Az angyalölő írta: NymphaTonks

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
>>


– Csak semmi trükk! – Az üres előtérben szinte kiáltásnak hangzott a suttogás, és penge csillant meg a gyér fényben.

Abellus az angyalalakot figyelte, amely egészen a falig hátrált, mintha félne tőle. Aztán a pengére siklott a tekintete, majd végül lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Érezte, ahogy az őt formáló energia más alakot ölt, és a lénye átalakul.

– Emberforma? – A másik keserűen felnevetett, és mire Abellus kinyitotta a szemét, egy ugyanolyan fekete öltönyös férfi nézett vissza rá, mint ő. – Nem is tudtam, hogy ti, angyalok, kedvelitek az emberformát.

– Így könnyebb tárgyalni – hunyt szemet a nemrég gúnyosan elhangzó mondat fölött Abellus. – És kevesebb a valószínűsége, hogy megérintjük egymást.

– Na, hát akkor – szólalt meg kimérten az előtte álló –, térjünk is azonnal a lényegre. És elismétlem: csak semmi trükk!

Abellus keserűen mosolygott.
– Ugyan, barátom, mégis miféle trükkre számítanál? Azt gondolod, ha célom nem lenne fontos, lemerészkednék a te világodba?

Mindezt olyan lekicsinylően mondta, hogy a másik szája széle megrándult.

– Mennyire fennhordják az orrukat az Úr angyalai! – sziszegte. – Ez a pökhendiség amúgy sem illik a szép öltönyödhöz és formás arcodhoz, Abellus. Vendég vagy nálam, hát viselkedj is úgy, különben oda az egyezségünk!

Úgy tűnt, a fenyegetőzés nem ért célba, ugyanis Abellusnak arcizma sem rándult a szavak hallatán.

– Bocsáss meg, ha illetlenül viselkedtem, barátom.

A fegyver ismét megcsillant a fényben, ahogy a férfi kiemelte az öltönye zsebéből.

– Még egy barátom és megbánod! A nevem Anarchiel, és meg ne halljam még egyszer azt, amit az előbb!

Abellus biccentett.
– Nos…? – tett egy félszeg lépést előre. – Megszerezted azt, amire kértelek?

Anarchiel orrlyukai kitágultak az elfojtott dühtől.

– Tudnom kell előbb, hogy nem csapsz be, angyal.

– Ugyan miért tenném?

Anarchiel láttatni engedte sárgás fogait, ahogy rávicsorított. Lassan elindult, és körbejárta őt, mintha ellenőrizni akarná minden egyes porcikáját. Lépései visszhangoztak a helyiségben.

– Mert a te fajtádtól bármi kitelik. Honnan tudjam, mi vagy te? Lázadó angyal… Becsületbeli szeráf, aki éppen csak hogy kiteszi a lábát innen, azonnal az Atyjához rohan árulkodni… Vagy éppen…

– Becsületbeli szeráfok sosem lépik át a pokol kapuit, ezt te magad is jól tudod – vágott a szavába Abellus.

Anarchiel a szemébe nézett.
– Akkor hát…? Mire kell az, amit tőlem óhajtasz?

– Már mondtam neked. Akadt egy kis nézeteltérésem, amit rendeznem kell. – Itt tartott egy kis szünetet, ám látva Anarchiel kétkedő arckifejezését, folytatta: – Bevallom, jómagam is lázadónak tartom magam, de nem Atyám, hanem társaim ellen. Rájöttem, hogy békés úton lehetetlen megoldani a problémáimat, így muszáj volt ehhez folyamodnom.

– Ugye tudod, hogy nagy kockázatot vállalsz ezzel? – kérdezte álcázott aggodalommal a bukott angyal, ugyanis a hangjából csöpögött a maró gúny. – Atyád akármelyik percben kihajít téged a mennyek kapuján, és örökre elfordítja arcát tőled. Te pedig vagy megfagysz az éltető fény hiányában, vagy kénytelen leszel önként bekéredzkedni hozzánk, hogy bűneink tüze felmelegítsen. Persze csakis akkor, ha Atyád nem taszít egyenesen ide, hozzánk, a börtöncellák legmélyebbikére – intett Anarchiel az ajtó felé, amit Abellus csak egy másodpercnyi odapillantásra méltatott.

Tudta nagyon jól, milyen sors vár azokra az angyalokra, akiket az Úr kitaszít a mennyekből. Az ő arcának és szeretetének melege éltette az összes angyalt kerek e világon, ő volt az örök nyár, a végtelen melegség, a mély szeretet, de ha valaki éktelen bűnbe esett, attól elfordította arcát, és a forró nyár rögtön rideg téllé változott. Sok angyal nem bánta meg a bűneit, vagy éppen nem volt őszinte a bocsánatkérésük, ezért az Úr nem fogadta vissza őket. Arca örökre takarva maradt, az angyalok szeme pedig soha többé nem láthatta meg őt. Éppen ezért, hogy halálra ne fagyjanak, sokan a pokolbéliektől kértek menedéket, és ahogy a szárnyukat megégették a bűnök lángjai, a hamu pedig rájuk ragadt, immáron hivatalosan is bukottakká váltak. Már ha voltak olyan szerencsések, hogy megmaradt a szárnyuk, és a mennyekből sietősen lelökdöső szeráfok le nem szakították valamelyiket, vagy rosszabb esetben mindkettőt. A csonkaszárnyú angyaloknak máshol nem volt helyük, csakis a pokolban.

– Kedves vagyok Atyám előtt – mondta határozott hangon Abellus. – Biztos vagyok benne, hogy sosem fog lelökni maga mellől.

– Vagy úgy – vigyorgott rá Anarchiel. – Sok ilyen öntelt angyallal találkoztam, mint amilyen te is vagy. És mindegyiket a szárnyaim alá vettem, amikor bekopogtak hozzánk és könnyeket hullatva kérték a segítségünket, mert majd’ megfagytak odakint, Atyjuk nélkül.

– Csaknem aggódsz értem?

– Én? – Anarchiel úgy tett, mintha egy porszem az öltönyének vállára esett volna, és most nem akart volna lejönni onnan, hiába is söpörte le a tenyerével. – Soha. De ha már egyezséget kötöttünk, tudni akarom, hogy a másik fél teljesíteni tudja-e azt, amit nekem ígért.

Abellus mosolygott.
– Még semmiféle egyezség nem köttetett közöttünk. Majd akkor, ha megkapom, amiért idejöttem.

– Na persze – horkantott fel Anarchiel. – Csakhogy én nem sok esélyt látok arra, hogy teljesíteni tudd a kérésemet. A nagy ribilliód, amit csapni kívánsz édes kis otthonodban, még nem elég arra, hogy az Úr behunyja a szemét, még ha csak egy pillanatra is.

– Márpedig vedd úgy, hogy csekély kérésed máris teljesíttetett. Elintézem, hogy mialatt te a titkos ügyedet intézed, addig Atyám behunyja szemét, és ne lássa, mit művelsz.

Anarchiel gyanakodva felhúzta a szemöldökét. Úgy tűnt, még mindig nem hisz az előtte állónak, és Abellus ezt meg is tudta érteni. Hiszen melyik angyal kérne szívességet egy bukottól? Aki ráadásul nagy tekintélynek örvend a pokol kapuin belül. Abellus emlékezett arra a kétkedő tekintetre, ami akkor fogadta, amikor a földön találkoztak az egyik eldugott sikátorban, egy álmos walesi faluban, és a bukott megígérte, hogy amint tud, jelez neki, és akkor végre találkozhatnak, hogy hivatalosan is megkössék az egyezséget. Csakhogy Abellus nem számított rá, hogy Anarchiel rögtön a pokolba invitálja őt, és egyenesen a legmélyebb börtönökhöz vezeti, majd az egyik eldugott őrszobában készül megvitatni a kétségeit. Csapdában érezte magát, ráadásul az ajtón túl olykor-olykor felhangzó sikolyok, sóhajok és kiáltások cseppet sem nyugtatták le háborgó szívét, amely a jelenleg birtokolt férfitestben oly hevesen dobogott a kudarctól való félelemben.

Meg kell tenned, Abellus, különben…

– Remélem, tudod, hogy a lehetetlenre vállalkozol – lehelte Anarchiel. – És ha ígéretedet nem teljesíted, bűnt követsz el az égiek, vagyis a fajtád ellen, magad ellen és ellenem is, hiszen az ígéret ugyanolyan szent és megtörhetetlen idelent is, mint a mennyekben.

Abellus merev arccal bólintott.
– Tisztában vagyok mindennel, amit felsoroltál, Anarchiel. De térjünk rá az egyezség rám eső részével! Mi a helyzet azzal, amit kértem?

Az angyal látta, hogy a bukott nagyot nyel, majd belenyúl a zakója belső zsebébe, és előhúz egy ezüstszínű, emberi fegyverhez hasonló tárgyat. Úgy tartotta, mintha élete legféltettebb kincse lenne, és Abellus sejtette, miért.

– Itt van – suttogta titokzatosan Anarchiel, és megemelte a tárgyat. – Az angyalölő. A legpusztítóbb fegyver, amit valaha az angyalok között létezett, hiszen egyszerre testet és lelket is sebez. Ha valakit megérint a golyó, az azon nyomban köddé válik, és a lelke eltűnik az ismeretlen mélységekben, amelyekről a te Atyád sem tud. – Abellus arcán halvány kétkedés szaladt át ezt hallva, de nem szakította félbe a másik mondandóját. – Ez nem olyan, mint az angyalok fegyvere, mely csak fájdalmat okoz, sem pedig olyan, mint a bukottaké, amely börtönmélyre húzza az angyalokat. Ez valami sokkal hatalmasabb dolog, amely csak értő kezekbe való. – Anarchiel felemelte a fejét, és ránézett az előtte állóra, majd felkiáltott. – Hozd be, Garaghel!

Az ajtó kivágódott, és egy nagydarab csonkaszárnyú, emberalakot viselő bukott lépett be rajta, egy vékonyka testet cipelve magával. Az illető csontsovány volt, szintén emberalakot öltve remegett a földön, ahová az imént szólított Garaghel ledobta őt, majd kivonult, becsapva maga után az ajtót. A fogoly halkan rebegett valamit, amit egyikőjük sem értett, miközben a szeme összevissza forgott a szemgödrében.

– Szegény lelkéhez rengeteg szenny tapad – mondta kicsit sem sajnálkozó hangon Anarchiel, és felemelte a kezében tartott angyalölőt. – Ideje őt az örök semmibe taszítani, mert csak foglalja a mélységeket, hiába is végtelen a pokol. – Azzal fél szemmel Abellusra pillantott. – Most figyelj!

És azzal meghúzta a ravaszt. Egy villanás volt az egész, aztán éles rikoltás hangzott fel, és ahol az előbb a csontsovány bukott ült, immáron semmi sem volt. Még csak egy marék hamu sem, ami azt jelezte volna, hogy az emberalakot öltött lénye hamuvá égett.

– Látod? – kérdezte izgalommal a hangjában Anarchiel. – Látod már, mire képes? Most értheted csak meg igazán, miért rettegnek a bukottak ettől a fegyvertől. Senki nem akarja, hogy rossz kezekbe kerüljön sem idelent, sem a földön, sem a mennyekben. Azért, mert szárnyunkra bűn tapad, és az alvilágban élünk, azért mi sem akarunk anarchiát az országunkban, és egyikünk sem akar pusztulni innen. Az örök semminél pedig még a legrosszabb mélybörtön is csodálatos kárhoztatás.

Abellus nagyot nyelt. Még mindig a csontsovány ember hűlt helyét nézte, majd lassan Anarchiel arcára pillantott, aki kissé idegesen fürkészte őt. Teljességgel megértette a bukott aggodalmát a fegyverrel kapcsolatban, hiszen ez valóban kiváló volt a maga nemében. Az örök semmi, a létezés tökéletes megszűnése egyáltalán nem kis dolog. Sőt, ez a fegyver olyan hatalommal ruházza fel a birtoklóját, amelyről az álmodni sem mer.

Lassan bólintott, és kinyújtotta a karját, ám Anarchiel nem mozdult. Helyette elhúzta a szinte már áttetszőnek tűnt fegyvert előle, és lépett egyet hátra, jelezve, hogy még mindig nem biztos abban, hogy át merje-e adni az ellenségének. Néhány másodperc múlva aztán, mikor úgy tűnt, döntésre jutott, felkiáltott:

– Esküdj meg a te szent és dicsőséges Atyádra, hogy ha kezedbe kapod, sosem lősz le vele engem!

Abellus sejtette, hogy sor kerül erre, és a szívére helyezte a kezét, a másikat pedig felemelte úgy, hogy az ujjai az ég felé nézzenek.
– Uram, te látod az én lelkemet, tudsz minden lélegzetvételemről és szavamról. A te dicsőségedre és fényességedre esküszöm, hogy amint kezembe fogom a fegyvert, addig nem használom, míg a pokol kapuit át nem lépem. Ámen!

Anarchiel csak ezután nyugodott meg kissé.
– Nem tudom, hogy egyáltalán képes voltál-e felfogni mindazt, amit most itt elmondtam neked – sziszegte. – De ha ez a fegyver szeráfok kezébe kerül, azok rögtön a pokol ellen indulnak vele, hogy megsemmisítsenek minket. Ha az angyalölő kikerül a kezedből, és más ujjak érintik, átok fog sújtani téged, melynek terhét életed minden napján viselned kell. Örökre taszíttassál ki a mennyekből, ha ezt valaha is átadod másnak, szárnyad töressék le, életed pedig kárhozatra ítéltessen, és míg a vég el nem jön számodra, átkozott légy!

Abellus fanyarul mosolygott, majd bólintott, és szinte alig hallhatóan csak annyit felelt:

– Ámen.


* * *


A kávézó, amelyben Abellus ült, sokkal kellemesebb hely volt, mint amihez tegnap volt szerencséje. Ő maga keveset volt az emberek között, egy kezén meg tudta volna számolni az itt eltöltött éveket, és a tegnap estétől eltekintve mindeddig jó emlékek fűzték az itt élőkhöz. A pincér pirospozsgás arcú fiú volt, és kedvesen szólt hozzá, mikor kihozta a megrendelt kávét, amit Abellus találomra választott ki az itallapról. Társaság híján azt lapozgatta, és úgy tűnt, mint aki belemerült a kínálatot taglaló sorokba, azonban a gondolatai már régen máshol jártak.

Anarchiel arca kúszott elé, valahányszor behunyta a szemét, az átok pedig szinte már csilingelt a fülében. Tudta jól, mire készült az alvilági uralkodó egyik legkészségesebb szolgálója, másképp sosem szólította volna fel őt a mélységekből. Még mindig elevenen élt az emlékezetében az este, amikor ő emberalakot öltött, és kilépve a mennyekből abban az álmodozó walesi faluban találta magát. Anarchiel szinte azon nyomban megjelent, ahogy ő felparancsolta a birodalmából. A bukott angyal alakja lassan bontakozott ki az utcalámpák gyér fényében, majd látva, hogy az őt szólító emberként mutatkozott előtte, ő is felvette egy férfi alakját.

– Meglep, hogy az Úr küldöttje szólít fel engem – nevetett az arcába gúnyosan, Abellusnak pedig uralkodnia kellett az arcvonásain, hogy ne árulja el, mit érzett azokban a pillanatokban. Halkan, szinte csendesen suttogta el neki, hogy erről az esti találkájáról az Úr nem tud, és nem az ő küldöttjeként érkezett ide, hanem mint öntörvényű angyal. Anarchiel persze nevetett ezen, mint minden máson, amit Abellus azon az estén mondott, ám mikor az egyezség alapjaira terelődött a szó, a bukott felhagyott a mulatozással, és gyanakodva nézett rá.

– Egy angyalölő – suttogta elgondolkodva. – Az kell neked?

Abellus bólintott.
– Én pedig úgyszintén ajánlok neked valamit, barátom.

Az angyal már akkor tudta, hogy nyert ügye van, mikor még ki sem ejtette a száján a saját ajánlatára vonatkozó dolgokat. Érezte, hogy Anarchiel nem fog tudni ellenállni ilyen csábításnak, amit ő kínált neki. Ugyan ki ne vágyna arra, hogy az Atya ne lássa bűnös cselekedeteit, ha nem éppen egy bukott? Valaki olyan, akit évekkel vagy évmilliókkal ezelőtt kilöktek a mennyekből, és azóta az Atya csak ridegséget sugárzott feléje… A bukottak azért is zúgolódtak és intézkedtek csendesen, mert az Atya eddig még csak az angyalait küldte ellenük. Mindenki tudta, hogy nem érkezett el az idő, ami majd pontot tesz az ellentétek végére, és ami majd eldönti a világ sorsát és az örökös háborúnak is véget vet, ami a két fél között folyt nap mint nap, Abellus pedig tudta, hogy a bukottak féltek a nyíltabb támadástól, hiszen tisztában voltak azzal, hogy elég az Úrnak egyetlen ujját mozdítania, és nekik örökre végük.

Ez a félelem, ami csak burkoltan lapult meg minden bukott szívében, volt az, ami arra vezette Anarchielt, hogy rábólintson az ajánlatra. Fél emberidővel mért órára az Úr lehunyja a szemét, és semmit nem lát abból, amit ők cselekszenek… Ki ne kapna egy ilyen lehetőség után?

Abellusnak ez volt a legnagyobb kártyája, amit kijátszhatott, hogy megnyerje magának Anarchielt és megkaparinthassa tőle az angyalölőt. Csakhogy valahányszor a fegyverre gondolt, és arra, hogy mire képes, Abellus elbizonytalanodott, és kételkedni kezdett saját magában. Valóban képes lenne megtenni…? Vajon lakozik benne annyi erő, hogy leszámoljon az ellenségével? Hiszen látta, mire képes az angyalölő, látta, hogyan működik…

Meg kell tenned, Abellus, különben…

Az angyalölő most is ott lapult a zsebében, mintegy égetve a bőrét. A bukott érintése foltot hagyott a fegyver csövén, ami most mintha az ő ingét is perzselni kezdte volna… Nem maradt sokáig a kávézóban. Készséggel fizetett, és nagy borravalót nyújtott át a fiúnak, aki erre boldogan köszönt neki, és máris rohant vissza a munkájához.

Abellus sietős léptekkel hagyta el a helyet, ám ahogy kiért az utcára, rossz érzés fogta el. Körbepillantott, ám semmi különöset nem látott, kivéve azt a néhány furcsa szempárt, amely rá leselkedett az árnyak mögül.

Figyelnek – villant át Abellus agyán a felismerés. – A bukottak szemmel tartanak!

Aztán egyszer csak megérezte, ahogy egy női kéz fonódik a karjára, és egy mosolygós kisasszony csatlakozott hozzá.

– Micsoda meglepetés – súgta Abellus. – Nem számítottam a jelenlétedre, Ersilia.

– Igazán szép ez a hely, Abellus. Gyakran járhatnánk ide szemlélődni és példázódni erről a világról – jegyezte meg a nő.

– Egyetértek. Csakhogy most…

A kéz megszorította a csuklóját.
– Ne aggódj, kedves Abellus. Érzem, hogy feszült vagy a kelleténél. Hadd vizslassanak minket a szempárok.

– Én nem arra gondoltam, hogy…

– Csitt! – szólt most már élesebben Ersilia. – Én végzem a saját dolgomat, azért, hogy te tudd a tiédet. Csakhogy napszálltáig nem hajthatod végre a parancsot.

Abellus nagyot nyelt, és bólintott. Igyekezett javítani a feszült tartásán, de nem sikerült, pláne, hogy Ersilia a mellkasára helyezte a tenyerét, pont oda, ahol az angyalölő is pihent.

– Szóval itt van – suttogta. – Az angyalölő…

Abellus félrelökte a kíváncsi kezet.
– Ne érj hozzá!

Ersilia csilingelő nevetése néhány kósza szempárt vonzott feléjük.
– Ne légy már ilyen botor! Én aztán meg nem érintek olyat, ami öl. Inkább gyere, együnk egy fagylaltot. Az majd ellazít. Azt hallottam, emberalakban az emberek alkotta ízek is édesebbek, mint a mennyek felé szálló illatok.

Abellust nem vidította fel Ersilia társasága. Sőt, az ittlététől még jobban zavarba jött, és nem tudta mire vélni ezt a hirtelen jött látogatást. Az eredeti tervhez nem tartozott hozzá a fagylaltevés, sem pedig a teraszon való üldögélés, vagy éppen a limonádékortyolgatás, miközben minden sarokról emberformát viselő bukottak figyelték őket.

Az angyalölő fájdalmasan feszítette az öltönyének zsebét, mintha menten ki akarna ugrani onnan, és Abellus szinte percenként ellenőrizte, hogy megvan-e még, ám egyszer csak Ersilia elkapta a kezét, és közelebb húzta magához, mintha csak egy szerelmeskedő pár lennének, akik együtt töltik a délutánjukat.

– Jól figyelj – suttogta az angyal, és az arca cseppet sem árulkodott vidámságról. – Esküt tettél, amit be kell tartanod. Mindketten jól tudjuk, mire készül Anarchiel, és hogy figyel minket, nehogy megszegjük a feltételeit. Az Úr be fogja hunyni a szemét, ami számunkra talán egy percnek tűnik, de idelent sokkal több időbe telik. És mialatt a napot elnyelik a felhők, Anarchiel megrohamozza az őrségünket, és letöri az angyalaink szárnyait, hogy a mélybe taszítsa.

Abellus nem kérdezett semmit. Tudta jól, hogy az Atyja mindent tud erről az egészről, ami készülőben van, és kész teljesíteni az ígéretet, miszerint lehunyja a szemét, míg a csata zajlik a bukottak és az őrzők között. Sejtette, hogy tapasztalatlanabb, az emberek között sokkal több időt eltöltő angyal szinte kertelés nélkül rákérdezne, hogy az Úr miért nem rendel több angyalt az őrséghez, ha tudja, hogy csata közeleg, de Abellus tudta, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy az meg van írva. Ha nem teljesítené a feltételt, amit ő szabott, Anarchiel sosem bújna elő a kígyófészekből, és ő sosem tudná teljesítenie a parancsot, amit kapott.

– Ahogy elérkezik a napszállta, a holdat és a csillagokat eltakarják a felhők, a világra pedig teljes sötétség borul, ahogy Atyánk lecsukja szemét – folytatta Ersilia. – És ahogy Anarchiel csapatai megrohamozzák őrzőinket, neked akkor kell lépned. Képes vagy rá, Abellus?

Az angyal keserűen elmosolyodott.
– Ha képes voltam betenni a lábamat a pokolba, erre is képes leszek.

Éppen csak hogy kimondta, még látta Ersilia bátorító mosolyát, és ahogy az angyal megérkezett, úgy el is tűnt, csupán az édeskés női parfüm illata maradt utána.


* * *


A sötétség olyan csontig hatoló volt, hogy Abellus azt érezte, megfullad. Ahogy a fény tovatűnt, érezte, ahogy lehűl körülötte a levegő, és emberteste azon nyomban fázni kezdett, pedig csak néhány perc telt el azóta, hogy az Úr lehunyta a szemét és a világot bevonta az ő szemhéja. Most már értette, milyen az, ha valaki elől elfordul az Atyja arca, most már átérezte, mennyire fázhatnak a földre taszított, szárnyukat vesztő angyalok, hogy inkább a pokol tüzéből kérnek meleget, mintsem megalázkodjanak teremtőjük előtt.

Abellus abban a sikátorban állt, ahol legelőször felszólította Anarchielt. Mint ahogy egész délután, a keze most is szinte magától indult a mellényzsebe irányába, hogy kitapogassa az angyalölőt. Minden alkalommal, ahogy megérezte a hideg fémet, felsóhajtott megkönnyebbülésében. Viszont azt már nem tudta, miért éppen ide kellett jönnie. Ha már javában dúl a csata, neki is ott a helye, ott kellene megtennie, amit…

Meg kell tenned, Abellus, különben…

Abellus lehunyta a szemét. Megteszi. Igen, megteszi azt, amit az Atyja kért tőle, hiszen mindig azt cselekedte, amit az Úr rábízott. Még a pokolba is képes volt belépni érte…

– Anarchiel! – szólalt meg halkabban, mint kellene. – Én, Abellus, Atyám angyala, szólítalak téged!

Ahogy kimondta, éktelen sikoly hasított a csendbe, majd a következő pillanatban Anarchiel jelent meg, térden állva, egy pengét tartva a kezében. Egy őrző feküdt alatta, a szárnyait pokollánc kötötte össze, és Abellusnak pislogni sem volt ideje, a penge máris villant, lenyesve a gyönyörű fehér szárnyakat, amik azon nyomban hamuvá váltak, ahogy megérintették a földet. Az őrző sikoltott, teste lassan porrá vált, ahogy a pokol mélysége magához hívta őt, mire Anarchiel elégedetten állt fel, és belerúgott a hamuba.

– Így jár, kinek csonka szárnyai vannak – sóhajtotta diadalittasan. – És aki nem elég képzett az angyalok őrségéhez, akik a Jó és Rossz Útját védik.

Abellus meredten bámulta azt a pontot, ahol nemrég még az őrző feküdt. Esélye sem volt segíteni neki…

Lassan felemelte a fejét, és mélyen Anarchiel szemébe nézett. A bukott állta a tekintetét.
– Éppen nem értem rá, mikor szólítottál – mondta ridegen. – Vagy tán meg akartad hiúsítani a tervemet, mikor parancsot adtál, hogy megjelenjek eléd?

– Eszem ágában sincs – válaszolt szenvtelen nyugalommal az angyal, ám úgy tűnt, a bukott nem hisz neki.

– Mi dolgod van még velem? – kérdezte dühösen. – Megkaptad, amit akartál, nem? Angyalölőt adtam a kezedbe, most hagyd, hogy végezzem én is a magam dolgát!

Abellusnak a szeme sem rebbent.
– Tisztában voltam vele, hogy mire készülsz, amikor Atyám lehunyta a szemét.

Anarchiel nevetett.
– És? Mit érdekel ez már téged? Az egyezségünk feltételeit mindketten teljesítettük. Nem jár emellé örök barátság is!

Az angyal nem nevetett a férfival, csak meredten nézett rá, miközben a zsebéből előkerült áttetsző anyagú fegyvert rászegezte a bukottra.

– Anarchiel, már akkor végzetes hibát követtél el, mikor elfogadtad ajánlatomat – kezdte ridegen. – Az Úr nem kedveli a gyilkosságot, de most, hogy nem lát semmit, az esküm is semmissé vált… – Abellus a nyelvével csettintett. – És így ugyan mit érdekli őt, mit művelek veled?

Anarchiel megdermedt.
– Hogy mondod?

– Nagyon jól hallottad.

– Úgysem fogod meghúzni a ravaszt. Úgy hallottam, az Úr angyalai most is ugyanolyan gyávák, mint akkor voltak, mikor lázadni próbáltam ellene, de senki nem állt mellém. Láthattad, mire képes ez a fegyver! – rikoltotta Anarchiel, mikor rájött, hogy nem sikerült megingatnia Abellus elhatározását.

– Te, Anarchiel, legnagyobb ellenségem hűséges szolgálója, aki angyalölőt képes formálni a bűnök tengeréből, elérkezett ítéletnapod, mikor számot adsz az életedben elkövetett dolgokért. Felelj hát! Bánod-e bűneidet, melyeket Atyánk ellen követtél el, bánod-e…

Abellus nem tudta befejezni, ugyanis a következő pillanatban Anarchiel lecsapott rá, és úgy ugrott neki, mint a faltörő kos. A fegyver kirepült a kezéből, ő pedig elvágódott a sikátor kikövezett útján. A bukott angyal kibontotta fekete szárnyait, melyekről a bűn sistergő hamui hullottak alá, kiégetve a köveket és a növényzetet.

– Most véged, áruló! – süvöltötte. Abellus érezte, ahogy az orrát elönti a vér, ahogy a bukott ökle eltalálta, majd pedig az ajka is felrepedt az újabb ütéstől. Fulladozni kezdett a rengeteg vértől, de nem adta fel; lelökte magáról a támadóját, és ő is kitárta a szárnyait, majd a tőle méterekre fekvő angyalölő után vetette magát, de ekkor Anarchiel elkapta a lábát, és visszarántotta, miközben belemarkolt a szárnyába. Abellus felkiáltott a vállába hasító fájdalomtól. A szeme sarkából látta, ahogy Anarchiel pengéje feléje lendül, és éppen csak hogy ki tudott térni előle.

– Az angyalölő az enyém! – ordított fel a bukott, és megpróbált a fegyver közelébe férkőzni, de Abellus nem hagyta. Derékon rúgta az ellenségét, aki erre arrébb gurult, ám ez mégsem volt elég ahhoz, hogy eltántorítsa őt az angyalölőtől.

– Vége van, Anarchiel! – kiáltotta Abellus, ahogy a kezébe kaparintotta a fegyvert, ám Anarchiel most még gyorsabb volt. Egy jól rögtönzött rúgással kiütötte a csuklójából az angyalölőt, majd feltartotta, és egyenesen a szívére szegezte.

– Be kell vallanom – lihegte a bukott, miközben az ajka szenvtelen mosolyra húzódott –, igencsak élveztem ezt a kis játékot. Az első perctől kezdve tudtam, hogy benned lehetetlenség megbízni. Azt hiszed, nem számítottam erre a kis cselszövésedre? Az Atya alszik… Milyen kár, hogy nem fogja látni, ahogy megölöm a kedvenc angyalát!

Abellus nagyot nyelt, ahogy egyenesen belebámult a fegyver csövébe, és jól tudta, hogy hibázott. Meg kell tenned, Abellus, különben…

A ravasz csak másodpercekkel később kattant, és ahogy a golyó végre célt talált, hangos sikoltás rázta meg a falu utcáit.


* * *


Az angyal ugyanabban a kávézóban ült, amibe nem is olyan rég. Emberteste fáradt és nyúzott volt, viszont képtelen volt álomra hajtani a fejét, ugyanis valahányszor lecsukta a szemét, a sikátorban töltött percek egymást kergető képkockákként vetültek elé.

Abellus tudta, hogy másodperceken múlt az élete. Ahogy Anarchiel meghúzta volna a ravaszt, valami elvakította őt – az Úr lassan kinyíló szemei voltak azok, melyek fényárba borították a sikátort. A nap első sugarai egyenesen a bukott angyal szemébe világítottak, aki erre elkapta a fejét. Abellus ekkor felpattant a földről, kikapta a kezéből az angyalölőt, és még azelőtt meghúzta volna a ravaszt, hogy az Úr szemei teljesen ki nem nyíltak volna. A bukott angyal sikolya hangosabb volt, mint bármi, amit Abellus valaha is hallott, és mikor a test tehetetlenül elterült a földön és eltűnt a semmiben, úgy érezte, mint akit szánt szándékkal elhagyott a becsülete. Legszívesebben messzire hajította volna az angyalölőt, habár tudta, hogy helyesen cselekedett. Legalábbis a nap simogató sugarai ezt suttogták neki, miközben ő felkelt a földről, és lassan elindult az ébredező falu piaca felé.

Az angyalölőt persze nem hagyhatta ott, magával vitte, ugyanoda rejtve, ahol eddig is helyet kapott, majd betért a frissen felmosott padlójú kávézóba. A pincérfiú most is kedveskedve fogadta a jelenlétét, és vidáman robogott az asztala felé, hogy kihozza a rendelését.

– Ne bánkódjon – szólt hozzá, mire Abellus felkapta a fejét. – Sajnos sok rossz dolog létezik ezen a világon, de most már eggyel kevesebb. Emiatt pedig kár lenne szomorkodni. A szomorú végnek is van egy új kezdete.

Azzal a fiú elsietett, hogy a többi vendéget is kiszolgálja. Abellus meglepetten nyúlt a kávéjához, és mikor kilépett, még visszapillantott a fiúra, aki intett neki. Angyal – futott át Abellus fején. – Rejtve mások elől. Erre már ő is mosolyogva viszonozta a köszöntést, de még mindig zavartnak érezte magát.

– Ezennel elkezdődött – súgta egy vékonyka hang a fülébe, ahogy Ersilia belekarolt.

– Tessék?

– A háború, Abellus – nézett rá szomorúan a nő. – Ez volt a kezdőlökés, és nekünk szükségünk van egy angyalölőre, ha el akarunk bánni velük.
Abellusnak fogalma sem volt, mit mondhatna neki. Némán haladt tovább a nő oldalán, maga sem tudta, merre, ám ekkor az angyal megtorpant, és egyenesen a szemébe nézett.

– Igazán nemes dolog volt felajánlani neki egy utolsó lehetőséget a bűnbocsánatra – mondta. – Éppen ezért esett a választásunk rád, Abellus. Tudtuk, hogy jó szíved van. Emiatt is helyeztük a következő lépést a te kezedbe. Most már te vagy az. – Azzal megsimította a mellkasát pont ott, ahol az angyalölő volt, ám ahogy a férfi odakapott, hogy elhúzza onnan a kíváncsi ujjakat, már semmit nem talált ott. Ijedten felkiáltott, és hiába forgolódott, sehol sem látta.

– Ersilia! – kiáltott a nő után, de csak néhány megrovó pillantást kapott a többi járókelőtől. Aztán ismét megérintette a mellkasát, de most sem érzett mást, csak a fegyver üres helyét. – Semmit nem értek – morogta csalódottan, ahogy az égre pillantott. A nap vidáman mosolygott rá. – Hát tényleg elkezdődött volna…?

Választ azonban nem kapott. Zavarodottan a mellkasára szorította a kezét.

Most már te vagy az…

Emiatt is helyeztük a következő lépést a te kezedbe...

Meg kell tenned Abellus, különben…


A fejében egymást kergették a gondolatok, miközben farkasszemet nézett a nappal. Ám mivel az továbbra sem súgta meg neki a választ, Abellus nem tudta, mi folyik körülötte. Azonban egyszer csak, mintha a világ összesen eddig eltelt ideje egyetlen perc lenne, az angyal megértette a neki szánt sorsot. Most már tudta, mi a feladata.

Hiszen most már elkezdődött…

A szomorú végnek is van egy új kezdete.

Sajnos sok rossz dolog létezik ezen a világon, de most már eggyel kevesebb.

Most már te vagy az…


Angyalölő.




>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)