A kert írta: Momo137

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Rozsdás aranytallérok
Mindig is szerettem a csendet. A gondolatformáló lassú csendet. A feszült, pattanó, félelmetes csendet. A diadalittas csendet, amit hangorkán követ. Végiglépdelek az iroda hideg padlóján. Kellemetlen, fagyos levegőt érzek a bokámnál. A számítógép halkan zúg az asztalomon. Zaj.

Egy árva lélek sincs az irodában rajtam kívül, sőt fogadni mernék az egész épületben is csak az emeletenkénti biztonsági őrök tartózkodnak. Ők pedig tulajdonképpen senkik, nem igaz ? Korán megtanultam felmérni ki mennyit ér az emberek között. Ki az aki értéktelen és ki az, aki hasznomra lesz. A szempont egyszerű. Kinek elég erős a háta ahhoz, hogy megtartson téged, felépítse neked a piramist? A saját sírodat. Dicsőséges. Felnyitom a laptopot. Minden este ugyanez a rutin. Felmegyek a weboldalra. Kódok, jelszavak pókhálója. Átszakíthatatlan, bináris selyem. Végignézek a kilistázott összegeken.

Bár briliáns vagyok fejszámolásból, előveszek egy tollat és egy papírt. Szeretem látni, tapintani a számokat. Elmosolyodok. Apró kicsi pálcikák, tollvonások. Csontok. Elesett emberek gerincei. Létrák. Magasságba emelő, márványos kis dobogó. Végzek a számolással. Több, mint tegnap. Nem elég. Legépelek néhány e-mailt. Visszanézek a papírra. Kevés.

Megborzongok. Hideg van. Néhány hónapja kikapcsoltattam a fűtést. A meleg megnyugtat, elkényelmesít. Emlékszem a tömegre az épület előtt. Azt hiszik, ha elég hangosak, valahol magasról, a ranglétra tetejéről valaki lehajol hozzájuk. Isteni segítség. Hiszékenyek. Reménykedőek. Szánalmas tüntetők. Régen én is egy voltam közülük. Aztán rájöttem, mennyire jó érzés hatalmasnak lenni. Édes íze van. Kicsit kesernyés, de édes. Mégis mérgező. Elég volt nekik néhány haragtól túlfűtött nap, és rájöttek nincs választásuk. De a frusztrált üvöltésükre emlékszem.

Szörnyeteg.

Az első millióknál, az első millióimnál, még egész máshogy néztek rám. Mindenki engem akart. Engem. Attraktív és kevésbé attraktív emberek ezrei ajánlották fel magukat. Aztán el-el tünedeztek. Azt mondták gátlástalan lettem. Mintha a pénz becsületes lenne. Agresszív. Kegyetlen. Pszichopata. Pedig én nem változtam. Csak épp több pénzem lett. Több hatalmam. És egy idő után már nem érdekelt, mitől sír valaki mellettem az ágyban. Odaadtam nekik mindent, amit tudtam. Pénzt, ajándékot. Azt mondták, nekik érzések is kellenek. Úgy tettek, mintha nem eleve a pénzem miatt lennének velem. Kitartottak. Kezet nyújtasz, a karodat kérik. Csak hogy nem fogok senkinek sem könnyes szemmel gügyögni. Nem vagyok gyenge.

Fenyegetőztek. Azt kiabálták legalább a médiában figyelhetnék rájuk, hogy ne nézze hülyének őket az egész világ. Lejáratom őket. Ők teszik ezt saját magukkal. Függők, pénzéhes bárányok. Vak követők. Ártalmatlanok. Semmi más nem érdekli őket, csak az érték. Rájuk kéne ragasztani a saját árcédulájukat.

Végül elmentek. Eltörtek. Nem baj. Veszek másikat.

Felemelem a fejem. Tekintetem a panorámára téved. A város aranyszínű fényeitől könnybe lábad a szemem. Én vagyok a legmagasabban. Belátni minden épületet. A háztömbökön túli, koszos utcákat. Nem véletlenül néznek arra az irodám ablakai. Ott megy le a nap. Minden naplementét végignézek. Véres, aranyos láthatár. Egészen olyan, mint egy csatatér. Amikor a hosszú háború után az uralkodó végignéz a hadszíntéren. Az elesett katonákon, akiknek a hátán keresztül a dicsőségig jutott. De a vörös mellett ott a siker színe. Az arany magasba emel. Az erő jele. A glóriáé. Egy angyalé. Mert mondhatnak bármit, igenis meg lehet venni az utat a mennyországba.

Földöntúli szín ez. Felragyogtat. És ha nem vigyázol, eltöri a nyakad. Végigroppan a gerinced. Cikkcakkosan, mint valami absztrakt, mutálódott lénynek. Hatalmas lénynek. Olyan lesz, mint a megtépett papírpénz. Senkinek sem kell. Ami nem tökéletes, azt nem lehet eladni.

Körbefonódó, fény szalagok. Puha, édes, csábító. Feszes, erős bilincs. Bábjáték. Egyre magasabbra repülsz. Felhúz az egekbe, hagy a napfényben fürödni, letekinteni a földön állókra. Irányít. Rossz mozdulatok egész sora. Nem szakadnak el. Az ilyen dolgok halhatatlanok. Hírnév. Aranytintás, vérrel írt történelem. Győztesek. Babérszalagos bajnokok vörös homlokkal, és üres mellkassal. Nárciszos költők, próféták, akiknek szavai zsinóron rángatták az elvakult népet. Hiszen az emberek annyi mindent megtesznek, hogy hihessenek valamiben. Egy hatalomban, ami megvédi őket. De akik a színpad mögé látnak, tudják mit kell tenni. Légy te az akiben hisznek. Mindegy mit teszel, ha idővel el is mennek mellőled. Csak mássz tovább. Érd el a hegytetőt megfagyott bőrrel és felemésztett szívvel. Egy idő után elég magasra jutsz ahhoz, hogy visszajöjjenek. Nincs más választásuk, csak maradnak.

Piramisban nyugvó, összekötözött fáraók. A kincseikkel nyugszanak. Pénz, ékkő, rabszolga. Uralkodóvá tesznek. Koronás fővé, aki bármit megtehet, mert elég egy legyintés és új játszótársat kap. Tömeget. Várost. Embereket. Bábokat. Te lehetsz a bábjátékos.

Legépelek még egy levelet. Fizetéscsökkentés. Újabb tüntetések lesznek. Szörnyeteg. Profitnövelés. Hatékonyság. Beterít, eltüntet, felemel. Gazdagság. Gazdag vagyok. Hatalmas vagyok. Isten vagyok.

Már nem mosolygok.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)