A kert írta: Momo137

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Szikra
Emberek nélküli utcák. Forró, sötét nyomorúság. Karokként felém nyúló, levéltelen fák ágai. Kiszáradtak, pedig így, fiatalságuk közepén pompázniuk kéne. Korhadtak, elenyésztek, kiégtek. Amikor átmásztam a kerítésen egy pillanatra megbotlottam. Megkapaszkodtam a rácsokban. A naptól felhevített fém belenyomódott a bőrömbe. Szédült fejjel bámultam, ahogy átszakítja a szövetet. A vérem felszínre bukott. Súlyos cseppjei lehullottak a poros betonra. Apró áldozat. Lassan lehunytam a szemem. Nyeltem egyet. Beletöröltem a nadrágomba a vért és elindultam.

Őszintén, van valami megfoghatatlan az elhagyott gyárépületekben. Valami absztrakt, kényelmetlen, mégis megnyugtató érzés. Hiány. Húzó üresség. Belesajdul a mellkasom. Legszívesebben felnyitnám a saját testemet. Benyúlnék a húsba, megragadnám a szívem és érezném, ahogy pulzál. Hallgatnám az ereim lassú ütemét. Egy leálló szerkezet utolsó segélykiáltásait. Oda akarom ordítani, hogy senki sincs, aki segítsen. Egyedül maradtam.

Felgyorsul a pulzusom. Adrenalin. Véres forró hús szagát érzem. Azt mondják, az ember nem tud felidézni magától szagokat, csak azoknak a neveit. Megmondhatná már valaki, hogyan érezhetem ezt a keserű illatot újra és újra. Mintha valahol mélyen nem akarnám elfelejteni. Baromság. Nem hiába temettem el, nyomtam el lelkem száraz sivatagának homokja alá. Ott nem kaphat lángra.

Megállok a csarnok közepén. Megint megszédülök. A szaghoz jönnek a képek is. Narancsszínű nyalábok által elemésztett sikolyok. Filmtekercsre ráégett homályos fotók. Retro moziterem, recsegő vetítővel. Trauma Hollywood helyén. Kormos betűk olvashatatlan egyvelege. De csók helyett a végén csak az összeégett hús sercegése hangzik. Megtántorodok. Túl sok. Túl erős. Felemészt. Két kezemmel a halántékomat kezdem masszírozni. Mintha satuba fognák a fejem. Bármit megtennék, csak tűnjenek már el. Csak érezzem már, ahogy lehámlik és eltűnik a szemétben. Nem érdekel mennyire fog fájni. Csak menjen már, izzadjam ki, csorogjon le felhevült bőrömön, mossa el a rémálmokat, az elveszett boldogság hamuját. Ennek ellenére érzem, ha valaha is megszabadulnék tőle, egy eltévedt fuvallat visszafújná egyenesen az arcomba. Belemenne a szemembe, érdes szemcséi megtöltenék az orromat, a számat, az ereimet, a tüdőmet. Mindenem. Szinte érzem, a fogaim és a homok kényelmetlen súrlódását. Kiráz a hideg. Ami elégett, kétszer nem gyulladhat fel.

Felharapom az ajkam. Egy kicsit magamhoz térek. Odasétálok az napokkal ezelőtt elrejtett benzineskannákhoz. Mikor kiválasztottam a helyet kicsit féltem. Más városba kellett vennem benzint venni, nehogy az legyen, mint legutóbb. Nem könnyű a frissen szabadult raboknak. Próbáltam ellenállni. Nem sokáig, de próbáltam. De minden apró mozdulat, minden napsugár ami a bőrömhöz ért eszembe juttatta azt a mámoros érzést. Azt a forró lázas eufóriát, amit Prométeusz csókjától kaptam.

Szétlocsolom a gyújtófolyadékot. Nehéz illata rátelepszik a már így is hőtől vibráló levegőre, és elmémre újabb hűvös lepedőt terít. Semmi másra nem tudok gondolni csak az elkövetkező fájdalmas örömre.

A történtek utáni első hónapokra nem igazán emlékszem. Olyan volt, mint egy zúgó fejjel való, cél nélküli kóválygás. Aztán felparázslott bennem valami ősi akarni vágyás és célt találtam. Vissza kellett fizetnem. Pusztítanom kellett, rombolni, törni, zúzni. Égetni. Nem érdekelt hogy mi megy tönkre, tárgy, állat vagy ember, öreg vagy fiatal. Élet. Mikor elkaptak már az sem zavart, hogy elveszik az egyenruhám. Csak az hagyott füstös nyomot az agyamban, mantraként visszatérve, hogy most mindent újra kell kezdenem. Boszorkányégetés. Kikötözött hatalom. Irigység egy ősi romboló erőre. De a parázs nem alszik el. Mindig talál száraz avart, amibe belekaphat. Kimegyek a bejárathoz. Az utolsó adag benzin is szétfolyik a földön. Nyúlánk patakja befolyik a repedésekbe. Beteríti az egykor oly stabil és ledönthetetlen épületet. Semmi sem tart örökké.

Előveszem az öngyújtót. Bekattintom. Egy ideig megbabonázva nézem az apró lángocskát. Apró. Nem baj. Most nekem is kicsiben kell kezdenem. De egyszer majd feldagad a tűz és felperzseli az egész világot. A kis nyaláb villámgyorsan megnövekszik. Kis idő múlva már az egész építmény lángokban áll. Óriási, pokoli hőség keletkezik. Magmaszerű karmok nyúlnak fel a mélyből. Le akarnak rántani, magukkal vinni, és én azt kívánom, bárcsak hagynám. Éles, kénköves sikolyok hangja száll. Úgy érzem, mintha kiszakadna a dobhártyám. A fülemhez kapok, de az ujjaim nem érintenek semmi nedveset. Visszamászok a kerítésen és az utcáról nézem tovább a tüzet.

A lángok kicsapnak az ablakokon. Vörös, lobogó zászlók. A pusztítás hírnökei. Ironikus, hogy régen ugyanettől mentettem meg megannyi embert. Hős. De a családomat nem tudtam. Vesztes. Magamat sem. Klisé. Nézem a feltámadt lángnyelveket. Körbetáncolják egymást. Olyanok, mint valami bizarr bál keringőző, fölényes párjai. Recseg, törik minden egyes fényes nyaláb. Hajlongó, tépő körtáncuk hipnotizál. Fejfájásom lassan enyhülni kezd.

Az emlékek a bőrömbe marnak, újabb és újabb darabokat karmolnak ki. Feltépik a hegeimet, beborítanak és felemésztenek. Kiszakadnak és foszlányokban, pernyeként kapnak lángra újra.

És azt hiszem egy kicsit velük égek én is.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)