Új idők szele írta: mrsppiton

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---
>>


Prológus – Harc a gonosz ellen


Hampstead negyedében minden olyan volt, mint ahogy annak egy átlagos júliusi szombat délutánon lennie kell. Az elegáns sorházak kertjeiben nem zúgott a fűnyíró, a csendet csak a madarak csiripelése törte meg. Az ott élők módos, visszafogott és messzemenőkig udvarias emberek hírében álltak, és egyébként sem nyírtak füvet soha; ezt a feladatot hét közben, munkaidőben bízta rá ki-ki a maga kertészére, hogy a legkevésbé sem zavarják meg a hétvégi pihenés közepette a szomszédaikat.

Igen, Hampstead lakóközössége udvarias volt és halk. Mindent összevetve: távol állt tőlük a deviancia minden formája. Közéjük tartoztak Grangerék is, a köztiszteletben álló fogorvos házaspár, akiket az utcában általános tisztelet övezett. Az ott lakók nem is tudtak volna semmiféle rosszat mondani rájuk, pedig húsz éve éltek már ott, és valljuk be, ennyi idő alatt a legrendesebb család háza táján is esnek ki csontvázak a szekrényből. De Grangeréknél ez nem így volt, ahogy a szomszédoknál sem: ennek okán kölcsönösen tisztelték egymást, és örömmel elcsevegtek velük, ha összefutottak az utcában – természetesen csakis hétköznapi, semmitmondó témakörökről. Épp, ahogyan az illett.

Ha az utóbbi években bárki is bele akart volna kötni Grangerékbe, azt csak egyetlen dolog miatt tehették volna: a Granger-ház emeleti hálószobájának ablakán ugyanis már évek óta minden nyáron különös jelenség játszódott le. Négy évvel történetünk kezdete előtt Mrs. Attleburne, a szemben lakó hölgy egyik reggel épp a szokásos reggeli teáját készítette el, amikor az utcáról furcsa hangok ütötték meg a fülét. Óvatosan, a lehető legnagyobb udvariassággal lesett ki a konyhaablakon, és akkor meglátta a zaj forrását: egy fehér hóbagoly türelmetlenül huhogott és kopogtatott a csőrével Grangerék egyik fenti ablakánál. Mrs. Attleburne első gondolata az volt, hogy a telefonért nyúl és tárcsázza a vadállat-befogókat; mégiscsak felháborító, hogy egy ilyen rendes környéken ragadozó madarak zavarják fel a lakókat reggel! Amikor azonban ez a gondolat megfogalmazódott benne, újabb ámulatba esett: az emeleti szoba ablaka kinyílt, és egy borzas hajú kamaszlány betessékelte a madarat, aminek… nem, ez lehetetlen… mintha egy boríték lett volna a lábára erősítve. Mrs. Attleburne megdörzsölte a szemét, hátha csak hallucinált, de kételyeire sosem kapott választ, mert a madár a következő pillanatban eltűnt. A lány beengedte!

Mrs. Attleburne szóhoz sem jutott; ismerte a fiatal kislányt, Grangerék rendes, tisztelettudó, mindig kifogástalan megjelenésű egyetlen gyermekét. Hallotta is, hogy az utóbbi években bentlakásos iskolába került, valahova Írországba vagy talán Skóciába…? Ki emlékszik már… Azt viszont el sem tudta képzelni, mi dolga lehet a nyári szünetre hazalátogató, rendes kis Hermionénak egy közönséges bagollyal!

Mrs. Attleburne első gondolata az volt, hogy megkérdezi a dologról a kertszomszédját, Charlotte Dumpsey-t, de erre végül sosem került sor: a teafőző sípolni kezdett, a kisfia pedig éppen ezt a pillanatot találta a legmegfelőbbnek arra, hogy egy párnával leszánkázzon a lépcsőről. Hiába, a gyerekek szertelenek…

Pedig, ha Mrs. Attleburne figyelmét nem vonják el a családi élet megpróbáltatásai, szót ejthetett volna a dologról Eusebio Marget-Taltonnal. A Grangerék mellett élő idős ügyvéd fél évvel később volt szemtanúja egy hasonlóan furcsa anomáliának. Éppen a szemetet vitte ki azon a januári estén, amikor egy kuvikot pillantott meg Grangerék postaládáján. Már épp elgondolkodott rajta, hogy átmegy és elhessegeti a madarat, amikor nyílt a szomszédos ház ajtaja, és Richard Granger lépett ki rajta. Mr. Marget-Talton nagyra tartotta a férfit, aki két évvel korábban sürgősségileg látta el őt az éjszaka közepén, amikor begyulladt a bölcsességfoga; de amit azon az estén látott, afölött képtelen volt napirendre térni. Richard nemhogy elhessegette volna a madarat, de odalépett hozzá, és hagyta, hogy az állat a vállára szálljon; így mentek be a házba, és Mr. Marget-Talton még hallotta, amint Richard odaszól az ajtóban ácsorgó feleségének.

- Hermione végre üzent! Van itthon bagolycsemege?

Az idős jogtanácsos megkövülten állt a telkeiket elválasztó gyér bokrok takarásában még akkor is, amikor Richard és a bagoly mögött becsukódott a bejárati ajtó. Jól látta? Jól hallotta?! Nem, ez valami félreértés lehet… Vagy talán az ő elméje kezd elborulni… Úgy, mint amikor ivott. Jaj, azok szörnyű évek voltak! A munka felőrölte őt, és esténként csak egy-egy pohár whisky tudta megnyugtatni. Aztán az egy pohárból fél üveg, majd egy üveg lett, és Mr. Marget-Talton csak akkor eszmélt fel, amikor a Fellebviteli Bíróságon fényes nappal a bojtárja segített neki kitámolyogni az épületből. Akkor eldöntötte, hogy nem iszik többé, és így is lett. De az, amit az imént látott… Önkéntelenül is benyúlt a zsebébe, és megszorította a műanyag érmét, amit mindig, mindenhová magával vitt, és ami azt jelezte, hogy immáron nyolc éve teljesen tiszta. Mégis, valami magyarázatnak kell lennie… Talán tényleg kezd megborulni az elméje? A sokévnyi italozás ilyen módon, ennyi idő elteltével fejtené ki a káros hatásait? Az első gondolata az volt, hogy beszél a feleségével, elmondja neki, mit látott az előbb. Peg megértő, ő mindig jó volt hozzá, kitartott mellette… Szegény, annyit szenvedett! Talán megijedne, azt hinné, újra iszik! Nem – zárta le magában a kérdést Mr. Marget-Talton. A legjobb lesz, ha senkinek, soha nem beszél arról, amit látott. Végül is, Grangerék sem néztek rá szúrós szemmel, amikor egyszer az ital miatt a kertben ébredt… Mindenkinek megvannak a maga stiklijei, és Mr. Marget-Talton úgy határozott, hogy Grangerék abnormálisnak tűnő titkát inkább megtartja magának. Különben is, még hogy Hermione végre üzent! Mi a fenére gondolhattak ezzel? Lehet, hogy ők is isznak…?

Hampstead utcájának lakói tehát nem beszéltek egymás viselt dolgairól; legfőképpen azért, mert mindegyikük úgy gondolta, a másiknak úgysincs semmi takargatnivalója. Pedig, ha tudták volna, hogy nem a baglyok létezése az egyetlen különös anomália az utcában, azon belül is a Granger ház tájékán…!

Azon a júliusi délutánon mindenesetre senki nem gondolkozott ezen. A halk pukkanást sem hallották, ami annak a szobának az ablakából jött, ahol Mrs. Attleburne évekkel azelőtt meglátta azt a fehér baglyot, és ami Grangerék külföldön tanuló lányának szobájából nyílt. A szoba lakója annál inkább hallotta a hangot, mi több, össze is rezzent tőle. Pedig Hermione Granger tudta, hogy hamarosan látogatója érkezik, hiszen az illető előre jelezte a látogatási szándékát.

Hermione, aki épp a komódnál állt, megpördült a tengelye körül, hogy szembenézzen az érkezővel. A szobában egy magas, hegyes állú, elegáns öltözetű, tekintélyt parancsoló férfi állt. Szőke haja szétterült a vállán, bőrkesztyűs kezében pedig kígyófejbe végződő sétapálcát tartott. A férfi kimérten biccentett a fiatal lány felé.

- Mr. Malfoy – köszöntötte zavartan Hermione.

- Feltételezem, hogy Perselus jelezte ön felé, hogy én érkezem. Halaszthatatlan teendője akadt.

- Igen, megüzente – bökött a fejével Hermione az ágyon heverő cetlire, ami nagyjából fél órával azelőtt repült ki a hálószoba kandallójából. – Foglaljon helyet – intett bizonytalanul az íróasztal előtti székre.

- Köszönöm, inkább állva maradnék. – Lucius fensőbbséges elutasítással pillantott a székre, majd a tekintete a szoba többi berendezési tárgyára siklott. A falak krémszínűek voltak, az ágy rendesen be volt vetve, és csinos ágytakaróval volt lefedve. Az íróasztalon kívül még helyet kapott a helyiségben egy gardróbszekrény, egy öltözködő asztal, egy hatalmas könyvespolc, amin katonás rendben sorakoztak a kötetek, és egy fehér komód, aminek Granger kissé nekitámaszkodva állt. Életében nem járt még mugli otthonban, de el kellett ismernie, hogy a lány szobája nem azt a képet sugallta, amit az apja és mindenki más éveken át sugallt neki: hogy a muglik fékeveszett nihilben, piszokban és koszban élnek, mit sem törődve a közvetett vagy közvetlen lakókörnyezetükkel. Nem, a szoba rendes volt és ízléses, és amikor Lucius a sétapálcájával kissé félrehúzta a függönyt, hogy megbizonyosodjon arról, hogy tiszta a levegő, patinás, elegáns utcakép fogadta.

Az idő és az alkalom azonban nem volt alkalmas arra, hogy a muglikról alkotott eddigi elképzelésein morfondírozzon. Nem volt sok ideje, ezért felszusszant, és rögtön a tárgyra tért.

- Nos, Perselus már ismertette önnek a helyzetet, nemde? – Látva, hogy Hermione aprót bólint, folytatta. – El kell mennie innen. A Sötét Nagyúr napokon belül ideküld néhány pribéket, akik nem az udvariasságukról híresek. Mindenáron információkat akarnak majd szerezni Potterről és a leendő tartózkodási helyéről, és a legkevésbé sem fogja érdekelni őket, hogy a szülei mit sem tudnak minderről. Ha nem járnak sikerrel, a szüleit minden bizonnyal akkor is kivégzik majd. – Hermione arca megvonaglott, de Lucius nem adta jelét annak, hogy meghatotta volna a lány rémülete. Szenvtelen hangon folytatta. – Perselus szerint az volna a legjobb, ha maga egy védett házba vonulna.

- És a szüleim?

- Nos, az ő helyzetük már bonyolultabb. Az emléktörlés nem elegendő, így csak önre nem emlékeznének, de ugyanúgy a házban maradnának. Van azonban egy varázslat… Amivel el lehet ültetni bizonyos gondolatokat az emberek fejében…

- Mire gondol? – vágott közbe elkerekedett szemmel Hermione.

- Ha hagyná, hogy befejezzem, Miss Granger, akkor talán folytatnám! – villant meg dühösen Lucius szeme. Egy percig farkasszemet nézett a lánnyal, majd ismét beszélni kezdett. – A legjobb az volna, ha elültetne valamiféle olyan gondolatot a szülei fejében, természetesen az emléktörés után, aminek hatására minden vágyuk az volna, hogy elhagyják az országot és külföldre költözzenek. Európa nem biztonságos, ezért a tengerentúlt javaslom. Ausztrália megfelelő volna. Van a szüleinek pénze? – kérdezte gúnyosan, habár sejtette, hogy London egyik legelegánsabb, muglik lakta övezetében van épp.

- Van. A szüleim mindketten orvosok – mondta kiszáradt torokkal Hermione. A férfi szavai teljesen letaglózták, ezt kár is lett volna tagadnia. Tudta, hogy el kell válnia az anyjától és az apjától, de azt álmában sem gondolta volna, hogy a búcsú ilyen módon történik majd meg. Bár a Rend tagjai sosem említették, ő azt hitte, a szüleit is elviszik majd egy védett házba, ahol biztonságban átvészelhetik a háborút. A gondolat, miszerint ki kell törölnie a tulajdon szülei emlékeit, akik így nem fognak emlékezni rá, és el kell küldenie őket egy idegen országba, teljes mértékben megrendítette.

Lucius látta a lány habozását, és kezdett elfogyni a türelme. Ő sem volt biztonságban, ahogy Narcissa és Draco sem; hiába védte őket titokban a Főnix Rendje, mégiscsak ott kellett élniük a kúriában, ahol a Sötét Nagyúr mindennapos vendég volt… A tudat, hogy a családja egyedül van otthon, ő pedig egy könnybe lábadt szemű mugliszületésűt pesztrál, a végletekig felbőszítette.

- Nézze, kisasszony – szólalt meg alig leplezett indulattal a hangjában –, ha nem cselekszik, biztosan nem tud segíteni rajtuk. Mire vár?

- De… De ha ezt a varázslatot végrehatjuk, könnyen lehet, hogy többé nem láthatom őket…

Lucius az égnek emelte a tekintetét. Mit körülményeskedik ez a lány, amikor még ő tesz neki szívességet?

- Ebben nem lehet biztos! Mindazonáltal, a halálfalók napokon belül itt lesznek, és ha nem teszi meg most, akkor abban egészen biztos lehet, hogy a szüleit már csak a temetőben látogathatja meg.

- Miért nem tud a Rend vigyázni rájuk? Úgy tudom, Harry rokonaira is egy egész csapat auror vigyáz majd…

- Az más, ezt maga is tudja! – legyintett türelmetlenül Lucius. – A Rendnek nincs kapacitása mindenki hozzátartozójára személyesen ügyelni! Ha viszont nem teszi meg, akkor…

Lucius szavait egy női hang zavarta meg: a csukott ajtón át lentről, az alsó szintről jött.

- Hermione! Gyere uzsonnázni! – kiáltotta valaki kedvesen.

- Az édesanyám – suttogta magyarázatképpen Hermione.

- Akkor tudja, mi a teendője. Menjen! – mondta halkan a férfi.

- De én…

Luciusnak elfogyott a türelme: lendületesen elindult a lány felé, megszakítva ezzel a köztük levő távolságot, és megragadta annak csuklóját.

- Meg kell tennie! – sziszegte villámló tekintettel. Látta, ahogy a lány megriad, és azt is, hogy talán fáj neki a szorítása, de nem törődött vele. El akarta végezni a feladatot, aztán hazamenni, hogy biztonságban tudja a feleségét és a fiát. – Nincs más választása, Granger, és ezt maga is nagyon jól tudja! Ha azt akarja, hogy életben maradjanak, akkor végezze el az átkozott varázslatokat, pakolja össze a holmiját és tűnjön el innen! Az a csoda, hogy eddig megúszták. Gondolkozzon!

Hermione fejében cikáztak a gondolatok. Furcsa módon először egy teljesen hétköznapi probléma ugrott be neki: mi lesz, ha az anyja vagy az apja feljönnek, és meglátják őt itt, egy idegen férfivel? Azt hogyan magyarázza meg? Nyugalmat erőltetett a hangjára, és lekiáltott a szüleinek: azt hazudta, hogy épp átöltözik, de néhány perc és megy. Mr. Malfoy ujjai még mindig a csuklójára kulcsolódtak, és szinte elfehéredtek a dühös szorítástól. A férfi jéghideg szemeibe nézett, és igyekezett állni a tekintetét. Régóta ismerte már a tervet: tudta, hogy Draco még idő előtt elfogadta Dumbledore ajánlatát, miszerint a Főnix Rendje megvédi a családjukat, ha átállnak az ő oldalukra. Igaz, ehhez kettős szerepre kényszerült a mardekáros fiú és a szülei is, de Dracónak így nem kellett megölnie Dumbledore-t, Piton elvégezte helyette a feladatot – az öreg varázsló kérésére. Lucius Malfoy kiszabadult az Azkabanból, és Voldemort megbocsájtott nekik; már amennyire a gonosz mágus képes volt efféle gesztusokra. Könnyen lehet persze, hogy Malfoyék csak a saját bőrüket akarták menteni, mindazonáltal a szövetségükkel komoly előnyhöz jutott a Rend. Most már nem csak Piton, de Malfoyék is szolgáltatták az információkat Voldemortról, és bár láthatóan nem készültek életre szóló barátságot kötni a rendtagokkal, az utóbbi hetek gyűlésein – ahol egyszerre csak az egyikük vett részt, fel ne keltsék Voldemort gyanúját – bebizonyosodott, hogy már egyáltalán nem szimpatizálnak a Sötét Nagyúr eszméivel.

Hermione nagykorú volt, és jól tudta, hogy minden, amit Mr. Malfoy előrevetített a szüleiről, bekövetkezhet. Felnőttként kellett viselkednie, sírni majd ráér később. Még mindig a férfi szemébe nézve elszántan bólintott, mire a szorítás a csuklóján enyhült, majd teljesen megszűnt. Lucius Malfoy elengedte őt, kissé hátrébb lépett, és biccentett.

A csomagját már napokkal azelőtt előkészítette, felkészülve arra, hogy el kell hagynia a házat; épp csak azt hitte, hogy majd a szülei is vele tartanak. A férfi pillantásától kísérve néhány használati tárgyát még bepakolta a szoba sarkában álló táskába, majd lekicsinyítette azt, és a zsebébe tette. Már az ajtónál állt, amikor hirtelen szöget ütött a fejében egy gondolat.

- És mi lesz… önnel? Mi lesz, ha a Voldemort megtudja, hogy itt járt?

Lucius arca megvonaglott a név hallatán, de nem vágott vissza gúnyosan.

- Kiváló legilimentor vagyok. Ezért maradtam még életben – válaszolta halkan.

Lentről újra felcsendült Mrs. Granger hangja.

- Hermione! Apáddal már csak rád várunk! Kihűl a tea!

- Menjen és ne feledje: a szüleinek mihamarabb el kell tűnniük innen, ahogy magának is! Vidra St. Capdelben már várják önt. – Mr. Malfoy szép vonású arca enyhe fintorba torzult, ahogy kimondta az utolsó mondatot, de Hermione most a legkevésbé sem törődött ezzel.

Némán bólintott, majd az ajtóból még egyszer visszatekintett: a szürreális látvány, miszerint Lucius Malfoy ott áll a lányszobája kellős közepén, kezében a sétapálcájával, örökre az emlékezetébe vésődött.

Sziasztok! Megérkeztem egy új történet első fejezetével. :) Nem tudom, mi ez a becsípődés nálam mostanában irántuk, mindenesetre itt egy újabb történet velük, róluk. :D Nagyon nehéz ezt a párost - és úgy általában a fanfiction szereplőket - új helyzetekbe tenni, amik egyediek, ezt nem is ígérhetem, de remélem, az újabb mesém is elnyeri majd néhányotok tetszését. Tudjátok, hogy mindig nagyon érdekel a véleményetek, de ez most, az első fejezetnél különösen fontos lenne számomra, hogy tudjam, nem csömörlöttetek-e meg már a sok Lucius/Hermione fanfictől? :D Ha írnátok pár sort, hogy van-e erre igény, azért nagyon hálás lennék, köszönöm! :)



>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)