Erősebb a szeretetnél írta: mrsppiton

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Lucius még sokáig érezte az arcán Hermione tenyerének nyomát. Normális esetben nem hagyta volna annyiban, hogy bárki ilyet tegyen vele, de a veszekedés után esze ágában sem volt Hermione után menni, meggyőzni a nőt, esetleg tovább marakodni vele. Granger kimutatta a foga fehérjét, és bár utólag visszagondolva a megjegyzése meglehetősen durva és modortalan lehetett, biztos volt benne, szinte el akarta hinni, hogy helytálló… Hermione szórakozott vele, Lucius Malfoy pedig nem az a fajta férfi volt, aki szó nélkül és jámboran tűri az efféle viselkedést. Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal visszaadja a volt feleségének a kölcsönt, de kamatostul…

Hermione olyan erővel csapta be maga mögött a londoni hálószobájának ajtaját, hogy az szinte kiszakadt a tokjából. Azonnal a fürdőszobába ment, hogy Luciusnak még az emlékét is lemossa magáról. Nem sírt, ahhoz túlságosan dühös volt, elsősorban saját magára, amiért néhány órára elhitte, hogy Luciusnak és neki talán mégis lehet közös jövőjük. Hogyan is lehetne? A férfi egyértelműen csak le akarta igázni, hogy ő nyerhessen, hogy bebizonyítsa, amit hetek óta mondogatott arról, hogy ő, Hermione majd megadja magát neki… Így is lett. Olyan indulatosan sikálta a testét a zuhany alatt, hogy a bőre itt-ott már egészen pirossá vált.

Amikor egy örökkévalósággal később végzett, nem tudta, mit csináljon. Teljesen egyedül volt, ami korábban sosem zavarta őt, ezúttal azonban nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött szabadidejével. Újra és újra a fejébe tódultak az elmúlt napok emlékei, ez pedig már szinte az őrületbe kergette őt. Hirtelen ötlettől vezérelve pennát ragadott, és gyorsan lefirkantott néhány sort. Amikor a címzetthez Anthony Goldstein nevét írta, egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán eszébe jutottak Lucius szavai, és gondolkodás nélkül a smaragdzöldre változtatott lángok közé dobta az üzenetet.

Amikor egy órával később megkapta a választ, elégedetten elmosolyodott: ha törik, ha szakad, bebizonyítja Luciusnak, hogy nem ő az egyetlen férfi a világon.

***


Aurora és a Granger házaspár csütörtök este érkezett haza Ausztráliából. Hermione addigra sem tudta feledni a Luciusszal töltött – meglehetősen szerencsétlen véget ért – napokat. Az ő esetében az idő nem gyógyír volt a problémájára, csak még inkább elmélyítette azt: ahogy teltek a napok, egyre inkább bánta, hogy az események ennyire szerencsétlen fordulatot vettek, és a jól induló hosszú hétvége végül olyan éket vert közéjük Luciusszal, amiből nem igazán látott kiutat. A férfi sértő megjegyzései, valamint a vádak, amikkel illette őt, túlságosan bántóak voltak ahhoz, hogy képes legyen felülemelkedni rajtuk.

Minderről azonban nem számolt be a szüleinek, túlságosan is kellemetlenül érezte magát, ezért inkább úgy tett, mintha minden rendben volna, ennek köszönhetően pedig Aurora sem sejtett meg semmit az anyja lelkiállapotáról.

Péntek reggel bevitte magával a lányát a Minisztériumba, és míg ő ügyeket intézett, Aurora a sarokban álló asztalnál ült egy fotelben, és rajzolgatott vagy épp játszott. Hermione újra és újra rápillantott, és ilyenkor a szíve csordultig telt szeretettel. Tudta, mennyire szerencsés, amiért a lánya olyan, amilyen; Aurora nem követelte a folyamatos figyelmet, egy csomag színes ceruza és néhány papírlap ugyanúgy le tudta kötni a figyelmét, mint egy érdekes mesekönyv. Saját magára emlékeztette a viselkedése: gyerekként ő is hasonló mentalitású volt ebben a tekintetben.

Igen, a gyerekért minden áldozat megérte. Soha, egy percig sem bánta meg, hogy a kislány megfogant, pedig sosem vágyott arra, hogy fiatalon legyen édesanya. Aurora érkezése azonban mindent felülírt, és visszagondolva már el sem tudta képzelni, miért okozott neki korábban örömet, hogy csakis a munkájának élt. Aurora mindennek értelmet adott, vele vált teljessé az élete, amit az elmúlt években – véleménye szerint – helyesen koordinált. Ehhez persze kellett Lucius is: a férfi gondoskodó apa volt, ők ketten remek csapatot alkottak szülőként. Bele sem mert gondolni, hogy a Perlington Cottage-ben történtek után milyen irányt vesz majd a viszonyuk a jövőben. Sok jóra semmiképpen nem számított, és csak remélni merte, hogy Aurora ártatlan lelke nem sínyli meg az ő ballépését.

Az ebédidő közeledtével megígérte Aurorának, hogy hamarosan harapnak valamit, előtte azonban egy folyamatban levő ügy papírjait akarta rendszerezni. Amikor kopogtattak az irodája ajtaján, fel sem nézve jelezte, hogy szabad. Azt hitte, Harry lesz az, aki reggel megígérte, hogy benéz, de amikor Aurora egy lelkes „Apuuu!” felkiáltással az ajtóhoz rohant, összerezzent.

Lucius lépett a helyiségbe. A férfi futólag köszönt neki, de úgy, mintha semmi sem történt volna, majd rögtön a felé siető lányával kezdett foglalkozni. Az ölébe vette Aurorát, aki szorosan az apja nyakába csimpaszkodott, és lelkesen mesélni kezdett neki a nyaralásáról. Lucius türelmesen hallgatta, majd letette Aurorát. A kislány az asztalához rohant, hogy megmutassa neki a rajzait, eközben pedig Hermione a férfihez lépett, jóllehet, a legkevésbé sem volt kedve beszélgetést kezdeményezni vele.

- Te meg mit keresel itt? – sziszegte úgy, hogy a szoba másik végében rajzokat válogató Aurora ne hallja a szavait.

- Természetesen a lányom miatt vagyok itt. Igényt tartok a társaságára, ezért elviszem ebédelni, utána pedig magamhoz a hétvégére – vázolta a terveit hűvösen Lucius.

- Nem viszed sehova! Ugyanis nekem is nagyon hiányzott, és én is vele szeretnék lenni.

- Őszintén sajnállak, de Aurora velem jön. Mostanában elég időt töltött a te családod társaságában. Ideje, hogy az apjával legyen.

- De a szüleimmel volt, Lucius! Tudod nagyon jól! Nekem is ugyanúgy hiányzott…

- Így van, Hermione. A te szüleiddel volt – nyomta meg a szót Lucius. – Elengedted őt velük, és én beleegyeztem. Most viszont hazatért, és nálam a helye. Vasárnap majd hazahozom – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Meg sem beszéltük, és…

Szavait Aurora szakította félbe, aki visszatért a rajzokkal, és mesélni kezdte a kenguru-rezervátumban szerzett élményeit. Luciust láthatóan jobban érdekelte a lánya mondanivalója, mint a volt feleségével folytatott vita, a gyerek előtt pedig Hermione nem folytathatta az ellenérveinek sorolását. Csípőre tett kézzel, villámló szemekkel szuggerálta Luciust, a férfi azonban leguggolt Aurorához, és érdeklődve hallgatta a beszámolóját.

Ezen közjáték közepére érkezett meg Harry, aki csodálkozva nézett barátnőjére. Közel húszéves barátságuk alatt jól kiismerte Hermione minden rezdülését, ezért pillanatokon belül feltűnt neki, hogy nem éppen a legjobb időpontra időzítette a látogatását. Miután Aurora örömmel köszöntötte, Lucius pedig kezet fogott vele, Hermione feldúlt arcára pillantva visszakozni kezdett.

- Azt hiszem, visszajövök később…

- Ugyan, szükségtelen! – biccentett felé Lucius. – Aurorával már épp indulni készültünk. Elviszlek ebédelni – nézett a kislányra, aki mosolyogva fogta meg a kezét. Látva azonban, hogy anyja nem készül indulni, ő maga is megtorpant.

- De anyu is jön, ugye? – kérdezte gyanakvóan, mire Hermione megrázta a fejét. – De nekem mindketten ugyanannyira hiányoztatok! – jegyezte meg szomorúan-értetlenül a kislány. – Miért nem lehetek egyszerre mindkettőtökkel? Anyu azt mondta, hogy egész hétvégén azt csinálunk majd, amit csak akarok.

- Velem is azt csinálhatsz, amit csak akarsz – erőltetett nyugalmat a hangjára Lucius.

- Tényleg? – derült fel Aurora arca. – De jó! Akkor most induljunk el együtt ebédelni, aztán holnap menjünk el hármasban az állatkertbe, aztán menjünk el a Hyde Parkba is, és etessük meg a kacsákat!

- Kacsákat Wiltshire-ben is tudsz etetni – vetette ellen a férfi.

- Jó, akkor ott – vonta meg a vállát Aurora, mint akinek teljesen mindegy. – És elviszel majd abba a cukrászdába is, mint múltkor?

- Elviszlek – bólintott Lucius.

- Jaj, de szuper! Akkor anyu is megkóstolhatja azt a csokis krémes sütit! Nagyon fog ízleni – vigyorgott izgatottan az anyjára.

- Kicsim, én nem megyek veletek…

- De megígérted, hogy együtt leszünk egész hétvégén! És apu sem bánná, igaz? – nézett az apjára úgy, mint aki előre tudja a választ.

Lucius összeráncolt szemöldökkel bámult a lányára, de ez épp csak egy pillanatig tartott.

- Nem bánom – biccentett kifürkészhetetlen arccal, nem is inkább Aurorának, mint Hermionénak címezve a válaszát.

- Ez azért nem így működik – mondta Hermione, ügyelve arra, hogy Aurora ne vegye észre az indulatot a szavaiban.

Lucius felszusszant, és úgy tűnt, készen áll a válasszal, de végül a lányára mosolygott, és inkább neki címezte a mondandóját.

- Aurora, menj ki Pott… Harry bácsival. Megmutatja neked a… Mutat neked valami érdekeset. Igaz? – nézett sokatmondóan Harryre, aki egy pillanatra zavarba jött, de gyorsan felmérte a helyzetet.

- Ööö… igen, persze! Miss Charlotte-nak, a titkárnőmnek van egy nagyon érdekes pennája, ami a szivárvány minden színében ír. Van kedved megnézni?

- Aha! Ki is próbálhatom? – Amikor Harry bólintott, Aurora gondolkodás nélkül megfogta a kezét. – Jó, de siessünk vissza, mert már nagyon éhes vagyok!

Hermione szinte a lélegzetét is visszatartotta, míg be nem csukódott Aurora és Harry mögött az iroda ajtaja, azt követően azonban minden haragját a férfire öntötte.

- Megköszönném, ha nem parancsolgatnál az irodámban, pláne nem a barátaimnak! Ez mégis mire volt jó? – ripakodott rá Luciusra.

- Feltételezem, te sem akartad, hogy Aurora szem- és fültanúja legyen a veszekedésünknek – válaszolta arisztokratikus nyugalommal a férfi, de a szemei szikráztak az indulattól.

- Oh, szóval veszekedni fogunk? – nevetett fel gúnyosan Hermione. – Végre egy kis változatosság!

- Ha rajtam múlik, nem. A gyerek egyértelműen nehéz feladat elé állított bennünket – mutatott rá Lucius, és kisebb kört írt le a helyiségben. Látszott, hogy töpreng, ennek ellenére mégis kész tervvel állt elő. – Bár megvan a véleményem a múltkori viselkedésedről – Hermione itt ingerülten felhorkantott –, nem kívánom őt ebbe belerángatni. Tehát egyezséget ajánlok: csakis Aurora érdekében eltekintünk a további civakodástól, és intelligens, felnőtt emberek módjára viselkedünk.

- Ami a te olvasatodban azt jelenti, hogy elviszed Aurorát a hétvégére úgy, hogy meg sem volt beszélve – rázta a fejét Hermione, és a szoba sarkában lévő pulthoz lépett, ahol töltött egy pohár vizet magának. Miután belekortyolt a színtiszta folyadékba, kissé nyugodtabban folytatta. – Jól tudod, mennyire hiányzott nekem is.

- Gondolkozz racionálisan, Hermione! – legyintett türelmetlenül Lucius. – Aurora kettőnkkel akar lenni, nem kizárólag veled vagy csakis velem. Akármennyire is nem vágyunk egymás társaságára, tőle nem tagadhatjuk meg ezt. Egy hétig távol volt, természetes a kérése. Azt pedig nyilvánvalóan egyikünk sem akarja, hogy megérezze a közöttünk feszülő ellentétet.

- Azt semmiképpen – morogta egyetértően Hermione. El kellett ismernie, hogy akármennyire is haragszik a férfire, Luciusnak igaza van. Korábban éppen Aurora miatt nem akarta, hogy megtörténjen közöttük Luciusszal az, ami Perlington Cottage-ben bevégeztetett. Mindezek után a saját törekvéseinek mondana ellent, ha elutasítaná a kislány kérését, aki így bizonyára rosszul érezné magát. Ráadásul csak egyetlen hétvégéről van szó, utána pedig minden visszakerül a rendes kerékvágásba, Aurora pedig a megszokott módon, felváltva töltheti az idejét mindkettejükkel. Kiitta a pohara maradékát, majd felsóhajtott. – Jól van, Lucius. Beszéljük meg a hétvége ütemtervét. Utána pedig elmegyünk ebédelni. Hármasban.

Nagyjából húsz perccel később már hárman sétáltak az egyik közeli étterem felé, aminek a konyháját Aurora annyira szerette. Az elkövetkezendő egy órában főként Aurora beszélt, ők ketten pedig leginkább neki válaszolgattak, elkerülve ezzel a közös beszélgetést. A felnőttek láthatóan feszengtek egymás társaságában, Aurora viszont szerencsére ezt nem vette észre; túlságosan lekötötte az ausztráliai élménybeszámoló, valamint a közelgő hétvége ígérete.

Ebéd után Lucius a megbeszéltek szerint elköszönt tőlük, Hermione és a lánya pedig visszatértek a Minisztériumba, ahol Aurora játékos feladatokkal, Hermione pedig az irataival töltötte a munkaidő hátralevő részét. Négy körül megjelent az irodában Harry és Mr. Weasley. Utóbbinak a kislány különösen örült: a kedves családfőre egyfajta pótnagyapaként tekintett, és mivel Mr. Weasley rendkívüli érdeklődést mutatott a mugli feladatlapok iránt, amikkel Aurora dolgozott, Harry félre tudta vonni Hermionét néhány szóra.

- Ne haragudj, hogy faggatózom, de mi volt ez a közjáték köztetek Malfoyjal? Úgy tűnt, mintha haragudnátok egymásra – jegyezte meg tétován Harry.

- Mert ez történik, Harry. Szörnyen nagy butaságot csináltam – vallotta be Hermione, és azzal a felkiáltással, hogy ellenőriznie kell a titkárság által sokszorosított jogi dokumentumokat, a szomszédos helyiségbe invitálta Harryt. Az ott dolgozók addigra már hazamentek, így nyugodtan tudott beszélni, és dióhéjban elmondott mindent Harrynek az esküvői hétvégéről és a Perlington Cottage-ben történtekről. Mire a mondandója végére ért, barátja arca teljes döbbenetet tükrözött.

- Ezen vesztetek össze? – kérdezte hitetlenkedve. – Hát, nem is tudom, Hermione, de szerintem félreértetted a helyzetet. Vagy mindketten félreértettétek – tette hozzá sietve, látva barátnője összevont szemöldökét.

- Ugyan már! Mit lehetett ezen félreérteni? – csattant fel türelmetlenül. – Lucius egyértelműen jelezte felém, hogy hülye voltam, amiért megpróbáltam mással megismerkedni, mert ő az alfahím, aki előtt be kellett volna hódolnom. Hát, köszönöm, de én erre nem vagyok kapható! Mégis mit képzel magáról? Hogy majd elalélok tőle?

- Nos, lényegében ez történt – sandított a nőre óvatosan Harry, amivel kiérdemelt egy szigorú, McGalagony professzorhoz hasonló pillantást Hermionétól. – Nézd, szerintem nem így gondolta. Csak arra célzott, hogy te és ő… Merlinre, nem vagyok nő, én nem értek ehhez! – emelte égnek a tekintetét. – Szóval arra gondolhatott, hogy te és ő jobban kijöttök egymással… hát, öhm… minden tekintetben, mint Goldsteinnel. Nem tartom kizártnak, hogy ezt rosszul kommunikálta, tudom, milyen sajátos a volt férjed modora időnként. De talán te is túlreagáltad a helyzetet.

- Te nem voltál ott, nem hallottad, hogyan mondta! – rázta a fejét Hermione. – Nem, nyilvánvalóan a hiúságát akarta legyezgetni ezzel a ténnyel, és ez nekem egyáltalán nincs ínyemre!

- Lehet, hogy így volt – hagyta rá Harry. – Viszont úgy látom, hogy te pedig kerested az alkalmat arra, hogy megorrolhass rá.

Hermione úgy nézett a barátjára, mint egy ütődöttre.

- Már elnézést, de miért tettem volna ezt?

- Nyilvánvalóan azért – mutatott rá Harry –, mert megriasztott a köztetek kialakult új helyzet. Ezért nem is hibáztathat téged senki. Az elmúlt éveket egyedül töltötted ilyen tekintetben. Érthető, hogy bepánikoltál. De… kár lenne tagadni, hogy igaza volt, nem? Goldstein vakvágány volt ilyen szempontból, amit a Luciusszal való afférod is bizonyít. Mert a nyakamat teszem rá, hogy nem adtad volna meg magad neki vidéken, ha otthon egy izgalmas, éppen kibontakozó viszony gondolata vár. Egyszerűen nem logikus – mondta, és Hermione arckifejezését látva halkan felnevetett. – Vicces, hogy én beszélek neked logikáról, amikor ez az esetek többségében fordítva szokott lenni. De ki kellett mondanom, amit gondolok, mert nyilvánvalóan fontos nekem, hogy boldog legyél.

- Roppantul boldog vagyok – ironizált morogva Hermione.

- Csak azt ígérd meg nekem, hogy elgondolkozol azon, amit mondtam. Egyébként most, hogy megbeszéltétek, mi legyen Aurorával, mi lesz a program? Kinél lesz a gyerek? Ha az apjánál, és esetleg egyedül éreznéd magad, gyere át vacsorára hozzánk! Ginny biztosan örülne neked!

- Köszönöm, kedves vagy. De nem megy – hárította el Hermione. – Luciusnál vacsorázunk, és utána megnézzük a tündérmanók rajzását. Tudod, ebben az időszakban meglehetősen aktívak, és Wiltshire-ben, Lucius otthona mellett van egy fészkük… Aurora pedig ragaszkodik hozzá, hogy együtt nézzük meg – jegyezte meg csekély lelkesedéssel Hermione.

- Még mindig jobb, mintha furmász kutatásba kezdene, mint Luna. Ezek a lények legalább valóban léteznek – nevetett fel halkan Harry. – Jobban belegondolva – tette hozzá vigyorogva – nem is baj, ha te is ott leszel. Legutóbbi emlékeim szerint te meg tudod fékezni azokat az átkozott kis lényeket, ha esetleg rátok támadnának.

Hermione a fejét csóválva elnevette magát, de egyáltalán nem érzett túláradó vidámságot. A gondolat, miszerint egy egész hétvégét kell eltölteni Luciusszal úgy, hogy Aurora előtt megjátsszák magukat, nem kis fejtörést okozott számára.

***


Miután végzett a munkahelyén, Hermione és Aurora hazamentek, vettek egy fürdőt, majd a nő meleg ruhába öltöztette Aurorát, és Lucius kúriájához hoppanált vele. Terített asztal várta őket, a vacsora pedig nagyjából ugyanolyan hangulatban telt, mint az ebéd: Hermione és Lucius igyekeztek minél kevesebbet szólni egymáshoz, Aurora jelenlétében pedig azt is messzemenőkig udvariasan tették. Nyolc óra után nem sokkal indultak el a tündérmanók fészkéhez, ami a kúriától mintegy tíz perc sétára volt. Aurora izgatottan ugrándozva, szülei kezét fogva lépdelt közöttük, Lucius pedig pálcájával világítva mutatta az utat.

A közeli erdőbe érve furcsa, nyöszörgő hang ütötte meg a fülüket, Hermione pedig rögtön felismerte benne a tündérmanók kommunikációját, amit másodévben, Lockhart professzor óráján testközelből is volt alkalma megfigyelnie. Lucius eloltotta a pálcáját, és halkan folytatták az útjukat, hogy ne csapjanak zajt. Mesterséges fényre nem is volt szükségük, néhány méterre tőlük a manók ugyanis pici lámpásaikkal repkedtek, és közben furcsa, éneklő hangot hallattak.

- De aranyosak! – suttogta ámulva Aurora. – Most mit csinálnak?

- Különleges rituáléval készülnek fel a téli időszakra – magyarázta türelmesen Hermione. – A fák lombjairól most odvakba költöznek, és egészen tavaszig ott is maradnak majd.

- Közelebb mehetek?

- Nem – rázta a fejét Lucius. – Lehet, hogy ártalmatlannak tűnnek, de jobb, ha nem húzol újat velük.

- Miért? Olyan édesek! – értetlenkedett Aurora.

- Csak úgy tűnik, hogy kedvesek. De nem igazán kedvelik az idegeneket – árulta el Hermione, és közelebb hajolt a kislányhoz, mintha egy különösen nagy titkot készülne megosztani vele. – Képzeld, amikor a Roxfortba jártam, volt egy nagyon buta professzorom, aki befogott néhányat közülük, és elengedte őket a teremben. Neville bácsi aztán nagyon pórul járt, mert a manók a talárjánál fogva fellógatták őt a csillárra.

- Nos, ezen meg sem lepődöm – jegyezte meg morogva Lucius, Hermione azonban ügyet sem vetett rá, inkább leguggolt a lányához.

- Harry bácsiékkal alig tudtuk leszedni őt onnan – idézte fel az emléket bujkáló mosollyal.

- Olyan erősek, hogy fel tudták emelni a magasba Neville bácsit? – érdeklődött csodálkozva Aurora.

- Bizony!

- Hát, az szuper lehetett! Én nem bánnám, ha felemelnének a magasba – suttogta csillogó szemmel a kislány, mire Hermione halkan felnevetett. Hiába, a lánya egy vérbeli griffendéles bátorságát produkálta.

- Hidd el, nem volna jó – hajolt le a lányához immáron Lucius is. – Csúnyán viselkednének veled, annak pedig sem te, sem pedig mi nem örülnénk. Jobb, ha távolról figyeljük őket.

Aurora beleegyezően bólintott, közben pedig lenyűgözve figyelte a manók rajzását. Az elkövetkezendő fél órában nagyjából hetven lény repült le a fák tetejéről, és furcsa, levegőben táncoló-éneklő rituáléjuk után eltűntek a közeli fák odvaiban. Szerencsére ők elég távol voltak a tündérmanóktól ahhoz, hogy a szárnyas teremtmények ne vegyék észre őket. A kúriába felé vezető úton Aurora már azt ecsetelte, hogy ha nagyobb lesz, biztosan szerez magának egy tündérmanót, épít neki egy kicsi házat, és szép ruhákat varr neki.

Luciusnak erről Hermione házimanó-védelmi programja jutott eszébe, és láthatóan a nőnek is hasonló gondolatok fordultak meg a fejében, mert amikor a fejét csóválva Hermionéra mosolygott, ő viszonozta azt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha minden rendben lenne közöttük, de aztán Hermione zavartan kapta el a tekintetét.

Aurora csak azután volt hajlandó lefeküdni, hogy Lucius előkeresett egy tündérmanókról szóló könyvet a könyvtárából, amiből aztán Hermione olvasott fel a kislánynak.

Amikor Aurora elszenderült, Hermione halkan becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját, és lement a szalonba. Lucius az egyik karosszékben ült, és egy halom hivatalos papírt tanulmányozott.

- Elaludt – közölte Hermione. Lucius futólag bólintott, majd visszamélyedt az irataiba. – Jobb, ha most megyek.

A férfi újfent biccentett, tárgyilagos hangon mormolt valamit arról, hogy másnap reggel tízre ott lesznek a londoni háznál, majd a kezében tartott pennával megjelölt egy részt a pergamenen. Nem nézett a nőre, amikor elköszöntek egymástól, és amikor nem sokkal később Hermione mögött becsukódott a kúria súlyos ajtaja, zaklatottan kifújta a levegőt.

Nem marasztalta a volt feleségét, nem is próbált dűlőre jutni vele, pedig talán, ha igazán igyekszik, mindkettő sikerülhetett volna. Fáradtan lökte a karosszék melletti kisasztalra a pergamenhalmot, és behunyta a szemét. Hermione már nem volt ott. Felesleges volt megjátszania magát.

***


Szombat reggel Hermione kedvetlenül ejtette a tányérjára a kezében tartott pirítóst. Pergamen íze volt. A kávé sem esett jól, egyáltalán nem volt étvágya. A gondolat, miszerint még két egész napot kell Lucius társaságában töltenie, soha nem ejtette még ennyire kétségbe. Visszasírta az elmúlt éveket, azokat az időket, amikor a férfivel való találkozás vagy időtöltés egyszerű, mindennapi elfoglaltságnak tűnt – Aurora vagy az üzleti ügyek érdekében. Hiányolta azt a kimért udvariasságot, a joviális csevejeket, amelyek nem szóltak semmiről és nem is vezettek sehova kettejük között. Amikor Lucius még csak Aurora apja volt, nem pedig egy férfi. Egy férfi, akihez még a történtek után is úgy vonzódott, mintha mágnessel húzná őt felé valamiféle földöntúli erő. Szörnyen mérges volt rá, mégis belefacsarodott a szíve, amikor előző este szinte tudomást sem vett róla, amikor ő elindult haza.

Titkon – bár ezt soha nem vallotta volna be magának – arra vágyott, hogy Lucius marasztalja, beszélgetésbe elegyedjen vele, ami talán olyan irányt vett volna, aminek során alkalma lett volna elnézést kérnie a férfitől, amiért felpofozta, Lucius pedig a bocsánatáért esedezhetett volna a bárdolatlan megjegyzése miatt. Mindez persze túl szép volt ahhoz, hogy igazzá váljon… Ráadásul Lucius nem az az önostorozó típus volt, egyértelműen nem bánta meg a megjegyzéseit, amit Anthonyval kapcsolatban tett rá. Sőt, az előző esti viselkedése alapján egy kicsit sem érzett bűntudatot: ahogy ott ült a karosszékben, elmélyülten foglalkozva az irataival, Hermione már biztos volt benne, hogy neki és Luciusnak egészen különböző érzései voltak a kettejük közt történtekről.

Luciusnak nyilvánvalóan semmi, Hermione viszont kénytelen volt az elmúlt napokban beismerni magának, hogy pontosan az történt, amitől korábban annyira tartott: az együtt töltött éjszaka óta nemhogy kiszálltak volna belőle a korábbi érzései, de még inkább megerősödtek. Legszívesebben beleverte volna a saját fejét valami keménybe, amiért ennyire óvatlan volt, és engedett a vágyainak.

Azóta még jobban vágyott Luciusra, a közelségére, a szavaira, az érintésére, a pillantására, és úgy egyáltalán mindenre, ami hozzá volt köthető.

Elszorult a szíve, amikor az esküvő estéjére gondolt, a közös táncokra, beszélgetésekre, az egész Perlington Cottage-ben töltött hétvégére… Próbálta utólag az eszébe vésni minden pillanatát, még ha fájt is, hiszen sejtette, hogy nyilvánvalóan ilyen már soha többé nem lesz.

Úgy készült el, mintha foghúzásra menne, és amikor pontban tíz órakor kopogtattak a bejárati ajtón, görcsbe állt gyomorral nyitotta ki. Aurorának persze örült, a lánya még ezekben az időkben is megújuló örömforrás volt számára. A gyerek csinos, szürke szövetkabátot viselt, azt, amiből még ő vásárolt kettőt tél végén: egyet Luciushoz, egyet pedig őhozzá. Ehhez még a férfi ragaszkodott évekkel azelőtt: sokkal egyszerűbb volt minden holmiból kettőt vásárolni, mint folyamatosan kofferekkel utaztatni a kislányt ide-oda. Így – vélekedett korábban Lucius – Aurora otthonosan érezheti magát, bárhol is jár. Lucius a lányáéhoz hasonló színű, tweed anyagú kabátot öltött magára, ami még inkább kihangsúlyozta a szemeit – ezt Hermione képtelen volt nem észrevenni, és titkon örült, amiért ő is az elegánsabb szabadidőruha mellett döntött aznap.

Aurora kívánságára a londoni állatkertbe mentek. A kislány rendkívül izgatott volt, amiért végre az apja is elkíséri az egyik kedvenc helyére, korábban ugyanis erre nem volt példa: Lucius igyekezett távol tartani magát az ennyire nyilvánvalóan mugli helyszínektől. A jegypénztárnál hosszú sor kígyózott, és Hermione biztos volt benne, hogy Luciust ez teljes mértékben kizökkenti majd a komfortzónájából. Magában el is vigyorodott a gondolatra, hogy a híres és befolyásos Lucius Malfoy a lánya miatt ezúttal kénytelen lesz megtörni a hagyományokat, és mugli módon viselkedni. Legnagyobb meglepetésére azonban a férfi három jegyet vett elő a kabátja belső zsebéből, és rögtön a bejárat felé indult velük.

- Azokat meg honnan szerezted? – intett a belépőkre Hermione.

- Megvannak a kapcsolataim – felelte kurtán Lucius. – Remélem, nem feltételezted, hogy majd egy órát állunk a sorban…

Hermionénak már a nyelve hegyén volt a válasz, de úgy döntött, Aurora kedvéért lakatot tesz a szájára. Aurora mutatta az utat, tekintve, hogy a nagyszüleinek köszönhetően már számos alkalommal járt az állatkertben, meg is voltak a kedvenc helyei. A majmoknál és a pingvineknél Hermione még meglehetősen kényelmetlenül érezte magát a különös hármasukban, az oroszlánokhoz érve viszont már némileg feloldódott, és a lányához hasonló lelkesedéssel figyelte az állatokat. Lucius láthatóan szintén mindent megtett, hogy Aurora ne tapasztalja az állatkerttel szembeni ellenérzéseit, amit Hermione is nagyra értékelt, tartott tőle ugyanis, hogy a férfi majd mindent tönkretesz a megjegyzéseivel. Erről azonban szó sem volt, és dél körül már egészen úgy viselkedtek, mint egy normális család – leszámítva, hogy Lucius és Hermione csak a legszükségesebb esetben váltottak szót egymással. Aurora és Hermione fagylaltoztak is – Lucius nem élt a lehetőséggel –, és amikor kettő óra után már mindent megnéztek, a férfi elvitte őket a Baker Streetre ebédelni.

- Annyira szépek voltak a flamingók, ugye? – áradozott Aurora még akkor is, amikor már a desszertként rendelt óriási gyümölcsös süteményét falatozta. – Meg a pingvinek! Őket legszívesebben megölelgetném! És az a hatalmas teknős tényleg százötven éves volt, anyu?

- Tényleg – bólintott Hermione. – A teknősök nagyon sokáig élnek.

- Akkor öregebb, mint Abraxas nagypapa – állapította meg Aurora, majd felcsillanó szemmel folytatta. – Mennyi mindent láthatott! Bárcsak tudna beszélni, hogy elmesélje! Apu! – hajolt közelebb Luciushoz izgatottan. – Nem lehet valamilyen varázslattal elintézni, hogy tudjanak beszélni az állatok?

- Nem hiszem. Az emberek csak egymással tudnak beszélni. Kivéve persze egyes kivételes képességeket… Harry Potter például értett a kígyók nyelvén.

Aurora a szája elé kapta a kezét, Hermione pedig lesújtó pillantást küldött Lucius felé. Nem volt éppen ínyére, hogy a volt férje felhánytorgatta ezt a témát.

- Komolyaaan?! – suttogta kikerekedett szemmel a kislány. – Harry bácsi tud beszélgetni a kígyókkal?

- Már nem tud, kicsim – csitította el Hermione. – Régen volt egy ilyen… öhm… tulajdonsága. De már nem tud.

- Párszaszónak hívják – magyarázta a lányának Lucius. – Nagyon ritka képesség. De édesanyádnak igaza van. Már nem tud velük beszélgetni.

- De miért nem? – kíváncsiskodott Aurora.

Hermione és Lucius egymásra néztek. Aurora tudott Voldemortról, de csak annyit, hogy egy nagyon gonosz és rossz varázsló volt: ennél többet a szülei egyelőre nem akartak megosztani vele. Luciuson látszott, hogy lánya kérdezősködése feladta neki a leckét, és láthatóan már bánta, hogy elszólta magát. Aurora okos gyerek volt, de ahhoz még egyértelműen kicsi, hogy megértse a horcruxokat és mindazt, amin ők az elmúlt években keresztülmentek.

- Nézd, Aurora – köszörülte meg a torkát Lucius. – Ez egy bonyolult történet. Egyszer elmesélem majd neked, de ahhoz tudod, mi kell? – Aurora megrázta a fejét. – Nagyon sokat kell tanulnod. Ha elég nagy leszel, mindent megtudsz majd, de most még unalmas lenne számodra, mert nem értenéd. Mit szólnál, ha helyette elmennénk az Abszol útra, és körülnéznénk a játékboltban?

- Jaj, de jó! És megkaphatom a játék házimanót a varázslény gyűjteményemhez? – érdeklődött huncut mosollyal Aurora, láthatóan teljesen megfeledkezve a kígyókkal beszélgető Harryről.

- Még az is lehet – bólintott engedékenyen Lucius.

Hermione forrongott a méregtől. Lucius óvatlansága majdnem kellemetlen kérdések sorához vezetett, ő pedig egyáltalán nem szerette volna, ha Aurora ennyi idősen szembesül mindazzal, amit ők Voldemort rémuralma alatt átéltek. Azt pedig végképp nem akarta, hogy a gyerek elszólja magát Albus és James előtt, ezzel esetleg kellemetlen helyzetbe hozva Harryt, aki nyilvánvalóan nem beszélt még a gyerekeinek a múltjáról ilyen részletességgel.

- Nagyon örülnék – morogta a férfinek, amikor már egy közeli zsákutca felé siettek, hogy hoppanáljanak –, ha a saját figyelmetlenséged után nem ajándékokkal próbálnád elterelni Aurora figyelmét. Nem szeretném, ha egy elkényeztetett kis királylány válna belőle.

- Te is tudod, hogy attól nagyon messze van – suttogta Lucius úgy, hogy a gyerek a városi zajban ne hallja a szavait. – Az az átkozott kis figura pedig alig nagyobb, mint a tenyerem. Ennyit talán megérdemel az apjától.

- Nem az ajándék tárgyával, hanem a módjával van problémám – sziszegte Hermione. – De mindegy, most már nem számít. Csak abban reménykedem, hogy tényleg elfelejti, amiről beszéltél neki, mert valószínűleg Ginny és Harry sem díjaznák, ha a fiaik a hétéves lányunktól értesülnének Harry egykori képességeiről. Ugyanis nem a mi dolgunk szembesíteni őket a múlttal.

- Felesleges aggodalmaskodnod. Szerintem már rég tudják.

Hermione az égnek emelte a tekintetét, de nem vitatkozott tovább. Ezen viselkedése jellemző volt a hétvége további alakulására: szombat este Aurora otthon aludt nála, a vasárnapot pedig Luciusnál töltötték Wiltshire-ben. Aurora kívánsága szerint kacsákat etettek, nagyokat sétáltak, amikor pedig a délután folyamán esősre fordult az idő, visszamentek a kúriába. Aurora a szalonban levő díványon a szülei közé kucorodott, és apját hallgatta, aki egy könyvből olvasott fel neki. A meghitt hangulat Hermionéra is hatott. A kandallóban pattogott a tűz, Aurora hozzábújt, ő pedig félig lehunyt szemmel hallgatta Luciust. A férfi hangja a történtek ellenére különös hatással volt rá: nyugodtságot, boldogságot érzett. A szobában meleg volt, és ők hárman látszólag úgy festettek, mint egy teljesen normális család. Félálomban eljátszott a gondolattal, hogy mennyire más volna minden, ha ezt követően együtt vacsoráznának, közösen fektetnék le Aurorát, utána pedig együtt vonulnának vissza Lucius hálószobájába… Ami a közös hálószobájuk lenne. Játszmák nélkül, tisztelve és szeretve egymást, igazi házaspárként…

A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb volt. Valóban együtt vacsoráztak, és közösen várták meg, hogy Aurora elaludjon, amikor azonban a kislány álomba szenderült, Hermione a földszint felé vette az irányt, Lucius pedig követte őt, hogy kikísérje.

- Jól van. Ezen is túlvagyunk – sóhajtott fel a nő, amikor már a szalonban voltak. – Nem is ment olyan rosszul, nem igaz?

Lucius bólintott. Közelebb lépett Hermionéhoz, és felsegítette rá a kabátját, jóllehet, a legkevésbé sem akarta, hogy a nő távozzon. A hétvége során nem sokat beszéltek egymással, a vitás kérdésekről pedig végképp nem, ennek ellenére azonban Lucius már nem érzett olyan perzselő haragot Hermione iránt, mint Perlington Cottage-ben. Aurora már aludt, így zavartalanul beszélhetett a nővel, és ő eldöntötte, hogy meg fogja tenni. Tulajdonképpen már aznap délelőtt elhatározta. Maga sem tudta pontosan megmagyarázni, hogy miért, de szüksége volt Hermionéra. Nem volt azonban alkalma belekezdeni a mondandójába, mert Hermione kezdett beszélni.

- Csütörtök este nálad alhatna Aurora? – kérdezte, miközben begombolta a szövetkabátját. – Anyáék nem érnek rá, mert ők meg színházban lesznek…

- És te?

- Operába megyek – válaszolta kurtán Hermione.

- Goldsteinnel?

- Vele – bólintott, rá sem nézve a férfire. – Nem mintha beszámolóval tartoznék neked, szóval kímélj meg a kommentárodtól, ha kérhetem.

- Ehhez a hírhez úgysem tudnék szalonképes megjegyzéseket fűzni – válaszolta szárazon Lucius, és távolabb lépett Hermionétól. A nyugalom álarcát öltötte magára, amikor folytatta a mondandóját. – Mindazonáltal sajnos nemet kell, hogy mondjak neked. Aznap estére nekem is programom van.

- Most ezt direkt csinálod, igaz? – csattant fel Hermione, és magához vette a kézitáskáját. – Pont aznap? Talán inkább így akarod megfúrni, hogy jól érezzem magam.

- Talán elkeserítő lesz számodra a válaszom, Hermione, de nem, a szabadidős tevékenységeimet még mindig nem a te magánéleted alakulásának mentén szervezem.

Lucius kellemes hangon válaszolt, elkerülve még a lehetőségét is annak, hogy újra veszekedni kezdjenek. Hermione türelmetlenül csettintett egyet a nyelvével, és a kijárat felé indult. Lucius követte.

- Akkor majd Harryéknél alszik! Úgyis mindig rágja a fülemet, hogy többet lehessen náluk. Ginny biztos nem bánja majd.

- Legyen így – biccentett Lucius, és a kurta elköszönés után villámló szemekkel meredt a becsukódó bejárati ajtóra.

Már nem bánta, hogy nem volt alkalma békülést kezdeményeznie Hermionéval. Goldstein, már megint Goldstein! Indulatosan fordult sarkon, és meg sem állt a dolgozószobájáig, ahol azonban hiába próbált meg az ületi ügyeivel foglalkozni. Kénytelen volt elismerni magának, hogy a Hermionéval töltött éjszaka sokkal többet jelentett neki, mint azt korábban gondolta volna.

Úgy érezte magát, mint egy ostoba kölyök. Hermione közelében minden más volt… Volt felesége társaságában olyan volt, mintha a lénye egy jobbik része felébredt volna. Hermionét szeretni csodálatos érzés volt, és az, ahogy Hermione viszontszerette – szerette? – őt azon az éjszakán, olyan érzéseket keltett életre benne, amelyekről addig nem is tudott. Kelletlenül döbbent rá, hogy a nő titka nem a testében rejlett, legalábbis nem kizárólag ott… Hermionéval jó volt minden… A hosszú séták vidéken, a tánc, a cinkos összenézések, a végeláthatatlan beszélgetések… Luciust felbőszítette a gondolat, hogy Hermione mindezt valaki mással osztja majd meg.

Nem, egyszerűen lehetetlen, hogy mégis Goldsteint akarja azok után, ahogy a karjaiban viselkedett. Lucius Malfoy pedig addigra készen állt a haditervvel, aminek a lényege egyszerű volt: ameddig a saját szemével nem bizonyosodik meg a volt felesége valódi érzéseiről, addig nem hajlandó elfogadni a vereséget.

***


A Királyi Operaház aznap esti közönsége is kifinomult emberekből állt. Hermione szerette a fennkölt hangulatot, aminek minden bizonnyal az volt az oka, hogy a szülei gyerekkora óta számos előadásra elvitték őt, felnőttként pedig ugyancsak rendszeres látogatója volt az intézménynek, ezért otthonosan mozgott a tiszteletet parancsoló falak között. Meglepte, hogy Anthony is osztja az érdeklődését e területen; kiderült, hogy a férfit hasonló gyökerek fűzik az épülethez, ami üdítő információ volt számára. Amíg Anthony leadta a ruhatárban a kabátjaikat, elgondolkodva pillantott körül a grandiózus helyiségben.

Évekkel azelőtt Ronnal és Viktor Krummal is járt az Operában, de azok az alkalmak nem töltötték el nagy örömmel: Ron az előadás alatt nevetgélt és félhangos megjegyzéseket tett a darabra, a második felvonás közepére pedig hortyogva elaludt, ezért Hermione a szünetben jobbnak látta, ha távoznak. Krum egy fokkal érettebben viselkedett, de az ő tetszését sem nyerte el a program, így egy-egy alkalomnál többet nem töltött el egyik férfivel sem az intézményben. Lucius persze ebben is más volt, és Hermione szíve belefacsarodott az örömteli emlékekbe… Volt férjével több alkalommal is jártak itt, először akkor, amikor Aurora még csak másfél éves múlt. Ők ketten akkor már elváltak egymástól, de Lucius felvetette, hogy Hermionénak is jár egy kis kikapcsolódás, tekintve, hogy Aurora születése óta alig mozdult ki otthonról. A kislányra aznap este Grangerék vigyáztak, ők pedig nagyon jól érezték magukat. Luciusnak magánpáholya volt – Hermione nem is tudta, hogy ilyesmi létezik, egészen addig, míg a férfi meg nem mutatta neki az apró erkélyt. Aznap este Az álarcosbált nézték meg, és Hermione akkor érezte először igazán, hogy a férfi tényleg gondoskodik róla annak ellenére, hogy a házasságuk csak praktikus okokból köttetett meg. Amikor Aurora nagyobb lett, őt is elvitték: ötéves korától a kislánnyal hármasban nézték meg minden karácsonykor A diótörőt, amit a balett és a szép ruhák miatt a kislány is nagyon élvezett. Ezek az alkalmak ünnepnapnak számítottak Hermione életében, jóllehet, akkor még nem döbbent rá, miféle érzéseket táplál a volt férje iránt. Csupán élvezte a közösen eltöltött időt, és az ezt követő ebédeket vagy vacsorákat. Minden bizonnyal a tavalyi volt az utolsó karácsony, amikor ők hárman, együtt látogattak el az Operába…

Gondolataiból Anthony zökkentette ki, aki időközben leadta a kabátokat, és visszatért hozzá.

-… szóval arra gondoltam, hogy ihatnánk még egy pohár pezsgőt a büfében, végül is, még több, mint húsz perc van kezdésig. Mit szólsz?

- Tessék? – kérdezett vissza szórakozottan Hermione. – Persze, persze, menjünk.

- Nagyon elgondolkodtál – jegyezte meg Anthony, miután Hermione belékarolt és a büfé felé indultak. – Minden rendben?

- Igen, hogyne! – mosolygott a férfire Hermione. – Csak az előadás járt a fejemben. Nagyon szeretem a Giselle-t.

- Érdekes és nehéz darab. Most ráadásul ­új a szereposztás. Marianela Núńez helyett egy fiatal művész, Polette Mason játssza a címszerepet. Ígéretes tehetség. Legalábbis ezt olvastam róla – tette hozzá nevetve.

Az elkövetkezendő tíz percben Hermionénak sikerült elterelnie a gondolatait az emlékeiről, és épkézláb beszélgetést folytatnia Anthonyval. A férfi egy-egy pohár pezsgőt rendelt maguknak, és miközben az egyik asztalnál álltak, beszámolót tartott Hermionénak a kutatása alakulásáról. A nőt lenyűgözte a férfi fesztelen viselkedése, amit ő is átvett: Anthony egy szemrebbenéssel sem jelezte felé, hogy a kudarcba fulladt csókjuk után neheztelne rá, amit Hermione nagyra értékelt, sőt, úgy érezte, semmi nem tudja kizökkenteni őt abból az elhatározásából, hogy ez az este jól sikerüljön.

Hamarosan be kellett látnia, hogy hatalmasat tévedett.

- Micsoda kellemes meglepetés – csendült fel Hermione háta mögül egy vontatott hang. Úgy fordult meg, mintha áramütés érte volna: Lucius állt előttük talpig szmokingban, arcán arrogáns félmosollyal. Nem volt azonban egyedül: Lady Rosamund karolt belé. Lekicsinylően mérte végig Hermionét, majd kivillanó fogakkal Anthony felé fordult.

- Anthony drágám! Milyen öröm itt látni téged! – lépett oda a férfihoz, és – Hermione legnagyobb meglepetésére – csókot hintett az arcára. Anthony ezután a kezét nyújtotta Lucius felé, aki felszegett állal viszonozta a köszöntést.

- Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást – susogta Rosamundnak, le sem véve a tekintetét Hermionéról.

- Oh, tulajdonképpen már ezer éve! – legyintett mosolyogva Rosamund. – Nem is tudtam, hogy operarajongó vagy!

- Még a nagyapám szerettette meg velem, jóllehet, gyerekkoromban kevésbé élveztem, mint manapság – magyarázta nevetve Anthony.

- Hát, én most sem kedvelem. Távol állnak tőlem az áriák, a színházat jobban kedvelem. De Luciusnak állítólag isteni magánpáholya van, és erre a meghívásra igazán nem mondhattam nemet. – Miközben dicsekedett, olyan pillantást vetett Luciusra, hogy Hermione legszívesebben egy jól irányzott rémdenevér-rontással olvasztotta volna le az elégedett mosolyt az arcáról. – Mesélj, hogy vagy mostanában? Ezer éve nem láttalak! Még mindig gyógyítóként tevékenykedsz? Tudod, drágám – mondta, Luciusnak címezve a szavait –, Anthony nagyon ígéretes tehetség.

- Lucius ezt nagyon jól tudja – mosolygott negédesen Hermione. – Ugyanis Anthony gyógyította meg a lányunkat a sárkányhimlőből. Valóban ragyogó képességei vannak – lépett közelebb a férfihez, mire Lucius kissé összevonta a szemöldökét.

Anthony – észre sem véve a különös közjátékot – Rosamundhoz fordult.

- Válaszolva a kérdésedre, Rosamund, még valóban a Mungóban dolgozom. Jelenleg épp egy nagyon érdekes projektben…

A férfi szavait az előadás kezdetét jelző első gong szakította félbe. A helyiségben tartózkodók sietve kiitták a poharaik tartalmát, és a nézőtér felé indultak. Hermione és Anthony ugyanígy tettek.

- Oh, az a fránya előadás! – sóhajtott fel színpadiasan Rosamund. – Pedig mennyivel jobb lenne társalogni, nem igaz? – vetett pajkos pillantást Anthonyra. – Mit szólnál, drágám, ha az első szünetben ugyanitt folytatnánk? Bizonyára Lucius és a kis partnered sem bánja…

Lucius olyan arcot vágott, ami éppen Rosamund szavainak ellenkezőjét bizonyította, de nem mondott semmit, helyette csak aprót bólintott.

- Kiváló! Akkor nemsokára találkozunk! – biccentett Anthony felé, majd Luciushoz fordult. – Menjünk, kedvesem. Ideje kiélveznünk a magánpáholy adta előnyöket.

Hermionét letaglózta a jelenet. Amikor Lucius és Rosamund sarkon fordultak, ők is elindultak a saját helyük felé.

- Milyen irritáló nő! – morogta Hermione útközben. – Szóval, te ismered ezt a Lady Angkatelle-t?

- Oh, igen! Rosamund somerseti kúriája a mi nyári lakunk mellett található, amit még a nagyapámtól örököltünk. Nagyon kellemes asszony, bár elismerem, a stílusa elég… sajátos – jegyezte meg vigyorogva Anthony, és érdeklődve nézett Hermionéra. – Te honnan ismered?

- Találkoztam vele egy eseményen – válaszolta kurtán Hermione, és miután sem kedve, sem ideje nem volt részletezni az esküvő hétvégéjét, tovább faggatózott. – És hol van Lord Angkatelle? – kérdezte – reményei szerint – semleges hangon.

- Évekkel ezelőtt meghalt. Sokkal idősebb volt, mint Rosamund. Persze nem tartott sokáig a gyász. Ő nem az a tépelődő típus. Az elmúlt években Rosamund a világot járta, alkalomadtán pedig fényes partikat tartott az otthonában. Ha valamihez jól ért, akkor az a fényűzés – csóválta a fejét nevetve Anthony. – Ami azt illeti, nekem már kicsit sok is volt, ahogy élt.

Amikor elfoglalták a helyüket a páholyban – amin több idegennel együtt osztoztak –, Hermione igyekezett nem gondolni az iménti jelenetre. Lassan lekapcsolták a nézőtéren a fényeket, és kezdetét vette a darab. Hiába igyekezett azonban a színpadon zajló jelenetre figyelni, képtelen volt kiverni a fejéből a Luciusszal való találkozást. Egyértelmű volt számára, hogy a férfi szándékosan rondított bele az estéjükbe, és már átkozta magát, amiért elszólta magát előtte, tudatva vele, hova készül aznap este.

A nézőtérhez képest kissé oldalt ültek, Lucius páholya alatt egy szinttel. Amikor megbizonyosodott arról, hogy Anthony elmerült az előadásban, színházi látcsövét a nézőtérről kissé arrébb irányította – a férfi páholya felé. A színpadi fények halványan megvilágították a nézőtéren ülő alakokat is: idegen férfiak és nők tucatjain siklott át a pillantása, míg végül felfedezte Lady Rosamund sziluettjét, aki egyik kezét a bársonykönyöklőn pihentette. Óvatosan tovább irányította a távcsövét, de az, amit látott, úgy megrémisztette, hogy ijedten összerándult: tekintete – illetve a látcsöve – találkozott Luciuséval; a férfi is őt figyelte. Érezte, ahogy elvörösödik, és érezte magán Lucius pillantását is. Nem nézett többé oda, de anélkül is tudta, hogy a férfi őt figyeli.

Most már végképp nem volt képes az előadásra koncentrálni, jóllehet, a zene alapján így is tudta, hogy épp Giselle pillanatnyi rosszulléténél tart a darab. Bele tudta élni magát a főhősnő helyzetébe, mert ő is hasonlóképpen érzett. Legszívesebben szó nélkül kisétált volna az előadásról, és meg sem állt volna hazáig, de tudta, hogy Anthonyval nem teheti meg ezt. Már csak abban reménykedett, hogy Lady Rosamund elfelejti az előadás előtti invitálását, és nem kell a szünetet is velük töltenie – jóllehet, a szíve mélyén sejtette, hogy az esély erre szinte a nullával egyenlő. Lehet, hogy Lucius már nem is nézte őt, Hermione mégis úgy érezte. Forrongott a dühtől, a harag mellett pedig valamiféle megmagyarázhatatlan szomorúság is a hatalmába kerítette. Lucius nyilvánvalóan Rosamunddal tölti majd az estét, és talán az éjszakát is… A férfi efféle ügyei régen hidegen hagyták, nem is gondolt az ilyen eshetőségekre. A Perlington Cottage-ben töltött hétvége során azonban volt szerencséje megtapasztalni, mit is jelent Lucius közelében lenni a lehető legpőrébb módon… A gondolat, miszerint a férfi más asszonyt részesít ebben a kiváltságban, annyira elkeserítette, hogy ő maga is meglepődött saját magán.

Tény, hogy Lucius magasra tette a mércét: ha Hermione eddig azt is hitte, hogy Anthony talán mégis megfelelő férfi lehet számára, akkor a történtek után be kellett látnia, hogy tévedett. A gyógyító kiváló ember volt, de a nyomába sem érhetett Lucius Malfoynak – Hermione számára legalábbis egészen biztosan nem. Hirtelen nem is értette, mit keres ott az Operában, ráadásul egy olyan férfi mellett, akihez egyértelműen soha nem lesz semmi köze. Az egész helyzet abszurd és nevetséges volt, ő mégsem vethetett véget neki rögtön, hiszen körülöttük emberek ültek, és Anthony sem érdemelte meg, hogy tönkretegye az estéjét.

Amikor – egy örökkévalósággal később – a felvonás végén Giselle holtan esett össze, Hermione bekapcsolódott a tapsba, majd a nézőtéren kigyulladtak a fények.

- Ez valami fergetegesen jó volt! – fordult felé Anthony. – A táncművész hölgy rendkívül tehetséges, nem gondolod?

- De, nagyon ügyes – helyeselt bűntudatosan Hermione. Nem akarta beismerni a férfinek, hogy az elmúlt órában egy fikarcnyit sem volt képes a darabra figyelni.

- Gyere, menjünk a büfébe! – emelkedett fel Anthony, miközben a körülöttük ülők közül többen is felálltak. – Bevallom, nem szívesen töltöm az időmet Rosamund és a volt férjed társaságában, de borzasztó udvariatlanság lenne, ha nem tennénk eleget a meghívásnak.

- Pedig az lenne a legjobb – motyogta Hermione, de elfogadta a férfi felé nyújtott karját, és hagyta, hogy magukkal sodorja őket a kifelé áramló tömeg.

- Jól sejtem, hogy nem kedveled Rosamundot? – sandított rá Anthony.

- Ennyire látszik? – kapta el a férfi tekintetét Hermione, mire a férfi felnevetett.

- Az sem lenne látványosabb, ha az arcába kiáltanád, hogy ki nem állhatod. Anya sem rajong érte, és ami azt illeti, én sem, de tudod, az illem arra kötelez, hogy jóban legyünk. Nyaranta mégiscsak szomszédok vagyunk – vonta meg a vállát. – Egyébként érdekes, hogy éppen beléjük botlottunk… Micsoda véletlenek vannak…

- Nem volt véletlen – fojtotta belé a szót Hermione, mire Anthony csodálkozva nézett rá. Hermione ezt az alkalmat látta a legmegfelelőbbnek, hogy beszéljenek. Félrevonta a férfit a folyosó egyik ablaka mellé, ahol nem zavarhatták őket az emberek, és hadarva beszélni kezdett. – Figyelj… Azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy Lucius szándékosan jelent meg itt ma este. Azért, hogy – nyelt nagyot – tönkretegye az esténket.

- Miért tenne ilyet? – kérdezte rosszat sejtve Anthony.

- Azért, mert… – Hermione nagy levegőt vett, de úgy döntött, őszinte lesz. – Azért, mert nem képes elviselni, hogy mi ketten találkozgatunk. Ezért hozta ide ezt az idegesítő nőszemélyt is. Kellemetlen helyzetbe akart hozni, és…

-… és ez sikerült is – fejezte be helyette a mondatot Anthony. Látszott, hogy nincs ínyére a helyzet, ennek ellenére nyugalmat erőltetett a hangjára, és megfogta Hermione kezét. – Ha szeretnéd, akkor ezt még megbeszéljük. Az előadás után. Én mindenesetre nagyon örülnék, ha megtennénk. Most viszont kénytelenek vagyunk ezt a húsz percet velük tölteni, ezt be kell látnod.

Hermione elkínzott arccal, meglepetten bólintott. Meglepte a férfi viselkedése, de nem akart mindent még jobban elrontani, ezért beleegyezően elindult vele a büfé felé. A helyiségben jóval többen tartózkodtak, mint az előadás előtt, Lucius és Lady Rosamund azonban könnyen észrevehetőek voltak: az egyik magasított asztalnál álltak, amin négy pohár pezsgő állt.

Amikor odaléptek hozzájuk, Rosamund diadalmas pillantást vetett Luciusra.

- Lucius azt hitte, hogy nem is jöttök – jegyezte meg az érkezőknek a nő, és felemelte a poharát. – Koccintsunk az örömteli találkozásra, Anthony drágám!

A másik három hasonlóképpen tett, jóllehet, most már egyértelműen látszott, hogy az ominózus találkozás csak Rosamundnak okoz némi elégedettséget. Anthony udvariasan mosolygott, Hermione és Lucius azonban meg sem próbáltak hasonlóképpen tenni. Hamar kiderült, hogy a nőt teljesen hidegen hagyja Anthony munkássága; a találkozást inkább arra használta fel, hogy végeláthatatlannak tűnő történetekkel traktálja Anthonyt a somerseti társaság viselt dolgairól. A férfi udvariasan bólogatott – Rosamund ugyanis nem hagyta szóhoz jutni –, eközben pedig Lucius meg sem próbált úgy tenni, mint akit érdekel az asszony beszámolója. Helyette inkább Hermionét nézte mereven, és bár nem szólt semmit, a tekintete többet mondott minden szónál.

Hermione úgy érezte magát, mint aki a lehető legrosszabb helyen és időpontban van a lehető legrosszabb személlyel. Sírni tudott volna a gondolattól, hogy mennyire más volna minden, ha a férfi oldalán lépett volna be az Operaházba, és vele is távozhatna onnan… Így viszont úgy érezte, mintha meg lenne kötve a keze, és hiába állt közel a férfihoz, távolabb volt tőle, mint valaha. Egyszerre haragudott Luciusra, és akart mindennél jobban vele lenni. Maga sem tudott napirendre térni a furcsa kettősség fölött, és nem is fejezhette ki ezt, hiszen Anthony és Lady Rosamund ott álltak egy lépéssel mellettük.

Úgy ért véget a szünet, hogy alkalmuk sem volt beszélni egymással – Rosamundon kívül gyakorlatilag egyiküknek sem volt lehetősége megszólalni.

- Ne haragudj – dörmögte bocsánatkérően Anthony, amikor már visszafele igyekeztek a nézőtérre. – Rosamund tényleg elképesztően kibírhatatlan. Hozta a formáját, soha nem hagy senkit szóhoz jutni. Nem így képzeltem el a kettőnk estéjét.

- Nem számít – rázta a fejét tettetett könnyedséggel Hermione.

- Az előadás után azért beszélgetünk?

- Mindenképpen – bólintott komolyan Hermione. Elhatározta, hogy mindenképpen tisztázza a férfivel a helyzetet.

A második felvonást hasonlóképpen nehezen viselte, mint az elsőt, és hiába kényszerítette magát rá, hogy a darabra figyeljen, képtelen volt összpontosítani. Érzékelte, amikor a kezdés után nagyjából húsz perccel Anthony mozgolódni kezdett mellette: a férfi egy apró tárgyat vett elő az öltönye belső zsebéből, és kelletlenül felszusszant. Hermione kérdőn nézett rá, mire Anthony közelebb hajolt hozzá, hogy a körülöttük ülők ne hallják, amit mond.

- Jelzés érkezett az Ispotályból – suttogta gondterhelten a férfi. – Ne haragudj, de be kell mennem. Annyira sajnálom…

- Oh, ugyan, ne butáskodj! Menj csak! – nyugtatta meg Hermione. Titkon nem is bánta, hogy a férfi távozik; nem Anthony hibája volt, de a levegőt fullasztónak, az előadást pedig teljesen érdektelennek érezte.

- Bepótoljuk, ígérem! – szorította meg a kezét Anthony, majd felállt, és óvatosan, hogy senkit ne zavarjon meg, elhagyta a páholyt.

Hiába hitte, hogy egyedül, teljesen függetlenül jól érzi majd magát, a korábban lezajlott jeleneteket semmi nem tudta kitörölni az elméjéből. Folyton Luciusra és Lady Rosamundra gondolt, és elöntötte a keserűség a gondolatra, hogy számukra ki tudja, hogyan ér majd véget az este. Hosszú percek kínlódása után rájött, hogy hiába próbál, képtelen tovább figyelni az előadásra. Anthonyhoz hasonló tapintatossággal, felállt, és kioldalazott a páholyból.

A bordó szőnyeggel borított tágas folyosó ezúttal teljesen üres volt, ő pedig kihasználta a lehetőséget, és az egyik ablakpárkánynak támaszkodva a gondolataiba mélyedt. Rosszabbul nem is alakulhatott volna az este, pedig nagy reményeket fűzött hozzá. Összerezzent, amikor egy kéz megérintette a vállát. Egy pillanatra arra gondolt, hogy Anthony az: talán megoldódott a probléma, és visszatérhetett hozzá… Mielőtt azonban erről meggyőződhetett volna, megérezte Lucius semmivel sem összetéveszthető illatát.

- Hol van Goldstein? Összevesztetek? – lépett elé a férfi.

- Ugyan, kérlek! Csak szeretnéd! Ha igazán tudni akarod, vészhelyzet van a Mungóban, és be kellett mennie. És te? Mit keresel itt? Minket figyelgettél az előadás helyett? – intett a fejével megvetően az apró réztávcső felé.

Lucius nem jött zavarba.

- Néha odapillantottam – biccentett felfelé görbülő ajkakkal. – Láttam, hogy kimegy, majd nem sokkal később követted. Meg akartam bizonyosodni afelől, hogy jól vagy. Persze, most már látom, hogy a legkevésbé sem. Mondd csak, Rosamund zaklatott fel ennyire?

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – ellenkezett – reményei szerint – semleges hangon Hermione.

- Láttam, hogy elöntött a méreg, amikor megláttad őt – folytatta csevegő hangon Lucius. – Csak azt nem tudom, miért – tette hozzá ártatlan arccal.

Hermione lekicsinylően felnevetett.

- Öregszel, Lucius. Vegyél szemüveget, mert a jelek szerint romlik a látásod. Én pedig indulok haza. Fáradt vagyok – jelentette ki ridegen, de Lucius hangja megállította.

- Folytatódik az előadás…

- Hát menj vissza! A partnered biztosan nagyon vár már – morogta Hermione.

- Én erről az előadásról beszélek, Hermione. Erről a színjátékról, ami itt zajlik az orrom előtt. Mondhatsz bármit, a tetteid, a pillantásaid úgyis elárulnak. Féltékeny vagy – jelentette ki egyszerűen.

- Te meg egy öntelt alak! Ha kettőnk közül bárkit is féltékenységgel lehet vádolni, akkor az legfeljebb te vagy. Zavar, hogy Anthony jóképű, fiatal, ráadásul kellemes társaság. Ezért figyeltél minket a nevetséges távcsöveddel ahelyett, hogy a darabbal foglalkoztál volna. Pedig igazán szépek a jelmezek és a díszlet is.

- Ha annyira lenyűgözött, amit láttál, akkor miért is néztél engem? Illetve miért viharzottál ki a felvonás kellős közepén? – Lucius úgy mondta mindezt, mintha mulattatná őt a helyzet, de a tekintete elsötétült, amikor Hermione Anthony tulajdonságait emlegette. – Ne legyél ilyen ellenséges, Hermione! Mint a gyermeked apja, kötelességemnek érzem, hogy gondoskodjak rólad. Éppen ezért felajánlom, hogy nézd a magánpáholyomból végig a darab maradék részét. Rosamund biztosan nem bánná, ha csatlakoznál hozzánk. Végtelenül nagylelkű asszony – susogta kenetteljes hangon a férfi, amitől Hermionét elöntötte a pulykaméreg.

Nem, ebbe a játékba nem megy bele! A legkevésbé sem fogja hagyni, hogy Lucius észrevegye, célt értek a szavai, és sikerült azokkal az ő elemébe hatolnia. Bár legszívesebben kiabált volna, kivillantotta a fogait, és mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Ó, nem, Lucius! Nekem már jutott belőled elég – mondta idegesítően szívélyes hangon. – Itt az ideje, hogy átadjam a lehetőséget a kedves Lady Angkatelle-nek. További jó szórakozást nektek!

Faképnél hagyva a férfit sarkon fordult, és nyugodtnak szánt léptekkel végigment a folyosón.

Amikor már biztosan tudhatta, hogy Lucius nem látja őt, meggyorsította a lépteit. Az utolsó métereket már szinte futva tette meg. Kapkodva kérte ki a kabátját a ruhatárból, és olyan sietősen hagyta el az épületet, mintha az legalábbis lángolna.

Az esti forgatagban aztán már képtelen volt visszatartani a könnyeit, azok ellentmondást nem tűrően buggyantak ki a szeméből. Legalább nyolc háztömbnyit sétált, hogy a hűvös levegőn valamennyire megnyugodjon, aztán egy néptelen sikátorban hazahoppanált. Töltött magának egy pohár bort, remélve, hogy az italtól kissé megnyugszik. Lucius ezúttal túl messzire ment; immáron teljesen biztos volt benne, hogy a férfi direkt ment aznap este az Operába, szándékosan Lady Rosamunddal. A célját azonban láthatóan elérte: tönkretette Hermione estéjét.

Sziasztok! :) Kicsivel több, mint egy hét után meghoztam a következő fejezetet. Elnézést, de az egyéb teendőim nem tették lehetővé, hogy hamarabb megírjam. Cserébe viszont extrán hosszú fejezetet hoztam. ;) A következő részig viszont remélhetőleg nem kell már ennyit várnotok. :) Mi a véleményetek Lucius és Hermione viselkedéséről? Hiába lenne könnyű tisztázniuk a helyzetet, erre láthatóan egyelőre nem képesek... Köszönöm nektek az eddigi kritikákat, nagyon jól estek, és ezúttal is boldoggá tennétek a visszajelzéseitekkel, amit előre is köszönök!! :)


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)