Homonculusszal az élet írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Most, hogy lekerült a válláról a hadsereg terhe, Ed mintha újjászületett volna. Bár még mindig szomorú volt, de a kedve azért sokat javult, ez pedig sokat segített a gyógyulásán. Alig egy hónappal később már mankóval járkált, az orvos pedig azzal biztatta, hogy még egy hónap és úgy fog futni, mint a nyúl. Mióta elhagyhatta a szobáját és kimehetett az udvarra, az egykori Acél alkimista hatalmas változásokon ment keresztül. Bár a hirtelen természete mit sem változott, de szemmel láthatóan nyugodtabb lett, többet mosolygott, amihez Envynek is sok köze volt. A homonculus ugyanis nem tágított Ed mellől, mindenhová elkísérte, vigyázott rá és mindent megtett, hogy felvidítsa a fiút. Ed már a jövőbeli terveiről beszélt, egy nyugodt, békés életről. Elég pénzt keresett az évek alatt, hogy élete végéig ne kelljen dolgoznia és gondtalanul élhessen akárhol a világban. Persze, haza akarta vinni magával Envyt Riesenboolba, hogy megmutathassa neki Al és Trisha sírját, de úgy tervezte, nem ott fog letelepedni. Túl sok fájó emlék kötötte a faluhoz, ő pedig új életet akart kezdeni, távol mindentől. Tudta, hogy ha Winry nem is érti meg az indokait, de az anyja és Al megértenék, miért teszi mindezt. Ráadásul olyan helyre akart menni, ahol senki sem zavarná őket Envyvel. Valahová messze, ahol senki sem találhat rájuk. Mondjuk egy távoli erdőben, vagy a hegyekben. Esetleg leköltözhetnének a tengerpartra, vagy egy kis szigetre. Envy biztos imádná. Persze Ed is tudta, hogy a dolog nem fog olyan könnyen menni. Még mindig tartott tőle, hogy Hohenheim újra fog próbálkozni, hogy ismét a hadsereg segítségét kéri. Archer biztosan kötélnek állna, hiszen ő, Ed botor módon kikotyogott pár dolgot annak a férfinak. Roy Mustang pedig szintén tud a homonculusról, de az alkimista úgy gondolta, egykori felettese csak nem abajgatná őket ismételten. Annyi bizonyos, hogy Ed kifejezetten jobban volt most, hogy annyi gond leszakadt a válláról.
Envy azonban résen volt. Bár örült neki, hogy Ed lezárta a hadsereget, de azzal is tisztában volt, hogy baj esetén már nem is támaszkodhat rájuk. Ezen kívül tartott tőle, hogy Archer és az a Kimblee nevű alkimista most majd nyeregben érzik magukat, mert Ed már nem tartozik a hadsereghez. Éppen ezért, miközben állandóan Ed körül őgyelgett, mindig az ő drágája kedvét keresve, fél szemmel állandóan a bokrokat, fákat és a környező épületeket leste, hátha gyanús mozgást érzékel. De a napok békésen teltek, semmi sem történt, azonban az okos homonculus nem azért élt ilyen hosszú ideig, hogy könnyen elaltathassák a gyanakvását.

Aznap gyönyörű, napos idő volt, Ed pedig egy padon ült a kórház kertjében. Envy természetesen el sem mozdult mellőle, ezúttal ismét fekete bundájú macskának álcázva magát dorombolt az alkimista ölében.
– Az orvos azt mondta, még két hét, és végre levehetik a gipszet – mondta hirtelen Ed, mire Envy felsandított rá. Egész addig a többi beteget és az ápolónőket tanulmányozta, akik szintén kihasználták a szép idő adta lehetőségeket, amennyire lehetett. – El kéne gondolkodnunk arról, hogyan tovább.
– Mit szeretnél csinálni most, hogy már szabad vagy? – kérdezte a homonculus, miközben kényelmesen elhevert és hagyta, hogy Ed egyik kezével megvakargassa a füle tövét. – Hová fogunk menni?
– Először hazamegyünk Riesenboolba – mondta Ed, mire Envy rosszallóan nézett rá. – Tudom, nem kedveled Winryt, de ha már eljött eddig, hogy megjavítsa a karomat, illő meglátogatnunk. Meg aztán… anyám és a testvérem is ott vannak eltemetve.
Envy kiérezte a fiú hangjában bujkáló fájdalmat, és nem kérdezett semmit. Tudta, hogy Ed öccse, Al meghalt, amelyért egy másik alkimista volt a hibás. Envy sosem kérdezett rá, hogy pontosan mi történt, úgy volt vele, ha Ed akarja, majd elmondja ő maga egyszer. Ennek ellenére a homonculus oldalát fúrta a kíváncsiság, de féket tett a nyelvére.
– És utána? – kérdezte témát váltva. – Mert abból, amit mondtál, azt vettem ki, hogy nem ott akarsz letelepedni.
– Valóban nem – rázta a fejét Ed. – De még nem tudom, hova tovább utána. Elég pénzem van, akár életem végéig gondtalanul utazgathatok. Majd talán megállapodunk egy helyen, ami mindkettőnknek tetszik és elég messze van mindentől.
Envy nem szólt egy szót sem, de annál többet gondolt. Nem volt ellenére az egész életen át tartó csavargás, de tudta ő jól, hogy az emberek halandók, néhány évtizedig élnek csupán és egyszer Ed is a múlté lesz. De egyelőre nem akart erre gondolni sem, csak hallgatta Edet, miközben az embereket figyelte.

~*~

Miközben Ed tervezgetett, a Központi Parancsnokságon zajlott az élet. Mindenki értesült róla, hogy Edward Elric elhagyta a hadsereget, volt, akiket meglepett, voltak, akik csak vállat vontak, néhányan örültek a hírnek, de sokan szomorúak voltak. Hiszen Ed, bár nem volt mindig türelmes és barátságos, de mindig becsületesen dolgozott és mindig megpróbált fényt deríteni minden rejtélyre. Ráadásul rengeteg barátja volt a hadseregben, és mindig lehetett rá számítani, ha baj volt. Néhányan találgatták a kilépése okát, de biztosat senki sem tudott, az pedig, hogy bárki megkérdezze az egykori felettesét, Roy Mustang ezredest, egyszerűen képtelenség volt. Így pletykák kaptak szárnyra, amelyek közül a leghajmeresztőbb az volt, hogy Ed össze akar házasodni Winryvel, aki viszont nem akarja, hogy a jövendőbelije veszélynek tegye ki magát. Mások szerint Edet untatták már a hadseregtől kapott küldetései, megint mások úgy vélték, az öccse halála miatt hagyott fel az egésszel. Persze biztosat senki sem tudott, a pletykák pedig néhány héten belül is el ültek, hála az időközben visszatért Riza Hawkeye főhadnagy hathatós közreműködésének.

Riza visszatérését leginkább Roy Mustang sínylette meg, hiszen véget értek a kellemes, gondtalan napok. Főleg, mert a főhadnagy már az első reggel akkora papírhalmot cipelt be magával, ami később teljesen elborította az ezredes asztalát.
– Ezeket alá kell írnia, ha lehet, még ma! – mutatott rá Riza a papírhalomra, mire a férfi esdeklően nézett rá. – Nem, nem fogok maga helyett dolgozni. Ezeket az iratokat már régen el kellett volna küldeni, hatalmas csúszásban vagyunk, úgyhogy lásson hozzá!
Roy sóhajtott egyet, és kivételesen most a csapat egyik tagja sem mert vihogni, vagy akár elvigyorodni. Riza Hawkeye mellett az embernek az ereiben is megfagyott a vér. Mindenki tette a saját dolgát, de azért a csapat érezte, hogy ez már nem az igazi.
– Azért kár, hogy Ed kilépett – jegyezte meg Vato Falman altiszt, miközben éppen egy jelentést nézett át. – Kedveltem, de megértem, ha ki akart szállni.
– Igen, azok után, amik az öccsével történtek, csoda, hogy még egy megbízást elvállalt – mondta Kain Fuery hadnagy, miközben éppen a jelentését írta az utóbbi esetről. – Habár… mi sem bántunk túl szépen sem vele, sem…
Fuery elhallgatott, és senki sem szólt egy szót sem. Tudták, hogy az egykori Acél alkimista kilépésének nagyon is sok köze van ahhoz, ami a kastélyban történt. Ha nem cibálták volna oda Hohenheimet, ha nem törtek volna be a kastélyba, ha meghallgatták volna Edet, ha nem akarták volna bántani Envyt, talán a dolgok nem így alakultak volna. De ahogy mondani szokták, most már késő volt sírni a kidőlt tej miatt.
– Ami megtörtént, az megtörtént, most már kár keseregni miatta – mondta Riza. – Edward így döntött, nekünk pedig kötelességünk ezt tiszteletben tartani.
– Vajon meglátogat még minket? – vetette fel Falman, mire a többiek csak vállat vontak. – Elvégre, elég sokáig dolgozott együtt velünk és csak nem tart örökké haragot. Nem az a fajta, legalábbis én nem olyannak ismertem meg.
– Biztosan kell neki egy kis idő, amíg lenyugszik – közölte Jean Havoc hadnagy, majd elővett egy cigarettát, hogy aztán Riza szúrós tekintetétől kísérve vissza is tegye a dobozba. Néha hajlamos volt elfelejteni, hogy az iratok környékén nem szabad dohányozni. – Én arra lennék kíváncsi, hogy ezek után mihez kezd. Amilyen nyughatatlan, biztos nem fog túl sokáig a fenekén ülni. Előbb, vagy utóbb úgyis hallunk róla, vagy így, vagy úgy. Amilyen a természete, úgyis bele fogja ütni az orrát olyanba, ami nem rá tartozik, hiszen ez mindig is így volt.
A többiek egyetértően hümmögtek, aztán mindenki visszatért a feladatához. Havoc végül felállt, majd kisétált a szobából. A többiek tudták, hogy dohányozni megy, mert ha már Riza Hawkeye felügyelete alatt ezt nem tehette, hát odakinn fog rágyújtani.

Már este volt, mikor mindenki hazament, Roy Mustang ezredes azonban még mindig dolgozott. Riza Hawkeye főhadnagy ott állt fölötte, és szigorú, kérlelhetetlen tekintettel nézte, ahogy a férfi egy újabb akta aljára firkantja a nevét. Már nem sok volt hátra, az idő pedig már jócskán nyolc után járt.
– Mi lesz, ha Hohenheim újra felbukkan? – kérdezte hirtelen Riza, Roy pedig meghökkenve nézett rá. – Gondolja, hogy Ed után fog menni?
– Valószínűleg még mindig nem tett le róla, hogy végezzen a homonculusszal. De ha így is van, mi már nem sokat tehetünk – vont vállat az ezredes. – Ez már nem a mi hatáskörünk most, hogy Acél elhagyta a hadsereget. Ő is tudja, hogy ilyen helyzetben már nem kérhet tőlünk segítséget. De én nem hinném, hogy Hohenheim olyan ostoba lenne, hogy ilyen rövid idő után a fia nyomába eredjen. Ráadásul a homonculus sem hagyná, hogy bármelyiküknek baja essen. Ravasz és nagyon öreg bestia, én nem szívesen húznék vele ismét ujjat.
Riza egyetértően bólintott. Mindketten tanultak az esetből, hogy ne háborgassák Envyt, mert annak rossz következményei lehetnek. A főhadnagynak még mindig voltak enyhe fájdalmai, de ezekről még az ezredesnek sem beszélt. Tudta, hogy akkor a férfi hazaküldené, de ő nem akart már otthon pihenni. Elege volt, dolgozni akart, hasznossá tenni magát. Így inkább néma maradt. Persze ő is aggódott Ed miatt, ahogy az ezredes is, de Roynak abban igaza volt, hogy most már semmit sem tehetnek a fiatal alkimistáért.

~*~

Hohenheim a kertben üldögélt és a szépen, formára nyírt bokrokat nézte. El sem tudta képzelni, hogy Envy valóban gondozta a kertet, holott ezt sosem nézte volna ki a homonculusból. Hiszen a lény veszélyes volt, kiismerhetetlen, sosem lehetett tudni, hogy a következő pillanatban mit fog tenni. De ő hozta létre, az elején még tanította is, mert azt hitte, az uralma alá tudja hajtani. Tudta, hogy kiszámíthatatlan, ezért is nem engedte ki a kastélyból. Persze, az ő hibája volt, hogy az a dolog megtörtént, mert ha sosem teremtette volna meg Envyt, sosem történt volna meg az a borzalom a kisvárosban. De Envy ok nélkül legyilkolt egy rakás embert, amelyért természetesen meg kellett őt büntetnie. Büntetés helyett azonban talán meg kellett volna ölnie, végeznie vele, hogy soha többé senkit se bánthasson. Akkor Ed sem keveredett volna bele ebbe az egészbe, az a bestia nem tudta volna csak úgy magához láncolni a mézes-mázas szavaival. Hohenheim mélyen sóhajtott egyet. Sok hibát követett el élete során, de kettőt nagyon megbánt. Az egyik az volt, hogy megteremtette Envyt. A másik, hogy elhagyta Trishát, élete szerelmét és a gyerekeket.
Egész életében Trisha volt az egyetlen nő, akit tényleg őszintén, szívből szeretett, ezért is alapított vele családot, nemzett neki gyerekeket. De jól tudta, hogy míg ő nem öregszik, a felesége és a gyermekei egy nap meg fognak halni. Nem bírta volna elviselni, ha mindegyiküket elveszíti, így inkább gyáva módon meghátrált és elmenekült, egy üres ígéretet hagyva hátra, hogy majd egyszer visszatér. Úgy érezte, megérdemli, amiért Edward gyűlöli őt, hiszen ha visszament volna, talán megmentheti Trishát. Talán talált volna módot rá, hogy meggyógyítsa, akkor pedig boldogok lettek volna együtt. Akkor talán Edwardból sem vált volna Állami alkimista, nem kellett volna állandóan kockára tennie az életét és Alphonse is életben lenne még. De tudta, hogy a múlton már nem változtathat, nem hozhatja helyre.

Hirtelen árnyék vetült rá, és felnézve megpillantotta Dantét, aki együttérzőn, kezében egy tálcával állt előtte. A tálcán két pohár jeges tea pihent, a nő pedig nemes egyszerűséggel helyet foglalt mellette, maguk mellé téve a tálcát. Aztán az egyik pohár teát a Hohenheim felé nyújtotta, aki elfogadta azt.
– Min gondolkodsz? – kérdezte Dante, miközben le sem vette a szemét a férfiról.
– Olyasmin, amit már nem lehet helyrehozni, akárhogy is szeretném, ha sosem történt volna meg – sóhajtotta keserűen a másik, majd belekortyolt a teába.
– Azon az asszonyon jár az eszed? – Dante nem nevezte a nevén Trishát, sosem tette, mintha idegesítené, hogy Hohenheim valaha nős volt.
– Részben – bólintott a férfi. – De már úgyis mindegy. Elkövettem életem két legnagyobb hibáját, és sosem fogom tudni helyrehozni, bármennyire is akarom. A múlton még én sem tudok változtatni.
– Ami történt, megtörtént, nem tehetsz úgy, mintha minden rendben lenne, Hohi drágám – bólintott a nő. – Inkább azon törd azt az okos fejedet, hogy most hogyan tovább. Mihez fogsz kezdeni? Mégsem ölheted meg csak úgy egyszerűen Envyt anélkül, hogy még jobban meggyűlöltesd megad a fiaddal. Már ha az egyáltalán lehetséges. Egyébként is, talán a homonculus nem is olyan kegyetlen.
– Ezt meg hogy érted, hogy nem is olyan kegyetlen?! – hördült fel Hohenheim. – Ártatlan embereket gyilkolt!
– Én úgy tudom – mondta Dante anélkül, hogy figyelembe vette volna a férfi dühét, vagy felemelte volna a hangját –, hogy mindössze védekezett. Ha jól tudom, mindig csak akkor ölt, ha veszélyben érezte magát. Hiszen elég sokan és sokszor törtek be az otthonába, ami arra késztette, hogy megvédje magát. Minden élőlény így tesz, ha fenyegetve érzi magát, vagy olyanokat, akik fontosak neki. Ezt hívják életösztönnek. És akármennyire is ágálsz ellene, az a homonculus igenis élőlény, így ha megtámadják, természetesen minden eszközzel megvédi magát. Emiatt pedig nem ítélheted el, elvégre te voltál az, aki megteremtette. Felelős voltál érte, de kegyetlenül kihasználtad, ellökted magadtól, majd ocsmány módon magára hagytad, ahogy a feleségedet, vagy engem is! Emiatt pedig nem okolhatsz mást, csakis saját magadat, Hohenheim! Elvégre te magad tetted őt ilyenné! Ha tudni akarod a véleményem, itt az egyetlen szörnyeteg te vagy!
Hohenheim döbbenten nézett Dantéra, aki rezzenéstelen arccal állt fel mellőle. Még soha, de tényleg soha az életben nem volt senki, aki ilyeneket vágott volna a fejéhez. Úgy érezte magát, mintha pofán vágták volna, majd hideg vizet zúdítottak volna a nyakába. Dante hirtelen megfordult, majd lassú, kimért léptekkel indult meg a főbejárat felé.
– Most hová mész? Dante! – szólt utána Hohenheim, mire a nő megtorpant, de nem fordult hátra.
– Összecsomagolok, és elutazom – jegyezte meg halkan Dante, de nem nézett a férfira. – Rájöttem, hogy valószínűleg hiba volt rád pazarolnom azokat az éveket az életemből.
– Elhagysz?! – Hohenheim hangja döbbenten csengett, mire Dante halkan felkuncogott.
– Hohi, drágám, most végre te is megtudod, milyen az, amikor valaki téged hagy faképnél. És ezt is csak magadnak köszönheted, édes – jegyezte meg gúnyosan a nő, majd választ sem várva belépett a kastély épületébe.
Hohenheim köpni-nyelni nem tudott, azt sem tudta, mit kéne éreznie. Dante régóta ott volt neki, mint egy kényelmes, ismerős bútordarab, most pedig, hogy bejelentette, elhagyja, a férfi hirtelen üresnek érezte magát. De tudta, hogy a nőnek igaza van, az ő hibája. Egy újabb hibát követett el, amit nem tudott jóvátenni, hiszen azt sem tudta, hogyan kéne hozzáfognia.

~*~

A Keleti Városban már régen leszállt az este, sokan már otthon voltak ilyenkor, ám a parancsnokságon még szorgos munka folyt azok számára, akik vagy későn végeztek, vagy éjszakára voltak beosztva. Frank Archer altábornok az irodájában tartózkodott, ahol egy igen fontos vendéget fogadott ezen a késői órán.
– Szóval, mit szól hozzá? – kérdezte az altábornok, miközben helyet foglalt az asztalánál, úgy nézve a vendégére. – Edward Elric most már hivatalosan is szabad préda. Ha akarja most már nyugodtan elintézheti.
– Úgy gondolja, altábornok uram? – vigyorodott el Solf J. Kimblee, hiszen ő volt az a nevezetesen fontos vendég. – A homonculus még mindig erősen őrzi, és a legutóbbi összecsapásunkkor fel tudtam mérni az erejét. Nem éppen az a fajta lény, akit ajánlatos alábecsülni.
– Viszont bármi történik is, a hadsereg már nem fog a kis alkimista segítségére sietni – mosolyodott el Archer. – Szerintem ez megkönnyítheti a Karmazsin alkimista dolgát, vagy tévedek?
Kimblee kényelmesen hátradőlt a fotelben, miközben az esélyeit latolgatta. Nem akart elhamarkodottan dönteni, ugyanakkor nagyon szeretett volna visszakerülni a hadsereg kötelékébe. Viszont Envy nem volt könnyű falat, Edward Elric pedig talán már nem volt Állami alkimista, de köztudottan okos, leleményes és rettentően kitartó volt. A férfi nem tudta, hogy vajon ők ketten milyen párost alkothatnak, de Edward még sérülten is veszélyes tudott lenni.
– Edward Elric még sérült – kezdte Kimblee –, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell óvatosnak lennem. Ismerem a kölyköt, mindig meglepi az embert akkor, amikor a legkevésbé várnánk. A homonculusszal együtt pedig igencsak ütőképes páros lehetnek, erre a fejemet teszem.
– Ezek szerint fel akarja adni? – kérdezte Archer, mire a Karmazsin alkimista felnevetett.
– Feladni? Kedves altábornokom, hát olyannak ismer engem, mint aki feladja? A dolog ettől csak még érdekesebb. Szeretem a kihívásokat, és ők ketten pont olyanok, akikkel örömmel küzdenék meg újra – vigyorgott Kimblee.
– Edward Elricet két hét múlva kiengedik a kórházból – tájékoztatta az altábornok az alkimistát. – Mikor óhajtja megejteni az akciót?
– Az legyen az én dolgom – somolygott Kimblee. – De garantálhatom önnek a sikert, ha ön is betartja az alku magára eső részét. Ellenben esetleg…
Nem fejezte be a mondatot, de Frank Archer nem volt ostoba, így is pontosan értette, hogy Solf J. Kimblee mit akar. Miután nem sokkal később a Karmazsin alkimista távozott, az altábornok elgondolkodott rajta, vajon jól tette-e, hogy egy ilyen veszélyes, kiszámíthatatlan bűnözőt eresztett szabadon.
– Egy szörnyeteg legyőzéséhez egy másik szörnyeteg felhasználása a legalkalmasabb – dünnyögte félhangosan, miközben belemélyedt az egyik fontos iratba.
Bár voltak aggályai, Frank Archer altábornok bízott benne, hogy minden a tervei szerint fog alakulni. Ha azonban nem így lenne, majd tesz róla, hogy mégis megszerezze és betörje a homonculust és gondoskodjon róla, hogy Edward Elric soha többé ne zavarjon vizet. Egy B-terv kezdett körvonalakat ölteni a fejében, amely nagyon is alkalmas volt arra, hogy egyszer és mindenkorra elsöpörjön vele mindenkit az útjából, aki csak közte és a führeri szék között áll.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)