A kert írta: Momo137

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Borostyán
Halk az este. Sötétkék, hűvös lepedő. Céltalanul bolyongok az utcákon. Vagyis csak majdnem. A lelkem mélyén igenis tudom, hova vágyom a legjobban, de nem mondhatom ki. A kimondott szó valóság. A gondolat elvont, rejtett.

Igyekszem elterelni a figyelmem. Alaposan szemügyre veszem a környezetemet. Macskaköves utca. Kényelmetlen, bokát törő út. De csinos adalék az összképhez és ez a fontosabb. Enyhén hasonlít arra, ami nekem jutott. Az ég színei a legsötétebb kékek. Fullasztó, nehéz hiány. Csillag sehol. A fák levelei őszi színekben pompáznak. Vérszínű vörös, mély barna, nap és okkersárga néhol zöldes foltokkal, ott ahol még utat tör magának az ifjúság. Gyönyörű az egész. Festményre illő, szertefolyó tájkép. Ám hiába éli aranykorát a világ. A sötétben csak fakó foltok látszanak belőle. Az engem körülvevő tér drasztikusan megváltozik. Csak egy sarkon kellett befordulni hozzá. Itt már csak üres társasházak vannak. Betört ablakok, lepattogzott vakolat. Tönkrement élet.

Lábam akaratlanul is az épülethez visz. Megtorpanok a bejárat előtt. A régi feliratból több betű is hiányzik. Kinyitom az ajtót. Első lépés.

A sarokban lévő asztalok felborítva hevernek a parkettán. Rajtam kívül csak öt ember tartózkodik itt. Kettő közvetlenül a bárpultnál, hárman az ablak melletti egyetlen álló asztalnál. Kettő közülük annyira részeg, hogy már nem is próbálkozik egyenesben tartani magát, elterülve felborítja a poharát. Az ital végigfolyik a fán, beszivárog a résekbe, lecsorog a padlóra és egyre gyűlő tócsát képez.

Leülök a pulthoz, a lehető legtávolabb a többi embertől. Amikor a pultos megkérdezi mit adjon, körmömet a tenyerembe vájom, és mindössze egy pohár vizet kérek. Agyam kétségbeesetten kiáltozik valami másért, valami erősebbért. Nem tehetem. Nem szabad.

Előveszem a zsebemből a két gyűrött lapot. Bámulom a fekete, össze-összemosódó betűket. Hihetetlen, hogy ez a két kicsi lap meghatározhatja ki lehetek, meddig járhatok még a földön, hogy ezek az apró vonalak képesek ilyen röviden megmondani mi romlott el az emberi test bonyolult, szövevényes gépezetében. De mindegy is, mert alig egy két szót értek az egész jelentésből. Az egyetlen, ami megragadt bennem, az az orvos egyetlen mondata. A remény arra, hogy tiszta lappal kezdjek. Lecoris translationi. Csak egyetlen dolgot kéne megállnom. És mégis minden akarat ellenére itt ülök egy kocsmában. A pohár koppanva érkezik meg elém. Kilöttyen némi víz, de nem zavar. Belekortyolok a hűs nedűbe. Valami hiányzik. Nem ugyanaz. Nagy kortyokban kezdek inni, de a végén dühösen csapom le a poharat. Nem jó! Nem jó! Nem jó! Elmém mélyén felmordul egy szörny. Vágy. Gyorsan futó haragoszöld indák kúsznak körém. Körbefognak, felfutnak a karomon, borostyán leveleik letakarják a szememet. Felnőnek a számig, lekúsznak a torkomon egészen a szívemig. Körbefonják, megszorítják és nem engedik el. Élénk színű foltok táncolnak a szemem előtt. Nem létező festékfoltok. Vér ízét érzem az ajkamon. Fémes, idegen íz.

Megfordítom a papírt és mutatóujjammal a sebbe nyúlok. Remegő kezemet a lap fölé emelem. Igyekszem lecsillapodni, de a mellkasom összeszorul és izzadni kezdek. Vörös csíkot húzok a lapra. Festek. Három mozdulat az egész. Bizarr mosoly. Szája elfolyt, hullámzó vonal. Szemei inkább szabálytalan foltok. Nyoma sincsen a régi tehetségnek. Sem erőm sem képzeletem. Karcsú ujjaim túlságosan reszketnek ahhoz, hogy felemeljem az ecsetet, gondolataimat pedig csak egy dolog köti le.

A harag hirtelen húz függönyt a tekintetemre. Széttépem a lapokat. Véres, apró cafatokká. Szétszórom őket magam előtt, de a düh nem múlik el belekarmolok az alkaromba. Nézem a felszakadt bőrt. Nem tépem tovább. Belül viszont elképzelem, hogy feltépem az egészet. Szétnyitom a karom, lehúzom és elérhetném az ereimet. Elvágnám őket, hagynám, hogy kifolyjon a vér, megfesse az elszürkült életemet. Öljön meg, fulladjak bele, töltse meg a tüdőm, színezze be az egész bensőm, mert ha nem ő teszi meg, akkor valami más. Egy aranyszínű, bűzös tenger nyelne el, benne vörössel, fehérrel mindennel ami csak elérheti, hogy bódult álomba menekülhess az életed elől.

Lehunyom a szemem. A vágy egyre kínzóbb. Olyan szomjas vagyok. Rendelek még egy pohár vizet. Nem segít. Ugyanolyan üresnek érzem magam. Nézem a pult mögötti polcokat. Koszos üvegekben kavarog az alkohol. Egyetlen korty elég lenne. Csak egyetlen korty, nem több. Ahogy kimondom tudom, hogy hazugság. Egy korty után jönne a többi, amíg olyan részeg nem leszek, hogy a földön fetrengenék a saját hányásomban fuldokolva.

Nem bírom tovább, szinte üvöltve kiáltom oda a rendelésem. Ezúttal nem vizet. Második lépés. Megjátszhatom magam mások előtt, mondhatom hogy erős vagyok, készíthetek olyan szép portrét magamról, amilyet csak akarok, de hiába tenném meg. Hazugság lenne. Mert nem vagyok más, csupán egy zavaros, reszkető vonalakkal festett elrontott mű. Sarokba dobott kép, amit senki sem csodál többet, mert a kezdet varázsa rég elmúlt. Semmi művészi nincs bennem,csupán valami nyomasztó, absztrakt belenyugvás.


Megérkezik az ital. Nézem a borostyán színű folyadékot. Beleszagolok. Az alkohol illata megnyugtat. Nem muszáj beleinnom. Talán beérem az illattal is. Ahogy kimondom a számhoz emelem a poharat. Harmadik lépés. Még nem iszom bele. Még letehetném. Első korty. Nem nyelem le. Megállhatnám.

De nem teszem. Megiszom az első poharat. A másodikat, a harmadikat. Nincs megállás.

Életem utolsó cseppjei lecsorognak a toromon. Elestem.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)