Erősebb a szeretetnél írta: mrsppiton

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<< >>


A június szinte észrevétlenül repült el, Hermione pedig július közepén örömmel készülődött az ausztráliai utazásra a szüleivel és Aurorával. Nyaralás előtt mindig igyekezett kicsit előre dolgozni, Lucius pedig igényelte a lányával töltött közös időt, így bűntudat nélkül túlórázhatott a Minisztériumban. Kedd este épp egy halom iratot böngészett, amikor kopogtattak az ajtaján. Meglepetten kapta fel a fejét, biztos volt benne, hogy az osztályáról már mindenki hazament.

- Szabad! – kiáltotta, mire az ajtó kinyílt, és legnagyobb meglepetésére Anthony Goldstein lépett a helyiségbe. Csodálkozva ugrott fel, hogy az érkezőhöz lépjen. – Anthony! Szervusz! Miben segíthetek? Gyere, foglalj helyet!

- Nem akarlak feltartani – mondta a férfi, az irat halom felé hunyorogva. – Elnézést, hogy ilyen későn rád törtem, de erre volt dolgom, és reméltem, hogy itt talállak. Nem is tévedtem – mosolyodott el. – Gyors leszek. Azért kereslek, mert arra gondoltam, hogy folytathatnánk a bálon megkezdett beszélgetésünket… mondjuk, egy vacsora mellett? Persze, nem kell igent mondanod, nem erőszak ez, csak gondoltam, teszek egy próbát.

Hermione az ajkába harapott. Egy pillanatra átfutott a fejében, hogy jobban örült volna, ha Anthony jogi ügyben kér segítséget tőle.

- Nem is tudom…

- Hermione, nyugi. Nem akarlak siettetni, vagy bármi rosszba belevinni – mosolyodott el a férfi. – Csak egy vacsoráról lenne szó. De, ha szeretnéd, lehet ebéd is. Fényes nappal, nyilvános helyen.

Kétségtelen, hogy jól érezte magát aznap este a férfivel… Jól, egészen addig, míg Lucius nem kavart fel mindent. De vacsorázni? Ez úgy hangzott, mint egy randevú… Eszébe jutott az, amit az édesanyja mondott neki, majd az ezt követő beszélgetés Luciusszal, a faházban. Már a nyelve hegyén volt az elutasítás, amikor hirtelen meggondolta magát.

- A vacsora jó lesz. De sajnos mostanában nem érek rá. Nem, nem lekoptatni akarlak – mondta gyorsan, észrevéve a férfi lemondó pillantását. – Nem leszek az országban. Két nap múlva elutazom Aurorával és a szüleimmel nyaralni. Jövő szerdán érkezem haza.

- Ez esetben mit szólnál a csütörtök estéhez? – Látva, hogy Hermione beleegyezett, bólintott. – Remek. Akkor jövő héten látjuk egymást – búcsúzott. Már az ajtóban állt, amikor visszafordult. – Megígérem, hogy nem lesz olyan rossz. Talán még jól is érzed majd magadat. Ha mégsem – tárta szét a karját vigyorogva a férfi –, akkor nyugodtan hurcolj a Wizengamot elé ígéretszegésért.

Hermione elnevette magát, miközben a varázsló mögött becsukódott az iroda ajtaja. Anthony könnyed volt és szórakoztató, ő pedig azt kívánta, bárcsak a jövőben jobban tudná a férfi erényeit.

***


Hermione kedvtelve nézte Aurorát, aki a tengerparton sárga ruhájában néhány méterrel előttük szaladt. Néha le-lehajolt, felszedett egy szép kagylót vagy követ, és betette azokat a zöld homokozó vödrébe. Ő és a szülei mögötte sétáltak: a július a kontinensen nem számított kifejezetten meleg évszaknak, az óceán nem volt fürdésre alkalmas, de még így is kellemes volt az idő. Grangerék háza Cairns térségében, a tengerpart mellett állt. Az épület volt a kézzel fogható emléke annak a régi háborúnak, amikor Hermione kénytelen volt módosítani a szülei memóriáját, hogy így védje meg őket. A könnyes egymásra találás után azonban Jane és Richard úgy döntöttek, megvásárolják az addig csak bérelt épületet, és az év egy részét ezután mindig ott töltötték. Aurora is élvezte a kertes ház és az óceán előnyeit, ami igazi felüdülés volt számára a londoni, apró előkerttel rendelkező otthona után, ahol az édesanyja nevelte.

Hermione jól érezte magát az elmúlt napokban, Ausztrália mindig kikapcsolta őt. Távolabb az otthoni életétől jobban át tudta gondolni az ügyeit, és bár még mindig kissé izgult az előtte álló vacsora miatt, azért némi kíváncsiságot is érzett. Gondolatai annyira kikívánkoztak belőle, hogy most látta megfelelőnek az alkalmat, hogy erről a szüleinek is beszámoljon.

- Nem örülök, hogy este hazamész – dünnyögte Richard. – Hiába próbálsz meg mindig meggyőzni minket az ellenkezőjéről, én úgy érzem, túl sokat dolgozol.

- Egyetértek apáddal – bólogatott Jane. – A Minisztériumban biztosan megértenék, ha maradnál még néhány napot –pillantott várakozásteljesen a lányára.

Hermione elmosolyodott.

- Tényleg megértenék – ismerte el. – De vár a munka. Ráadásul programom van holnap este. Anthony Goldstein elhívott vacsorázni.

Látta, ahogy a szülei jelentőségteljes pillantást váltanak egymással.

- Szóval beadtad a derekad – somolygott Jane.

- Ez az a Goldstein, akivel a bálon voltál? Anyád említette, de azt mondta, ne faggatózzak.

- Ezt nagyra értékelem, apa – nevette el magát Hermione. – Igen, ő az. De ne legyenek vérmes reményeitek, ez csak egy baráti vacsora. Anthony nagyon jó társaság, mindenről el lehet vele beszélgetni.

- Ennek örülünk – bólintott Richard. – De igazad van. Ne kapkodj el semmit, kislányom. Ismerkedj, ennek én sem vagyok ellene, de ne ugorj bele semmibe úgy, hogy… nos, nem várt következményei lehetnek.

- Na, de Richard! – pislogott a férjére felháborodottan Jane.

- Félre ne értsetek! – szabadkozott a férfi. – Aurora a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphattunk tőled. Tudod, hogy mennyire szeretem. Én csak azt mondom, hogy ezúttal adj időt magadnak. Egy párkapcsolat bonyolult dolog.

- Értettem, apa – csóválta a fejét Hermione. – Tudom, hogy a legjobbat akarod nekem, és ne aggódj, teljesen egyetértek veled. De még egyszer mondom, hogy ne képzeljetek ebbe többet annál, mint ami: egy vacsora. Ha viszont valaha is komolyra fordulna az életem valakivel, akkor ezúttal betartom a helyes sorrendet: ismerkedés, kapcsolat, esküvő, és csak azután jöhet a családalapítás.

- Tudom, kislányom. Okos fiatal hölgy vagy, megvan a magadhoz való eszed – szorította meg a vállát Richard.

- Viszont arra kérlek benneteket, hogy erről véletlenül se beszéljetek Aurora előtt. Őt nem akarom ebbe belerángatni. Ha tudnia kell valamiről, akkor majd elmagyarázom neki, de egyelőre nem tartunk itt.

A szülei egyetértően bólintottak, ő pedig a végtelen óceánt kémelte. Egészen furcsa volt belegondolnia abba, hogy másnap ilyenkor már Londonban készülődik majd, hogy együtt vacsorázzon egy férfival.

***


Hermione elégedetten pillantott végig magán a mosdó feletti tükörben. Elmosolyodott. Az egész napjára jellemző addigi szorongása nagyjából tíz perccel azután illant el, hogy Anthonyval találkozott a St James’s Park melletti étteremnél. Nem is a szó klasszikus értelmében vett étterem volt az, inkább egy elegáns, ám mégis barátságos bisztró. Látszott, hogy a férfi komolyan gondolja a kötöttségek nélküli találkozást, és Hermionénak szimpatikus volt, hogy egykori évfolyamtársa kerüli a szertartásosság minden kellemetlen formáját. Anthony könnyed volt, jó humorú és elképesztően világlátott férfi. Láthatóan érdekelte Hermione munkája, és a saját hivatásáról is szívesen mesélt. A műveltségére sem lehetett panasz, kiderült, több könyvet és tudományos folyóiratot is olvasott azok közül, amiket Hermione is előszeretettel böngészett. Nem hazudtolta meg hollóháti mivoltát, Hermione pedig úgy érezte, hogy régen folytatott ilyen érdekes, sok nevetéssel tarkított beszélgetést olyasvalakivel, aki nem a közvetlen környezetébe tartozott.

Elégedetten biccentett a tükörképe felé, és elhagyta a helyiséget. Anthony addigra már rendezte a számlát, és amikor megkérdezte tőle, hogy van-e kedve sétálni még egy kicsit, Hermione habozás nélkül mondott igent. A Viktória rakparton július lévén jó páran voltak rajtuk kívül: sétálgató párok, a kivilágított várost fotózó turisták és főiskolás, zsibongó diákcsoportok. Hermione újfent megállapította magában, hogy már egyáltalán nem bánja, hogy igent mondott a vacsorameghívásra, úgy tűnt, nem fogynak el a szavak, még most, az este vége felé közeledve is bőven volt miről beszélgetniük.

- A te szüleid mivel foglalkoznak?

- Fogorvosok – válaszolta, majd magyarázni kezdte. – Tudod, a fogakat gyógyítják, de nem mágikus módon, hanem…

- Tudom, mi az a fogorvos, Hermione – vágott a szavába vigyorogva a férfi. – Tudod, én félvér vagyok.

- Oh, tényleg! Annyira megszoktam az évek során, hogy ez bővebb magyarázatot igényel a mágusok között, hogy teljesen kiment a fejemből. Akkor te mindkét világot jól ismered. Érdekes lehetett így felnőni.

- Nem érzékeltem, hogy érdekes lenne, de most, hogy mondod, talán valóban az. Apám a Minisztériumban dolgozik, a Hop Hálózati Felügyeleten. Aznap este is őt látogattam meg, amikor meghívtalak erre az estére.

- És az édesanyád?

- Ő képviseli a családunk mugli ágát. Mérnökként dolgozik, házakat tervez.

- Hűha! – biccentett elismerően.

- Igen, sejtem, mire gondolsz – nevetett fel Anthony. – Elképesztően gyakorlatias asszony, ehhez képest egy varázslóval hozta össze a sors. Azt mesélték, apa fél év randizás után mondta el neki, hogy varázsló. Addig el sem tudta képzelni, hogyan lehet valaki ennyire elbűvölő. – Egyszerre kacagtak fel, majd Anthony folytatta. – Viszont anya fülig szerelmes volt apába, és bár meglepődött, semmi kivetnivalót nem talált a származásában. Főleg, miután megismerte a máguslét előnyeit, többek között azt, hogy vége a hosszú repülőutaknak, és a nyaralás során, a reptéren elkallódó csomagok időszakának. Hiszen miért pazarolnák erre az idejüket, ha utazhatnak zsupszkulccsal is? – tárta szét a karját a férfi.

- Igen, igen, érthető. Anyáék sem bánják, hogy ennél jóval egyszerűbb lett az életük, ha én is velük utazom. Mondjuk, ők ragaszkodnak a gyökereikhez is, például most is repülőgéppel jönnek haza majd Ausztráliából. Apa szerint fontos, hogy Aurora tájékozott gyerek legyen, ezért ő kap ebből is, abból is.

- Gondolom, Lucius Malfoy ettől nincs túlzottan elragadtatva – jegyezte meg játékosan Anthony.

Hermione felnevetett.

- Eltaláltad. Lucius már csak ilyen. Javíthatatlanul konzervatív – csóválta a fejét. – De csodálatos apja a lányunknak. A mugli világ okozta békákat pedig le kell nyelnie.

- Emlékszem, amikor hallottam, hogy összeházasodtatok. Mit ne mondjak, nagyon meglepődtem. Félre ne érts, tudom, hogy már… hogy is mondják? Áttért a jó oldalra… Mindenesetre nem tagadom, meglepett. De gondolom, ezzel nem voltam egyedül.

- Nem – ismerte el Hermione. – Ron és Harry eleinte irtózatosan kiakadtak, de végül elfogadták, mára pedig mindenki megszokta a helyzetet.

- Nos, ahogy mondani szokták, a szerelem nem ismer korlátokat. Nyilván így volt ez veletek is.

Hermione zavartan hallgatott. Nem igazán tudta, mit mondhatna.

- Nem hiszem, hogy szívesen vennéd, ha ma este Luciusról beszélgetnénk – bökte ki végül. – Kissé furcsán érezném magam ettől…

- Ugyan! Engem tényleg érdekel az életed. Persze, ha nem akarsz beszélni róla, akkor nem erőltetem – tette hozzá tapintatosan.

Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg. Végül Hermione törte meg a csendet. Végtére is, az este szép, a séta élvezetes, a hangulata pedig igencsak jó volt, és nem csak az étkezés során elfogyasztott két pohár bornak köszönhetően.

- Kissé bonyolult a mi történetünk – köszörülte meg a torkát. – Illetve, a kissé igazából enyhe kifejezés. Akkoriban kerültünk közelebb egymáshoz, amikor Voldemort lélekdarabjait kerestük. És, hát… egyszer elgyengültünk. Így lett Aurora.

- De összeházasodtatok…

- Csak azért, hogy Aurora az apja nevét kaphassa. Mint bizonyára tudod, egy évvel később el is váltunk. De azóta is jóban vagyunk. Nincs okunk neheztelni egymásra, hiszen nem is éltünk soha a klasszikus értelemben vett házasságban. Inkább jó partnereknek mondanám magunkat, számíthatunk egymásra, és Aurora érdekeit tartjuk szem előtt. Ennyi, és nem több – fejezte be Hermione.

Most, hogy kimondta, tudatosult benne, hogy valóban ennyiről van csupán szó. Évek óta tudta ezt, de még sosem fogalmazta meg ennyire egyértelműen magában, ki pedig soha nem mondta.

- Mindenesetre – pillantott rá a férfi – megnyugtató számomra, hogy nem áll mögötted egy féltékeny volt férj.

- Igen – nevetett zavartan Hermione. – Ő csak simán egy volt férj. Féltékenység nélkül.

- Az jó – bólogatott komolyan Anthony. – Én is így vagyok Mandyvel. – Hermione kérdő pillantására magyarázatba fogott. – Amanda Brocklehurst.

- Oh! Az évfolyamtársunk volt, ugye? Az a sötét hajú, magas lány. Hollóhátas volt, jól emlékszem?

- Igen. Két éve ért véget a kapcsolatunk. De nem váltunk el haragban, vagy ilyesmi. Egyszerűen túl fiatalon jöttünk össze, és kinőttük egymást az évek során. Mandy kapott egy ösztöndíjat Lipcsében, tudod, ő is a gyógyítás területén helyezkedett el. Én pedig akkor kezdtem el egy továbbképzést Dániában, szóval meglehetősen elfoglaltak voltunk. Felmerült, hogy élhetnénk távkapcsolatban, de addigra már barátsággá szelídült a kapcsolatunk, így nem láttuk értelmét. Azóta hazajött, ő is a Mungóban dolgozik. Mondhatni, barátok maradtunk, néha megiszunk egy kávét a büfében, és elbeszélgetünk az életünk alakulásáról.

- Mi is így vagyunk Ronnal – bólogatott megértően Hermione. – Hamar rájöttünk, hogy barátként jobban működünk együtt, ma pedig már olyan, mintha a testvérem lenne.

- Pedig emlékszem, hogy a roxforti csata után egy évig tőletek volt hangos minden pletykalap – nevetett Anthony. – Arany Trióból Álomduó… Valami ilyesmi nevet kaptatok, jól emlékszem?

- Igen – csóválta a fejét nevetve Hermione. – Egyetlen egyszer nyilatkoztunk, amikor megerősítettük a kapcsolatunkat, ehhez képest utána nem voltak képesek leszállni rólunk. Mrs. Weasley egyszer sóbálvány átkot szórt az egyik fotósra, aki beszökött a kertjébe, hogy lefotózzon minket – idézte fel. – Mondanom sem kell, hogy utána nem próbálkozott senki ilyen ostobasággal.

Ismét egyszerre nevették el magukat, majd szótlanul sétáltak tovább, a kivilágított várost figyelve. Hermione meglepve tapasztalta, hogy egyáltalán nem érzi kellemetlenül magát. Anthonyval nem volt kínos a hallgatás sem. Végül a férfi törte meg a csendet.

- Elsétáljunk az óriáskerékhez? Ha fel szeretnél ülni rá, a vendégem vagy. – Hermione arckifejezését látva elvigyorodott. – Csak vicceltem. Emlékszem, hogy tériszonyod van. Emlékeim szerint az egyetlen óra, amin nem szerepeltél túl jól, az a repülés volt.

- Szegény Madam Hooch a lelkét is kikiabálta miattam, de egyszerűen képtelen voltam megülni a seprűt – bólogatott bűntudatos mosollyal Hermione. – Szerencse, hogy csak elsőben volt kötelező az az óra. Bezzeg Aurora imádja a magasságot. Apáékat mindig ráveszi, hogy üljenek fel az óriáskerékre, és azt hiszem, a repülés iránti vágyát sem tőlem örökölte. Az apja vett neki egy játékseprűt, és ha nála van, úgy kell lekönyörögni róla.

- Édes kislány lehet. Ahogy beszélsz róla, látszik, mennyire imádod.

- Tényleg az. Mármint félre ne érts, ez nem afféle elvakult anyai beszéd. Valóban nagyon jó gyerek, és okos is. Igaz, megvannak a magunk harcai, de összességében szerencsém van vele. No, meg a szüleimmel is, hogy helyettem elviszik arra a borzasztóságra – intett a kezével az óriáskerék felé.

- Ha ennyire érdekli a kviddics, elhozhatnád egyszer egy meccsre. Bérletem van a Dallycastle-i Denevérek meccseire. Persze, idén sem ők lesznek a kupagyőztesek, de ez van, amikor az ember elvakult drukker… Ha van kedved, hozd el egyszer Aurorát. Kétszemélyes a bérletem, Michael Cornerrel szoktam menni, de egy kihagyást még ő is elvisel. Aurora pedig még kicsi, ülhetne az öledben, vagy kérhetnénk pótszéket.

Amennyire nem zavarta a hallgatás, ezeket a szavakat hallva Hermione meglehetősen kényelmetlenül kezdte érezni magát.

- Köszönöm, de… Meglátjuk, jó? – mosolyodott el kényszeredetten.

- Persze, nem akartam tolakodó lenni! – sietett leszögezni Anthony.

Hermione az este történtek fényében úgy érezte, beszélhet őszintén a férfivel.

- Nem erről van szó! Nagyon kedves tőled, csak… Nem szeretném Aurorát semmibe belerángatni, ami nem biztos, és amit esetleg félreérthet. Tudod, úgy állapodtunk meg Luciusszal, hogy csak akkor mutatunk be neki akárkit is, ha a dolog komoly… – Elvörösödött, amikor felfogta a szavai jelentését. Kapkodva folytatta. – Jaj, nem úgy értettem, mintha te és én… Hiszen ez csak egy vacsora volt… De nem szeretném őt összezavarni.

- Nyugalom, Hermione, ne ess kétségbe! – csóválta a fejét mosolyogva Anthony, miközben megállt, és maga felé fordította Hermionét. – Mint mondtam, ez csak egy baráti este. Viszont, én lennék a legboldogabb, ha esetleg idővel úgy alakulna, hogy nevezhetjük az efféle tevékenységeinket, mondjuk… randevúnak? – Cinkos hunyorgással figyelte Hermione reakcióját, aki érezte, hogy újfent elpirul.

Anthony kedves volt, ő pedig régen érezte ilyen könnyednek magát egy viszonylag idegen ember társaságában. Miközben kissé bizonytalanul bólintott, arra gondolt, hogy végtére is semmit nem veszíthet azzal, ha elkezd találkozgatni egy olyan férfivel, akivel ennyire jól érzi magát.

***


- Na, mi volt a cuki kis nem-randitokon tegnap este? – kérdezte Ginny, miközben Harry átadott neki egy teával teli bögrét, majd a többiekhez lépett, hogy mézbort töltsön a kiürült poharukba.

Péntek este volt, Hermione, Harry, Ron és Ginny pedig megejtették a régóta esedékes, vacsorával egybekötött baráti borozást. Igaz, a vacsora nem volt túl nyugodt, James ugyanis rávette Albust, hogy a felnőttek számára legidegesítőbb játékot játsszák: bármit mondtak Harryék, ők megismételték a szavaikat. A gyerekeket végül Harry parancsolta ágyba, és a felnőttek végre kényelmesen elnyúlhattak a Potter család nappalijában álló puha karosszékekben.

A vörös hajú nő szavai nyomán Hermione elkínzott arccal emelte égnek a tekintetét, miközben Ron és Harry csodálkozva néztek rá.

- Mi a fene? – kérdezte Ron. – Nem is mondtad, hogy randizol.

- Mert nem is randizok – vágta rá Hermione, és a barátnőjéhez fordult. – Ginny, szerintem a hormonok galád játékának estél áldozatául – csóválta meg a fejét. – Túlmisztifikálod ezt az egész ügyet.

- Mit csináljak, ha egyszer hat hónapos terhes vagyok, és ki vagyok éhezve egy kis romantikára? – fintorodott el Ginny. – Másrészről pedig a legjobb barátnőm vagy, és hatalmas örömmel hallom, hogy hét év után végre egy normális pasival randizol. Az a szerencsétlen Giles Humpoletz nagyon kedves fickó volt, de egy balfék is. Ne nézz rám így! Te is így gondoltad, nem véletlenül ráztad le két találkozás után. Ez a fickó viszont megugrotta ezt a lécet, mert ha jól sejtem, őt nem fogod ejteni egyhamar.

Giles Humpoletz az Értelmes Lény tagozat egyik kevésbé értelmes munkatársa volt, aki másfél évvel azelőtt tett néhány meddő kísérletet arra, hogy bebizonyítsa Hermionénak az ellenkezőjét. A két kínkeserves randevú azonban annyira kellemetlenül sikerült – Giles fejére egy ízben rárepült egy galamb, amitől a férfi ijedtében hasra vágódott –, hogy Hermione kedve jó időre elment a randevúzgatástól.

- Az a pasi egy kész pancser volt – nevetett fel horkantva Ron, mire Hermione sem tudott elrejteni egy apró mosolyt. – És most ki a szerencsés? Azt ne mondd, hogy az öreg Malfoy újra meghódított…!

- Egyáltalán nem öreg! – torkolta le Hermione. – Bátran felvehetné a versenyt némely korunkbelivel!

- Hátrább az agarakkal! – csitította Harry. – Nyugi, tudod, hogy Ron nem úgy gondolta…

- Tudod, hogy pontosan úgy gondoltam – morogta a vörös hajú férfi. – De nyilvánvalóan Aurorának is az lenne a legjobb, ha…

- Álljatok le, fiúk! – ellenkezett Hermione. – Természetesen nem Luciusról van szó. Anthony Goldsteinnel vacsoráztam. De nem randi volt – vetett mérges pillantást Ginnyre.

Harrynek és Ronnak leesett az álla.

- Ez nem semmi, Hermione! – füttyentett elismerően Ron. – Goldsteint még én is bírtam. Bár elég okoska volt, de rendes fickó. A bálon is egész jó fejnek tűnt.

- Tényleg az – bólogatott a fiatal nő. – Gyógyító a Mungóban, és annyira művelt és vicces. Egy hangulatos étteremben vacsoráztunk, aztán még legalább egy órán át sétáltunk a belvárosban. Jól éreztem magamat – tette hozzá diplomatikusan.

Ginny felvont szemöldökkel nézett rá.

- Bővebben? Na, ne kéresd magad, mesélj!

Hermione dióhéjban beszámolt az előző estéről, és arról, hogy Anthony azt mondta, szívesen találkozik vele. Mire befejezte a mondandóját, a barátai egyöntetűen mosolyodtak el.

- Meg ne sértődj, de ez nem pontosan úgy hangzik, mint egy nem randi – vigyorgott a barátnőjére Harry. – Még akár jól is elsülhet. Én örülnék neki…

- Én is – helyeselt Ron. – Évek óta egyedül vagy, ez már nem normális. Nem hittem volna, hogy ezt valaha én mondom majd neked, de ideje volt már – dörmögte magán is meglepődve a fiatal férfi, majd belekortyolt az italába.

- Jó pár év kellett, de végre benőtt a bátyám feje lágya – élcelődött nevetve Ginny. – Na, és mi lesz? Elhívtad Aurora szülinapi zsúrjára?

- Dehogy! Nem szeretném Aurorát belerángatni ebbe. Komolyan mondtam, hogy egyelőre csak találkozgatunk. Aztán ki tudja? Lehet, hogy nem is mondott igazat, és nem akar többé látni engem. Az sem baj – vonta meg a vállát, miközben szemügyre vette a mellette levő asztalkán álló, keménypapírból készült, kissé formátlan, aranyporral beszórt cikeszt. – De aranyos! Ezt a fiúk csinálták?

- Jamestől kaptam tavaly karácsonyra. De ne terelj, Hermione! – szólt rá Ginny. – Biztos lehetsz benne, hogy Anthony még keresni fog. Láthatóan nagyon kedvel téged.

- Meglátjuk.

- Na, és mit szól mindehhez Malf… akarom mondani, Lucius? – kérdezte Harry.

- Mit szólna? Nyilván semmit. Nem tudja, hogy találkoztunk. Tudtommal nem vagyok köteles neki beszámolni az életem minden egyes momentumáról. Jó, a bálon nyilván látott bennünket. Volt is egy kisebb vitánk. Ám, végül megbeszéltük, hogy Aurora érdekeit tartjuk szem előtt, és ahogy ő sem, úgy én sem zavarom össze a gyereket. Nem hinném, hogy túlzottan érdekelné ez az ügy…

Ginny, Ron és Harry sokatmondó pillantást váltottak. Ez Hermione figyelmét sem kerülte el. Kérdőn nézett a barátaira, jóllehet, sejtette, hogy nem kellene feszegetnie az összenézés jelentőségét.

- Hát, nem is tudom, Hermione… – kezdett bele fészkelődve Ron. – Nem vagyok egy nagy szerelmi tanácsadó, de szerintem… hát… Érdekes…

- Ron azt akarja mondani – fojtotta a bátyjába a szót Ginny –, hogy mi igazából azt hittük, hogy te és Lucius egyszer újra egymásra találtok.

Hermione prüszkölve nyelte félre a bort. Harry odasietett, és előzékenyen megveregette barátnője hátát, és egy pohár vizet varázsolt elő, amit a köhögéstől könnyező Hermione nem sokkal később kis kortyokban elfogyasztott. A közjáték végeztével a fejét rázva meredt a barátaira olyan arckifejezéssel, amit McGalagony professzor is megirigyelt volna. Harry és Ron fájdalmas pillantást váltottak, sejtették, mi következik.

- Hogy lehet… khm… ilyen… – Újból köhintett. –… ilyen szamárságot kitalálni?

- Ugyan, Hermione. Ha belegondolsz, annyira nem nagy hülyeség. Gyerünk, ne csak én vigyem el a balhét! – ripakodott Ginny a bátyjára és a férjére. Harry elkínzott arccal reagált.

- Jó, tényleg így gondoljuk… gondoltuk. Annyira jól megvagytok egymással. Közös nyaralások, utazások, együtt töltött ünnepek… Benne vagy az üzleti dolgaiban is, és olyan jól megértitek egymást, hogy… hát, ezt hittük – fejezte be sután Harry.

Ezt hallva Hermionénak újabb korty borra volt szüksége.

- Persze, hogy jól megvagyunk, ő Aurora apja. Mégsem utálhatjuk egymást.

- De ez túlmutat az úgynevezett jól meglevésen – folytatta Harry. – Ti egy csomószor akkor is együtt voltatok az elmúlt években, amikor nem Auroráról volt szó. És az elvált emberek nem szoktak ennyire jóban lenni egymással.

- Igen! – helyeselt Ron, aki most már bátrabban bekapcsolódott a beszélgetésbe, látva, hogy Hermione kevésbé felpaprikázott. – Ott van például Terry Boot. Ő és Darlene Fawcett három éve váltak el, és hiába van gyerekük, koránt sem ilyen rózsás a viszonyuk. Higgyétek el, tudom, mert Demelza egyik legjobb barátnője Darlene, szóval hallottam ezt-azt az elmúlt hónapokban…

- Az más – legyintett Hermione. – Mindent kapcsolat más és más. Luciusszal csak… barátok vagyunk. No, nem úgy, mint veletek! – sietett leszögezni. – Túlzás lenne ezt állítani, de tény, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában.

- Akárhogy is – állt fel Harry, hogy kinyissa a kertbe nyíló ajtót, és beengedje a macskát –, mi ezt gondoltuk. Remélem, nem bántottunk meg vele. Mindenesetre örülök, örülünk neki, hogy Goldsteinnel jól alakulnak a dolgaitok. De nem feszegetjük a témát, nyugi. Jut eszembe! Képzeljétek, Remus mesélte, hogy…

Hermione töprengve hallgatta Harryt, de nem igazán fogta fel, miről beszél a barátja. Luciusra gondolt és arra, amit a barátai az imént mondtak neki. Kissé elfacsarodott a szíve… Nehezére esett bevallania saját magának, de az elmúlt években, ha nem is kimondva, és csak nagyon halványan, ő is valami effélét képzelt Luciusról és saját magáról. A felismerés mellbe vágta, és azon gondolkodott, ez vajon mennyire nyomja majd rá a bélyegét a továbblépésre tett kísérletére. Elmélkedése közepette észre sem vette, hogy nem ő az egyetlen ember a szobában, aki nem figyel Harry szavaira: Ginny elgondolkodva nézte őt.

***


Az augusztus vidám, napsütéses idővel köszöntött be Angliába, és Hermionénak igazán nem lehetett oka a panaszra. Látszólag minden rendben volt körülötte: Anthonyval a vacsora óta kétszer találkoztak, egyszer művész moziba mentek, ahol egy alkimista életéről szóló filmet néztek meg. Ez üdítően újszerű program volt a fiatal nő életében, miután évek óta nem volt része efféle, teljes mértékben mugli szórakozásban. A film után kebabot vettek egy utcai árusnál, amit - minden udvariaskodást mellőzve - az utcán sétálva fogyasztottak el. Az egész annyira fesztelen és vidám volt, hogy Hermione örömmel mondott igent egy újabb találkozásra, amit egy szombat délelőtt ütöttek nyélbe. Aurora az édesapjánál volt, ők ketten pedig egy kiállítást tekintettek meg a Nemzeti Galériában. Anthony egyik alkalommal sem volt rámenős, de apró utalásokat tett arra, mennyire jól érzi magát Hermione társaságában.

Ezzel ő sem volt másként, a Harryékkel folytatott beszélgetés és a magában tett felismerés óta azonban egyre többször kapta azon magát, hogy akaratlanul is összehasonlítja a fiatal férfit Luciusszal.

A munkája,az Aurora körüli teendők és egyéb elfoglaltságai mellett azonban igyekezett kordában tartani a gondolatait, és megpróbálta csak egyszerűen élvezni a jelenlegi helyzetet.

Luciusszal az utóbbi hetekben nem sokat voltak kettesben: a férfi néhány napra Franciaországba utazott Dracóhoz és Astoriához, ezen kívül pedig csak akkor találkoztak, amikor Aurorát adták át egymásnak, illetve egyszer üzleti ügyben, és egy másik alkalommal, amikor megvásárolták Aurora születésnapi ajándékait. Hermione minden alkalommal igyekezett gyakorlatias és kimért lenni, és utólag úgy érezte, ez sikerült is neki.

A boltban gondosan becsomagoltatott könyvek és játékok Luciusnál várták, hogy a kislány kibontsa őket. A születésnapja reggelén vidáman ugrált be a konyhába, ahol Hermione nagy gonddal készítette a születésnapi reggelit: palacsintát juharsziruppal és mogyorókrémmel.

- Boldog születésnapot, kicsim! – ölelte át Hermione a kislányát, aki boldogan szaladt anyja karjaiba. – Gyere, épp időben érkeztél, kész is van a reggeli! – intett a megterített asztal felé.

- Ez az, palacsinta! A kedvencem! – sikkantott Aurora, miközben anyja megpakolta a tányérját.

Boldogan vetette rá magát a finomságra, Hermione pedig mosolyogva nézte őt. Elérzékenyülve állapította meg magában, hogy Aurora mennyire megnőtt. Pedig – emlékezett vissza – mintha tegnap lett volna, hogy egy hosszúra nyúlt éjszakai vajúdás után végre a kezében tarthatta a gyermekét.

- Óvatosan egyél, meg ne égesd a szádat! – intette türelemre a kislányt.

- Mikor megyünk az apuhoz? – érdeklődött Aurora.

- Háromkor hoppanálunk édesapádhoz. De addig még nagyon sok dolgunk van, ezért ne aggódj, hamar eltelik majd az idő – tette hozzá, látva lánya türelmetlenségét. – Meg kell mosni a hajadat, kiválasztani az ünneplő ruhádat, és ha jól emlékszem, be akartad fejezni azt a színezőt is, ami miatt tegnap alig lehetett téged ágyba parancsolni.

- Ez igaz – bólintott nagy komolyan Aurora, és folytatta az evést.

***


Pontban három órakor a wiltshire-i kúria elé hoppanáltak. Lobby engedte be őket, Aurora pedig rögtön elszaladt a szalon felé. Hermione követte, a helyiségben pedig megpillantotta az anyját, aki épp a konyha irányából érkezett a szalonba.

- Nagyiii! – szaladt oda Janehez Aurora, és megölelte az asszonyt.

- Isten éltessen sokáig, drágám! – adott puszit a kislány arcára Jane, majd hasonlóképpen tett a lányával is. – És téged is. Ilyenkor az anyákat hajlamosak vagyunk elfelejteni, pedig nagy szereped van abban, hogy megszületett az unokám – simogatta meg Hermione arcát. – Letettem a süteményt, amit hoztam, és komolyan mondom, épp csak egy pillanatra mentem le, de Velda, a konyhai manó olyan érdekes varázslatokkal készítette az ételt, hogy jó pár percre ott ragadtam – nevette el magát.

- Lenyűgöző lények a manók, ehhez kétség sem fér. Így már érted, miért viselem a szívemen a sorsukat. Apa hol van? – nézett körbe az üres helyiségben Hermione.

- A könyvtárszobába mentek Luciusszal. Tudod, milyen érdekes a viszonyuk – halkította le a hangját, hogy Aurora ne hallja. – Azt hiszem, mindkettőjüknek szüksége van egy pohár italra ahhoz, hogy fesztelenebbül tudjanak társalogni egymással.

- Ez igaz – biccentett egyetértően Hermione. – Köszönök nekik. Aurora, gyere!

- Mindjárt, csak meg akarom mutatni a nagyinak a játékseprűmet.

Hermione megadó mosollyal bólintott, és hagyta, hogy a lánya kivezesse Jane-t a kertbe. Ő maga a könyvtárszobába ment, aminek ajtaja résnyire nyitva volt. A helyiségben Richard és Lucius álltak, kezükben egy-egy pohár whiskyvel, és kissé tartózkodóan társalogtak egymással. Megmosolyogta a helyzetet mielőtt belépett volna. Jó pár évbe beletelt, míg a két férfi elfogadta a másikat. Közös érdeklődésük három részből, a módjával fogyasztott, minőségi italokból, az opera iránti szenvedélyükből, illetve Aurorából állt, ezen szűk mezsgyén haladva pedig az évek során sikerült néhány udvarias, már-már élvezetes beszélgetést folytatniuk – jóllehet, ezt a világért sem ismerte volna be egyikük sem.

Hermione megkopogtatta az ajtót, és besétált a helyiségbe.

- Kislányom! – köszöntötte az apja, miközben a lánya megpuszilta őt, és mosolyogva biccentett Lucius felé. – Lucius éppen azt mesélte, hogy te is elutazol vele és Aurorával Toszkánába.

- Beszéltünk róla, az igaz – bólintott zavartan Hermione. – De még képlékeny a dolog. Tavaly megbeszéltük, hogy az lesz az utolsó közös nyaralásunk.

- A minap, a játékboltban pedig azt mondtad, hogy idén még elutazol velünk – emlékeztette Lucius.

- Igen, de… Jól van, lehet róla szó, viszont…

Ebben a pillanatban Draco lépett a helyiségbe. Miközben kézfogással köszöntötte Richardot, Lucius közel hajolt Hermionéhoz.

- Majd még megbeszéljük – suttogta a fülébe. A lehelete csiklandozta Hermione arcát, amitől a fiatal nő gyomra bukfencezett egyet, de nem maradt ideje ezen töprengeni, mert Draco ekkor odalépett hozzájuk, hogy őket is üdvözölje.

- Hol hagytad a menyemet? – kérdezte a fia felé fordulva Lucius.

- Kint van a kertben Auroráékkal. A húgom nagyon ügyesen repül. Nem tőled örökölte, Granger – vigyorgott élcelődve egykori évfolyamtársára.

- De nem is tőled – vágott vissza csipkelődve Hermione. Tudta, hogy Draco szavaiban már nincs rosszindulat: az évek során elfogadható viszony alakult ki közöttük, aminek élvezetes részét képezte a megszokott piszkálódás is, amit egyikük sem vett igazán komolyan.

- Ó, igen, Hermione híresen tériszonyos – bólogatott Richard. – Emlékszem, elsőéves volt az iskolában, amikor az egyik levelében három oldalon át taglalta, mennyire rosszul megy neki a repülésóra. Hiába, mindig nehezen viselte, ha valamiben nem lehetett a legjobb.

- Ez enyhe kifejezés, Richard – helyesbített Draco. – Emlékeim szerint Hermione el sem jutott a gyakorlati repülés tanulásáig, mert képtelen volt megülni a seprűt. Madam Hooch végül megelégelte a bénázását, és Longbottommal meg Millicent Bulstrode-dal a seprűk karbantartását kapták feladatul, míg mi repültünk. Év végi vizsga helyett pedig házi dolgozatot kellett írniuk a kviddics történelméről. Javíts ki, ha tévedek – hunyorgott a lányra.

- Nem tagadom, így volt. Hat tekercses házi dolgozatot írtam… Kár, hogy szerintem Madam Hooch el sem olvasta, pedig komoly szakirodalmat tanulmányoztam végig miatta…

- Aminek kiválóságát a kvalitásaid ismeretében egyikünk sem vonja kétségbe – zárta le a vitát Lucius. Beszéd közben egy pillanatra megrándult a szája sarka, majd széles mozdulatot tett az ajtó felé. – Hamarosan megérkeznek a vendégek. Talán fáradjunk ki a kertbe.

A kúriába lassan szállingózni kezdtek a meghívottak, négy órára pedig teljes lett a létszám: Dracóékon és Hermione szülein kívül ott volt Harry, Ginny és a fiaik, a teljes Weasley família a kis Victoire-ral, Tonks és Lupin a gyerekeikkel, Teddyvel és Sallyvel, valamint Ted Tonks és a felesége, Andromeda. Az asszony az elmúlt években elásta a csatabárdot gyerekkori barátjából lett egykori sógorával: szemet hunyt Lucius régi, sötét tettei fölött, a férfi pedig cserébe magához képest meglepően szívélyesen viselkedett az asszony férjével és unokáival.

A manók rendíthetetlenül hordták ki a finomságokat, köztük Jane és Molly süteményeit, valamint színes, unikornis mintájú apró tortácskákat, húsokat, salátákat, tökleves kancsókat és a felnőtteknek finomabbnál finomabb frissítőket.

Hermione magában elismeréssel adózott Lucius előtt, aki kiváló dekoratőröket bérelt fel: a kert gyönyörűen fel volt díszítve, és a mágikus ugrálóvár, valamint az egyéb, gyerekeknek való játékok sem hiányoztak. Láthatóan mindenki jól szórakozott, a felnőttek egymással beszélgettek, és Lucius egyetlen arcrándulással sem adta jelét annak, hogy ne érezné kellemesen magát. Kétségkívül nagy út vezetett idáig: Hermione évekkel azelőtt el sem tudta volna képzelni, hogy a férfi élcelődő megjegyzések nélkül képes az ő szeretteinek társaságában időzni.

Minden nyugodt volt, az ég tiszta volt, az idő napsütéses, és Hermione elképesztő boldogságot és nyugalmat érzett. Ha valaki évekkel azelőtt, a Mafoy kúriában történő első látogatásakor, Bellatrix kínzásai közepette azt mondja neki, hogy egyszer derűvel, mi több, szeretettel gondol majd erre az épületre, biztosan beutalta volna az illetőt a Szent Mungó elmeosztályára. Aurora létezése azonban beragyogta a nagy múltú kúriát, és ő hirtelen úgy érezte, mindene megvan, amire csak valaha vágyhatott.

Gondolataiból Andromeda zökkentette ki.

- Látom, nagyon boldog vagy – lépett oda mosolyogva Hermionéhoz. A fiatal nő bólintott. – Nem győzöm elégszer hangsúlyozni neked, mennyire megváltoztattad Luciust. Nem hittem volna, hogy valaha ilyen ember válik belőle. Persze, megvannak a rigolyái, de mindent összevetve nagyon örömteli a változás. – Fejével Lucius felé intett, aki épp Dracóval és Tonksszal beszélgetett.

- Igen, Aurora tényleg sokat formált rajta.

- Szerintem nem csak Aurora. Hanem ti ketten Aurorával – jegyezte meg egy sokatmondó pillantás kíséretében az asszony. – Próbálja leplezni, de mindig ellágyul a hangja, amikor rólad beszél…

- Nos, én is nagyon… öhm… kedvelem őt – motyogta Hermione, nem számítva efféle vallomásra.

- Látom – mosolygott rendíthetetlenül Andromeda.

Ginny lépett oda hozzájuk.

- Jó a buli – vigyorgott. – A gyerekek nagyon élvezik ezt az ugrálóvárat vagy micsodát. Teddy és James talán túlzottan is… Jaj! – kiáltott fel elgyötört arccal, látva, hogy az említettek egymást taposva próbálnak felmászni a légvár egyik tornyára.

- Hagyd csak, majd én intézem – mondta Ginnynek Andromeda, és meglepő fürgeséggel sietett az unokája és James felé, a nevüket kiabálva.

- Huh, jó fej ez az Andromeda. Tonks biztos csak legyintett volna, ha látja – nevetett Ginny a barátnőjére. – Viszont van egy rossz hírem. – Hermione kérdő pillantására folytatta. – Véletlenül láttam, hogy Fred és George ismét hoztak pár tűzijátékot és csillagszórót. Szerintem az este fénypontjaként tervezik fellőni azokat… Annak ellenére, vagy épp azért, mert látták, hogy Lucius tavaly nem igazán örült nekik…

- Annyi baj legyen – csóválta meg a fejét Hermione. – Ez most Aurora napja, és ő múlt évben kifejezetten imádta. Azóta is felemlegeti.

Beszélgetésüket Lucius mágikusan felerősített hangja szakította félbe.

- Egy kis figyelmet kérek! – zengte a férfi. – Itt az ideje, hogy hivatalosan is felköszöntsük a lányunkat! Aurora, gyere, eljött torta ideje!

A kislány izgatottan szaladt az apjához, és a többi gyerek is a felnőttek köré gyűlt. A kertbe nyíló ajtóban egy óriási színes torta jelent meg, ami mögül ki sem látszódott Lobby, aki óvatosan maga előtt lebegtette a gyertyákkal borított édességet. A manó az egyik asztal felé kormányozta a tortát, miközben Hermione odasietett Luciushoz, aki az ölébe vette Aurorát. Az éljenzés közepette a kislány elfújta a gyertyákat, majd mindenki átadta neki az ajándékát. Aurora izgatottan vetette rá magát a csomagokra, és egyáltalán nem bánta, hogy Molly sápítozásai ellenére James, Albus, majd példájukat látva a többi gyerek is besegített neki.

Ginny jóslata beigazolódott. Sötétedéskor Fred és George egyszerre rikkantották el magukat, és mielőtt Lucius tiltakozhatott volna, a pálcájukkal tucatnyi mágikus tűzijátékot és csillagszórót eresztettek a magasba.

A férfi elkínzott arccal meredt a fényparádéra, amit Aurora és a gyerekek vidám kurjantásokkal fogadtak. Hermione akaratlanul is elnevette magát, gyorsan kerített egy-egy pohár vajsört, és félrevonta a férfit.

- Bírd ki, kérlek – suttogta mosolyogva. – Nézd, hogy örül – intett a fejével a lányuk felé.

- Túl engedékeny vagyok – morogta Lucius, ám nem tűnt igazán haragosnak. – Dracóval nem voltam ilyen lágyszívű.

- Változnak az idők.

- Apropó, változó idők. Sikerült döntést hoznod a nyaralást illetően?

Hermione legszívesebben nemmel és aztán egy újabb elutasítással válaszolt volna, ám a vajsör, a jó hangulat és Aurora boldogsága egészen más szavakra sarkallta.

- Persze. Eljövök veletek, ha… ha nem zavarok.

Lucius felvonta a szemöldökét.

- Nem emlékszem, hogy az elmúlt években bármikor is ezt éreztettem volna veled. Mindig kellemesen töltöttük el a pihenésre szánt időt.

Hermionénak nem maradt ideje válaszolni, mert ekkor Luna lépett oda hozzájuk, aki bonyolult magyarázatba kezdett bizonyos krapli nevű – Hermione szerint nem létező – lényekről, akik véleménye szerint napnyugtakor, tűzijáték hatására bújhatnak elő természetes élőhelyükből, a bokrok takarásaiból. Lucius arckifejezését látva beleprüszkölt az italába, és megpróbált szkeptikusan érdeklődő arcot vágni.

A vendégek nyolc óra körül kezdtek elbúcsúzni, Mr. Weasley pedig előzékenyen felajánlotta a Granger házaspárnak, hogy hazahoppanál velük.

Kilenc órára Aurora már az emeleti szobájának ágyában feküdt. Lucius és Hermione együtt fektették le a kimerült kislányt, aki percek alatt elaludt.

Mire visszatértek a szalonba, a manók már eltüntették a zsúr összes kellékét. Hermione hálásan fogadott el egy pohár mézbort Luciustól, ám hirtelen zavarban érezte magát, ahogy ott álltak a helyiségben. A férfi kétségtelenül átható pillantással szemlélte őt, ő pedig zavarában egy húzásra kiitta az ital felét.

- Jó kis este volt. Köszönöm neked – motyogta.

- Én köszönöm – mondta halkan Lucius.

Hermione felkapta a fejét.

- Mit? Nem is csináltam semm…

- Aurorát – szakította félbe rekedtes hangon Lucius. – Talán nem mondom elégszer, de nagyon hálás vagyok neked érte.

Hermione lesütötte a szemét, és hirtelen úgy érezte magát, mint egy bakfis. Zavarban volt a hirtelen rájuk szakadó magánytól, jóllehet, az elmúlt években számos alkalommal voltak kettesben. A bor azonban kissé eltompította az érzékeit, és Lucius közel volt, vészesen közel… Mielőtt bármit is mondhatott volna, a férfi a derekára tette a szabad kezét, egy tőle szokatlanul határozatlan mozdulattal közelebb vonta magához Hermionét, és egy csókot hintett az orcájára.

A gesztus áramütésként érte a fiatal nőt: kipirult arccal, rémülten nézett fel a férfire, aki állta a tekintetét, mi több, átható pillantással mustrálta őt.

A pillanatot végül Hermione szakította meg azzal, hogy egy lépést hátrált. Motyogott valamit arról, hogy igazán nincs miért hálálkodnia, és hogy a nyaralás részleteit majd megbeszélik, majd sietve elköszönt, és szinte futólépésben hagyta el a házat. A birtok területén kívül azonnal hoppanált, és csak a háza előtt vette észre, hogy a borospohár a kezében maradt. Hiába került egy pillanatra több száz mérföldre a férfitől, az arcát még mindig égette annak csókja.

Lucius mély mordulással temette a kezébe az arcát. Mi a merlini búbánatos fenét csinált?! Elgyengült, érzelgőssé vált, ráadásul ezt nem csak szavakkal, de tettekkel is kimutatta Hermione felé! Egyáltalán nem értette saját magát. Persze, kedvelte Hermionét, ehhez kétség sem fért, de mi mást is tehetett volna? Hiszen a gyermeke anyja… Az a pillanat vele, meghitten a szalonban valami óriási badarságra késztette, olyasmire, amire az elmúlt években nem akadt példa. Megrázta a fejét, kiitta a pohara tartalmát, és lobogó talárral indult az emeleti lépcső felé.

Órákkal később, álmatlanul forgolódva épp csak azt nem értette, miért érzi még mindig az ajkán Hermione finom bőrét, az orrában pedig a fiatal nő senkihez sem hasonlítható illatát.

Sziasztok! Itt a következő fejezet. Ahogy eddig is mindig, úgy most is kíváncsi vagyok, mi a véleményetek a történet alakulásáról, illetve a szereplők különös érzéseiről... :)



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)