Rákulcsolja fakó ujjait a torkomra, nem enged, megfojt. Satu szorítja a mellkasomat, fulladozva felköhögök.

A vágy egyre kínzóbb, de még bírom egy kicsit. Becsukom a szemem és arcomat az ezüstös égitest felé fordítom. Tessék. Itt vagyok. Vigyél el, fojts meg, majd dobj fel, hagyj szállni a messzeségbe. Szabadíts fel. Fáradtan kinyitom a szemem. Az akaratom eltört. Csakúgy, mint én. Kettétörtek. Pont, ahogy a szél a fákat. Kiszakadtam a földből. Elszáradtam. Feldaraboltak, meghurcoltak és tűzbe dobtak. Felégették minden porcikám. Füstté tettek, édes bódító füstté. Olyanná, ami füstölőként körülleng, beszivárog a ruhádba, orrodba, a füledbe. Dallamos vágy áriát suttog, és szépen lassan a bőröd alá kúszik. Csak amikor már késő jössz rá, mennyire tönkretett. Belülről mar szét, megszúr, széttép, elfogyaszt.

Előveszem az első szál cigarettát, s egy pillanatra megállok mielőtt meggyújtanám. Megbűvölten bámulom a lángot, a remegő kis fényforrást. A kezeléstől összeaszott kezemen sárga, sebzett körömágyam érzékeny bőrét szinte égeti ez az apró fény. Pirinyó remény, de mégis minek? Csak azért, hogy felgyújtsa a máglyát, amin elégek.

Az első szívás olyan, mint a levegővétel. Épp a második szálnak állok neki, mikor érzem az ismerős érzést, ahogy a nikotin szétárad az ereimben. Szemhéjam függönyként ereszkedik felhős tekintetem elé. Újra ott vagyok a színházban. Pillanatnyi fény, majd egy szörnyű összetört nézőteret látok csupán. Sötét hamuemberek merednek rám némán, szánalommal a szemükben. Újabb testemet rázó köhögés szakítja meg az álomképemet. Előregörnyedek és sírva tűröm a fájdalmat. Még a könnyeim is égettek. Szenes, kibaszott sötét tócsák elemésztő medrei.

Megkapaszkodom a korlátban. Megkövülten bámulok a mélybe. Sablonos gondolat, de szívesen leugranék. Csak, hogy lássam tudok-e repülni. Vajon működhetnek az összetört szárnyak? Vagy újra szilánkosan hevernék valahol, azt várva vége lesz-e valaha? Lehet azt is érdektelenül viselném el.

Amikor megtudtam a betegségem hírét, még csak meg sem lepődtem. Le sem ültem. Csak álltam az onkológián, néztem az előttem elcsoszogó csontvázat, akit már az sem érdekelt, hogy letörölje a vért a hálóingéről. Vannak akik csúsznak a lejtőn, én zuhantam. Szárnyaszegett kismadár, vörös tollai kifakultak a mellkasán. Lyukat égetett oda a füst. Üres, kátrányos lyukat, ami minden egyes sóhajjal nő, és körbevesz, összeszorít, mint valami nagy, bizarr ölelés, amitől ájultan rogysz össze, de amíg csak fel tudsz ébredni keresni fogod. Minden roham, minden rohadt, fullasztó köhögés kitép belőled egy darabot. Nemcsak a tüdődből, a lelkedből is. Felköhögteti veled a boldogságot, az emlékeid, a füstbe fordult álmokat, amíg fájdalmadban el nem mosolyodsz, keserű, fanyar mosollyal, ahogy azok szoktak, akiknek már mindegy. Minden nappal közelebb kerülsz a pokol égő mélyéhez.

De nem csak az embereket mérgezi ez, hanem a városokat, országokat is. Ahol fenséges metropoliszok állnak, egyszer majd csak szmogos, köddel borított romok maradnak. Az emberiség romjai. A bolygó romjai.

Megvakított minket, mint a félelem a vadat a veszélyt jelző puskalövés után. Ledobom a kiürült dobozt a magasból. A légáramlat vitte néhány métert, majd halkan földet ért. Szemét.

Megint kezdődik. Szöveteket hasító, vad erő pusztít. Remegő lábaim alig tartanak. Hurrikán söpör rajtam végig. Üres metaforák, kifakult emlékek dacos vihara. Széttépett bensőm kiált, de nincs aki meghallja. A roham nem csillapodik, élesebbnél élesebb fájdalom hasít a tüdőmbe, már érzem is a felköhögött vér fémes, füstös ízét.

Az egyik kezemmel letörlöm a szám sarkából tüdőm segélykiáltását, majd kezemmel a benyúlok a zsebembe a

következő dobozért.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)