Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Edék végül beadták a derekukat, hogy ellátogassanak Dublich városába, amely lenn, délen terült el, nem túl messze a Déli várostól. Egyik fiú sem örült neki, hogy viszont kell látniuk a mesterüket, akinek nemcsak arról nem szóltak, hogy Ed Állami alkimista lett, de a rosszul sikerült humán transzmutációt is eltitkolták előle. Nem csoda, hogy igyekeztek nem gondolni arra, vajon milyen büntetésben lesz részük, ha a mesterük mindenre rájön. Biztosak voltak benne, hogy nem ússzák meg pusztán egy alapos fejmosással, így rettegve ültek a vonaton, szemben Alice-szel, akinek ezt az egészet köszönhették. Al legfeljebb csak aggódott, de egy rossz szót sem szólt a lányhoz. Igaz, Ed sem, ő csak néha rondán ránézett útitársnőjükre, bár tudta, hogy annak igaza van. A mesterük talán tud valamit a Bölcsek Kövéről, és esetleg még Alice-nek is segíteni tud majd abban, hogy hazajuthasson. De akkor sem volt szép dolog a fekete hajú lánytól, hogy rábeszélte őket erre az utazásra. Ed pufogott magában, de ezúttal nem tett megjegyzéseket, ahhoz túlságosan is meg volt ijedve. Alice tudta ezt, de nem volt más választása. Válaszokat akart, az egyetlen személy, aki pedig tudott dolgokat, nem volt hajlandó neki válaszolni, csak kitért a kérdések elől. Alice-nek eszébe jutott Envy, hogy vajon a homonculus most merre járhat, de tudta, hogy az útjaik még úgyis összefutnak majd, ha úgy hozza a sors. Most inkább azon fáradozott, hogy még jobban kiegészítse és kiszínezze a rajzokat, amelyeket a látomásaiban látott. Bár most már tudta, hogy azok emlékek, éppen csak nem tudta, kihez is tartoznak pontosan. Tudta, hogy nem lehetnek az ő emlékei, hiszen ő egy másik világban született. Bár néha, ha eszébe jutottak a látottak, valami furcsa, nosztalgikus és szomorú érzés fogta el, amit nem tudott megmagyarázni. Ráadásul, nem is nagyon mert beszélni most már róluk a fiúkkal, mert félt, hogy esetleg elkotyogja nekik, hogy Envy is szerepelt az egyik emlékben. Ed biztosan kiakadna, holott a homonculus semmit sem csinált, csak tett néhány furcsa megjegyzést, ahogy mindig is szokta. Alice természetesen tisztában volt vele, hogy Envy veszélyes, de eddig őt nem bántotta. Arról is tudott, hogy Ed és ő halálos ellenségek, valamint, hogy nem titkolhatja el örökké a dolgot, de nem akarta még bevallani. Várni akart, hátha előbb-utóbb Envy megjavul, habár ebben még ő sem bízott teljesen. Semmit sem tudott a homonculusokról, Envy pedig nem akart neki felvilágosítást adni. Edék is furán néztek rá, amikor rákérdezett, mik azok a homonculusok, így nem akarta őket faggatni, nehogy a fiúk gyanút fogjanak. Tudta, hogy ezzel kockáztatja a bizalmukat, de nem tehetett róla, hiszen Envyt is a barátjának tartotta, ahogy a két fivért, vagy Winryt. Habár a szőke lánnyal való kapcsolatát csak nagyon nehezen lehetett barátinak nevezni, de legalább már nem akarták megölni egymást.
– Mikor érünk oda? – kérdezte hirtelen Alice, mikor végzett az utolsó képpel is. Igazából, az utolsó előtti volt, de az utolsón ott szerepelt Envy is, azt jobbnak látta nem mutogatni.
– Holnap délután, hacsak nem lesz késés – mondta Al, mert Ed csak horkantott egyet. – Bátyó, lehetnél kedvesebb is! Nem Alice hibája az egész.
– De ő vett rá minket erre az utazásra. Nekem a hideg futkározik a hátamon az egésztől – jegyezte meg Ed, ahogy egy sanda pillantást vetett a lányra.
– A mesteretek ennyire szigorú? – kérdezte meglepetten Alice, mire Ed és Al csak összehúzta magát. – Annyira azért csak nem lehet szörnyű.
– Neked erről fogalmad sincs – remegett meg Ed, majd Alhoz fordult. – Al, én még nem akarok meghalni! – kezdett rá síri hangon.
– Én is túl fiatal vagyok a halálhoz – válaszolta remegő hangon Al. – Még… még szerelmes sem voltam soha!
Alice félredöntötte a fejét, de egy szót sem szólt. Nem szokott hozzá, hogy a fiúk így viselkedjenek, de nem szólt rájuk. Szemmel láthatóan valóban halálra voltak rémülve, és csak miatta egyeztek bele ebbe az egészbe. A lányon átsuhant ugyan a bűntudat, de aztán arra gondolt, hogy a dolgok előbb-utóbb úgyis kiderülnek és ezzel a saját titkaira is célzott. Elhatározta, hogy ha végeztek Dublich-ban, mindent bevall a fiúknak. Bár tudta, hogy ezzel kockáztatja a barátságukat, de a titkai már igencsak kezdték nyomni a lelkét.

~*~

Envy igencsak meglepődött, amikor Alice-t nem találta Riesenboolban. Mikor megtalálta az üzenetet, azonmód a Központi városba indult, ahogy azzal szembesült, hogy Alice a két fiú társaságában már régen Dublich felé vonatozik. A homonculus fortyogott magában, ugyanakkor kissé aggódott is. Ha Ő megtudja, hogy szem elől tévesztette a lányt, akkor nagyon mérges lesz. Azonnal indulhatott volna Dublich-ba, de előtte még be akart térni ebédelni, és persze el akart fogyasztani egy kellemesen nagy adag parfét is a kedvenc cukrászdájában. Igazából, a valódi oka a késlekedésre nem a soha nem jelentkező éhsége volt, hiszen egy homonculus sosem éhes. Inkább csak nem akart összefutni valakivel, aki nagy valószínűséggel a városban tartózkodott és nem nagyon örülne a viszontlátásnak. Envy nem volt ostoba, tudta, hogy ő az erősebb, de jelenleg nem akart összetűzést, ha nem volt muszáj. Azzal veszélybe sodorta volna Alice-t, márpedig az ő testi épsége mindennél fontosabb volt a Mesternek. Így inkább az egyik kisebb vendéglő felé vette az irányt, ahol tudta, hogy ilyenkor nem túl nagy a forgalom. Még azzal sem törődött, hogy alakot váltson. Nem lett volna értelme.

Alig kapta meg a rendelt ételt, és éppen nekikezdett volna, amikor valaki leült vele szemben. Envy bosszúsan tekintett fel, hogy megpillantsa Lustot, aki azzal a kiismerhetetlen mosolyával nézett rá. Envy ezt az egyet gyűlölte a testvérkéjében. Sosem tudta, hogy Lust mire gondol, de ennek ellenére szeretett vele dolgozni. Lust mellett egy buta tekintetű, alacsony és meglehetősen kövér homonculus álldogált.
– Magaddal hoztad Gluttonyt is? – kérdezte Envy, miközben nekilátott az evésnek. – Azt hittem, valahol északon vagytok, vagy hol.
– Ott már végeztünk – mondta Lust, miközben fél szemmel Gluttonyt figyelte. – Gluttony, ne edd meg azt asztalt!
A kövér homonculus abbahagyta az asztallap rágcsálását és éhes tekintetet vetett előbb Envy tányérjára, majd inkább a pult mögött ülő férfit kezdte fixírozni. Envy, ha lehet, Gluttonyt még jobban gyűlölte. Sőt, talán ő volt az egyetlen, akit egyáltalán nem tudott elviselni. A kövér homonculus olyan volt, mint egy kisgyerek, aki mindenben engedelmeskedett Lustnak, de egyedül tehetetlen volt. Önállótlan, akire nem lehetett egy küldetést rábízni. Envy néha elgondolkodott, hogy a Mesterük vajon miért alkotta meg, ha igazából semmi hasznát nem lehet venni azon kívül, hogy mindent és mindenkit fel tud falni, ami, vagy aki az útjába kerül.
– Ahogy látom, te azonban nyomát vesztetted a lánynak – jegyezte meg kedélyesen Lust, mire Envy szúrós tekintettel nézett rá.
– Pontosan tudom, hol van, mindössze nem akarok azonnal utána menni – morogta Envy. – Nem akarok odamenni ahol… Tudod, hogy ki van Dublich-ban, ugye?
– Még mindig nem bocsátottál meg neki? – kuncogott a nő. – Envy, százötven év telt el, elég idő, hogy végre megkomolyodj és túltedd magad azon a kis apróságon. Bár, téged ismerve, több ezer év is kevés lenne hozzá.
– Nem volt éppen apróság! – fakadt ki Envy, mire a pult mögött ülő, újságot olvasó tag morrant egyet. – Sosem fogom megbocsátani, hogy olyasmit tett, amit rendes homonculus nem tenne!
– Envy, te féltékeny vagy – nevetett fel halkan Lust. – Habár, ha nem az lennél, nem lennél méltó a nevedhez.
Envy egy szót sem szólt, csak belapátolta az ételt, némi pénzt dobott az asztalra, majd felállt és kisétált az étteremből. Tudta, hogy Lustnak igaza van, hogy gyerekesen viselkedett, de nem tehetett róla. A természete már csak ilyen volt. Irigy, féltékeny és haragtartó, amin nem tudott változtatni. Ráadásul sértette a büszkeségét az, amit Greed tett annak idején. Aztán elkövetett egy baklövést, ami miatt bezárták. Ha az átkozott kis Mitugrász nem ütötte volna bele az orrát a dologba, Greed még mindig elzárva lenne, nem szökött volna meg egy rakás kiméra társaságában és nem bujkálna most Dublich-ban. Dublich! Envynek eszébe ötlött, hogy Alice is arrafelé tart. Ha Greed tudomást szerez róla, hogy a lány micsoda értéket képvisel, biztosan megpróbálja majd megszerezni és a saját javára fordítani a képességeit. Envy már átkozta magát, amiért nem indult azonnal utánuk. Mérgesen toppantott egyet, majd egyenesen Dublich felé indult. Habár gyalog volt, Alice-nek pedig jókora előnye lehetett, mégis bízott benne, hogy esetleg utoléri. Ha nem is a Déli városban, de talán még Dublich előtt. Bár tudta, hogy tájékoztatnia kéne Őt is a dologról, de úgy döntött, majd ha délre ér, felhívja. Akkor már úgyis közelebb lesz Hozzá is. Bár ez nem igazán nyugtatta meg a homonculust.

~*~

Alice és a többiek végre elérték a Déli várost. Kiderült, hogy csak másnap reggel indul vonat Dublich felé, így a kis trió kénytelen volt szállást keresni magának. Találtak is két üres szobát egy fogadóban, ahol meghúzódhattak éjszakára. Alice-nek melege volt, a város ugyanis nemcsak hogy az ország déli részén feküdt, de meglehetős hőség is uralkodott a környéken. A lány azzal kezdte, hogy gyorsan lezuhanyozott, majd egy kényelmes, világoskék egyrészes ruhát húzott fekete szandállal. A haját lófarokba kötötte, és bár még mindig kissé melege volt, a dolog sokat segített. Ed, és Al úgy néztek ki, mint akik a kivégzésükre mennek, de egyetlen rossz szót sem szóltak Alice-hez. Tudták, hogy előbb-utóbb úgyis be kellett volna vallaniuk mindent a tanáruknak, így elhatározták, hogy férfiasan fogják viselni a megpróbáltatásokat. Alice nem értette a dolgot, de nem fixírozta. Hagyta, hogy a fiúk megbeszéljék, mit akarnak csinálni, hogy reagáljanak majd, ha visszatérnek Dublich-ba. Alice tudott róla, hogy a két fivér néhány évig ott élt, de erről nem sokat meséltek neki, ő meg nem akart faggatózni. Inkább a szobájában maradt, ahol nekilátott a fiúknak, és persze az Envynek szánt ajándékoknak. Barátság karkötőket akart készíteni, amelyek odahaza nagy népszerűségnek örvendtek a fiatalok, főleg a lányok körében. Habár ő sosem kapott senkitől egyet sem, hiszen ki adna egy dilis, félkegyelmű, zakkant csajnak ajándékot? Mindig irigyelte az osztálytársnőit, akik szebbnél-szebb, színesebbnél-színesebb barátságkarkötőket adtak egymásnak és megígérték, hogy örökre a legjobb barátnők maradnak. Persze, ezek a barátságok nem tartottak örökké. Alice számtalanszor látta, hogy az egykor legjobb barátnők örökre megharagszanak egymásra és soha többé szóba sem állnak egymással. Ő akkor jött rá, hogy az ilyen felszínes barátságok semmit sem jelentenek, hiszen csak ideig-óráig tartanak, ráadásul többnyire inkább álszent szövetségek. Néha nem is bánta, amiért vele senki sem barátkozik, hiszen így nem kellett megfelelnie másoknak, legfeljebb saját magának.
Azt már tudta, hogy Envynek egy zöld-lila színű karkötőt fog készíteni, Ednek a citromsárga és a piros színeket választotta ki, de Alnak… Nos, fogalma sem volt, mi Al színe. Végignézte az összeset, végül egy fehér és egy szürke színű gombolyagot választott. Persze az övét jóval nagyobbra kellett csinálni, mint a többiekét. Ám alig látott neki, amikor velőtrázó kiáltás, vagy két hatalmas puffanás törte meg a fogadó csendjét.

Alice azonmód csapot-papot otthagyott, és a fiúk szobájába rohant. Mikor belépett, olyan látvány fogadta, amit nem tudott hová tenni. Ed és Al összekötözve ültek a földön, egy nagydarab, szakállas férfi, valamint egy fekete, hosszú hajú, meglehetősen szigorú tekintetű nő állt előttük. Alice-t valami fura érzés kerítette hatalmába, és ahogy a nőre nézett, látta a körülötte kavargó aurát. Pont olyan volt, mint Ed esetében. Azonnal tudta, hogy egy alkimistával van dolga. A fiúk remegtek, ahogy a két alakra néztek, Alice pedig nem tudta, hogy beljebb menjen-e, vagy inkább segítségért kiabáljon. A kezében csak egy gombolyag, fehér színű fonalat szorongatott, ami aligha segíthetett neki. Éppen fordult volna ki, amikor egy női hangot hallott.
– Te meg ki vagy? – A hangra Alice megfordult, és szembetalálta magát a hang gazdájával.
– Ne bántsa Alice-t, mester! – szólalt meg Ed. – Neki semmi köze az egészhez!
– Mester?! – döbbent meg Alice, miközben jobban megnézte magának az előtte álló személyt. – Ő lenne a tanárotok? – Végre magához tért az első döbbenetből. – Örvendek! Alice Morrison vagyok, és nem vagyok alkimista – nyújtott kezet udvariasan, remélve, hogy nem kerül bajba. Utálta a bajokat.
– Nohát, nohát, egy kissé elragadtattam magam – nevetett fel a nő. – Izumi Curtis vagyok – fogott kezet Alice-szel. – Ő pedig az én drága férjem, Sig.
– Maga alkimista – jegyezte meg Alice. – De a férje nem, igazam van?
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Izumi kíváncsian, miközben szemügyre vette Alice-t. Alice pont ezt tette vele.
Izumi Curtis nem lehetett több harminc évesnél, nem volt túl magas és az arcvonásai keletiesek voltak. Talán Xingből származhatott, vagy az ősei onnan jöttek. Alice eleget olvasott a különböző országokról, hogy ezzel tisztában legyen. A haját rasztamód hordta, és összefogta a feje tetején, amitől az arcvonásai, ha lehet, még szigorúbbak voltak. Fehér, ujjatlan felsőt és fekete nadrágot viselt, a lábán pedig egy WC feliratú papucsot.
– Valahogy kitaláltam, mivel Ed magát hívta mesternek – mondta Alice, aki nem tudta, mennyire bízhat meg a nőben. – Akkor pedig muszáj, hogy alkimista legyen, nem?
– Okos kislány, mi, Sig? – nevetett Izumi, mire a férfi csak bólintott. – És mi keresnivalód van ezzel a két semmirekellővel, mi?
– Az egy… elég hosszú és bonyolult történet – válaszolta a lány. – Sokáig tartana, ha elmondanám.
– A vonaton lesz rá időnk, nem igaz? – veregette hátba a mester Alice-t, aki csak kínosan mosolygott. – Holnap reggel irány Dublich!
Alice nem válaszolt, és a fiúk is csak lemondóan sóhajtottak. A lány kezdte érteni, miért tartottak Izumitól. A nő nem tűnt veszélyesnek, de hatalmas erő volt benne. Annak ellenére, hogy őt nem bántotta, nem tudta pontosan, kivel is áll szemben. Az idegenekkel fokozottan óvatos volt, főleg, ha az a személy egy felnőtt volt.

~*~

A másnapi vonatút alatt kiderült, hogy Izumi Curtis nem is olyan borzalmas nőszemély, mint amilyennek Ed és Al lefestették. Bár még mindig megkötözve tartotta a fiúkat, sőt, Ed óráját is elvette, de élénk érdeklődést mutatott Alice iránt. A lány pedig az út feléig el is regélte az egész történetet, hogy hogyan is találkozott Edékkel, valamint honnan is érkezett pontosan. Izumi a beszámoló alatt nem tett fel kérdéseket, csak hallgatott, néha bólogatott, de egyetlen szóval sem szakította félbe Alice előadását. A lány szemében az alkimista nő máris sokkal rokonszenvesebb benyomást keltett, mint azok a felnőttek, akik folyton kérdezősködnek, közbeszúrnak valamit, vagy ők maguk akarnak megválaszolni olyan kérdéseket, amikre nem tudják a választ. Mikor a végére ért, elhallgatott és kérdő tekintettel nézett Izumira.
– Érdekes dolgokat mondtál – mondta végül Izumi. – És egyáltalán semmi emléked arról, hogy kerültél Amestrisbe?
– Semmi – rázta a fejét Alice. – Mikor magamhoz tértem, már egy kórházi ágyon feküdtem. Az utolsó emlékem, hogy a buszhoz sietek, még odahaza Londonban. De aztán csak a nagy feketeség, mintha valaki kitörölte volna az emlékeimet.
– Talán valaki nem akarta, hogy emlékezz – vetette fel elgondolkodva az alkimista. – De kérdés, mi oka lehetett bárkinek is arra, hogy idehozzon. Nem tűnsz éppenséggel különlegesnek, hacsak azt a fura képességed nem számítjuk. Tényleg látod az alkímiát?
– Nem magát az alkímiát látom, hanem… – Alice megvakarta a tarkóját. – Hogy is fogalmazzak… Inkább… valami kavargó energiát látok. A magáé hasonló, mint Edé, ezért tudtam, hogy maga alkimista. A magáé és Edé absztrakt formájú, és szürkés színű, míg Roy Mustang ezredes mögött lángokat láttam. Scar aurája pedig vörös és veszélyes. Azt hiszem, a képességekkel állhat összefüggésben, de mivel nem sok alkimistát láttam még, nem tudom biztosan.
– És azt gondoltad, hogy én majd tudok neked segíteni, igaz? – kérdezte Izumi, mire Alice bólintott. – Sok mindent tudok, de attól félek, ez az én tudásomat is meghaladja. Ha visszatértünk Dublich-ba, még van egy kis dolgom. De utána esetleg bemutatlak az én mesteremnek. Nagyon idős, és régóta gyakorolja az alkímiát, talán ő válaszokkal tud neked szolgálni.
– Köszönöm, Mrs. Curtis – mosolyodott el Alice, mire Izumi arcvonásai megkeményedtek.
– Csak hívj Izuminak! Semmi Mrs. Curtis, megértetted? – nézett rá a nő Alice-re, aki hevesen bólogatott. – Helyes, okos kislány vagy.
Alice szíve a torkában dobogott. Már értette, hogy Ed és Al miért tartanak ettől a nőtől. Izumi Curtis alapjáraton nem tűnt veszélyesnek, de nagyon határozott volt és elvárta, hogy ha mond valamit, az úgy is legyen. Alice úgy gondolta, nem is különbözhetnének jobban a férjével. Míg Izumi nagyhangú volt, heves vérmérsékletű és meglehetősen törékenynek tűnt, addig Sig halk szavú volt, nem szólt, ha nem volt rá oka és akkora volt, mint egy hegyomlás. De talán pont ezért is egészítették ki olyan jól egymást. Persze, ezt Alice nem merte megkérdezni.

Valamivel dél után érték el Dublich városát, ami úgy nézett ki, mintha legalább száz évvel le lett volna maradva. Nem volt benne semmi különleges, egyforma, fehérre meszelt falú házak, poros út, néhány bolt sok homok. Itt nemigen látott az ember zöldet, ráadásul pokoli meleg is volt. Alice egy szót sem szólt, csak némán baktatott a Curtis házaspár és a fiúk mögött. Ed halkan motyogott valamit arról, hogy nem akar meghalni, de amikor Izumi hátrafordult, egyből elhallgatott. Alice-nek már az érkezés óta valami fura, megmagyarázhatatlan érzése volt, mintha valaki figyelné őket. Ez nem tetszett neki, mert Dublich a poros mivolta ellenére békés városkának tűnt, ahol legfeljebb szökő évente ha egyszer történik valami érdekes. Mindenesetre, nem volt szép város, de kellemes benyomást keltett, Alice balsejtelmét azonban ez nem oszlatta el. Érezte, hogy készül valami, ami felborzolta az idegeit. Ráadásul Izumi sem tudott neki segíteni. De örült, hogy bemutatja majd a mesterének. Ha valaki, akkor talán ő majd tud neki segíteni abban, hogy végre hazajuthasson. Habár, Alice csak most döbbent rá, hogy egyre jobban kezdi megkedvelni ezt a világot. Itt voltak barátai, volt, akihez segítségért fordulhatott és megértették őt. Igaz, hogy párszor rázós helyzetbe került, meg ott voltak a homonculusok is, de mindent összevetve kezdte magát itt otthon érezni. Ha most hazamenne, hiányoznának neki a fiúk, Envy, még talán a katonák is. Meg ez az egész.
Alice csak akkor ocsúdott fel, amikor a kis csapat megállt, ő pedig felnézve egy hentesüzlettel nézett farkasszemet. Megkerülték az üzletet, majd egy lakóház bejáratához értek.
– Itt is volnánk – mondta Izumi.
Éppen beléptek volna, amikor egy Edéktől talán nyolc-tíz évvel idősebb fiú jelent meg, a vállán két zsákkal. Rövid, barna haja, meleg barna szeme és széles mosolya volt. Meglehetősen jól táplált, de izmos benyomást keltett.
– Ed, ki hitte volna, hogy visszajössz? Bár először nem is vettelek észre. Csak nem mentél össze még jobban? – viccelődött a fiú, mire Ed arca egyre sötétebb színt öltött.
– KIT NEVEZEL OLYAN APRÓNAK, HOGY EGY BOLHA IS RÖHÖGNE RAJTA?! – akadt ki hevesen hadonászva az Acél alkimista, mire Alice csak a fejét rázta.
– Ed, senki sem mondott ilyet – sóhajtotta a lány.
– Ő meg kicsoda? Nahát, a töpszli alkimistának már barátnője is van? – heccelődött a fiú, mire Alice arca szép, mélyvörös színt kezdett ölteni. – Igazán csinos kislányt fogták ki magadnak.
– Mason, elég legyen! – szólt rá Izumi a fiúra. – Ne szekáld a vendégünket. Ő itt Alice Morrison, és nagyon messziről érkezett hozzánk.
– Hali! – vigyorodott el a lány, de tekintettel ölni lehetett volna, Mason ott helyben égett volna szénné.
– Elnézést, nem akartam udvariatlan lenni – nevetett fel kínosan Mason, majd szabad kezét Alice felé nyújtotta. – Mason vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.
Alice elfogadta a felé nyújtott kezet, majd végre Izumi mindannyiukat betessékelte a házba. Masont annyira nem lepte meg Al állapota, amennyire illendő lett volna, vagy talán csak nem mutatta. Vagy elhitte, hogy Al hobbiból hord páncélt. Mindenesetre nem fixírozta a dolgot, amitől a kedélyek is lenyugodtak.
A fiú annál jobban meglepődött, amikor kiderült, hogy Alice egy másik világból érkezett. Meglepetten füttyentett, majd mindenféle kérdésekkel kezdte bombázni a lányt. Végül Izumi hűtötte le Masont, amikor feltálalta a kissé késői ebédet. Al úgy tett, mintha enne, így senkinek sem tűnt fel a dolog, bár Alice-nek volt egy olyan érzése, hogy Izumi mindent tud. Ennek a gyanúnak azonban nem adott hangot, és később kiderült, igen okosan is tette.

Ebéd után Izumi egy kis meglepetést készített elő a fiúknak azzal, hogy a tó közepén levő, lakatlan szigetre vitte őket. A fiúk nem értették a dolgot, Alice még annyira sem, de ahogy közeledtek a sziget felé, amelyen nem látott mást, csak magasra nőtt, hatalmas lombú fákat, valami megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta. Más volt, mint amit a városban érzett, de egyértelműen érezte, hogy van valaki azon a lakatlan szigeten. Nem tudta, hogy ki, de az érzései eddig még nem csapták be. Alig szálltak ki a homokos partra, amikor a feje iszonyatosan fájni kezdett és le kellett térdelnie. Ed azonnal odarohant hozzá, és a lány vállára tette a kezét.
- Alice! Alice, mi a baj?! - kérdezte aggodalmasan a fiú.
- Nagyon… fáj… - nyögte Alice, majd hirtelen egy újabb emlékkép villant be az elméjébe.

Mindenhol tűz volt, emberek rohantak ordítozva, miközben az ellenség betört a kastélyba. Ő maga egy Agatha nevű szolgálóval sietett végig az egyik folyosón, de apró lábai megakadtak valamiben, ő pedig orra bukott. Agatha felkapta, úgy rohant vele tovább. Alice tudta, hogy a szülei már nem élnek, látta, ahogy egy mágus végez velük, amikor őt akarták megvédeni. A kislány, aki alig volt több ötévesnél most rettentően félt. Hozzábújt a nőhöz, mintha az meg tudná őt védeni. Apja utolsó utasítása az volt, hogy vigyék minél messzebb innen, ne essen bántódása.
Hirtelen egy férfi bukkant elő az egyik oszlop mögül és magával rántotta a nőt. Agatha felsikított, de a férfi befogta a száját.
– Én vagyok az – mondta fojtott hangon. – Egy hangot se! A palota tele van a Főmágus embereivel, mind a hercegnőt keresik.
– Thomas… – suttogta a nő, mikor végre a férfi levette a kezét a szájáról. – Ki kell jutnunk. Nem szabad, hogy felhasználják a kisasszonyt. Ő nem… nem… egy tárgy! Nem… nem tehetik vele is ugyanazt, mint… mint Violet kisasszonnyal… Azt nem élném túl!
– Agatha, nyugodt meg, minden rendben lesz mondta Thomas. – Kapcsolatba léptem egy emberrel, aki meg tudja őt menteni. Ő majd elbújtatja egy olyan helyen, ahol sosem találnak rá.
Robbanás hallatszott, Alice felnyögött és szorosabban bújt Agathához. A nő megsimogatta a kislány hollófekete fürtjeit, majd Thomast követve kiosontak az oszlopok közül egy újabb folyosóra.
Mindent tűz, füst és hamu borított, alig tudtak haladni. Alice köhögni kezdett, a szemét csípte a füst, de nem sírt. Tudta, hogy nem szabad sírnia, hogy most nagyon bátornak kell lennie, hiszen az apukája is ezt mondta neki. Egy rejtekajtón át jutottak ki a szabadba, ahol már nem érte őket a füst és a tűz. Odabentről hallották a sikolyokat, a mágusok hangját, a villámokét, a tűzét. De nem fordultak vissza, nem tehették.
– Envy… – suttogta halkan a kis Alice, miközben szemében könnyek csillogtak. – Envy… segíts…


– Envy… – suttogta Alice, mire Ed döbbenten meredt a lányra. – Envy… segíts… – majd elájult.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)