Burgoházi Torkonya írta: Sztav

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
>>


Előhang


Ha kapsz valamit, azt illik megköszönni. Ezt minden jó kisgyermek tudja. Ezeket a meséket én is ajándékba kaptam, és most hálás szívvel gondolok ajándékozóimra.
Először is P. Zsuzsannának köszönöm meg, ki zord szívével elküldte hozzám Torkonyát.
Köszönöm V. Eszteremnek, ki szívbéli Boglárkám vagy.
Köszönöm Cs. Nikolettámnak, ki szelíd erőszakkal nem hagyta, hogy elhallgassak, hanem kérte egyre a következő mesét is.
Köszönettel tartozom illusztrátoromnak, M. Zsófiámnak. Ő sokkal jobban ismeri nálam Burgoházit, és hálás vagyok, hogy le is rajzolta nektek.
Köszönöm J. Balázsnak, aki – vélem – sok éve már, hogy nem vitte haza sárosan bőrfociját, mégis megőrizte magában azt a gyermeket, akit ebben a mesében megismerhettek. Remélem mindig hazavezeti majd az eltévelyedőket.
És sokaknak tartozom még köszönettel, akiket most nem nevezek meg, de tudják majd magukról, rájuk szeretettel emlékezem mindig.




1.


Boglárka az ágyán ült és szomorkodott. Pedig igazán különleges nap lehetett volna ez a mai. Éppen ekkor lett Boglárka hét éves.
De hogyan is lehetett volna vidám? Édesanyának és Édesapának ma is késő estig kell dolgoznia. Születésnapi zsúrjára egyetlen barátja sem tudott eljönni. Még Marika, a szomszéd nagylány is, akit a szülei azért hívtak át, hogy vigyázzon Boglárkára, ma is a legjobb barátnéjával, Judittával érkezett. Ilyenkor mindig hamar beküldték őt a szobájába, mert „csupa nagyon fontos dologról fognak most beszélgetni, amihez egy ilyen kislánynak semmi köze…”
Ha ő játszik Marikával, akkor Marika mindig mosolyog. De ha Judittával beszélget, „olyan fontos dolgokról, amihez egy ilyen kislánynak semmi köze”, akkor mindig komor, vagy éppen szomorú lesz… Boglárkának sehogy sem fért a fejébe, mire jó egy olyan barát, akivel csak ilyen „nagyon fontos dolgokról” lehet beszélgetni.
Boglárka nagyon egyedül érezte magát. Olvasott egy keveset, de aznap valahogy a szokásosnál is hamarabb kezdett besötétedni. A szobája megtelt imbolygó árnyakkal, ismerős tárgyaira ráült a Sötét. Félelmetes lett egyszeriben a szoba, amit annyira szeretett. A falakra boszorkányok, szellemek és harapós kutyák árnyékai gyűltek.
Az egyik árnyék Boglárka felé tartott; nagykalapos, hegyes orrú, nagykabátos szörnyeteg. Már majdnem elérte Boglárka ágyát, amikor az ablak előtt hajladozó fa ágának árnyéka, amely végigsuhant a szobán, elgáncsolta a rémet. Az akkorát bukfencezett, hogy hatalmas kalapja elvált a faltól, merőlegesen meredt a szoba üresébe. Boglárka ijedten vágta hozzá kispárnáját, és gyorsan takarója alá bújt.
A párna eltalálta a kalapost. Az árny eltűnt a falról, de a tompa puffanásból Boglárka tudta, hogy az árnyék a földre zuhant.
Fülét egy mély, reszelős, csengő-bongó, patakfecsegéshez hasonló hang ütötte meg.
- Ejnye, szedte-vette-teremtette! Hát így szoktad köszönteni a vendéget? – zsörtölődött kedvesen a hang.
Boglárka kidugta a fejét a takaró alól. Az ágytámla mögül teljes valójában kezdett kiemelkedni egy nagy, fekete kalap. Nem volt több párna, amit neki lehetett volna dobni...
A kalap alól nemsokára előtűnt egy bozontos haj. Mintha tulajdonosa egy egész erdőt hordana a fején. Szarvasokkal, virágokkal, madárfészekkel, mókusokkal, mohaillattal. A haj után kikandikált a vastag, fekete szemöldök, majd a két szem. A jobb szem kedves volt, és melegen pattogó, mint a kályhában játszadozó tűz. A bal szem szürke volt, és gomolygó, mint a fölkavart tavak felett gyülekező viharfelhők, amelyek elől a hajósok a partra menekülnek. Majd a szemek közt húzódó hosszú, hegyes orr következett. Alatta csálé száj, amely úgy állt, mintha játékos tavaszi szellők húzták volna meg vonalát. Legvégül a keskeny, szakállas áll tűnt elő. A szőrszálak, akár egy öreg hegy, úgy magasodtak lefelé. Az Idegen letette állát az ágytámlára (az öreg hegyet óvatosan emelte át rajta,) és megkérdezte:
- Leülhetek ide melléd?
Boglárka megrázta a fejét, hogy „Persze!”, bár a meglepetéstől egy hang sem jött ki a torkán. De ez nem is csoda, hiszen ritkán jön az emberhez ilyen különös teremtmény. Úgy látszott, a Vendég is hozzászokott már a hasonló köszöntőkhöz.
Az alak átmászott a deszkán, és leült az ágyra, szemben Boglárkával. Elegyengette bokáig érő, ezeregy zsebes, mélykék kabátját, amin rajta volt az egész világmindenség, a legtávolabbi csillagoktól egészen az út porában felejtett hangyanyomig. Kis, fekete csizmáit lelógatta, nehogy összekoszolja véletlen a kislány ágyát. A Vendég belenyúlt egyik zsebébe. (Nyíló zsebéből madárcsicsergés bújt elő, amitől egyszerre minden félsz elköltözött Boglárka szívéből.) Elővett egy virágos zsebkendőt, megtörülgette vele fájós homlokát, majd egy másik zsebbe tette vissza. (Felszálló űrhajó hangja szökkent ki a szövet résén.)
– Nini! Egy manó! – ujjongott Boglárka.
– Nem vagyok manó! – szólt a Vendég, és bal szeme mérgesen villámlott egyet.
– Akkor mi vagy? – kérdezte Boglárka.
–Nem mi, hanem ki! –szólt sértődötten az Idegen. – Én vagyok Burgoházi Torkonya.




2.


Boglárka alaposan végigmérte az ágyán ülő Burgoházi Torkonyát. Bokáig érő, mélykék kabátja különösen tetszett neki. A kabáton szálltak pillangók, arrébb sétálnak a hidak, az öv magasságában csörögve szaladtak a villamosok. Mintha egy vékony üveglap alatt látná mozgolódni az egész világot. A Jövevény alig volt magasabb, mint a két hüvelykujja… Hogyan férhet el ennyi minden a kabátján egy…
– Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Burogházi Torkonya –, de akkor sem vagyok manó! Erről papírom is van!
Boglárka felnevetett.
– Hát kell ahhoz papír, hogy valakiből manó legyen?
– Ahhoz nem! – felelte Burgoházi, és ő is megenyhült. – Csak ahhoz, hogy kijelentsék: nem vagyok manó. Bár nem értem, mire volt jó ez a cécó. Sosem mondtam, hogy az vagyok. Elmeséljem?
– Kérlek! – csillant fel Boglárka szeme, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban.
– Még réges-régen, amikor üknagyanyád szépanyja éppen olyanforma kislány lehetett, mint te, a Nagy Manókirály szörnyű dühbe gurult, hogy megint nem jövök el, amikor hivat magához.
– Miért nem mentél el, ha egyszer maga a király hivatott? – kérdezte Boglárka.
– Én sosem jelenek meg, ha hívnak.
Negyednapra aztán elfogyott a király türelme, hívatta írnokait, és levelet íratott az összes manónak.
Sürgöny – Manókonferencia
Minden rendű és rangú manónak!
Egy hét múlva szíveskedjék megjelenni a király palotájában, ahol 3 napos konferencia fog dönteni Burgoházi Torkonya ügyéről. Kérjük, hozza magával a meghívóját.

Másnapra minden manó megkapta a levelét, kivéve Burgoházi Torkonyát. A postamester dörgölte varázsszemét, átnézett vele az egész világon, de sehol sem lelte őt.
– Miért nem talált meg? – kíváncsiskodott Boglárka.
– Ha valaki keres, sosem találhat meg – válaszolta Burgoházi Torkonya. Boglárka álmosan bólintott, hogy érti.
Össze is gyűlt egy hét múlva a világ összes manója a palotában. Még a leglustább Álommanók is időben érkeztek, a legádázabb Csínytevők sem mertek távol maradni a konferenciától. Olyan sokan voltak, hogy alig fértek. Majd’ szétrepesztették a palota falát. Csak Burgoházi Torkonya nem volt jelen.
A király köszöntötte az egybegyűlteket, megnyitotta a konferenciát, majd így folytatta.
– Én vagyok a manókirály s még a legelvetemültebb manók is szót fogadnak nekem! Egyedül Burgoházi Torkonya nem engedelmeskedik parancsaimnak! Úgy vélem tehát, hogy ő nem is manó!
Az egybegyűltek csendben helyeseltek. Ez után a Főpostamester kapott szót.
– Én vagyok a Királyi Főpostamester, mert minden manót megtalálok a világon, bárhol is rejtőzzék! De Burgoházi Torkonyát sosem találom, hiába is keresem!
Halk morajlás futott végig a palotában. A Királyi Főszabó ekképpen vette át a szót:
– A világon minden manónak én varrom a sipkáját. Pontosan annyi varázserőt szövök bele, amennyi neki jár. De Burgoházi Torkonya nem manósipkát, hanem kalapot hord! Hangos zúgolódás támadt a teremben. A belügyminiszter még őt is le akarta tromfolni:
– Köztudott, hogy egy manó egész életében vagy csupa jót tesz, vagy folyton csínyen töri a fejét. Ettől manó egy manó. De Burgoházi Torkonya néha mosolyt fakaszt mindenki arcára, néha meg hetedhét országra szóló galibát kavar. Néha az utolsó könnycseppet is kilopja az emberek szeméből. Így nem viselkedhet egy tisztességes manó! – Erre már olyan hangorkán söpört végig a méltatlankodók feje felett, hogy többé már nem lehetett elcsendesíteni a termet. Egymást túlkiabálva nyilatkoztak arról, hogy szerintük Burgoházi miért nem lehet manó. De hát manóéknál már csak ilyen egy világkonferencia. Mindig perlekedésbe fullad, még akkor is, ha egyébként mindenben egyetértenek.
Elhangoztak ott égbekiáltó igazságok. Kicsikopp, a manóács azt mondta, hogy egy becsületes manónak van háza, de legalább egy padlásszobája, hajókabinja, barlangja, faodva, ne adj’ Isten egy üres gyufásdoboza. De Burgoházi Torkonya sehol sem lakik, mert folyton úton van.
Volt, aki azt mondta, hogy Burgoházi néha engedi, hogy észrevegyék. Pedig egy becsületes manó számára ez tilos!
És elhangzottak ott földet rázó sületlenségek is. Például, hogy egy igazi manót nem nevezhetnek Burgoházi Torkonyának. De senki sem kérdezte meg, hogy ugyan miért nem?
Csak Csiribiri, a jószívű álommanó dünnyögte csendesen, hogy „Nem manó, hát persze, hogy nem manó… Ezt mindig is tudtuk. Nem is lehet manó mindenkiből. De jó barát ő…” Ám ezt a pár halk szót senki sem hallotta meg.
Három nap és három éjjel folyt a ricsaj, zsibongás, amikor is a manókirály felállt, és így szólt:
– Úgy vélem, az egybehangzó vélemények alapján írásba foglalhatjuk, hogy Burgoházi Torkonya nem manó!
Kiadtak hát erről egy nyilatkozatot. Mindenki aláírta, a király lepecsételte, és a Főpostamesterre bízták, hogy továbbítsa ezt a levelet Burgoházi Torkonyának. A Főpostamester megcsóválta a fejét. „Hiszen úgy sem lehet őt előtalálni!” – gondolta, de nem szólt egy szót se.
A határozat bekerült a fiókjába, hamarosan újabb fontos iratok és másolatok kerültek a tetejére. Mikor megtelt a fiók, a Főpostamester átkötötte az egész paksamétát egy aranyfonállal, és felküldette az irattárba.
A manófutár, aki a papírokat vitte, igazi kétbalkezes manó volt. Most is megbotlott az egyik lépcsőfokban, és az aranyszál elszakadt. A papírok szanaszét repültek.
Burgoházi Torkonya levelét felkapta egy szélvészparipa, és kivitte a palota ablakán, elfújta egészen a manókirály erdejéig. Ott ért földet egy szürke kő és egy pocsolya mellett, a nagy lapulevél alatt.
Szegény levél! Már a fiókban is szomorú volt, hogy őt már soha, senki nem fogja elolvasni. De itt? Hiába volt csodaszép az erdő, annyira magányosnak érezte magát.
Ekkor Burgoházi érte ment, mert mindenkihez elmegy, aki olyan nagyon szomorú, és egyedül van. Felvette, letörülgette, elolvasta, összehajtotta szépen és betette a hétszáznegyvenkilencedik zsebébe, egy elveszített képeslap, egy félbehagyott napló és egy kidobott szerelmeslevél mellé.
Boglárka már majdnem elaludt, mire Torkonya befejezte meséjét. Megkérte még, hogy mutassa meg azt a papírt neki, de az álom feltartóztathatatlanul közeledett Boglárka felé. Hallotta, hogy kulcs fordul a zárban.
– De jó! Édesanyáék hazaértek! Jaj, bújj el Torkonya! – gondolta, de már szinte aludt is, nem tudott megszólalni. Burgoházi benyúlt a zsebébe, hogy kivegye a levelet. A zsebből súlyos csönd szökött a szobába. A kislány nem bírta tovább nyitva tartani a szemét. Elaludt.
Így nem láthatta a levelet, sem azt, ahogy benyitnak szülei a szobájába, adnak egy jóéjtpuszit. Miközben betakargatták Boglárkát, elsimítottak egy kalap alakú gyűrődést a takarón.




3.


Boglárka kora reggel ébredt. Rég érezte magát ilyen kipihentnek. Biztosan tudta, barátja, Burgoházi Torkonya ma is eljön hozzá. Ehhez nem férhetett semmi kétség.
Kipattant az ágyból, gyorsan megreggelizett. (Még szülei is észrevették, hogy milyen csuda jó kedve van.) Azután bevágtatott a fürdőszobába. Hosszabb idő alatt készült el, mint máskor.
– Biztosan szerelmes! – Viccelődött kint Édesapa, de Édesanya rosszallóan válaszolt.
– Ugyan! Hiszen most lett csak hét éves! Gyerek még…
Boglárka a fürdőszobát a legszebb ünneplőruhájában hagyta el. Úgy nézett ki, mint egy igazi királylány. Erre már Édesanya is ráncolni kezdte a homlokát, suttogva beszélgettek tovább Édesapával. Sűrűn pillantottak Boglárkára. De nem szóltak rá, hogy vegyen fel másik ruhát. Indultak dolgozni.
Talán megérezték, amit Boglárka már tudott: igazi ünnep ez a mai nap! Dehogy volt ő szerelmes! Ám végre van egy igazán jó barátja, és ő soha többé nem lesz egyedül.
Bement a szobájába. Burgoházinak még a színét sem látta.
– Milyen szerencse! – gondolta Boglárka. – Így legalább lesz időm rendet rakni! És neki is kezdett.
Mindent szépen helyre rakott. Várt. Semmi.
Még a polcain és a szekrényeiben is rendet tett, majd port törölgetett. Csillogott-villogott az egész szobája, mire befejezte. És várta, hogy megjelenjen Torkonya.
De nem jött.
Késik – állapította meg Boglárka.
– Jaj, mi lesz, ha éhes lesz, és én meg sem tudom kínálni semmivel!
Kivette hát a babaházból a sütőt és finom süteményt készített. Majd felrakta a teát.
Egy fertály óra múlva készen is lett mindennel, ami egy kiadós uzsonnához szükséges. Megterített a játékasztalon, a legszebb teáskészletét kereste elő.
De Burgoházi még akkor sem érkezett meg, pedig kezdett hűlni a sütemény, és már biztos a tea sem gőzölög.
Végignézett a szobáján Boglárka. Büszke volt magára, hogy ilyen takarosan tudja fogadni a vendégét. Aztán egy kicsit elhevert az ágyán (elfárasztotta a nagy munka). Arra gondolt, mi mindent fognak játszani az új barátjával.
Végül, mikor már mindent kitalált, kezdett türelmetlen lenni. Hát hová lett már ez a Burgoházi Torkonya?
Elképzelte, hogy valamilyen fontos dolga akadt. És siet már, csak előbb azt kell elintéznie. Pontosan mint Édesanyáéknak. Talán a manók hívtak össze újabb konferenciát, hogy barátját ismét maguk közé fogadják? Akkor biztosan meg kellett ott jelennie.
De hát erről szó sem lehet!
Megnézte az órát. Már régen délutánba fordult az idő. Hallgatózott, hátha hall valami kopogást, neszezést, szöszmötölést. Hátha meghallja Torkonyát. De csend költözött a házba. Semmi sem rezdült.
Lehet, hogy Burgoházi el se jön ma?
Ekkor lépteket hallott. Szaladt, szinte repült, hogy köszöntse a vendégét. De a nyíló ajtón szülei léptek be.
Boglárka nem tudta a csalódottságot elrejteni arcáról. Persze, örült, hogy hazaértek Édesanyáék. Ennek mindig nagyon örült. De most az ő nem-manó barátját várta... Megölelte szüleit és egy szót se szólva ment fel szobájába. Becsukta az ajtaját.
Az óra halkan ketyegett.
Talán nem is létezik Torkonya? Csak álmodta volna az egészet?
Kopogtattak az ajtaján. Ismerős kopogás volt ez. Nem is hitte már, hogy Burgoházi érkezik. Édesapa jött beszélgetni egy kicsit. Mielőtt bármit mondott volna, végignézett a szobán. Látta a rendet, a megterített asztalt, amin szépen kikészítve ott állt Boglárka kedvenc játékkészlete, és Édesapának az sem kerülte el a figyelmét, hogy csupán két teríték van az asztalon.
– Vársz valakit, Boglárka? – kérdezte az apukája.
– Senkit – felelte azzal a félreérthetetlen arckifejezéssel, hogy most nem szeretne erről beszélni. Kiment hát a szobából Édesapa. Boglárka felkelt az ágyáról, hogy becsukja az ajtót – és sírva fakadt.
Puha, meleg könnyek szaladtak végig az arcán. A szoba megtelt esőillattal.
Fejét az ajtónak támasztva csendesen sírdogált. Amikor szipogott egyet, szürcsölés hangját hallotta. Várt. Semmi. Még egy szipp, és még egy szürcs.
Megfordult, hát láss csodát! – Burgoházi Torkonya ott ült a széken, és szürcsölgeti a gőzölgő, fahéj illatú teát.
– Szervusz! – köszönt Burgoházi Torkonya.
– Szia – mondta durcásan Boglárka. Végigtekintett Burgoházi ázott kalapján és kabátján. – Mit csináltál egész nap?
– Jártam messzi Angliában, elefánton Indiában, rókán voltam rókaprém, hogy meg ne fázzon szegény. Országúton andalogtam, kismadárral eldaloltam, napos réten elterültem, az egész Földet megkerültem! Hát te mit csináltál ma?
Boglárkából majdnem föltört ismét a sírás, mert egyszerre akarta elmondani, hogy mi mindennel készült erre a találkozásra, de már este van, és már azt hitte, hogy Burgoházi nem is létezik, és…
De eszébe jutott, hogy milyen boldog volt egész nap, amikor erre a pillanatra gondolt. Egy cseppet sem érezte magát magányosnak, amíg várta Torkonyát.
– Vártalak. Köszönöm, hogy egész nap jöttél.
– Sosem vártak még sehol süteménnyel – mondta Burgoházi, és vihar-szeméből, amely most cseppet sem volt rémisztő, egy könnycsepp indult útnak, hogy felfedezze a világot.



>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)