Erősebb a szeretetnél írta: mrsppiton

[Kritikák - 11]

+++ betűméret ---
<<


- Tündéri kisbaba – suttogta áhítatosan Hermione, miközben Ginny óvatosan lefektette a kislányát.

Egy hét telt el Lucius távozása óta, ő és Aurora pedig végre meglátogatták Ginnyt és az újszülöttet. Harry még dolgozott, James és Albus pedig a nagyszüleiknél töltöttek néhány napot, így csak hárman voltak a házban.

Lily Luna öntudatos kisbaba volt; az utóbbi fél órában megállás nélkül sírt, míg végül Ginny álomba ringatta őt.

- Elaludt – állapította meg megkönnyebbülten a vörös hajú nő, és óvatosan a bölcsőbe fektette a lányát.

- Ginny néni! – suttogta kérlelve Aurora. – Nem nézhetem, ahogy alszik? Megígérem, hogy nagyon csöndben leszek!

- Én nem bánom – mosolygott a kislányra Ginny. – Mit szólnál hozzá, ha te vigyáznál rá? Mi addig anyukáddal lemegyünk a konyhába egy kicsit beszélgetni.

- Köszönöm! Nagyon vigyázok majd rá!

- De nehogy kivedd az ágyból! Tényleg hagyd aludni, különben nagyon fog sírni – figyelmeztette halkan Hermione a lányát.

- Megígérem – bólintott komolyan Aurora, és büszkén leült a kiságy elé, hogy megkezdje fontos feladatát; őrizze az apró Lily álmát.

A felnőttek leosontak az alsó szintre, ahol két gőzölgő bögre tea társaságában asztalhoz ültek.

- Nagyon hiányoznak a fiúk, de nem tagadom, jó most ez a néhány nap így hármasban – dőlt hátra fáradtan Ginny. – Anya egy igazi hős, hogy bevállalta őket. Szerintem még kicsit élvezi is, hogy pörölhet a csínytevéseik miatt.

- Gondolom, azért el is kényezteti őket. Például finom falatokkal – idézte fel az Odú-béli élményeit Hermione.

- Ez nem vitás – nevette el magát Ginny. – Na, de mesélj! Ki vagyok éhezve valami izgalmas pletykára. Nem történt valami? Mondjuk, egy jó kis botrány a Minisztériumban?

- A Minisztériumban mindig történik valami – legyintett fáradtan Hermione. – Ha elejt az ember egy üveg tintát az előcsarnokban, két perc múlva már a hatos szinten is arról beszélnek. De nem, most semmi izgalmassal nem szolgálhatok.

- Valami azért csak van! – erősködött türelmetlenül Ginny.

Hermione mélyet sóhajtott. Legszívesebben mindent elmesélt volna a barátnőjének az előző időszak eseményeiről, de nem tudta, hol is kezdje.

- Valami valóban van… Figyelj, tényleg érdekel téged? Megértem, ha most csak a babára tudsz koncentrálni, és…

- Az ég szerelmére, Hermione! – csattant fel Ginny. – Imádom az anyaságot, ez tény, de nem, ezúttal sem szűkült be teljesen a látóköröm, ahogy a fiúknál sem történt meg – emelte égnek a tekintetét. – Szóval, ki vele! Mi a baj?

- Baj? Miért lenne baj? – kérdezett vissza ártatlan arccal Hermione, Ginny arcát látva azonban az égnek emelte a tekintetét. – Jó, rendben… Tényleg van valami, de az nem baj, csak egyszerre jó és rossz.

- És most majd órákig rébuszokban beszélsz majd, hátha kitalálom, miről van szó, vagy ki is mondod ezt a bizonyos dolgot? – morogta türelmét vesztve a barátnője.

Hermionénak el kellett ismernie, hogy ha már belekezdett, illik feltárni a teljes történetet. Belekortyolt az italába, egy pillanatig maga elé meredt, majd beszélni kezdett.

- Néhány napja megmondtam Anthonynak, hogy vége köztünk mindennek. Vagyis, igazából el sem kezdődött semmi. Tudod, voltak ezek a buta próbálkozásaink, de nem tudtam elmélyedni a dologban, mert… Egyéb okok miatt.

- Az egyéb okok neve csak nem Lucius Malfoy? – kotyogott közbe mindentudóan Ginny.

- De… – sóhajtott lemondóan Hermione. – Az az igazság, hogy az utóbbi hetekben elég sok mindent eltitkoltam előletek. Egyrészt, nem akartam a várandós barátnőmet zaklatni a lelki dolgaimmal, másrészt pedig fontosnak éreztem, hogy ezek az ügyek egyelőre megmaradjanak csak nekem… nekünk.

- Kezdesz kíváncsivá tenni – hajolt közelebb a székében Ginny. – Ezek szerint jól sejtettem, és tényleg történt köztetek valami a roxforti hétvégén?

- Ott nem… Hanem előtte, Perlington Cottage-ben. Tudod, amikor Widenerék lányának esküvőjére mentünk egy hétvégére… – Hermione töviről-hegyire elmesélte Ginnynek az ott történteket, valamint az előzményeket és a legutóbbi eseményeket. –… szóval itt volt ez a sok minden, és az Operában lezajlott affér ellenére ott, a Roxfortban rádöbbentem, hogy – még jobban lehalkította a hangját, nehogy az emeleten tartózkodó Aurora akárcsak véletlenül is meghallja a szavait – szerelmes vagyok Luciusba. De tényleg, igazán. Nem nevetséges ez?! Éveken át eszembe sem jutott ilyesmi, aztán sokáig azt hittem, csak egyszerű vonzalom, amit iránta érzek. De be kellett látnom, hogy tényleg szeretem őt.

A monológ végére érve Ginny nem szólalt meg rögtön, ami szokatlan volt tőle. Vesébe látó pillantással illette Hermionét, de ami a legfurcsább volt, hogy egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Ezt Hermione ki is mondta, részben azért, mert tényleg érdekelte a véleménye, részben pedig azért, mert zavarta a barátnője mindentudó tekintete.

- Nem akarok azzal jönni, hogy én megmondtam, de én megmondtam. Már nyáron, amikor Ronnal és Harryvel ültünk itt négyesben, emlékszel? Közöltük veled, hogy szerintünk van közöttetek Luciusszal valamiféle… különös vibrálás. Akkor bőszen tagadtad, és lám, most te magad is elismered. Úgy örülök nektek! – nevette el magát boldogan, miközben lelkesen megszorította Hermione kezét.

- Minek örülsz? – Úgy nézett Ginnyre, mintha a vörös hajú nőnek legalábbis elment volna az esze. A kérdése nyomán Ginny viszonozta a pillantását.

- Na, szerinted mégis minek? Annak, hogy szeretitek egymást, és végre mindketten rájöttetek erre!

- Azt hiszem, átaludtál néhány részt a történetemből – emlékeztette Hermione. – Lucius nem szeret engem. Mármint, tény, hogy legutóbb úgy tűnt, hogy viszonozza az érzéseimet, és egy ideig ezt is hittem, de ahogy telnek a napok, egyre inkább elbizonytalanodok. Végül is, nem említett szó szerint effélét. Talán csak kapott az alkalmon, hogy végre teljesen odaadtam volna magam neki, és azt mondta, amit hallani akarok.

- Ezt honnan tudod? Mondta?

- Nem, de nyilvánvaló.

- Lárifári! Ezt te csak képzeled. Jaj, Hermione…! – nyögött fel türelmetlenül Ginny. – A könyvekből fellelhető tudás megszerzésében verhetetlen vagy, de a szívügyekhez annál kevésbé értesz, már ne is haragudj! Nyilvánvaló, hogy csak azért vitte magával az Operába ezt a Rosamund nőszemélyt, hogy téged féltékennyé tegyen! Elismerem, nem volt szép tőle, de hogy is van a mondás? A szerelemben és a háborúban mindent szabad. Nektek pedig mindkettőből bőségesen kijutott egy életre. Főzök még egy teát.

- Hagyd, majd én! – állt fel Hermione. – Te csak pihenj! Nem, Ginny, azt hiszem, ezúttal tévedsz – mondta, miközben feltette a tűzhelyre a teavizet, és pálcájával egy pillanat alatt felforralta azt. – Hidd el, ismerem Luciust. Nem az a fajta férfi, aki efféle játszmákat kezdeményezne. Ezért sem vallottam be neki az érzéseimet… egészen a múltkori alkalomig. Mármint, akkor sem főleg szavakkal. Inkább a tetteimmel – pirult el, miközben megtöltötte teával a bögréiket.

- A lényeg, hogy most mindketten gondolkozhattok. Meddig is?

- Nagyjából karácsonyig. De egyre jobban tartok tőle, hogy amikor hazajön, nem azt mondja majd, amire számítok…

- Túl sokat aggodalmaskodsz – állapította meg a nyilvánvaló tényt Ginny, miközben cukrot tett a teájába. – Próbálj kicsit megnyugodni, és ne folyton a legrosszabb forgatókönyvre gondolj! Szerintem Lucius Malfoy nem az a fajta ember, aki elhamarkodottan tesz efféle kijelentéseket.

- De…

- Ha azt mondta, hogy te olyasmit tudsz nyújtani neki, amit más nem, akkor az úgy is van – jelentette ki olyan hangsúllyal Ginny, mint aki készül lezárni a vitát. – Én a helyedben inkább azon gondolkodnék, hogy mit vegyél fel, amikor újra találkozol vele. Ez lesz életed egyik legjelentősebb pillanata – kacsintott rá.

Hermione fáradtan dőlt hátra a székében. Nagyon szerette volna, ha kiderül, hogy Ginnynek van igaza, de annyi bonyodalommal kellett szembenéznie az utóbbi hónapokban, hogy már nehezen tudott hinni a meseszerű befejezésben.

***


Lucius Malfoy egykedvűen fogyasztotta el a vacsoráját Philadelphia egyik legpatinásabb éttermében. Közeledett az este, ami egyet jelentett a gondolatokkal – a gondolatokkal, amelyek középpontjában Hermione és Aurora állt. Sokszor elsősorban Hermione, és csak azután Aurora. Restellte, hogy így van, de a volt felesége körülötti ügyek nem hagyták nyugodni.

Újra és újra emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Hermione kimondta, valóban kimondta, hogy őt akarja és nem Goldsteint. Hogy a gyógyító tényleg nem tényező többé, hogy akár egymáséi is lehetnek. Akár…

Még csak néhány nap telt el az elutazása óta, de Lucius immáron bizonyosan tudta, hogy csakugyan Hermionéval szeretne lenni. Legszívesebben hazautazott volna, félbehagyva a gyümölcsöző üzlet lehetőségét, csak hogy bevallja az érzéseit a nőnek, de érezte, hogy nem lehet ennyire önző és ostoba. Időt kell adnia a volt feleségének, elég teret, hogy ő is tiszta fejjel végiggondolhassa a lehetőségeket.

Persze, benne volt a pakliban, hogy Hermione végül így is visszakozni kezd… Túl sokszor tette már ezt ahhoz, hogy Lucius ne aggódjon emiatt. Ott, azon az estén, a volt felesége lakásában mindketten felfokozott állapotban voltak, nem maradt ideje arra, hogy tanulmányozza Hermione valódi érzéseit. Csak remélhette, hogy amit a nő mondott, az igaz volt, és valóban őt választotta.

Mindazonáltal, ha Hermione őt is akarta, az sem jelenthetett egyet a biztos sikerrel. Hermione egyáltalán nem volt könnyű eset. Nem olyan volt, mint Narcissa, akivel bár megvoltak a maguk apró kis csatái, a nő mégis legtöbbször alávetette magát a férje akaratának. És Narcissának… Nos, Narcissának nem volt nehéz igent mondania… szinte bármire. Nem azért, mert jobban szerette volna őt, mint Hermionét, de könnyebb volt úgy beleegyeznie egykori felesége döntéseibe, hogy tudta, Narcissal kész volna elfogadni az ő álláspontját. Hermionétól azonban nem számíthatott effélére. A fiatal nő körömszakadtáig ragaszkodott a saját elképzeléseihez, és bár ez a tulajdonsága imponált Luciusnak, ugyanúgy zavarta is sok esetben. Vajon képes volna hosszútávon elfogadni ezeket a végeláthatatlan vitákat?

***


Hermione csendesen csomagolta a karácsonyi ajándékokat a Malfoy kúria dolgozószobájában. Még napokkal azelőtt megkérte Lobbyt, hogy ha megérkeznek a megvásárolt csomagok, szóljon neki. A meglepetések bevonása ajándékpapírba mindig az ő reszortja volt, amit nem szívesen engedett ki a kezéből; jóllehet, ez volt az első olyan alkalom, hogy a ház ura ekkor nem tartózkodott a kúriában. Lucius az elmúlt években mindig ott volt, de most az utazása miatt Hermione egyedül merészkedett a patinás épületbe. Aurora a szüleinél aludt, Lucius Amerikában volt, így senki nem zavarhatta őt. A kúria Lucius és Aurora nélkül meglehetősen otthontalan benyomást keltett számára, és hirtelen hiányolni kezdte a férfit. Gondolatait elterelvén csinos szalagot kötött a könyvcsomagra, amit Aurorának szántak. A száz legszebb varázslómese… Igen, a kislány bizonyára örül majd az ajándéknak, ehhez kétség sem férhet.

- Nocsak, nocsak…

Hermione nagyot ugrott ijedtében, és rögtön a pálcája után kapott. A szobában felcsendülő hang azonban nem egy embertől származott… Pontosabban, nem egy élő embertől. Abraxas Malfoy dölyfösen bámult rá az ablak melletti keretből.

- Mr. Malfoy! – kiáltott fel meglepetten. – Maga hogy kerül ide? Lucius azt mondta, hogy…

- Feltételezem, nem tartozom magyarázattal abban a tekintetben, hogy mit csinálok a saját otthonomban! – morogta felhúzott orral Abraxas. – No, mire vár? Tegye el azt a pálcát, ne szegezze rám, mint valamiféle kardot! Micsoda otrombaság…!

- Öhm, elnézést! – kapott észbe Hermione, és eltette a varázsvesszőt. – Én csak… Nagyon meglepődtem, mert Lucius azt mondta korábban, hogy hát… hogy száműzte önöket a felső szintre.

- No és?! Talán ez azt jelenti, hogy nem is mehetek sehová a saját őseim otthonában?! – prüszkölte Abraxas, majd elkerekedett a szeme. – Magácska talán azt gondolta, hogy a fiam valamiféle visszataszító varázslattal üldözött minket a kúria tetejére?!

- Dehogy, én csak…

- Szép, mondhatom! – dörögte Abraxas. – Ha tudni akarja, egy gyenge pillanatában valóban meghagyta nekünk, hogy ne zavarjuk többé itt lent, de ez nem azt jelenti, hogy… – Abraxas ingerülten megköszörülte a torkát. – Tehát ez nem jelenti azt, hogy nem nézhetnénk néhanapján körül, amikor ő nem tartózkodik itthon.

- Oh!

- Ne sóhajtozzon itt nekem, mint valami feslett naiva! – ripakodott rá. – Inkább szedje össze magát, mert beszédem van önnel!

- Hallgatom, Mr. Malfoy.

- Hallgat, mi? Hallgatni azt tud! Ezért is jöttem, mert már hónapok óta nem kaptam hírt magukról. Lucius legutóbb megígérte, hogy tisztességes asszonyt farag magából. Már amennyire ez lehetséges – mordult fel legyintve. – De már akkor is láttam, hogy önnek ez egyáltalán nincs ínyére. Akkor mit keres most itt? Meggondolta magát?

- Azért jöttem, hogy becsomagoljam a karácsonyi ajándékokat, amiket Aurorának és Dracóéknak szánunk – magyarázta türelmesen Hermione.

Már egyáltalán nem tudott haragudni a portréra, jóllehet, Abraxas Malfoy nem kevés bosszúságot okozott neki korábban. Most már azonban nem látta másnak, mint ami volt: egy zsörtölődő portrénak, aki életében azt a férfit nevelte, akit ő mindennél jobban szeretett. Talán megvoltak a maga rigolyái, az aranyvér-mániája, a rendhagyó stílusa, mindent összevetve azonban nem volt oka neheztelnie rá. Abraxas Malfoynak életében esélye sem volt a változásra, hiszen csupán egyféle benyomás érte: a portréját pedig semmiképpen nem hibáztathatta ezért. Úgy döntött, a védekezés, a visszatámadás és a riadalom helyett egy új taktikát választ. Mélyet sóhajtott, felállt, és odalépett a portréhoz.

- Tudja, Mr. Malfoy, az elmúlt hónapokban sok mindenre rádöbbentem – vallotta be nyíltan. Mondandójának megváltozott hangsúlya megtette a hatását: Abraxas meglepetten nézett rá. Láthatóan nem tudott mit kezdeni az őszinte érzésekkel és azzal, hogy Hermione kimutatja felé a gyengeségét. Hermione felpillantott rá, majd újra lesütötte a szemét. Ismét felsóhajtott, és remegő hangon belekezdett a mondandójába. – Amikor évekkel ezelőtt… khm… közelebb kerültünk egymáshoz Luciusszal, mindketten azt hittük, az csak egyszeri botlás volt. Persze, megszületett Aurora, aki a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphattam az élettől. De csupán így tekintettem a Luciusszal való kapcsolatomra is: valamire, ami nem volt tartós, mégis jó született belőle.

- Az én időmben a félvér utódokra nem éppen ezt a jelzőt alkalmazták – szólt közbe a szemét forgatva Abraxas. Hermione felháborodottan közbe akart szólni, de a férfi leintette. – Mindazonáltal a gyerek okos, meg kell hagyni. Megvan a magához való esze, a megjelenése arisztokratikus és ravasznak is tűnik… Elfogadtam hát őt unokámnak.

- Milyen kedves magától! – jegyezte meg epésen Hermione. Mást is mondott volna, de tovább akarta játszani a törékeny nő szerepét, hátha így eléri, hogy Abraxas ne támadólag viszonyuljon hozzá. – Szóval… ott tartottam, hogy a fiával történt afférunkat csupán egy tévedésnek tartottam éveken keresztül. Az utóbbi időben, nagyjából fél évvel ezelőtt azonban rájöttem arra, hogy többet jelent számomra egy szülőtársnál vagy egy… barátnál. Én tényleg, igazán szeretem Luciust – vallotta be.

- Hah! – Abraxas kikerekedett szemmel mutatott Hermionéra. – Nem ezt mondtam legutóbb, fent az emeleten?! Azért is hordja a gyűrűt! – mutatott hosszú ujjával a nő keze felé. – Maga meg úgy felháborodott, mintha legalábbis válogatott sértésekkel illettem volna önt!

- Valljuk be, abból sem volt hiány – morogta Hermione.

- Nézze, kisasszony… Nem várhatja el tőlem, hogy örömtáncot járjak, miután a családunkban generációk óta nem köttetett vegyes házasság! Meglehet, hogy ez a mai világ már annyira szabadelvű, hogy a varázslóknak már a szeme sem rebben, ha egy mágus házasságot köt egy mugliszületésűvel, egy sellővel vagy egy házimanóval… Az én időmben, az én elveim szerint viszont ennek súlya van.

- Házimanókkal nem köt senki házasságot…

- De nevetséges ruhácskákat aggatnak rájuk és házi kosztot kapnak! – morogta gúnyosan Abraxas. Hermione már nyitotta volna a száját, hogy végtelennek tűnő szónoklatba kezdjen a varázslények jogairól, de Abraxas ezt követő szavai annyira megdöbbentették, hogy életében először eszébe sem jutott vitát kezdeményeznie a kérdéskörről. Abraxas elgondolkodva simogatta kurta, hófehér kecskeszakállát, és összehúzott szemmel méregette Hermionét. Láthatóan nehezére esett kimondania a következő szavakat. – Narcissa minden tekintetben magasra tette a lécet. Szemrevaló, kifinomult, aranyvérű asszony volt, aki az évek során tökéletes társává vált a fiamnak. Ráadásul fiút szült neki, örököst, aki továbbviszi majd a családunk nevét! Draco is jól választott, Astoria kiváló feleség, nem lehet rá panasz. Mindazonáltal Isobellel úgy gondoljuk, hogy… – köhintett a portréalak –… nos, úgy véljük, önből is derék asszony válhatna… Lucius oldalán. Nem csupán üzleti és erkölcsi tekintetben.

- Hanem? – kérdezte megrökönyödve Hermione, sejtve, de alig bízva a válaszban.

- Merlin minden kincsére, magának mindent a szájába kell rágni? Nem ért a finom célzásokból? Az ördögbe is, nyilvánvalóan arra gondolok, hogy ön képes volna boldoggá tenni a fiamat! – csattant fel az idős mágus. – Az unokám legalábbis ezt mondta.

- Draco?! Mikor… Hogy…?!

- A napokban meglátogattak bennünket a feleségével. Draco azt állítja, ritkán látja olyan boldognak és elégedettnek Luciust, mint az ön társaságában. Ha pedig az unokám ilyesmit mond, annak valóban lehet… valóságalapja – fejezte be morogva Abraxas.

Hermione döbbenten nézett a portréra. Draco valóban őt méltatta a nagyapjának? Abraxas pedig elfogadná őt menyének, a nagy múltú Malfoy kúria első asszonyának? Alig hitt a fülének. Persze – jutott eszébe a bökkenő –, ez koránt sem jelenti azt, hogy mindez bekövetkezne. Lucius az elkövetkezendő hetekben még mindig meggondolhatja magát, és számára kedvezőtlen döntéssel térhet haza Amerikából… Ez a tény némileg lelombozta, mégis nagy hatással volt rá az Abraxas felfogásában bekövetkezett változás. Milyen szép is lenne, ha mindaz, amit remélt, megtörténne…

- Lucius – kezdett bele remegő hangon – most elutazott, és abban maradtunk, hogy a távollétében átgondoljuk a jövőnket. Ha a hazatérése után is úgy gondolja még, hogy velem szeretne lenni, akkor… akkor, Mr. Malfoy, én örömmel feleségül megyek a fiához. Ezúttal végleg.

- Mertem is remélni! Az hiányzik csak ide, még egy válás… – mordult fel Abraxas, de egyáltalán nem tűnt igazán dühösnek.

- De arra kérem önt, hogy ne mondja el neki azt, amit most bevallottam önnek. Szeretném, ha tőlem tudná meg, miként döntöttem – kérte Hermione. Ismerte már annyira az öreg varázslót, hogy kinézze belőle, hogy idő előtt elkotyogja az iménti beszélgetést Luciusnak.

- Én?! Hát úgy nézek én ki, mint valami alávaló áruló, mondja csak?! – szegte fel az állát felháborodottan Abraxas. – Hallgatok, mint a sír! Cserébe viszont elvárom, hogy amint megbeszélték a kis ügyüket, azonnal tájékoztassanak engem és a feleségemet!

Hermione komoly arccal bólintott, és csak remélni merte, hogy hetek múlva jó hírekkel szolgálhat majd a házaspárnak.

***


A karácsony előtti napokban Hermione szabadságot vett ki a Minisztériumban, és a szüleivel, valamint Aurorával Ausztráliába utazott. Grangerék, akik már unták az angol telet, a külföldi házukban kívánták tölteni az ünnepeket. Hermione nem tudta megérteni, miért találják a szülei az ausztrál, napsütéses időjárást megfelelőbbnek a karácsonyi időszakra a hangulatos hóesés helyett, de nem ellenkezett, így legalább Aurora velük is ünnepelhetett. A napjaik békésen, de mozgalmasan teltek, rengeteget beszélgettek, esténként pedig Hermione hosszú sétákat tett a tengerparton. Már biztosan tudta, hogy nem akar mást, csakis Luciust, de abban még mindig nem lehetett bizonyos, hogy a férfi is hasonlóképpen gondolkodik. Csupán egyetlen levelet váltottak a hetek alatt Luciusszal, amiben a férfi kurtán megüzente, hogy szenteste őt és Aurorát is várja az otthonában. Hermione így csak remélhette, hogy az utolsó találkozásuk során tapasztalt szenvedélyt és gyengédséget a jövőben is megkaphatja a férfitől. Szüleivel már csak babonából sem beszélt Luciusról, akik ezen döntését tiszteletben tartották. Egyáltalán nem faggatóztak, de többször is azon kapta őket, hogy fojtott hangon beszélgetnek, amikor pedig belép a helyiségbe, hirtelen elhallgatnak; biztos volt benne, hogy ilyenkor rendre az ő ügyét tárgyalták.

December 24-én Jane, Richard és Hermione karácsonyi ebédet készítettek, és átadták az ajándékaikat egymásnak és Aurorának. Délután aztán ő és a lánya elbúcsúztak a házaspártól, és egy zsupszkulcs segítségével hazautaztak Londonba. Mindketten megfürödtek, Hermione pedig tőle szokatlanul sokáig készülődött. A szíve a torkában dobogott, és hirtelen egyik ruháját sem vélte megfelelőnek a viszontlátáshoz. Aurora, aki egy csinos, krémszínű ruhát, fehér harisnyát és fekete lakkcipőt viselt, végül megunta anyja hezitálását, és könyörögve kérte, hogy induljanak már el. Hermione nem akarta megvárakoztatni a kislányt, aki nem csak a karácsony, de apja viszontlátása miatt is rendkívül izgatott volt; így végül egy fekete estélyi ruha mellett döntött, amit egy hozzáillő cipővel, egy gyémánt nyaklánccal és fülbevalóval dobott fel. Bár Londonban nyoma sem volt hóesésnek, bízott benne, hogy Wiltshire-ben ennél ünnepibb idő várja majd őket.

A kúria elé hoppanáltak. Hermione nem tévedett az időjárást illetően; a hó nagy pelyhekben hullott, a tájat fehér hótakaró borította. A látvány azokra a régi képeslapokra emlékeztette, amiket gyerekkorában nézegetett a nagyanyjánál. Most pedig itt állt, kéz a kézben a lányával, akinek egyelőre fogalma sem volt arról, mekkora jelentősége van ennek az egy estének. Tudta, hogy ha rajta múlik, a kúria kapuján belépve egy új élet kezdődhet el számára. Egy pillanatra azonban mégis elbizonytalanodott: vajon még Lucius is ezt akarja? Gondolataiból Aurora zökkentette ki, aki ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy vadonatúj ünnepi ruhájában beleszaladjon a kúria felé vezető utat szegélyező hóba.

- Olyan jó lenne építeni egy óriási hóembert! – mondta sóvárogva Aurora, miközben egy maroknyi havat vett a kezébe.

- Majd holnap reggel kimehetsz a hátsó kertbe játszani, jó? A hó addig nem olvad el, sőt! Még több lesz belőle. Most viszont siessünk, édesapád már nagyon vár! – nyújtotta ismét a kezét a lánya felé.

Aurora kissé csalódottan bólintott, de a karácsony és az apjával való találkozás gondolata szinte rögtön felvidította. Hermione úgy érezte, túl hamar érkeztek meg a kúria bejárati ajtajához: hirtelen hiányolni kezdte a griffendéles bátorságát, ami mintha teljesen elillant volna. Bele sem mert gondolni, mi lesz, ha kiderül, hogy Lucius mégis meggondolta magát, és neki ennek ellenére mosolyogva kell eltöltenie vele és Aurorával az ünnepet.

A kopogtatásra Lobby nyitott ajtót. A manó elegáns, bordó öltözéket viselt, nyilvánvalóan a karácsony tiszteletére, és boldogan sipítva köszöntötte az érkezőket. Az előszobába lépve Hermione meghallotta a karácsonyi zenét, ami mintha mágikus módon a falakból érkezett volna, halkan, mégis beférkőzve az óriási épület összes helyiségébe. Nem valamiféle bugyuta mugli nóta volt ez, hanem hangszeres komolyzene, égi kórussal, olyasmi, ami a saját gyermekkora ünnepeit idézte.

- Hol van apu, Lobby? – kérdezte Aurora a manót, miközben a kis lény segített neki levetni a kabátját.

- A kisebbik szalonban, kisasszonyom – sipította a manó, mire Aurora a kezébe nyomta a sálját, sapkáját és kesztyűjét, és boldogan sikkantva előreszaladt.

Hermione a fejét csóválva nézett utána, de nem akarta megakadályozni a lányát, Aurora már így is sok időt volt külön az apjától.

- Jól vagytok, Lobby? Remélem, az ünnepi készülődés nem terhel meg benneteket túlságosan Veldával – nézett komolyan a manóra.

- A legkevésbé sem, asszonyom! – ellenkezett vidoran Lobby. – Velda és Lobby a legfinomabb fogásokat készítették, és mellé négyféle desszertet! Lucius gazdám meghagyta, hogy annyi étel legyen itthon, ami még nekünk is elegendő – mosolyodott el szégyellősen a manó.

- Még szép! De ez így van minden étkezéssel, igaz? – kérdezte gyanakodva.

- Így van ez már évek óta minden nap! – bólogatott lelkesen a házimanó. – Azóta, hogy asszonyom megreformálta a manók jogait! Gazdám nagyon nagyvonalú Lobbyval és Veldával, még ünnepi öltözéket is adott – húzta ki magát, de így is alig ért fel Hermione derekáig.

- Akkor jó – nevette el magát a fiatal nő. – Nagyon elegáns vagy! – jegyezte meg kedvesen, majd felakasztotta a kabátját.

Lámpalázasan indult el a hosszú folyosón a kisebbik szalon felé, ami a kúria nyugati szárnyában volt, a könyvtárszoba mellett. Ez a helyiség sokkal kisebb volt, mint a nagy szalon, de míg utóbbit inkább a vendégek fogadására szánták, addig az ominózus szoba családias és barátságosabb hangulatot keltett. Évek óta itt ünnepelték a karácsonyt, és útközben Hermionénak eszébe jutott a tavalyi ünnep, amikor még nem is sejtette, miféle érzések alakulnak ki benne Lucius iránt hamarosan.

A helyiség ajtaja nyitva állt, ő pedig a belépés előtt egy pillanatra megtorpant: magabiztos belépőt akart, és csak remélni merte, hogy Lucius nem veszi majd észre, mennyire izgatott. Lucius a hatalmas, díszekkel és mágikus gyertyákkal felöltöztetett karácsonyfa előtt állt, ölében Aurorával, aki az apja nyakába csimpaszkodva csacsogott valamiről, talán éppen az ausztráliai élményeiről. Lucius büszke mosollyal az arcán hallgatta a lányát, Hermione pedig az ajtóból nézte őket; a meghitt jelenetet látva elszállt minden félelme, a helyébe pedig a hihetetlen otthonosság érzése költözött. Ha akart sem álldogálhatott volna tovább, mert Lucius észrevette őt. Egy percre egymásba fúródott a tekintetük, Hermione azonban nem tudott kiolvasni a szemeiből semmi olyasmit, ami válasz lehetne a kérdésére. Csupán a férfi tekintete és ellágyult arcvonásai sejtethették azt, hogy a kapcsolatukat illetően kedvező válaszban reménykedhet. Aurorával az ölében indult meg felé, és Hermione ugyanígy tett: nagyjából a szoba közepén találkoztak.

- Szervusz! – cincogta zavartan.

Ennyit a magabiztosságról – dohogott magában, miközben érezte, hogy elvörösödik. Lucius elmosolyodott.

- Örülök, hogy itt vagy – mormolta a férfi, Hermione pedig biztos volt benne, hogy tízezer pillangó kelt önálló életre a hasában.

- Én is. Nagyon – suttogta, és igyekezett viszonozni a mosolyt, a szürke szempár azonban egyszerre ejtette zavarba és tartotta fogva.

Kár lett volna tagadnia, hogy Lucius elképesztően vonzó volt: ünnepi szmokingot viselt, feketét, gyémánt mandzsettagombjai megcsillantak a gyertyafényben, a haját pedig egy sötét szalaggal kötötte hátra. Magabiztosság és valamiféle különleges erő sugárzott belőle, és Hermione hirtelen nem értette, miért nem figyelt fel évekkel korábban a férfire. Csak sejtette, mennyi ideig nézték egymást szótlanul, ezen elfoglaltságukból azonban Aurora zökkentette ki őket. A kislány láthatóan megelégelte a némaságot.

- Most mire vártok? – kotyogott közbe értetlenül, egyik szülőjéről a másikra nézve. – Nagyon éhes vagyok, direkt nem vacsoráztunk a nagyiéknál!

- Ezt nagyra értékelem, a manók ugyanis rengeteg ételt főztek – mondta Lucius, és letette Aurorát. – Talán akkor fáradjunk át az étkezőbe – intett nagyvonalúan az ajtó felé, előreengedve a volt feleségét és a lányát.

Az ünnepi asztal valóban minden igényt kielégített: az ételek úgy jelentek meg, mint a Roxfortban. Amikor végeztek az előétellel, a főfogás következett, de a pulyka mellett különböző halak és pástétomok, valamint számos köret közül választhattak. Az elején jóformán csak Aurora beszélt: hiába, az elmúlt hetek minden fontos pillanatáról be akart számolni, amiről az apja lemaradt, kezdve az otthoni tanulmányaitól, egészen Ginny és Harry kislányáig, akiről ódákat zengett.

-… ma délutánig pedig a nagyiéknál voltunk Ausztráliában. Képzeld, ott fürdőruhában ünnepelnek az emberek! Mit is kezdtem el mesélni a karácsonyfánál? – kérdezte a homlokát ráncolva, miközben egy újabb adag vajbabot tett a tányérjára.

- Valamit egy Huck nevezetű ebről…

- Igen, igen! – kapott a szón Aurora. – Ő a nagyiék szomszédjának, Mrs. Smithnek a kutyusa, és nagypapa azt mondta, lehet, hogy ők is örökbe fogadnak egy kutyust, ami majd kicsit az enyém is lesz, és sokat játszhatok vele!

- Azért ez még nem olyan biztos – figyelmeztette mosolyogva Hermione. – Egy háziállat óriási felelősség, és a nagyszüleid megmondták, hogy csak akkor vesznek magukhoz egyet, ha biztosan eleget tudnak foglalkozni vele. Még tárgyalás alatt van a dolog – magyarázta Luciusnak Hermione.

- De olyan jó lenne! – mondta álmodozva Aurora. – Ha a Roxfortba kerülök, választhatok magamnak egy állatot, igaz? Én biztos egy cicát fogok kérni, anyunak is az volt.

- Igen – bólintott Hermione. – Csámpásnak hívták, és nagyon okos állat volt. Semmi kifogásom ellene, hogy neked is legyen majd egy macskád.

- Nos, talán egy bagoly ésszerűbb megoldás volna – szólt közbe Lucius. – Azzal levelet is küldhetsz haza.

- A baglyok unalmasak – jelentette ki tényszerűen a kislány. – Ráadásul ők szinte mindig a bagolyházban vannak. A cicák viszont ragaszkodnak a gazdájukhoz, és amikor a Roxfortban voltam, az egyik lánynak is volt ott egy macskája. Ellie volt a neve, és nagyon aranyosan dorombolt.

- De a praktikusság…

- Levelet egyébként is küldhetek nektek – mutatott rá Aurora úgy, mintha nem is értené a vita tárgyát. – A Roxfort tele van iskolai baglyokkal, azokat is használhatom. Amber és Stephanie is ezt mondták. Az a két prefektus, akik vigyáztak ránk a roxforti hétvégén.

Lucius hosszan nézett a lányára, és látszott rajta, hogy már a nyelve hegyén lenne a véleménye a griffendéles diákok ötleteiről, de végül csak kurtán biccentett.

- Nos, akkor a kérdés el van döntve. Mindenesetre még van néhány éved, hogy átgondold, milyen állatot vinnél magaddal az iskolába. Itthon minden rendben volt? – kérdezte Hermionétól.

- Természetesen. A két ünnep között majd el kellene jönnöd a Minisztériumba, mert összegyűlt néhány aláírandó papír. A szokásos év végi ügyek, bankszámlakivonatok és egyebek. Milyen volt Amerika? – kérdezte semleges hangon, habár pillantásával igyekezett jelezni, mennyire hiányzott neki a férfi.

Lucius azonban ezt nem látta, vagy nem akarta látni, mert nem küldött hasonló jelet a nő felé.

- Jól alakult minden, teljes mértékben az elképzeléseim szerint – mondta, miközben a villájára tűzött egy szelet húst. – Gyümölcsöző üzletet kötöttem William Cavendish egyik ismerősével. Apropó, Cavendishék üdvözölnek benneteket! Náluk töltöttem néhány napot. Florence azt üzeni, reméli, hogy a következő alkalommal te és Aurora is meglátogatjátok őket.

- Nekem semmi kifogásom ellene. Feltéve, ha szerinted lesz következő alkalom… – Hermione remélte, hogy a megjegyzése nyomán Lucius valamiféle jelét adja annak, miként döntött, de Lucius – véletlenül vagy szándékosan – ezúttal sem reagált semmilyen módon, az arca kifürkészhetetlen maradt.

- Szeretem Margaretet. Nagyon kedves lány – jegyezte meg Aurora, a házaspár unokájára célozva. – Azt mondta, ha nagyobb leszek, felpróbálhatom a ruháit és a szép cipőit…

Hermione nagyot sóhajtott, és nem szólt semmit. Mindennél jobban szeretett Aurorával beszélgetni, ezúttal azonban nem tudott másra gondolni, csak arra a beszélgetésre, ami még váratott magára, és ami sorsdöntő lehet számára.

***


Vacsora után alig lehetett ágyba parancsolni Aurorát, aki az utazás ellenére egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Túlságosan izgatott volt a másnapi ajándékbontás és a hóesés miatt. Lucius végül meggyőzte a lányát, hogy ha gyorsan elalszik, hamarabb jön a reggel is, ráadásul azt is felajánlotta Aurorának, hogy felolvas neki az egyik mesekönyvből.

Hermione ezt az időt használta ki arra, hogy szusszanjon egyet: miután elköszönt a lányától, igyekezett összeszedni a gondolatait, majd leosont az alagsorba, hogy levigye a másnapra szánt ajándékokat a házimanóknak.

Lucius már ott volt, amikor visszatért a szalonba. A férfi az ablaknál állt, és hosszú pillantást vetett a nőre.

- Csak az alagsorban voltam – magyarázta Hermione. – Lobby és Velda már nem voltak a konyhában, szóval letettem oda nekik az…

-… az ajándékaikat – fejezte be helyette a mondatot a szemét forgatva Lucius. – Ahogy minden évben. Remélem, nem vitted túlzásba – tette hozzá, ám nem tűnt igazán dühösnek.

- Nem, viszont idén is mindhármunk nevét ráírtam az üdvözlőkártyára. Szóval arra kérlek, legyél nagyvonalú, amikor reggel sipítva köszönetet mondanak! – intette Hermione, mire Lucius kelletlenül biccentett.

Jóllehet, a férfi nem bánt kegyetlenül a manóival, azt azonban ennyi év után is nehezen fogadta, hogy a lánya és a volt felesége ennyire családias gesztusokat tesznek az apró lények felé. Most azonban ennél fontosabb dolga is akadt: beszélnie kellett Hermionéval, hogy megtudja, a nő miféle döntésre jutott kettejükkel kapcsolatban.

Furcsán érezte magát, pedig Amerikában számtalanszor elképzelte már ezt a diskurzust. Szándékosan nem váltott levelet a nővel az elmúlt hetekben: bár Hermione és a lánya hiánya erőteljesen emésztette, úgy gondolta, a legjobb megoldás az, ha mindketten mindenféle érzelmi befolyástól mentesen gondolkodhatnak a jövőjükről.

- Talán ideje volna beszélnünk – mormolta, és elindult a nő felé.

Hermione erre a pillanatra várt hetek óta, most azonban mégsem érezte magát késznek arra, hogy hallja a férfi – talán számára kedvezőtlen – döntését.

- Mindjárt, csak… Előtte el szeretném rendezni az ajándékokat a fa alatt – vágta ki magát. – Azt akarom, hogy mire Aurora reggel felébred, minden tökéletes legyen.

- Hermione... Tudod, hogy a manók is el tudják ezt intézni…

- De én szeretném – vágott a szavába bocsánatkérő mosollyal Hermione. – Tudod, hogy ez az egyik kedvenc részem a karácsonyestében.

- Tudom – bólintott Lucius. – Ez esetben kövess!

A kisebbik szalonba lépve a férfi intett a pálcájával, mire egy halom ajándék jelent meg, azok, amiket Hermione néhány nappal azelőtt nagy gonddal csomagolt be.

- Lobby biztos említette, hogy itt jártam. Tudom, hogy a boltban elintézték volna a csomagolást, de ezt is jobb szeretem magam csinálni.

- Szépek lettek – ismerte el Lucius, és nekilátott a pakolásnak, hogy segítsen a nőnek. Szíve szerint egyetlen pálcamozdulattal elrendezte volna a kisebb és nagyobb dobozokat a fa alatt, de tudta, hogy Hermionénak valóban örömet okoz ez a tevékenység. Tulajdonképpen hozzászokhatott volna a nő ezen passziójához, hiszen Aurora születése óta Hermione minden karácsonyeste sort kerített erre a tevékenységre, ami valahol mindig otthonos és megnyugtató érzést keltett Luciusban.

Ezúttal is így vélekedett, és felülemelkedve a türelmetlenségén, részt vállalt a nem is olyan unalmas foglalatosságban. Sosem mondta volna ki hangosan, de valójában jó érzés volt ott tevékenykedni Hermionéval, és közben hallgatni a nő beszámolóját, aki épp arról mesélt, milyen ajándékokat vett Dracónak, Astoriának és a születendő gyermeküknek. Hermione valami neves tervezőről beszélt, aki különleges anyagból készít babaruhákat, de Lucius nem igazán tudott odafigyelni a részletekre, fél szemmel folyton Hermionét fürkészte. A fiatal nő kipirult arccal, mosolyogva-nevetgélve mesélt, miközben a csomagokat rendezgette. Lucius még kissé izgalmasnak is találta a helyzetet: nem tudta, meddig húzzák még a mindent eldöntő beszélgetést, és bár nem tudott semmit leolvasni Hermione arcáról a döntését illetően, mégis képes volt kiélvezni a meghitt perceket.

Amikor percekkel később – ami egy örökkévalóságnak tűnt Lucius számára – Hermione végzett, egy-egy pohár sherryvel helyet foglaltak a karácsonyfa melletti két karosszékben. Tisztes távolságra ültek egymástól, a kandalló és a fa gyertyáinak fényében pedig Hermione próbálta megfejteni, mit üzenhet a férfi némasága. Lucius arca azonban kifürkészhetetlen maradt, és ő nem tudta eldönteni, mire számíthat. Nyilvánvalóan sejtette, hogy Lucius nem fog térdre borulni előtte és hangzatos szavakkal a szerelméről biztosítani őt – a férfi egyszerűen nem ez a típus volt –, mégis elbizonytalanodott.

Hallgatásukat csak a tűz pattogása és a halk zene törte meg, és Hermione egészen otthonosan érezte volna magát, ha épp nem élete egyik legjelentősebb eseménye miatt feszengett volna. Luciushoz hasonlóan próbált semleges arckifejezést ölteni, holott legszívesebben nyomban válaszokért kiáltott volna. Amikor már percek óta ültek ott némán, elkezdte zavarni a férfi átható pillantása. Lucius nem szólalt meg, és Hermionénak kezdett elfogyni a türelme, főleg, mert úgy látta, volt férjének kifejezetten ínyére van a néma évődés. Ő viszont már olyan régóta vágyott erre a beszélgetésre, hogy egy percig sem akarta tovább húzni az igazság pillanatát. Kiitta a pohara tartalmát, felállt, és a fához sétált. Ujjaival végigsimított egy ősrégi gömbdíszen. Lucius ekkor végre megtörte a csendet – pont akkor, amikor ő maga is erre készült.

- Ideje tisztáznunk az ügyünket – állt fel a férfi, még mindig Hermionét nézve. – Én meghoztam a döntésemet, de az illendőség úgy kívánja, hogy felajánljam neked a kezdés lehetőségét – intett nagyvonalúan Hermione felé.

A nő megfordult és bólintott. Igyekezett semleges hangon megszólalni, de az első mondata csak erőtlen cincogásnak hatott.

- Nos, mindent összevetve igazad volt, amikor azt mondtad, gondoljuk át a dolgokat. – Nagyot nyelt, és egy árnyalatnyival magabiztosabban folytatta. – Ez tényleg komoly döntés, tekintve, hogy mindketten erős egyéniségek vagyunk, és nem engedünk könnyen az elhatározásainkból, ami sok vitához vezethet köztünk, de… Én szívesen nézek elébe minden jónak és rossznak, ami ránk várhat… együtt. Persze – tette hozzá szabadkozva, mert még mindig nem tudott semmit leolvasni Lucius arcáról –, ha te másként döntöttél, akkor azt is tiszteletben tartom, félre ne érts! Nyilván ezek a gondolatok a te fejedben is megfordultak, viszont én hiszem, hogy mi ketten jó csapatot alkothatunk, nem csak, mint Aurora szülei, de úgy is, mint egy pár. De mondom, ne érezd a szavaimat valamiféle pressziónak, hiszen, ha te máshogy határoztál, akkor…

Lucius úgy érezte, mintha mázsás súly gördült volna le a szívéről. Még annál is jobban megkönnyebbült, mint amikor a Sötét Nagyúrnak vége lett. Hermione őt akarja! Tényleg akarja, nem támaszt feltételeket, nem futamodik meg… A nő szemébe nézett, a tekintetében pedig elszántságot látott, és némi aggodalmat, mintha Hermione nem lenne egészen biztos abban, hogy ő, Lucius is hasonlóképpen gondolkodik. Ezt sürgősen orvosolni akarta, ezért megszakította a köztük lévő távolságot, és gyengéden átkarolta Hermione derekát. Amikor magához húzta őt, érezte, hogy a nő is megkönnyebbült.

- Szeretlek. – A férfi hangja halk, és szokatlanul lágy volt.

Hermione reszketve sóhajtott fel, és boldogan-hitetlenkedve nézett Lucius szemébe. Bár nem kapott érzelmes és hosszú szerelmi vallomást, nem is számított hasonlóra a férfitől. Ez az egyetlen szó úgyis többet mondott a világ minden nagy ívű monológjánál.

- Ez… ez nagyon jó hír, ugyanis én… én is szeretlek téged – vallotta be remegő hangon. – Igazából a roxforti hétvégén jöttem rá erre, azért is indultam sétára a kastélyban az éjszaka közepén. De… de akkor még azt hittem, hogy Lady Rosamund jelent számodra valamit, és tudtam, hogy nem támadhatlak le az érzéseimmel. Rögtön utána beszéltem Anthonyval, tisztáztam vele a helyzetet, hiszen hogyan is lehetnék mással, amikor… Amikor csak te vagy – sütötte le a szemét szégyellősen. – Mindig csak te voltál, de idő kellett, hogy rádöbbenjek erre – suttogta elszántan, és óvatosan, mintha életében először érintené meg, végigsimított a férfi arcán.

Lucius egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy kiélvezhesse a pillanatot, és Hermione – láthatóan hasonló okokból – ugyanígy tett. Végre kétségek nélkül vonhatta magához közelebb a nőt, akivel most már bizonyosan ugyanazt akarták; egymást, a közös családjukat, a szövetségüket. A kérdések helyét felváltották a válaszok, amelyeknek első és legbizonyosabb része a csók volt, amit Hermione szavai után váltottak. Lucius életében először biztosan tudta, hogy Hermione ezúttal nem gondolja majd meg magát, ahogyan azt is, hogy az eddigi gazdag és gondtalan élete során sok pazar ajándékot kapott már karácsonykor, de nincs a világnak az a kincse, ami felülmúlhatja azt, amit Hermione ezen az estén adott neki.

***


Lucius hálószobájában csend honolt, amit csak a kandallóban pattogó tűz hangja, és az ágyban fekvők lélegzése tört meg, akik nem sokat aludtak az éjszaka folyamán. Annál sokkal jobb elfoglaltságot találtak maguknak: kifulladásig szerették egymást, ezután pedig szorosan összesimulva, halkan beszélgettek a múltról és a jövőről, ami előttük állt.

- Azt hiszem, átmegyek a régi szobámba – mondta néhány órával napfelkelte előtt Hermione.

- Nem látom be, mi értelme volna ennek – ellenkezett Lucius, még közelebb vonva magához a fiatal nőt. – Ebben a helyiségben is nagyon szívesen látott vendég vagy. Illetve, most már nem is vendég…

- Viszont kissé kellemetlen volna, ha Aurora reggel rajtakapna bennünket – mutatott rá kuncogva Hermione, miközben az ujjaival apró köröket rajzolt a férfi mellkasára. – Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő módja a bejelentésnek. Milyennek is találná ezt a kifinomult Mr. Malfoy? Ízléstelennek?

- Förtelmesen kispolgári volna, nem vitás – mormolta mosolyogva Lucius. – Mégis képes lennék félretenni az ebbéli érzéseimet, amennyiben a közelemben tudhatlak.

- Arra még lesz időnk bőven. Viszont mindenképpen szeretném, ha Aurora egy kevésbé intim helyen értesülne a bekövetkezett változásról. Mondjuk, a karácsonyfa mellett.

Lucius beleegyezően felmordult, és belecsókolt Hermione hajába, mielőtt a nő felkelt volna mellőle. Hermionénak igaza volt: van még idejük bőven, hogy bepótolják az elmulasztott éveket.

Néhány óra múlva bebizonyosodott, hogy volt felesége – mint annyiszor – ezúttal is helyesen következtetett. Alig múlt nyolc óra, amikor Aurora kopogtatás nélkül, izgatottan benyitott a szobájába.

- Ébresztő, apu! Siess, várnak az ajándékok! – kiáltott be a kislány. – Anyunak is szóltam már, a szalonban várlak titeket. Nem bontok ki semmit, megígérem, de siessetek nagyon!

Fél órával később felöltözve, rendezetten lépett a szalonba, hogy eleget tegyen a lánya kérésének. Hermione már ott volt Aurorával: kipirult arccal, vidáman nevetgélt valamin a kislánnyal, aki a szokásosnál is elevenebb volt.

Együtt mentek a kisebbik szalonba, és mivel Aurora előttük szaladt, Lucius feltűnés nélkül végigsimíthatott Hermione derekán, mire a nő boldogan felsóhajtott.

A formális reggelit ilyenkor mindig kihagyták, helyette csokoládés keksz, szendvicsek, kakaó, kávé és tea várták őket a szalonban. Mindez azonban nem érdekelte Aurorát, és amikor az apja jelt adott, örömmel vetette rá magát az ajándékokra. Hermione és Lucius egy ideig mosolyogva figyelték a lányukat, aki vidám kiáltásokkal mondott köszönetet nekik minden alkalommal, amikor kibontott valamit. Végül egymásra néztek, és Hermione megköszörülte a torkát.

- Aurora, édesapád és én beszélni szeretnénk veled valamiről.

- Ma is kell tanulnom? – nézett fel az egyik mesekönyvből Aurora. – Nem baj, csak előtte engedjétek meg, hogy kimenjek játszani a hóba! – kérlelte a szüleit.

Lucius büszkén elmosolyodott, és Hermione sem tudta elfojtani a vigyorát: hiába, Aurora tudásszomja kielégíthetetlen volt, és akárcsak az édesanyja, a kislány sem tartotta tehernek a tanulást.

- Nem, ma nem kell tanulnod – rázta meg a fejét kedvesen Hermione. – Egészen másról van szó. Szeretném, ha ideülnél hozzánk – intett a velük szemben álló karosszékre.

Aurora a mesekönyvet magához ölelve helyet foglalt a fotelben, és a lábát lógázva, érdeklődve nézett a szüleire. Hermione nem tudta, hol is kezdje. Jóllehet, azt sokszor elképzelte, hogyan vallja be Luciusnak az érzéseit, arról viszont nem készített tervet a fejében, miként közölje a hétéves lányukkal az esetleges egymásra találásuk hírét.

- Nos, édesanyáddal sokat beszélgettünk tegnap este – köszörülte meg a torkát Lucius, mire Hermione kissé elpirult. Az előző esti tevékenységüket a legnagyobb jóindulattal sem lehetett sok beszélgetésnek nevezni.

- Igazából egy ideje már… öhm… beszélgetünk édesapáddal valamiről – folytatta a gondolatmenetet Hermione. – Arról van szó, hogy mit szólnál, ha… ha ezentúl itt laknánk a kúriában?

- Itt? Örökre? – kérdezte csodálkozva a kislány, mire a felnőttek bólintottak. – És apu költözne a londoni házunkba? De miért?

- Nem, nem, Lucius… mármint apu nem költözne sehova. Hanem ő is itt lakna, és mi is.

- De mi nem szoktunk együtt lakni! – állapította meg összevont szemöldökkel Aurora. – Csak nyáron, amikor együtt nyaralunk.

Lucius és Hermione futó pillantást váltottak egymással. Aurora alaposan feladta nekik a leckét.

- Hát… Eddig tényleg így volt, mert mint tudod, édesapád és én elváltunk, amikor még kisbaba voltál. Viszont… Most viszont – vett nagy levegőt Hermione – úgy döntöttünk, hogy másként szeretnénk tovább élni.

- Úgy, mint egy házaspár – segítette ki őt Lucius. – Úgy, mint a nagyszüleid, úgy, mint Draco és Astoria, vagy Pott… Harry bácsi és Ginny néni.

- De ők mind szerelmespárok! – jelentette ki a nyilvánvalót Aurora, egy pillanattal később viszont eltátotta a száját. – Szerelmesek vagytok egymásba?! – kérdezte kikerekedett szemmel a kislány.

Hermione zavartan elnevette magát, és láthatóan Lucius is nehezen találta a szavakat.

- Lényegében igen – válaszolta végül a férfi. – Édesanyáddal szeretnénk újra összeházasodni.

- De csak akkor – tette hozzá gyorsan Hermione, habár lánya arckifejezését látva már biztos volt a válaszban –, ha te sem bánnád!

- Akkor igazi családom lesz?! Tényleg szeretitek egymást? – kiáltott fel izgatottan Aurora, és amikor a két felnőtt bólintott, felugrott, és boldog nevetéssel a szülei karjaiba vetette magát. – Anyunak lesz menyasszonyi ruhája, olyan, mint egy királylányé, és mindig megpusziljátok majd egymást, lesz egy kistestvérem, és boldogan élünk, míg meg nem halunk?

- Mi ezt szeretnénk, és ha te is, akkor így lesz – mondta mosolyogva Hermione, miközben Aurora puszikkal halmozta el az ő és Lucius arcát.

- Kistestvérről még nem beszéltünk, de ha édesanyádnak sincs ellenére, akkor… Fontolóra vehetjük ezt a kérdést is – mormolta Lucius a mondat utolsó részét úgy, hogy csak Hermione hallja a szavait. A nő arca felragyogott a meglepettségtől. Úgy ölelték egymást hárman, mint még soha azelőtt.

Ez volt a legszebb karácsonyreggel, amiben Luciusnak valaha része volt. Reggeli után Hermionéval és Aurorával a kertbe mentek, hogy a kislány önfeledten játszhasson a hóban, és még akkor sem szólt rá a lányára, amikor Aurora a manók nyakába vetette magát, úgy újságolva el az ajándékokért hálálkodó Lobbynak és Veldának, hogy ezentúl ő és az édesanyja is a házban élnek majd.

Az életében végre minden a helyére került, és bár korábban nem gondolta volna, hogy Hermione Granger lesz az a nő, aki nélkül nem akar majd egy percet sem élni, azon a karácsonyreggelen, a hó borította birtokon úgy érezte, végre minden úgy jó, ahogy van. Büszkén nézte a lányát és Hermionét, akik kacagva láttak neki a hóember készítésének. Aurora, Hermione, Lucius… A megbonthatatlan egység, az ő családja… Nem tudta megállni, elmosolyodott – erre persze meg is volt minden oka. Életének két legfontosabb nője végre ott volt vele, és tudta, nekik még akkor sem fog ellentmondani, amikor néhány perc múlva kérlelni kezdik őt, hogy vegyen részt a hóember építésében – mugli módra.

***Epilógus – Négy évvel később***


- Apu, engedd meg, hogy Dracóéknál aludjak a hétvégén! – szaladt oda az apjához Aurora.

Lucius Malfoy a kúria birtokán sétált Dracóval; halkan beszélgettek, ezt a diskurzust zavarta meg Aurora, aki kipirultan állt meg előttük.

- Astoria azt mondta, örülne neki, és akkor még többet foglalkozhatnék Scorpiusszal – intett a szőke kisfiú felé, aki a kerti asztalnál beszélgető Hermione és Astoria körül játszott.

- Nem is tudom…

- Vasárnap hazajönnék, és akkor még lenne egy egész hetünk arra, hogy megvegyük a tanszereimet, és veletek is együtt legyek az indulás előtt – győzködte a férfit Aurora.

Lucius hosszan, elgondolkodva nézett a lányára, aki ekkor bevetette a biztos fegyvert: kedvesen az apjára mosolygott. Lucius úgy tett, mintha ez nem volna rá semmilyen hatással, de kár lett volna tagadnia a valóságot: Aurora ezzel a gesztusával mindig levette őt a lábáról.

- Nos, nem bánom – bólintott lassan, és bár próbálta semleges arccal fogadni lánya ölelését, kissé elmosolyodott.

- Szuper! Szólok anyuéknak, hogy megengedted! Köszönöm! – nevetett fel boldogan, és visszaszaladt a nőkhöz.

- Úgy tűnik, az asszonyoknak ebben a családban különleges erejük van – nézett a húga után nevetve Draco.

- Nos, ezt nem is vitatom – biccentett büszkén Lucius. – Van egy csodálatos feleségem, egy remek menyem, két kiváló gyermekem, valamint egy okos unokám. Nem kívánhatnék többet – mosolygott a fiára, aki kihúzta magát a dicséret hallatán.

- Azért ne feledd, hogy volt még egy csodálatos feleséged – jegyezte meg összehúzott szemmel Draco, de nem haragudott igazán. Az elmúlt négy évben bebizonyosodott számára is, hogy Hermione különleges boldogságot hozott a Malfoy család életébe, emiatt pedig – bár sosem mondta ki – végtelen hálát érzett egykori iskolatársa iránt.

Lucius megállt, és mélyen a fia szemébe nézett.

- Édesanyád mindig az egyik legfontosabb ember lesz az életemben. Sosem felejtem el őt, Draco – mondta halkan.

Draco komoly arccal bólintott. Vitathatatlan tény volt, hogy az apja rengeteget változott az utóbbi négy évben a régi önmagához képest. A változás már Aurora születése után is jelentős volt, de amióta feleségül vette Hermionét, minden még jobb lett. Az, ahogy Lucius Scorpiusszal viselkedett, felidézte benne azt az időszakot a gyerekkorából, amikor még nem fenyegette őket Voldemort réme, és amikor az apja volt számára a legnagyobb hős. Élete boldog pillanatai közé tartozott, amikor csak némán nézte az apját, aki az ő fiával játszott. Elfogadta Hermionét, és örült annak, hogy atyja is hasonlóan boldog házasságban él, mint ő.

Két órával később, amikor már alkonyodott, Aurora és Dracóék pedig távoztak, Lucius a dolgozószobában ült Hermionéval, és néhány iratot tanulmányozott át a feleségével. Még mindig Hermione intézte az üzleti ügyeinek jogi részét, és számos nézeteltérésük ellenére cseppet sem érezte úgy, hogy a közös munka a házasságuk rovására ment volna. Hermione megújuló örömet okozott számára, és úgy érezte, ezt ő is vissza tudja adni a nőnek, legyen szó egy közös, kettesben töltött vacsoráról, vagy egy párizsi hétvégéről, amelynek során rendre megvalósították a nő évekkel korábbi elképzelését, és a szabad ég alatt aludtak.

Hermione még a pergamenekkel bíbelődött, amikor ő felállt, és az ablakhoz lépett. Az alkonyi homályba burkolózó birtok békés látványt keltett, Lucius pedig elégedetten konstatálta, hogy megint a hatalmába keríti a hihetetlen nyugodtság, amit az elmúlt négy évben Hermione férjeként rendszeresen érzékelt.

- A minap elmentem a teljes kivizsgálásra, amit annyira szorgalmaztál – szólalt meg lassan, még mindig kibámulva az ablakon. Hallotta, ahogy Hermione pennája koppan az íróasztalon. A nő bizonyára megijedt, azt hitte, rossz hírrel készül szolgálni. Akkurátusan megfordult, hogy megnyugtassa a feleségét. – Nincs semmi baj. Lonswick gyógyító szerint van még nagyjából ötven jó évem.

Hermione megkönnyebbülten felsóhajtott; már nem érdekelték a papírok, odasietett a férjéhez.

- Tekintve, hogy most is letagadhatsz jó pár évet, ennek nagyon örülök – mosolyodott el, és gyors csókot lehelt a férfi arcára. – Főleg, mert szükségem is lesz a segítségedre.

- A segítségemre? Mire készül, Mrs. Malfoy? – kérdezte felfelé görbülő ajkakkal Lucius.

- Nos, annak ellenére, hogy Aurora iskolába megy, mégsem lesz olyan csendes ez a ház – mondta sejtelmesen Hermione, és az ablakhoz lépett, hogy kibámuljon rajta. Szerette a kúriát és a birtokot, amit már teljes mértékben az otthonának érzett. Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. – És nem azért, mert hajnalig tartó veszekedéseket kívánnék kezdeményezni…

- Pedig én a veszekedéseinkben is kedvemet lelem… Tekintve, hogy általában nagyon jó véget szoktak érni – mormolta Lucius. Hátulról átölelte Hermione derekát, majd belecsókolt a nyakába, mire a nő kuncogni kezdett.

- Úgy tűnik, ezen jó szokásunk ezúttal nem maradt következmények nélkül – fordult meg, hogy viszonozhassa a férfi ölelését.

Izgatottan fürkészte Lucius arcát, akinek lassan kezdhetett összeállni a kép.

- Azt akarod mondani, hogy… – szólt közbe kiszáradt torokkal, és elkerekedett a szeme.

-… hogy mire Aurora hazajön a tavaszi szünetre, már négyen leszünk – fejezte be a mondatot pirulva Hermione. – A kúria lakóinak tekintetében pedig a nemek száma is kiegyenlítődik…

Lucius halkan felnevetett, és magához szorította a feleségét. Jó ideig csak lehunyt szemmel, egymást átölelve mosolyogtak, végül a férfi törte meg a csendet.

- Egyvalamit ígérj meg. – Kissé eltolta magától Hermionét, és komoly arccal nézett a feleségére, aki kérdőn viszonozta a pillantását. – Az újabb családbővülés után már nem válsz el tőlem. Nem volna szerencsés, ha újabb hét évet kellene várnom arra, hogy ismét az enyém legyél.

- Ezt megígérhetem – nevetett fel boldogan Hermione, és hagyta, hogy Lucius gyengéden csókolni kezdje. – Viszont… Mit szólnál, ha addig is kiélveznénk, hogy csak ketten vagyunk? – nézett pajkos mosollyal a férjére.

Lucius egy pálcamozdulattal bezárta a dolgozószoba ajtaját, és a karjaiba kapta Hermionét. Többet kapott az élettől, mint amit valaha remélni merészelt, és elhatározta, hogy többé nem is rontja el soha. Semmivel.

***VÉGE***



Sziasztok! Elérkeztünk a történet befejezéséhez... Bevallom, hamarabb is hozhattam volna az utolsó fejezetet, mert nagyjából már kész volt, de annyira szerettem ezt a történetet, és olyan nehezen engedem el, hogy nehezemre esett rávenni magamat arra, hogy hamar elvégezzem a csinosítást a fejezeten. Emellett minél jobb befejezést akartam, ezért sokat gondolkodtam apró részleteken, amiket még beleszőttem a történetbe. Nagyon-nagyon szerettem ezt a ficet írni - a járvány alatt kezdtem el, így az önkéntes karanténban, home office-ban írtam meg a nagy részét, ami felüdülés volt, az egyetemi éveimet idézte, amikor még nagyon aktív voltam ezen az oldalon. :) Ha számotokra csak negyedannyi örömet okozott az elolvasása, mint nekem a megírása, akkor már megérte!

Szeretném megköszönni nektek a rengeteg kedves, biztató és ihletet adó véleményt, amiket az elmúlt - közel - három hónapban kaptam tőletek. Ez a történet már karácsony óta érett a fejemben, és boldog vagyok, hogy megírhattam. Még egyszer köszönöm nektek, hogy végigolvastátok, remélem, nem csalódtatok a befejezést illetően! Bízom benne, hogy megszáll még valamiféle ihlet, és találkozunk itt egy újabb történetnél. Ötletek már mindenféleképpen körvonalazódnak, de még nem tudtam eldönteni, hogy Piton vagy Lucius legyen-e a főszereplő - Hermione mellett. Ha érdekel még tőlem írás benneteket, és esetleg van ötletetek a férfi főszereplőt illetően, kérlek, írjátok meg, és igyekszem eleget tenni a kérésnek. Vigyázzatok magatokra, és még egyszer: köszönöm! :)


<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)