Erősebb a szeretetnél írta: mrsppiton

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


Hermione elgondolkodva kortyolgatta a kávéját a szobájához tartozó erkélyen. Az elé táruló kilátás kétségkívül pazar volt. A Chianti borvidék egyik elhagyatott területén álló villa Lucius Malfoy ingatlanainak legszebbje volt. A dombok között húzódó szőlő- és olajfaültetvények mindennél csodálatosabb látványt biztosítottak, ám ő ezúttal nem tudta úgy élvezni a panorámát, mint az elmúlt években.

Számos okot fel tudott sorakoztatni amellett, hogy az Aurora születésnapjának estéjén történtek után miért ment bele mégis a közös nyaralásba, azonban ugyanennyi ellenérvet is. Elhatározásának tárgya természetesen Aurora volt, hiszen szeretett volna boldog nyaralást biztosítani a lányának, aki egyformán igényelte mindkét szülőjének társaságát. A szíve mélyén azonban tudta – és emiatt meglehetős bűntudatot érzett –, hogy nem csak Aurora miatt döntött az utazás mellett. Lucius személye úgy vonzotta, mint éjjeli lepkét a fény, ezt pedig az ominózus este óta kár lett volna tagadnia.

A férfi közelsége és csókja – nem, nem csók, hanem puszi! – rég elnyomott érzéseket ébresztett fel benne. Noha az elmúlt években kizárólag úgy próbált tekinteni a Malfoy család fejére, mint gyermeke édesapjára, egy jó szövetségesre, a születésnap estéjén történtek után el kellett ismernie magának, hogy Lucius egyáltalán nem közömbös számára. Ez ellen hadakozott évek óta, és nem is igazán kellett hadakoznia, hiszen a munkája, a gyerek körüli teendők és az önálló élete elég feladatot adott neki ahhoz, hogy estéi nagy részében álmosan zuhanjon az ágyba anélkül, hogy a szívügyein töprengene.

Nem értette, hogyan vonzódhat a férfihez azok után, hogy gyermeket nemzettek, összeházasodtak, majd villámgyorsan el is váltak egymástól. Mert vonzódott, ezt kár lett volna tagadnia. Nem szerelem volt ez, ebben biztos volt. Csupán testi vonzalom, ötvözve a törődéssel és a közös gyermek tényével.

A helyzet így, szerelem nélkül sem volt túlságosan szívderítő: teljes mértékben összezavarta Hermionét.

Előző este érkeztek meg Toszkánába, a zsupszkulcsos utazással és a megérkezéssel nem töltöttek együtt fél óránál többet, Hermione ugyanis közölte, hogy borzasztóan kimerült, és mint valami ügyetlen kislány, felmenekült a szobájába. Lucius nem marasztalta, egyetlen bólintással vette tudomásul a döntését, és gondoskodott Auroráról, aki Hermionéval ellentétben tényleg álmos volt.

Egy esetleges vacsora, a kettesben töltött idő gondolata megrémisztette Hermionét, maga sem értette, miért. Hiszen az elmúlt években számos alkalommal maradt magára a férfivel, vacsoráztak, üzleti ügyeket intéztek, néha hosszasan elbeszélgettek Auroráról és a világ eseményeiről. Hermione rettentően akarta, epekedve vágyott rá, hogy megint úgy tekintsen ezen alkalmakra, mint korábban: kellemes, örömteli, de teljes mértékben meghittségtől és furcsa gondolatoktól mentes időtöltésre.

A kávéért is úgy lopakodott le a mediterrán stílusban berendezett hatalmas konyhába, mintha illetéktelen betolakodó lenne, akit bármikor rajtakaphatnak. Nem fárasztotta magát azzal, hogy hajnalok hajnalán felkeltse az ottani manót, Nissyt. Egy pálcaintéssel elkészítette a gőzölgő italt, amire szüksége is volt a félig álmatlanul töltött éjszaka után. Most, az erkélyen ülve kortyolgatta az italt, és az ébredező természetet figyelte. Fogalma sem volt arról, hogy három szobával mellette valaki másnak sem jön álom a szemére…

Lucius hallotta a lépteket, amelyek balról az ő szobájától indultak, majd a lépcsőn folytatódtak. Aztán csönd lett. Öt perccel később ismét meghallotta a surranó hangokat, az egyik ajtó nyitódását, majd csukódását.

Tudta, hogy a hang forrása maga Hermione. Nem lehetett Aurora, a kislány ugyanis erőteljesen jelezte minden alkalommal, hogy felébredt. Hermione sem tud aludni. Pedig este még fáradtságra panaszkodott. Vacsorázni sem akart. Lucius nem bánta, csak egy egészen kicsit, de ennek sem adta jelét. Hermione zavarban volt. Ez egyértelművé vált számára az elmúlt napokban, amikor Aurora miatt találkoztak néhány percre, és előző este is, amikor Olaszországba utaztak.

Lucius furcsán érezte magát. Ennek persze egyetlen apró jelét sem adta: az elmúlt évtizedekben tökélyre fejlesztette a pókerarcot, ami csak akkor tükrözött érzelmeket, amikor ő azt akarta.

Illetve akkor, amikor Aurora születésnapjának estéjén kettesben maradtak… Lucius még napok elteltével sem értette, mi ütött belé akkor. A viselkedése, az eszetlen, szentimentális pillanata olyasmit indított el, aminek nehezen tudott nevet adni. Igazából nem is akart. Főleg azok után, hogy megérezte a száján Hermione bőrét, és azt az ostoba illatot, ami a fiatal nőből áradt.

Nyilván az emlékek, a nosztalgia az oka mindennek. Az érzékek furcsa játéka, hogy ezáltal eszébe jutott az a meggondolatlan eset, ami ahhoz vezetett, hogy évekkel azelőtt magáévá tette a lányt. Mit lányt… nőt! Az érzés fel-felmerült benne, például akkor, amikor Aurora megszületett, és ő magához vonta a szüléstől megfáradt Hermionét. Ezeket a furcsa érzéseket azonban mindig sikerült elnyomnia magában, olyannyira, hogy az elmúlt években az árnyékát sem vélte felfedezni ezeknek a balga érzületeknek. Hermione remek partner volt, mind az üzletben, mind pedig szülőként. Ennyi, és nem több. Élvezte az agglegény életét, a sikeres hódításokat, amelyeket diszkréten intézett, és amik soha nem tarthattak tovább egy éjszakánál. Ha akarta volna, rég elkötelezhette volna magát valaki mellett, de ő erre nem vágyott… Az élete enélkül is teljesnek bizonyult.

Az, hogy Hermione az utóbbi időben célzásokat tett arra, hogy esetleg másokkal is ismerkedne, csakis Aurora miatt zavarta. Egyértelműen csakis Aurora miatt.

Behunyta a szemét, és szinte kényszerítette magát arra, hogy aludjon még pár órát. Amikor pedig felébred majd, teljes mértékben semlegesen viselkedik majd Hermionéval, aki nem több, mint a gyermeke anyja.

***


Hermione reggel tíz óra után merészkedett le a szobájából. Meglepte, mennyire sokat állt a tükör előtt, míg végül kiválasztotta a legmegfelelőbbnek ítélt öltözéket: egy halványsárga, kicsivel térd fölött végződő könnyű, nyári ruhát, a hozzáillő cipővel. Aurora és Lucius éppen akkor fejezték be a reggelit a lenti teraszon, mire rászánta magát, hogy csatlakozzon hozzájuk.

- Utólagos engedelmeddel megreggeliztettem a lányunkat – köszöntötte Lucius, miközben gyors pillantással végigmérte a helyet foglaló Hermionét.

- Ne haragudjatok, kicsit elaludtam. De legalább kipihentem magam – mondta nem túl meggyőzően, miközben egy pirítóst tett a tányérjára.

- Ennek örülök, ugyanis mozgalmas napunk lesz.

Hermione kérdő pillantást vetett a férfire, de Aurora megelőzte.

- Apu azt mondta, elmegyünk megnézni a szárnyas lovakat. Abraxasnak hívják őket, úgy, mint Malfoy nagypapát – csacsogta vidáman a kislány.

- Abraxanok – javította ki Lucius. – Él itt egy kolónia, túl azon a dombon – intett a fejével az egyik közeli földhát felé.

- És aranyszínűek! – tette hozzá Aurora úgy, mintha ez mindent eldöntő érv lenne a túra célját illetően.

- Ez izgalmasan hangzik. – Hermione mosolyt erőltetett az arcára. – Még egyet sem láttam soha testközelből.

- Nos, most majd alkalmad nyílik megszemlélni őket. Délután indulunk – biccentett Lucius, és belekortyolt a teájába.

A reggeli további részében nagyrészt Aurora csacsogott, Hermione és Lucius pedig türelmesen hallgatták, olykor közbetűzve egy-egy megjegyzést.

A nap további része teljes mértékben Aurora körül forgott: miután könyörgésének engedve Lucius beleegyezett, hogy elhozza a játékseprűjét, apja figyelő tekintetétől kísérve széles köröket tett a kertben. Hermione legyőzte a zavarát, és megpróbált teljesen természetesen viselkedni, ahogy az elmúlt években mindig tette. A Reggeli Próféta aznapi számával elvonult a kert egyik félárnyékos részébe, és felváltva böngészte a napilapot, és figyelte Aurorát és Luciust.

A férfi semleges viselkedésének köszönhetően ebédre már sikerült egészen épkézláb módon viselkednie, és a szokásos, semmitmondó témákról csevegni a férfivel. A kirándulás előtt Aurorát nagy nehezen lefektették egy-két órára, ez időre pedig mindketten a szobáikba vonultak.

Délután három óra tájékában Aurora már felébredt, és hármasban elindultak az abraxanok lelőhelye felé. Útközben Hermione hosszú értekezést tartott a kíváncsi kislánynak a szárnyas lovak eredetéről és szokásairól, másfél óra gyaloglás után pedig egy elkerített tisztáshoz értek.

Aurora izgatott kiáltással mutatott egy pont felé, ahol hat-nyolc szárnyas ló legelészett békésen.

- Ott vannak! – sikkantott fel boldogan.

- Igen, de nem szabad így kiabálni. Megijeszted őket – intette csendre az apja, mire Aurora a szája elé kapta a kezét.

- De megsimogathatom őket? – kérdezte suttogva. – Apu, légyszi…

- Nem látom akadályát – bólintott Lucius, és az ölébe vette a lányát.

A fakerítésen át egy rozoga kapun keresztül vezetett az út.

- Ez legális? – kérdezte habozva Hermione, amikor Lucius, ölében Aurorával belépett rajta.

A férfi kissé dölyfös pillantással fordult felé.

- Természetesen az. A tulajdonos, Mr. Alessandrini régi ismerősöm. Áldását adta a látogatásra, amikor levélben vázoltam, hogy a lányom mennyire rajong az efféle lényekért.

- Akkor jó – sóhajtott megkönnyebbülten Hermione, és követte Luciust. Már egész közel jártak, amikor újra megszólalt. – Nem lesz baj? Mi van, ha megvadulnak, és…

- Hermione, kérlek, ne láss rémeket – fojtotta belé a szót türelmetlenül Lucius. – Ahogy te is vázoltad útközben Aurorának, az abraxanok szelíd lények. Nekem elhiheted.

A mágikus lovak valóban nem ijedtek meg az érkezőktől. Békésen legelésztek, miközben Lucius közelebb lépett hozzájuk.

- Jól van – mondta halkan, és végigszántott a kezével a legközelebbi ló aranyló szőrén. – Most megsimogathatod. Óvatosan…

Aurora lenyűgözve tett eleget apja szavainak. Elkerekedett szemmel simogatta meg a káprázatosan szép lényt.

- Milyen puha a szőre – suttogta. – Nézd, apu, milyen szép…

- Tényleg az – mormogta Lucius, ám ő nem az abraxant nézte, hanem Hermionét, aki mindeközben szintén odalépett az egyik szárnyas lóhoz, és kedvtelve simított végig annak hosszú nyakán.

Hermione nem adta jelét annak, hogy érzékelte volna szavai kétértelműségét, ő pedig egy pillanatra lehunyta a szemét, majd megrázta a fejét. Az elkövetkezendő fél órában türelmesen hagyta, hogy a lánya végigsimogasson minden lovat, majd távolabb sétáltak, és a délután megkoronázásaképp Lucius lebegtető bűbájjal a magasba emelt némi élelmet, Aurora pedig ámuldozva figyelte, ahogy a lovak felrepülnek a levegőbe, megkaparintják az abrakot, és kecses kört leírva landolnak a földön.

Visszafele sétálva a kislány kifejtette, hogy ha nagy lesz, biztosan befogad majd néhányat a csodás teremtmények közül, és bár Hermionénak megvolt a véleménye a varázslények otthon tartásáról, csak mosolyogva helyeselt.

A kivilágított kertben vacsoráztak, és Aurora annyira kimerült az eseménydús nap után, hogy nem ellenkezett, amikor Hermione elvitte fürdeni és lefeküdni. Miután Aurora elaludt, Hermione visszasétált a kertbe Luciushoz. Tudta, nem lehet annyira udvariatlan, hogy szó nélkül a szobájába siessen; az elmúlt években is többször beszélgettek este ilyen módon. Lobby addigra eltüntette a vacsora maradványait, Lucius pedig az egyik gyéren megvilágított kerti padon ült, és Chiantit kortyolgatott. Hermione óvatosan leereszkedett mellé, és a kezébe vette a neki előkészített poharat.

- Nagyon jó programot szerveztél mára – törte meg néhány perc hallgatás után a csendet.

- Örülök, hogy tetszett – biccentett Lucius. A férfi hátradőlt, és lehunyt szemmel élvezte a meleg nyári estét. Hermione nem látta okát a modoroskodásnak, ugyanígy tett.

Újabb néhány percig hallgattak, míg Lucius megszólalt.

- Ez a villa kétségkívül a legjobb befektetéseim egyike. Mulattató a gondolat, hogy igazán csak az utóbbi években tudom kiélvezni az előnyeit.

- Nem vitatkozom – mosolyodott el Hermione.

- Pedig te nem szereted a rongyrázást…

- Ugyan, ez nem rongyrázás. Ez maga az élet – motyogta Hermione, és kinyitotta a szemét, hogy szemügyre vegye az éjszakai eget. – Tökéletes helyen fekszik, és olyan tiszta az ég… Minden csillagot lehet látni.

- Biztos vagy benne, hogy mindet? Csak azt ne mondd, hogy ezt is megszámoltad – vetett csúfos oldalpillantást a lányra.

- Nem kellett megszámolnom. Nem tagadom, húzódoztam attól, hogy idejöjjek, de most, hogy itt vagyok, azt érzem, mint mindig. Soha nem kellene elmenni innen.

- Ezzel nem vitatkozom – mormolta Lucius.

- Amikor itt vagyok, egészen ésszerűtlen gondolatok kavarognak a fejemben. Innen szemlélve a munkám, a munkánk és a társasági események olyan hiábavaló ostobaságnak tűnnek… Ahogy minden más is – sóhajtott fel Hermione.

- Nos, elintézhetem, hogy mindörökre itt maradjunk. Csak egy szavadba kerül. Vásárolnék néhány holdnyi szőlővidéket, az igazán jövedelmező lenne.

- Nem túl jó ötlet – nevetett fel halkan Hermione. – Aurora négy év múlva iskolába megy, szóval nem lenne túl sok időnk.

- Véleményem szerint azután is megtalálnánk a módját, hogy élvezetesen teljesen a napjaink – vetette közbe Lucius. – Ehhez kellőképpen találékonyak vagyunk mindketten…

- Mire gondolsz? – kérdezte tökéletesen ellazulva Hermione.

- Nos, nem célom ismét zavarba hozni téged, ezért inkább nem fejteném ki. A végén még egy borospoharam bánná, amit ijedtedben, a hoppanálás lázában elcsennél – mosolyodott el Lucius, és felállt. Hermione hirtelen egyenesedett fel, és feszélyezetten nézett fel a férfire. – Mondtam… Most inkább visszavonulok. Szép álmokat, Hermione! – köszönt el susogó hangon Lucius, és faképnél hagyta a döbbent Hermionét.

***


Az elkövetkezendő napok különös elegyét alkották a túlontúl udvarias és valamilyen módon mégis meghitt pillanatoknak. Lucius nem tett említést a második estén folytatott, meglehetősen kétértelmű beszélgetésükről, hacsak nem lehetett utalásnak tekinteni a bizonyos, hétköznapi helyzetekben meg-megmutatkozó előzékenységét, már-már lágyságát, és az átható pillantásait, amiket Hermione néha elkapott.

Az ötödik napon némileg oldódott a hangulat, mert megjelent Astoria és Draco, akik az előző évekhez hasonlóan néhány napot velük töltöttek az olasz vidéken. Astoria vidámsága és Draco csipkelődése színt vitt a mindennapokba: a fiatal megkapó türelemmel foglalkozott a húgával, Astoria és Hermione pedig hosszú sétákat tettek a környéken, amikhez olykor a többiek is csatlakoztak.

Esténként együtt időztek a kertben, és Hermione kezdte fesztelenebbül érezni magát. Az egyik ilyen alkalommal egy pettyes kuvik zavarta meg az estét. A madár levelet hozott Luciusnak, aki a gyér fényben hunyorogva olvasta el az üzenetet.

- Nincsenek túl jó híreim – pillantott fel a pergamenből. A többiek kérdőn néztek rá. – A nyaralásról van szó. Meg kell szakítanunk, egészen pontosan két napra.

- Mi ez a királyi többes? – nyögött fel az egyik kerti székben lustán elterülő Draco.

- A Tanaka-üzletről van szó. Rafael Pesqueira írt, hogy Milton Tanaka Európába utazott a tengerentúlról, és mindenképpen nyélbe kívánja ütni a megállapodást.

- Ha menni kell, hát menni kell – morogta Draco. – Csak azt nem értem, hogy nekem mi közöm ehhez.

- Neked semmi. Hermionénak annál több – fordult a fiatal nő felé Lucius.

Hermione kelletlenül megcsóválta a fejét. Emlékezett az ügyre, Lucius még a nyár elején jelezte felé, hogy meg kellene fogalmazni a megadott pontok alapján a szerződést, jóllehet, az egyéb teendői miatt még nem kezdett hozzá.

- Mikor jönnek? Az iratok még nincsenek készen…

- Nem jönnek. Nekünk kell menni. Amadorába.

- Lucius! Még nem is írtam meg a szerződést, muszáj most…

- Nos, bár szorít minket az idő, a te rutinoddal ez igazán nem lehet gond számodra. És igen, mint említettem, muszáj most. Tanaka sikamlós hal, könnyen kicsúszhat a kezeink közül, nekem pedig túl régóta fáj a fogam erre az üzletre ahhoz, hogy veszni hagyjam. Egyetlen napról van szó csupán.

- Jó, ez igazán nem lehet gond – vetette közbe barátságosan Astoria. – Majd Draco és én vigyázunk Aurorára.

- Megtennétek? – nézett a fiatal nőre hálásan Hermione.

- Szinte észre sem fogja venni, hogy elmentetek – mosolygott Astoria.

Hermione elgyötört arccal bólintott Lucius felé.

- Rendben… Legyen így. Írd meg neki, hogy megyünk – morogta kevésbé lelkesen.

Lucius elégedetten elmosolyodott, és a házba ment, hogy megfogalmazza a válaszlevelet.

***


- Vigyázz magadra, kicsim! – ölelte át a lányát két nappal később Hermione.

- Siessetek vissza! – kérte a szüleit Aurora, miközben hagyta, hogy az apja is elköszönjön tőle.

- Jó, de te fogadj szót Astoriának és a bátyádnak – kötötte a lelkére Hermione, és egy hálás mosolyt vetett a házaspárra. – Remélem, elégedett vagy – morogta, amikor a birtok kijáratnál álltak, készen a hoppanálásra.

- Ha tudnád, mivel lennék igazán elégedett, nem zsörtölődnél ilyen sértődötten – szűrte a fogai között Lucius, majd egy ingerült mozdulattal közelebb vonta magához Hermionét, és hagyta, hogy beszippantsa őket az örvénylő sötétség.

Néhány pillanattal később már Amadora egyik eldugott utcájában találták magukat.

- Messze van a hely, ahová megyünk?

- Hozzászokhattál volna, hogy stílusosan általában a célhely legközelebbi pontjára hoppanálok – jegyezte meg Lucius, és néhány perc gyaloglás után egy magas kőfallal körülvett villára mutatott. – Itt vagyunk.

A kapun benyitva egy helyes, zöld gyeppel borított udvar, és egy kétszintes épület fogadta őket.

- Ez is a tied?

- Csak bérelem. Nem kedvelem a zsúfolt hoteleket – válaszolta a férfi, miközben nyomában Hermionéval belépett a mediterrán stílusú házba. – Egy éjszakára megteszi. Menj, válassz szobát magadnak, aztán üljünk neki a szerződés megírásának.

Hermione felvitte csekély méretű poggyászát, tíz perccel később pedig már az árnyékos teraszon ültek egy-egy pohár citromos víz és egy halom pergamen társaságában. A munka többé-kevésbé zökkenőmentesen ment, amit csak a Lucius manói által küldött ebéd szakított félbe. Délután ötre nagyjából készen volt a szerződés azon változata, amit Hermione jogi szempontból, Lucius pedig üzleti megfontolásból elfogadhatónak ítélt.

Kora este egy közeli étterembe mentek, ott találkoztak Rafael Pesqueiraval és Milton Tanakával. Előbbi egy magas, erős testalkatú, őszes hajú, kackiás bajuszú férfi volt, utóbbi pedig éppen az ellentéte: Tanaka alacsony volt, sovány és sötét hajú. Hamar kiderült azonban, hogy Luciusnak igaza volt, és a férfi valóban kemény dió. Udvarias volt ugyan, de a kezdeti bájcsevej után gyakorlatias témákra terelte a szót. Hermione kiválóan értett a varázsjoghoz, az üzleti élet stratégiai lépéseiről viszont vajmi kevés fogalma volt, nem is tudott hozzászólni a beszélgetéshez. Lucius azonban kiválóan vette az akadályokat. Nyugodt, ám mégis határozott hangon érvelt az álláspontja mellett, Hermione pedig – jobb dolga nem lévén – elgondolkodva figyelte a férfiakat, a tekintete pedig akaratlanul is meg-megakadt Luciuson.

Úgy nézte őt, mintha életében először látná igazán: a férfi olyan volt, mint… Olyan, aki senki máshoz nem volt fogható. Hermionét lenyűgözte Lucius férfiassága, magabiztossága és a határozott jelleme. Amikor régen – mintha egy élettel azelőtt lett volna – Ronra vagy Viktorra nézett, soha nem érzett effélét. Most, hogy alaposan megnézte Luciust, valami egészen furcsa érzés kerítette a hatalmába, ami egyszerre volt fojtogató, mégis felszabadító. Ő maga sem értette ezt az ellentmondást, csak azt tudta, hogy minden megragadja, a férfiben: az, ahogy a kristálypoharat az ajkaihoz emeli, ahogy kissé összehúzott szemmel rápillant Mr. Tanakára, ahogy az szája széle kissé felfelé görbül csak azért, hogy egy pillanattal később fölényesen elmosolyodhasson… Hermione gyomra furcsa táncba kezdett, és biztos volt benne, hogy nem a vacsorára elfogyasztott tőkehal miatt. Gondolataiból Lucius pillantása zökkentette ki. A férfi kérdőn nézett rá.

- Rafael azt kérdezte, hogy neked is megfelel-e, ha holnap délben ugyanitt találkozunk? Addig át tudjuk írni a kérdéses részeket a szerződésben, jól sejtem?

- Oh… Nos… Öhm, persze! Addigra egészen biztosan – válaszolta kapkodva Hermione, udvarias mosolyt küldve a két külföldi férfi felé.

- Kiváló – biccentett Lucius. – Ez esetben visszavonulunk, uraim. Holnap itt leszünk a megbeszélt időpontban. További szép estét! – emelkedett fel a helyéről Lucius, Hermione pedig követte a példáját, és ő maga is elbúcsúzott a két férfitől.

Hazafelé menet átkozta magát a meggondolatlanságáért. Ilyesmi soha, soha nem fordult elő vele. Az ő pontosságához órát lehetett volna igazítani, a precizitásáról nem is beszélve. Ha munkáról volt szó, mindig a helyzet magaslatán állt, efféle kósza pillanatokról szó sem lehetett. Lucius szerencsére nem forszírozta a bakit, a gondolataiba mélyedt – nyilvánvalóan a küszöbön álló üzletről elmélkedett. A bérelt házba érkezve Hermione gyorsan elköszönt a férfitől, és a szobájába sietett. Több ezer könyvet kiolvasott életében, és a varázsjogon kívül – ha erre vágyott volna – számos szakterületen jeleskedhetett. Minden szerzett tudása ellenére mégsem értette, mi történik vele az utóbbi időben.

***


Rögtön felriadt az üvöltésre. Kinyitotta a szemét, de a sötétítő függönyön keresztül is jól érzékelte, hogy éjszaka van. Két, talán három órát alhatott, ám arra hamar rájött, hogy a kiáltást nem álmodta. Vakon kitapogatta az éjjeli szekrényen hagyott pálcáját, és reszkető kezében tartva az eszközt, Lucius szobája felé sietett. Azonnal kiröppent a szeméből az álom. Igen, a hang kétségtelenül a férfi hálóhelyiségéből érkezett. Hermione egy pillanatig habozott, be akarta robbantani az ajtót, de végül csak benyitott.

Félelme alaptalannak bizonyult, a szobában nem volt támadó, csak Lucius, aki az ágyában hánykolódott. Nyilvánvalóan álmodott.

- Ne bántsd őket! – kiáltotta kétségbeesetten.

Hermione odaszaladt a férfihoz, és az ágyára ülve ébresztgetni kezdte Luciust. A rázás hatásos volt, a férfi pillanatok alatt felriadt. Az utcáról besütő fényben Hermione látta, hogy a homlokán verítékcseppek gyöngyöznek. A hirtelen ébredéstől ködös tekintettel nézett Hermionéra, az arckifejezése zavart volt; kellett néhány másodperc, míg rádöbbent, miért van ott a fiatal nő.

- Nincs semmi baj… Csak rosszat álmodtál – suttogta Hermione, és ösztönös gondoskodással végigsimított a férfi arcán.

Lucius szakította meg a pillanatot. Felkelt az ágyából, megköszörülte a torkát, és az egyik szekrényen álló kancsóhoz lépett. Vizet töltött magának, és végül Hermionénak háttal, az ablakon kibámulva állt meg. Az egykori griffendéles még ebben a helyzetben sem tudta nem észrevenni a férfi erős vállait, meglepően izmos hátát, amit most nem takart ruha. Lucius meztelen felsőtesttel, egy pizsamanadrágban tért nyugovóra. Szinte kényszerítette magát, hogy a gondolatait értelmesebb irányba kormányozza, és még mindig az ágyon ülve halkan megtörte a kínos csendet.

- Milyen gyakran szoktál… szokott ez megtörténni?

- Néha előfordul – válaszolta rekedtes hangon a férfi, még mindig háttal neki. – Évekkel ezelőtt kezdődött, a roxforti csata után, amikor még… amikor még Narcissa is élt. A Nagyúr az utolsó időkben hónapokig a házunkban vendégeskedett, ami… meglehetősen nagy hatást gyakorolt a családunk lelki világára.

Hermione tanácstalanul rázta a fejét.

- De akkor hogyhogy nem hallottam, amikor még együtt éltünk? Egymás mellett volt a szobánk, és egy alkalomra sem emlékszem, amikor… És a közös nyaralásokon sem…

- Hangszigetelő bűbáj – adta meg a választ kurtán Lucius.

Hermione aprót bólintott, jóllehet, a másik ezt nem láthatta.

- Poszttraumás stressz szindróma – suttogta Hermione. A férfi ránézett, kérdő tekintetét látva pedig a fiatal nő folytatta. – Legalábbis az enyhe változata. Ez egy pszichológiai helyzet. Az a lényege, hogy egy régebbi traumát nem tudsz feldolgozni, és ezért időnként elő- előjön.

- Mugli humbug – mordult fel Lucius, és ismét elfordult tőle. – Fel tudtam dolgozni.

Hermione megcsóválta a fejét, és lassan felállt. Hangtalanul lépett Lucius mögé, és reszkető kézzel megérintette annak karját. Hallotta, ahogy Lucius a kelleténél erősebben fújja ki a levegőt, de ezúttal nem táptalajt adni a férfi zárkózottságának. Mégiscsak a lánya apjáról van szó, aki mindig fontos lesz számára… A szörnyűségek egy részét pedig együtt élték át, még ha más-más mértékben is.

- Néha velem is előfordul – suttogta bele a sötétbe Hermione. A beáramló holdfény félhomályában oldalról látta a férfi megkeményedett arcvonásait. – Miután Harryékkel visszatértünk a közel egyéves kalandunkról, és ő legyőzte Voldemortot, azt hittem, vége a lidércnyomásnak. Aztán jöttek az álmok. Nem rendszeresen, nem is heti vagy havi gyakorisággal, de mégis felbukkantak. Pokoli érzés volt, a levegőt kapkodva, sírva ébredtem mindannyiszor, amikor álmomban előjöttek a szörnyűségek. Némelyiket át sem éltem, csak hallottam róla, vagy álmomban továbbképzeltem… És aztán jött a második felvonás, aminek már te is a része voltál. – Hermione nagy levegőt vett, majd egy kis habozás után folytatta. Erről még soha, senkinek nem beszélt, és nem értette, miért, de úgy érezte, Lucius a megfelelő ember, akinek elmondhatja a lelke legmélyebb titkait. – Néha még most is előjön, csak immáron Aurora is szerepet kap a Voldemorttal kapcsolatos álmaimban. Szóval, ha valaki, hát én ismerem a hangszigetelő bűbáj előnyeit – fejezte be csendesen, és elengedte Lucius karját.

Néhány másodpercig nem történt semmi, aztán mégis: a férfi a múltkorihoz hasonló bizonytalan mozdulattal átölelte a vállát, és magához vonta őt. Hermione mélyen beszívta a férfi mellkasának illatát, és megmagyarázhatatlan, rég nem tapasztalt biztonságot érzett.

- Soha nem engedném, hogy Aurorának vagy neked bajotok essen – mormolta Lucius, és bár mereven az ablakon túli éjszakai fényeket nézte, a hangja mégis lágy volt, és Hermione tudta, biztosan tudta, hogy a férfi igazat mond. Bátortalanul felemelte a bal kezét, és végigsimított vele Lucius felsőtestének jobb oldalán, aki alig tudott elnyomni egy sóhajt. Kis túlzással akár ölelésnek is lehetett tekinteni a testhelyzetüket, ám a különös körülmények ellenére – vagy éppen azért – egyiküknek sem akaródzott kibontakozni belőle.

- Tudom – nézett fel a férfire Hermione. – Ezt biztosan tudom.

Nehezen tudta levenni a tekintetét Lucius szürke szemeiről és szép vonású ajkairól. A részvéten kívül már valami mást is érzett: megmagyarázhatatlan vágyat arra, hogy először az ujjaival, majd az ajkával simítson végig a férfi száján. El akart veszni Lucius pillantásában, ez a rádöbbenés pedig megrémisztette. Mintha egy párhuzamos univerzumban, egy saját kis világban lettek volna, ahol nem volt Minisztérium, nem volt üzlet, nem volt Anthony Goldstein, és nem volt senki más sem kettőjükön kívül.

A különös pillanatnak végül Lucius vetett véget. Csakúgy, mint múltkor Hermione, kissé elhúzódott a nőtől, és megköszörülte a torkát.

- Talán menjünk vissza aludni – mormolta.

Az arckifejezése újra kifürkészhetetlenné és semlegessé vált, ettől pedig Hermione is felocsúdott. Gyorsan bólintott, és sietős léptekkel elhagyta a szobát. Fogalma sem volt arról, hogy az éjszaka további részében nem csak ő gondolkodott azon, mi történt volna, ha ott marad a férfi szobájában.

***


Másnap reggel mindketten szokatlan udvariassággal és előzékenységgel viseltettek egymás iránt, miközben a megbeszélésre igyekeztek. Tanaka és Senor Pesqueira ugyanabban az étteremben várták őket, ahol előző este találkoztak. A gyors ebédet követően a felek aláírták a megállapodást, az üzlet pedig megköttetett, és lassan elköszöntek egymástól.

Lucius az étterem kijáratánál jelezte, hogy a házimanók majd hazaviszik a holmijukat, ők pedig egy eldugott sikátorban visszahoppanáltak Toszkánába.

Aurora nem fogadta őket kitörő örömmel, mert a ház néptelen volt, amikor megérkeztek. Lobby közölte velük, hogy a kislány, Draco úrfi és Astoria kisasszony a közeli mezőre mentek, hogy Aurora ismét megszemlélhesse a csodás szárnyas lovakat.

Hermione a szobájába sietett, és bár egy pillanatra azt kívánta, bárcsak Lucius feltartotta volna őt, mégis megkönnyebbüléssel csukta be maga mögött az ajtót. Hűsítő zuhanyt vett, átöltözött, és kiállt a szobája erkélyére, hogy némi friss levegőt szívjon. Hagyta, hogy a vizes haját a meleg szellő szárítsa meg, és közben végiggondolta a döntését. Igazából már az éjszaka megfogalmazódtak benne ezek a gondolatok, ám viaskodott a Luciusszal kapcsolatos, új keletű érzéseivel, és az üzlet miatt is aggódott. Mostanra azonban nem maradt más, mint a végjáték. Le kell zárnia ezt az egész ügyet, még ha a nagy része csupán csak a fejében kelt életre.

Nem volt már kislány, jól tudta, hogy az élet nem egy tündérmese, ahol a szőke – vagy akármilyen – herceg évek után rádöbben az érzéseire, éppen akkor, amikor benne is felébrednek ezek a furcsa gondolatok.

Lucius kedvességét és gondoskodását a helyén kell kezelnie: természetes, hogy a férfi így viselkedik vele, hiszen a gyermeke édesanyja, és több ízben is szorosan összefonódik az életük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy neki, Hermionénak bele kellene képzelnie ebbe a furcsa kapcsolatba olyasmit is, ami nem létezik, legfeljebb csak az ő elméjében…

Végszóra érkezett a kopogtatás, mintha Lucius egy gondosan megkomponált színielőadás főszereplőjeként lépett volna színre. Hermione jelezte, hogy szabad, a férfi pedig belépett a helyiségbe, néhány pillanattal később pedig ott állt az erkélyen, szemben vele.

- Jó, hogy jöttél – mondta halkan Hermione. – Szerettem volna beszélni veled.

- Én is – biccentett a férfi. – Kezdd te.

- Van valami, amit régóta el akartam neked mondani. Nem szerettem volna a nyaralást beárnyékolni ezzel, mert tudom, hogyan vélekedsz róla, de… de tegnap éjjel ostobán viselkedtem, és… – Hermione nagy levegőt vett. Épkézláb mondatokban kell beszélnie, különben soha nem ér a végére. – Elteltek az évek. És én úgy érzem, jó anyja vagyok Aurorának, és veled is… korrekt a viszonyom. Viszont lassan harminc éves leszek, és ideje esélyt adnom magamnak is. Természetesen úgy, hogy a továbbiakban is Aurorát helyezem előtérbe. Azt akartam neked elmondani, hogy… hogy most már tényleg ez az utolsó közös nyarunk együtt. Aurora elég nagy ahhoz, hogy megértse. A továbbiakban is a megszokott módon kívánok együttműködni veled, de azt hiszem, itt az idő, hogy beengedjem Anthony Goldsteint is az életembe. Az elmúlt hetekben találkoztunk néhányszor, és én nagyon jól érzem magam vele. Kedves és messzemenőkig tisztességes ember, én pedig szeretnék egy esélyt adni annak, hogy jobban megismerjük egymást. Múltkor nehezményezted, hogy nem szóltam előre, és igazad volt. Ezért most ezt tudnod kellett.

Lucius végig átható pillantással szemlélte Hermionét, de ezúttal nem tudott parancsolni a mimikájának: először összeráncolta a homlokát, majd hallgatva a fiatal nőt egy ponton megvonaglott az arca, amit aztán átvett valami egészen megmagyarázhatatlan arckifejezés. Nem mondott semmit.

Hermione szemében könnyek gyűltek, és meg sem próbálta leplezni ezt: nem is a férfi reakciója, inkább a saját mondanivalójának súlya okozta ezt benne. Úgy érezte, ezzel a monológgal lezárt valamit, és egy másik valamit, amire egyébként sem volt esély, végérvényesen meg nem történhetővé tett. Érezte, ahogy az első könnycsepp legördül az arcán, és csak ködösen hallotta a férfi szavait, amelyek, mintha egy vastag fal mögül érkeztek volna.

- Egyetértek veled. Jó anyja vagy a lányunknak. Ideje továbblépned – suttogta.

Hermione felzokogott, ám ekkor vidám kiabálás hangjai szűrődtek fel az emeletre: megérkezett Aurora és Dracóék. A kislány pillanatokon belül a szobában volt, és vidáman ugrott az apja nyakába. Hermionénak épp csak annyi ideje volt, hogy kezével letörölje a könnyeit, hogy Aurora, aki most hozzá lépett oda, ne lásson semmit.

Astoria és Draco nevetve léptek be a szobába.

- Végre itt vagytok! Akkorát sétáltunk, hogy holnapra szerintem mozdulni is alig tudunk majd! – mesélte vidáman Astoria.

- A húgom rávett, hogy ültessem fel az egyik ló hátára, de ne aggódjatok, csak egy egészen kis kört repültünk, és végig erősen fogtam – tódította Draco, és cinkosan Aurorára kacsintott.

Astoria ekkor vette észre Hermione könnytől csíkos arcát, és Lucius szoborszerű, a legkevésbé sem őszinte mosolyát.

- Valami baj van? – kérdezte halkan, a tekintetét a két felnőtt között járatva. Draco homlokráncolva követte a példáját.

- Dehogyis – erőltetett viasszerű, indokolatlanul széles mosolyt az arcára Hermione. – Csak elfáradtam. Tudjátok, milyenek ezek az üzleti utak. Rövidek, de annál jobban kimerítenek.

- Akárcsak engem – tette hozzá Lucius. – Megyek, veszek egy fürdőt, aztán lent találkozunk – nézett a lányára, és sietős léptekkel elhagyta a helyiséget.

Draco gyanakvóan pillantott az apja után, ám végül megmentette a helyzetet.

- Gyere, hagyjuk anyukádat pihenni egy kicsit. Már hetek óta meg szeretnék mutatni neked egy nagyon érdekes trükköt a seprűmön.

- Ez az! – mosolygott boldogan a kislány, aki nem vette észre a szülei közötti furcsaságokat. Elfogadta Draco felé nyújtott kezét, kifelé menet pedig kérlelni kezdte a bátyját, hogy felülhessen vele a felnőtteknek való seprűre.

Már csak Astoria maradt ott, a terasz ajtajánál állt, és sajnálattal vegyes értetlenkedéssel nézett Hermionéra. A fiatal nő visszalépett a hálószobába, bezárta az erkélyajtót, egy pálcaintéssel pedig a szobája ajtaját is becsukta. Mély levegőt vett, és azzal együtt kiszakadt belőle a zokogás.

Astoria gondolkodás nélkül átölelte, és Hermione kivételesen egyáltalán nem bánta, hogy nincs egyedül.

- Mi történt? – suttogta a vállát simogatva Astoria.

Annyi mindent akart mondani, de képtelen volt rá. A sírástól csukladozva fogott bele, de csak a ’Lucius’, a ’megbeszéltük’ és a ’továbblépés’ szavakat volt képes érthetően kimondani. Astoria, az az Astoria, akivel az elmúlt években egyetlen alkalommal sem beszélt a szívügyeiről, azonban így is értett mindent. Mélyet sóhajtott, és csendes, vigasztaló szavakkal próbálta csitítani a zokogó Hermionét.

Sziasztok! Itt is van a következő fejezet, ami erőteljesen felbolygatja az eseményeket. Nektek mi a véleményetek a főhőseink viselkedéséről? :)


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)