A kert írta: Momo137

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Fortuna
Végigmenni a tömegen nem volt egyszerű. Az főút ilyenkor tele van ünneplő fiatalokkal. Élvhajhász, fiatalságukat újra és újra megkísértő emberek. Fogalmuk sincs mi lesz velük, de valahogy mégis örülni tudnak a mának. Persze nem ők az egyetlenek az emberáradatban. Vannak itt kiégett, elkárhozott lelkek is. Ők már nem feszegetik ifjúságuk határait, csak vágyakoznak utána. Tág pupillájuk akarástól fénylően mered a flitterek, arcfesték és nevetés közé. Egyikükkel találkozik a tekintetünk, de egyből a földet kezdjük bámulni. A koszos kövek, eldobott cigarettacsikkek és lehullott csillámpor sokkal érdekesebb, mint meglátni valakit, aki ugyanúgy elveszetten bolyong ezen a bűzlő karneválon.
Nem illünk ide.

Átverekszem magam még egy csoporton, mire meglátom amit keresek. Út menti épület, ajtaja felett csiricsáré, pazar ábrák hirdetik, hogy itt megtalálhatod a szerencséd. Egy pillanatig megállok a klub előtt és bámulom a feliratot. Rikító neon betűi összemosódnak, szellemekként tekerednek körém. Megfogják a kezem, fülembe suttogják édes, nimfa varázsukat.

Csak a tiéd lesz. Nem vehetik el.

Belépek az ajtón mielőtt elsodorna a tömeg. Újabb kavalkád köszönt, ezúttal ismerős. Nevető arcok. Felragyognak minden apró összegre, hiába kevesebb ez, mint amit elvesztettek. Örülnek a sikernek, annak a pillanatnyi mulandó villanásnak. Köztük vannak a többiek összegörnyedve. Arcuk kifejezéstelen, csak a szemükben láthatod a csalódottságot. Üstökösök és haldokló csillagok. Vannak akiknek egyenes a zuhanása, vannak akiknek időbe telik mire kialszik a ragyogásuk. Senkinek sem hiányoznak, mert ha elpusztul egy, jön egy másik. Újabb reménykedő bolondok, akik még ha szórakozásból is, de játszanak.

Eldobják a kockát. Beszállnak a ringbe, anélkül, hogy tisztáznák a szabályokat. Pedig egyszerű az egész. Veszítesz vagy nyersz, oly mindegy. A játék az igazi győztes. És te vesztes maradsz.

Odamegyek az egyik játékgéphez. Racionális, logikus masina. Nem szerencse ez. Régen én is ilyen voltam. Racionális, logikus. Nem hittem a szerencsében. Minden lépésem kiszámított volt, a legpontosabb matematika. Végül olyanná váltam, mint egy irracionális szám. Végtelen, szakasztalan, elveszett. Hiába keresed az egészeket, amikkel rám lelhetsz. Nem találod, mert nem illek egyik halmazba sem. Csak abba a nagyba, amibe a mocsok és a steril tisztaság is megfér együtt.

Bedobom a pénzt. Üresen ásítozó tárcámat a zsebembe gyűrtem. Csak a gyerekeim gyűrött képe maradt benne, meg a hitelkártyám, de azon éppen csak annyi pénz van, ami egy kevés gyors éttermi szemétre elég. Meghúzom a ragadó kart. Csilingelés. Klisés szimbólumok pörögnek a szemem előtt. Ósdi álomképek, kifakult lóherék és bohócok, rosszul rajzolt dollárjel, fülig húzott vigyor. Összemosódik az egész. Fényes pontok táncolnak a szemem előtt. Meg kell kapaszkodnom valamiben. Képtelen vagyok a tekintetemet levenni a képernyőről. Felkavarodik a gyomrom, szédülök és minden vágyam, hogy pisloghassak. Csak legyen vége.

De csak meredten, száraz, vörösödő szemmel nézek, nehogy lemaradjak a fájdalmasan vágyott nyereségről. A csík lelassul, a szervezetem nem. Vérem a fülemben dobog. Kiszakadok a fáradt, álmos beletörődésből. Nem jó. Dühös hullám vágtat rajtam végig, de korántsem ugyanaz, ami évekkel ezelőtt lett volna. Ez még az árnyéka sem a régi érzelmeknek. Erőt vesz rajtam valami konok büszkeség, egy porból összeszedett akarat, amit már csak a kikopott álmok ragasztója tart. Újra, újra. Monoton, spirál szerű, hipnotizáló, neon tündöklés. Úgy vonz magához, mint lámpafény a legyet. Tudod, hogy megéget. Tudod, hogy ott maradsz. De repülsz elnyűtt, cafatos szárnyakkal és lelkesen. Elveszel Fortuna ruháinak hűs redőiben.

Nem számít mennyit veszítesz, mennyire vagy adósságokban. Visszaszív a vákuum. Mert csak egy érzés van, ami legyőzi a dühöt, a félelmet, a szegénység szürke fásultságát, amely elaltatja agyad kétségbeesett vészjelzését, ami akkor is a puskacső elé ránt, ha már csak egy lépés a biztos menekvés. A remény. A remény egy jobb jövőben, ahol gazdag lehetsz, ahol nincs lehetetlen, ahol megszabadulsz a gondjaidtól, mert aki gazdag az biztos boldog is.

Megcsörren a telefonom. Hunyorítanom kell, hogy el tudjam olvasni a homályos, törött képernyőt. Kérlek gyere haza! Átfut a fejemen a gondolat, már adnám is ki a parancsot a testemnek, amikor a tekintetem a gépre téved. Olyan jó lenne nem üres kézzel hazamenni.Vehetnék vacsorát. Rég ettünk már rendes ételt.

A gép élénk, lila szikrái megvakítanak. A szerencse ígérete. Virágillatú csókja elbódít, csapdába csal. Bezár egy fényes vakító gömbbe, süketítő zajokba és csilingelő győzelembe. Aztán elhal a glitter, leesik a csillám és csak egy rovarszerű, mocsoktól ragacsos váz marad. Előveszem a hitelkártyám és keresek egy bank automatát. A kopott gombokon látszik a használat. Talán előttem éppen valaki hozzám hasonló nyomta le őket. Egy szánalmas idióta, aki gyerekei utolsó vacsoráját akarja eljátszani. Egy ismeretlen rám önti az italát, majd őrjöngve továbbúszik a sokaságban.

A nyakamba zúduló olcsó alkohol bűze kissé felébreszt. Félálomban jelenik meg a fejemben az ötlet. Izmaim fájdalmasan, olajozatlanul engedelmeskednek. Ki akarok menni. Az ajtó felé veszem az irányt. Érzem a friss éjszakai levegőt. A szabadság illata egy percre kijózanít. Mögöttem diadalittasan felzenél egy játékgép. Örömködő sikolyok. A győzelem dala. Könnyű karok nyúlnak utánam, lótuszillatú ölelésük visszaránt. Megfordulok és elindulok a gépek felé.

Vesztettem. Szerencsétlen.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)