Falevelek írta: mrsppiton

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---


Hermione Granger csendesen ült a Grimmauld tér tizenkettes számú házának szalonjában, és figyelmesen hallgatta az előtte ülő férfit. A helyiség jóval biztatóbb látványt nyújtott, mint évekkel azelőtt, a borongós múltban, amikor még főhadiszállásként funkcionált. A ház felvirágoztatása nagyrészt a női közreműködésnek volt köszönhető, a háború végeztével ugyanis Molly Weasley meg volt róla győződve, hogy az új élethez Sirius Blacknek új ház dukál… Vagy legalábbis vidámabb berendezés. A férfi a háború után meglepően rugalmasan állt a kérdéshez, már csak azért is, mert tudta, Molly nem csak merő jószándékból ragaszkodik ahhoz, hogy segítsen; Fred halála túlságosan megviselte, a teljes lelki összeroppanás valószínűleg csak szerettei miatt nem következett be. Az asszonynak szüksége volt a fontos vagy éppen kevésbé életbevágó feladatokra, le kellett kötnie a figyelmét, talpon akart maradni… mindenáron. Sirius ezt pontosan tudta, és annak ellenére, hogy Molly fájdalmához foghatót még sosem élt át, érteni mindent értett, már csak a saját tapasztalataiból is. Ha James és Lily halála után valaki őt is így támogatta volna, talán mindent könnyebben el lehetett volna viselni…

Zokszó nélkül tűrte a régebben kibírhatatlan utasításokat, pakolt, emelt, arrébb tolt, bútorokat vitt le és fel, csillárokat tisztított, lomtalanított… A részvét olyan erős volt benne, hogy szó szerint bármit megtett, amit az asszony kért. Ennek köszönhetően minimális ellenkezéssel, ám annál több munkával újjászületett a Black-ház, Sirius elegáns, ám mégis otthonos birodalma – és ezzel együtt egy egészen kicsit Molly lelke is.

Igen, Hermione szeretett ott időzni, és ennek semmi köze nem volt a felfrissített berendezéshez; ami azt illeti, még a régi, dohos, molyrágta karosszékben is szívesen üldögélt volna naphosszat, de ezt a titkot inkább megtartotta magának. Tudta, hogy amit érez, az nem olyasmi, amit bárkinek elmondhat, ami kiülhet az arcára, sőt, valójában még csak igazán boldog sem lehetett tőle. A benne kavargó érzelmeket féken tartani, lakatot tenni a szájára akkora akaraterőt kívánt, ami semmi addigi élethelyzetéhez nem volt fogható. Mindennek a központja maga Sirius volt, mégis, amikor ott lehetett, úgy érezte, kicsit ő maga is otthon van. Minden tekintetben.

A fényesre lakkozott mahagóni asztalon egy szokatlan eszköz, kazettás diktafon hevert, ő pedig sebesen írt, néha fel-felpillantott jegyzeteiből az előtte helyet foglaló férfire. Közbekérdezett, kifejtést kért, elnevette magát… És nem tudta, hogy Sirius magában mindannyiszor hálát adott ezekért a csendes békességben eltöltött délutánokért.

– Későre jár – szólalt meg óvatosan a varázsló, amikor néhány perc szünetet tartottak, és újabb italt töltött a lánynak.

– Elnézést, én nem… Nem tudtam, hogy dolgod van. – Hermione arca rózsaszínes árnyalatot öltött, és idegesen rendezgetni kezdte a jegyzeteit.

– Nincs dolgom, viszont… Nem hiszem, hogy Ron el lesz ragadtatva, ha ezt megtudja – csóválta a fejét, majd ivott egy kortyot. A legutolsó, amit akart, hogy Hermione távozzon. Ez volt találkozásaik legborzalmasabb pillanata, de sosem mondta, hiszen az nem lenne helyes, tudta jól. Ron hiába ment messzire, ki tudja, miféle kapocs köti össze őket, amiről más esetleg egyáltalán nem tud.

– Harry nem mesélte, hogy Ron végleg…? – kapta fel a fejét szinte megkönnyebbülten Hermione. Tehát nem zavarja a férfit, egészen másról van szó… Még az arca is mintha jobban kisimult volna, de Sirius ezt nem vette észre. Az embereknek néha az tűnik fel legkevésbé, amire pedig a legjobban vágynak.

– De igen. – Az egyszerű válasz meglepte Hermionét. Akkor miért… – Ettől függetlenül fenntartom, hogy nem fog örülni, hogy más utakra kalandozol. Úgy értem – köszörülte meg zavartan a torkát –, félreértheti mindezt – mutatott körbe bizonytalanul. – Pontosan tudja, hogy botorság volt elengednie téged.

– Engem? Neki, engem?! – hitetlenkedve, elkerekedett szemmel ismételte ugyanazt.

– Megbántottalak? – Sirius aggodalommal vegyes kíváncsisággal fürkészte az arcát.

– Nem, dehogyis, épp ellenkezőleg – rázta a fejét Hermione, és apró nevetést hallatott. – Csak az utóbbi hetekben mást sem hallgattam, mint Mrs. Weasley sopánkodását arról, mennyire meg fogom bánni, hogy hagytam elmenni Ront. Nem mintha lett volna választásom. Nem mintha bármi közünk is volna egymáshoz a barátságon kívül… Békében váltunk el, még összecsomagolni is segítettem neki, és azóta leveleket is váltunk egymással. Most épp Brazíliában van Charlie-val, valami különleges sárkánytúrán. Nagyon jól érzi magát – nevetett fel Hermione, majd az ajkába harapott. – De Mrs. Weasley más… Azt hiszem, elképzelt nekünk egy életet, és nehezen fogadja el, hogy ez nem jött össze.

– Érthető.

– Érthető – visszhangozta üveges tekintettel. Soká tartott, míg ismét megszólalt, mindketten a gondolataikba mélyedtek. – Biztos ismered azt az érzést, amikor valamit addig mondogatnak neked, míg végül te magad is elhiszed, hiába nincs benne igazság. – Sirius bólintott. – De amit most mondtál… Sirius, ezt olyan rég hallottam. Mármint Mrs. Weasley dühös Ronra, egyrészt miattam, másrészt azért, mert úgy érzi, cserbenhagyta az egész családot. Nem érti meg, hogy Ron és én más életre vágytunk. Külön. Harry meg… Harry pártatlan akar maradni, azt mondja, mindkettőnket ugyanúgy szeret.

– Ha komolyabb babérokra törne, a keresztfiamból remek diplomata válhatna – vigyorodott el a férfi, mire Hermione ajka is apró mosolyra húzódott. – Ron túlságosan forrófejű. Kicsit magamra emlékeztet fiatalon. Vissza fog jönni, és minden rendben lesz. Talán még köztetek is…

Néma csend telepedett a szobára, a falióra kattogása pedig idegőrlően kínossá tette a pillanatot. Nem, nem, nem! Hermione nem kívánta még egyszer hallani az utolsó, félbehagyott mondatot. Mindkettőjükben ezernyi kérdés és magyarázat kavargott, mégsem tudtak mondani semmit sem.

***


A hetedéves nyárról kevés emlékem van. Az biztos, hogy James nélkül már nem volt ugyanolyan kergetni a lányokat. Akkoriban ismertem meg Yvonne Fairchildot, Rosie Lewist… A többiek neve nem igazán ugrik be. Fárasztó volt kettő helyett megbirkózni velük…

Hermione grimaszolva olvasta át újra és újra a mondatot. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ezeknek a soroknak helyük van egy – jórészt – elhalálozott hősöket dicsőítő könyvben. Piros tintával kérdőjelt tett a mondat végére, a neveket viszont sebtében áthúzta. Fedje csak kilétüket jótékony homály, így lesz a legjobb mindenkinek.

Elégedettséggel vegyes fáradtsággal pörgette át a jegyzeteket. Ahhoz képest, hogy csak nyár elején kezdték, úgy tűnt, nagyon jól haladnak. Az anyag a legkevésbé sem volt száraz, és kezdetben Hermione úgy sejtette, szeptemberre teljesen kész lesz. Megírva, bekötve, kiadva – ez volt a mantrája, a gyors befejezés gondolata mégis megrémisztette. És eltelt az nyár, eljött az ősz, a Halloween… A könyv pedig csak húzódott. Mindig maximalista volt, de életében először örült annak, hogy Sirius rengeteg mindennel nem volt elégedett, sokszor újra kellett venni egy-egy beszélgetést, közösen átolvasni az addig leírtakat, újratervezni, kiegészíteni. Örült, mert így kevésbé érezte feltűnőnek a rengeteg mondvacsinált indokot, amikkel időről időre felkereste férfit, ráadásul a legváratlanabb pillanatokban. Ilyenkor mindig teniszlabda méretűre zsugorodott a gyomra, félt attól, mit fog látni. Rettegett, hogy a férfi nem lesz egyedül, hogy talán egy nő is ott lesz, aki megkérdezi, ki ő, és Sirius majd azt mondja: Oh, ő csak a keresztfiam kis barátja, Hermione Granger!

Pedig tényleg csak az volt… De amikor Siriusnál lehetett, valami olyasmit érzett, amit az Odúban sosem. Weasleyék háza a második otthona volt, és tudta, Ron ide vagy oda, ez már így is marad mindörökre. De amikor Ronnal a kertben sétáltak, vagy a konyhaasztalnál üldögéltek, nem érzett többet annál, mint amit éveken át. Kérészéletű kapcsolatuk a háború után alig néhány hétig tartott, és amikor véget vetettek neki, mindketten úgy gondolták, így lesz a legjobb. Az összetartozás érzése, ami a Titkok Kamrájában hatalmába kerítette őket, ott is maradt, a háború akkor hágott a tetőfokára, akárcsak az adrenalinszint, a halál küszöbén mindkettőjüknek szüksége volt egy utolsó kapaszkodóra. De Voldemort meghalt, a nyugalom részben helyreállt, abból az érzületből pedig nem maradt más, mint egy szép emlék. Az élet törvényeit nem lehet megváltoztatni, a képzelt szerelem hamvából képtelenség tüzet gerjeszteni, és bár néhány hónapja, sok év elteltével megpróbálták feléleszteni az érzéseiket, nem jött össze a dolog. Így maradt kettőjük között az a kapcsolat, ami értékesebb volt az elpazarolt perceknél. Barátság. Sirius házában minden más volt, és a lány nem tudta eldönteni, mikor kezdődött benne az a kavargó valami, aminek még nevet sem tudott – vagy merészelt – adni.

***


A november szokatlanul enyhén köszöntött be Londonban, a fogcsikorgató október után pedig Hermione különös reményféleséget érzett. Néha-néha még a nap is kisütött, és a lány mindannyiszor boldogan lépdelt jegyzeteivel a Grimmauld tér felé. Három kopogtatás, ez volt az ő jele, és Sirius mint mindig, ez alkalommal is maga nyitott ajtót. Úgy nézett ki, mintha az azkabani évek meg sem történtek volna, mintha csak abban a tizenhárom évben megállt volna az idő; fiatalos volt, karizmatikus, és mindig rettentően elegáns.

Már vagy két órája ment a diktafon, amikor Sirius egyszer csak elakadt a mesélésben. Hermione arra figyelt fel, hogy a férfi átnyúl az asztalon, és kikapcsolja a hangfelvevőt. Katt. Összeráncolt szemöldökkel nézett fel a jegyzeteiből. Sirius arca gondterheltnek tűnt.

– Figyelj, Hermione, azon gondolkodtam, hogy talán nem is olyan jó ötlet ez a könyv.

Ez a megjegyzés túlságosan mellbevágó volt számára. Nem értette. Hogy jön ez ide? Órák óta ott volt már, gondtalanul beszélgettek, ő pedig már hárompergamennyi érdemleges információt írt le, és kétszer cserélt kazettát. Sirius eddig semmi jelét nem adta annak, hogy ellenére lenne, amit csinálnak.

– Azt gondolod, hogy James vagy Remus nem örülne, ha látnák? – kérdezett rá óvatosan.

– Ó, nem, úgy hiszem, James egyenesen repesne a boldogságtól. Tudod, hogy iskoláskorunkban…

–… mindig azt mondta, négyetek története regénybeillő – fejezte be a mondatot Hermione. Sirius bólintott, és a lány úgy döntött, megkockáztatja, hogy hasson a rá. – Úgy érzem, mintha én is ismertem volna. Ahogy beszélsz róla… Közel érzem magamhoz a fiatalkori éneteket. Azt szeretném, ha ezt az érzést mások is megismerhetnék. Habár – vonta össze a szemöldökét tettetett komolysággal –, ha az iskolatársatok lettem volna akkoriban, sokszor biztosan ki nem állhattalak volna benneteket. De a történetetek közönségért kiált! Sirius, nincs még egy ilyen életút, mint a tied, ahol semmi szükség anekdotázásra, mert minden szavad színtiszta izgalom és igazság! – kiáltott fel szenvedélyesen Hermione. – Minden úgy fog megjelenni, ahogy te szeretnéd. Én nem Rita Vitrol vagyok…

– Tudom! – vágta rá hevesen a férfi. – Remekül csinálod, olyan emlékek is eszembe jutnak, amikre már évek óta nem gondoltam. Nem erről van szó. Egyszerűen nem foglalhatlak le örökké. A karriered elején tartasz, dolgoznod, szórakoznod kellene, nem pedig erre pazarolni a drága idődet.

– Dolgozom. Kitűnő a munkamorálom. És szórakozom. Itt, veled. Jól érzem magam nálad – vonta meg a vállát szégyenlősen somolyogva. Mindenképpen meg akarta győzni a férfit arról, hogy másra sem vágyik jobban, minthogy elkészüljön az, amit már hónapok óta terveztek. Ehhez hazugságra sem volt szükség, tényleg szerette idejét tölteni a Grimmauld téren, és úgy érezte, minden nappal egyre jobban vágyik oda. – Főleg, mióta sikerült eltávolítanod édesanyád nyugtalankodó portréját.

– Igen, az kétségtelenül javított az atmoszférán – ismerte el nevetve, majd ismét elkomorult. Hermione ezt nem szerette, ismerte annyira Siriust, hogy tudja, mi következik. – De komolyan beszélek. Ezek a legszebb éveid, kész időpocsékolás ebben az ósdi házban eltöltened az idődet. Vegyél példát rólam, ennyi idősen én is messziről elkerültem ezt itt – mutatott körbe.

– Az teljesen más volt! Te nem szerettél itt igazán senkit, én viszont… – Nem tudta befejezni a mondatot, és zavarát meg sem próbálta leplezni, összeszorította a szemét és a száját. Nagy levegőt vett, de mondandója, akárhogy is csűrte-csavarta gondolatban, ugyanolyan kínos, teljességgel kimondhatatlan volt. Úgyis hiába.

Felesleges körök, aminek a vége úgyis ugyanaz; a lány marad, a férfi mesél, a kazetta forog, a magnetofon minden eltelt óra után kattan egyet, míg aztán nem marad több indok, kibúvó és lehetőség, a krémszínű női kabát eltűnik a fogasról, az ajtó becsukódik… És csak remélni merik mindketten – azt is csak titkon –, hogy a viszontlátás hamar elérkezik.

***


Hermione kedvetlenül gyűrögette egy előtte álló pergamen szélét. Általában örült, amikor Harry felkereste őt az otthonában, most azonban a legkevésbé sem érezte jól magát. Rossz passzban volt, napok óta képtelen volt rendesen írni, koncentrálni a feladatára, mellette pedig a saját ügyeivel foglalatoskodni. Harry épp akkor toppant be, amikor már vagy fél órája meredt az írógépben heverő papírra anélkül, hogy egyetlen betűt is leütött volna.

Eleinte vidámságot erőltetett magára, próbált odafigyelni Harry mondandójára, azonban egy idő után képtelen volt leplezni a rosszkedvét. Beszámolt Harrynek a rosszkedvéről, aminek pontos okát gondosan titkolta. Írói válság, ilyesmi előfordul, ennyi magyarázat bőven elég.

– Ha ennyire nem megy, engedd egy kicsit el, és foglalkozz olyasmivel, ami kikapcsol – tanácsolta Harry, miközben belekortyolt a teájába. – Engem például a repülés teljesen kikapcsol… – Barátnője arckifejezését látva elnevette magát. – Jó, jó, tudom, hogy te utálod. De csinálhatnál helyette valami mást… Mi tenne boldoggá?

Hermione fáradtan felnyögött. Hogy mi tenné őt boldoggá, azt már hónapok óta jól tudta. Az a bizonyos dolog azonban nem olyasmi volt, ami létrejöhetett volna, és még kevésbé nem olyasvalami, amit épp Harryvel akart volna megosztani. El sem tudta képzelni, mit szólna a barátja, ha megtudná, hogy odáig van Siriusért. A férfi Harry keresztapja volt, a legközelebbi hozzátartozója; szinte biztosra vette, hogy ha bevallaná barátjának az érzéseit, Harry tajtékozna és árulónak tartaná őt. Egyébként is okafogyott tett lett volna; Sirius nyilvánvalóan csak úgy tekintett rá, mint Harry jó barátjára, aki szívességből megírja a férfi életének történetét.

Eleinte valóban szívességnek indult, legalábbis Hermione ezt próbálta elhitetni magával. Később azonban minden más lett, és a rengeteg, Siriusszal kettesben töltött óra után kénytelen volt saját magának is beismerni, hogy többet érez a férfi iránt, mint barátságot vagy csodálatot.

– Én igazából nem is ragaszkodom ahhoz, hogy kiadjuk ezt a könyvet – suttogta rezignáltan.

Harry összevonta a szemöldökét.

– Pedig olyan lelkes voltál – jegyezte meg. – Talán hagynod kellene egy kis időt magadnak… Sirius biztosan megértené.

– Nem – rázta meg a fejét Hermione. – Folytatnom kell. Folytatni fogom… Szükségem van azokra a délutánokra. Ott mindig úgy érezem, hogy végre élek. – Hermione elvörösödött, mikor rájött, mi csúszott ki a száján.

Zavartan felugrott, majd megfogta mindkettőjük csészéjét, és motyogott valamit arról, hogy kihűlt a tea, készít másikat. Kerülte Harry pillantását, és hangosan csörömpölve kezdett neki a teafőzésnek, hogy ne tűnjön olyan kínosnak a beálló csend.

Harry összevont szemmel meredt maga elé, miközben Hermione valami rém unalmas és semmitmondó történetbe kezdett a szülei fűtésrendszerének állapotáról és egy Huck nevű kéményseprőről. Nem figyelt oda, az iménti felismerés sokkal jobban lekötötte. Hát, persze. Sejthette volna. Nem, igazából sejtette is, a szíve mélyén érezte, hogy van valami, ami nem megszokott, ami szemet kell, hogy szúrjon neki. Hermione és Sirius estébe hajló közös délutánjai… Keresztapja csillogó szeme, amikor lelkesen mesélt neki a könyvírás részleteiről, Hermione megkapó ötleteiről, a közös nevetésekről, a felszabadító órákról… Ő, Harry pedig mindannyiszor csak hümmögött, bólogatott és örült annak, hogy Sirius jól érzi magát. Nem vette észre a lényeget… Milyen ostoba volt!

Miközben Hermione még mindig beszélt, az asztalon álló csészealjra, és az azon levő teáskanálra nézett. Hermione egyszer régen azt mondta Ronnak, hogy egy ilyen tárgy érzelmi szintjén áll. Ahogy hatalmába kerítette az iménti felismerés, arra gondolt, hogy ez a sértés most rá is teljesen igaz.

***


– Ginny, kérdezhetek valamit? – szólalt meg Harry.

Este volt már, a házuk nappalijában ültek, és ki-ki a saját dolgával foglalatoskodott: Ginny a Kviddicsszemle legújabb számát lapozgatta, Harry pedig a seprűkarbantartó készletével és a Tűzvillámmal bíbelődött.

– Már kérdeztél is – motyogta Ginny, fel sem nézve a lapból. Harry beleegyezően bólintott, de nem szólt semmit. Néhány percnyi hallgatás után Ginny felnézett a lapból. Ha Harry akart valamit, általában kimondta, most viszont érezte a férfiből áradó tépelődést. Valami nem volt rendben. – Mi a baj?

– Nincs semmi baj, csak… – Harry nem találta a szavakat. Igazából legszívesebben elnevette volna magát. Ő, aki többször is dacolt a világ legszörnyűbb sötét mágusával, majd le is győzte azt, nem tudott feltenni egy egyszerű, épkézláb kérdést. Pedig egész délután ezt a bizonyos kérdést próbálta megfogalmazni magában. De a fejében jobban hangzott, mint kimondva. Végül lenyisszantott két kiálló rőzsedarabot a Tűzvillám széléről, és csak úgy mellesleg megkérdezte. – Szerinted Hermione szereti… Siriust?

Ginny nem válaszolt rögtön, pedig Harry hozzászokott, hogy a feleségének rendszerint mindenre azonnal akad valami frappáns replikája. A fiatal nő azonban most akkurátusan összehajtogatta a lapot, és elgondolkodva nézett a férjére.

– Nos – szólalt meg végül –, szerintem a kérdésed helyénvalóbb volna úgy, hogy Hermione és Sirius szeretik egymást? A válasz pedig, ha engem kérdezel, drága férjem, az, hogy Hermione és Sirius valóban szeretik egymást, de – Ginny kelletlenül megcsóválta a fejét – ezt egyikük sem képes beismerni.

Harry felkapta a fejét.

– Azért, mert nem tudnak egymás érzéseiről? – tette fel a következő kérdést.

– Mondhatni. – Ginny elfintorodott, de Harry látta, hogy a szája sarkában mosoly bujkált.

– Te mióta tudsz erről?

– Az túlzás, hogy tudnék. Hermione a világért sem vallaná be soha. De nem vagyok vak, és hát… Nem szóltam neked, mert egy feleségnek is lehetnek apró titkai a férje előtt…

A fiatal nő nem tudta befejezni az utolsó mondatot, mert Harry felugrott, nevetve a karjaiba kapta a feleségét, és megcsókolta.

– Ezt meg mivel érdemeltem ki? – kacagott fel Ginny, mikor szétváltak az ajkaik.

– Csak azzal, hogy nagyon szeretlek – mosolyodott el Harry, és kisimított egy vörös tincset a felesége arcából.

– Az érzés kölcsönös – kacsintott rá vidáman Ginny. – De – mutatóujjával figyelmeztetően a férje mellkasára De –, bár örömteli meglepetés számomra, hogy mégsem vagy olyan vak, mint hittem, nem hiszem, hogy ebbe nekünk bele kellene avatkoznunk. Vagy te másként gondolod?

Harry elvigyorodott, amikor meglátta Ginny cinkos tekintetét, ami határozottan ellentmondott a nő iménti szavainak. A fejében kirajzolódott a megoldás, de tudta, hogy mielőtt véghezviszi a tervet, vár rá egy tökéletes éjszaka az emeleten – Ginny társaságában.

***


Két héttel később Harry a Grimmauld téri ház szalonjában ült. Sokat tépelődött rajta, mi lenne a megoldás, hagyott is időt magának, végül viszont döntött. Amikor felvetette Siriusnak, hogy meglátogatná, a férfi válaszlevele lelkesnek tűnt, a személyes találkozás azonban kevéssé volt szívderítő. Bár Sirius megpróbált könnyed és kedélyes lenni, Harry hamar átlátott rajta. Elég ideje ismerte már a keresztapját ahhoz, hogy tudja, mikor mímeli a férfi a jókedvet. Amikor Harry a készülő könyvre terelte a szót, Sirius vidáman válaszolgatott, de az arca hamar elkomorult, amikor megemlítette, hogy már a végén járnak. Harry úgy döntött, ideje akcióba lépnie: pálcájával egy üveg Lángnyelv whiskyt és két poharat varázsolt elő, majd töltött mindkettőjüknek. Sirius – tőle szokatlan hevességgel – szinte egy húzásra kiitta a pohara tartalmát. Harry is így tett, majd újratöltött maguknak.

– Én igazából nem is ragaszkodom ahhoz, hogy kiadjuk ezt a könyvet – suttogta rezignáltan Sirius, mintha egy megkezdett beszélgetést folytatna.

Ugyanazt mondta, amit napokkal azelőtt Hermione, ez a tény pedig immáron bizonyossá tette Harry számára, hogy jól következtetett Sirius és Hermione viszonyát illetően.

– Azt hittem, erre vágysz – jegyezte meg ártatlanul. – Hogy kiadják végre az életetekről szóló könyvet. Apa és anya is biztosan örülnének…

Sirius felmordult, és lendületesen felugrott. A kandallóhoz lépett, és megállt, háttal Harrynek. Idegesen dobolt a párkányon, a fiatal férfi pedig várt. Sirius hosszú, némasággal töltött percek elteltével végül megfordult, és maga elé bámult.

Aztán a keresztapja végre beszélni kezdett; nem is inkább Harrynek, mint saját magának címezve a szavait.

– Az alkotói munka jó volt… Nagyon jó. Hermionéval csak úgy repült az idő, és olyan emlékeket idézett fel bennem, amiket már szinte el is felejtettem. Remek terapeuta az a lány – nevetett fel ugatva, majd keserűen folytatta. – De ennek most vége szakad. Eleinte sikerült elhúznom a dolgot… Folyamatosan hibákat kerestem abban, amit csinál, újra felvettünk részeket, pedig elsőre is tökéletes volt. Most viszont már ideje befejezni. Be kell fejeznem ezt… vele. Semmi jóra nem vezet. Az utóbbi két hétben, míg nem volt itt, rájöttem, hogy talán ostobaság, amit csinálunk. Órákat ölünk hónapok óta a semmibe… Én pedig egyre mélyebbre süllyedek a… – Sirius elharapta a mondatot. – Hagyjuk.

– Szereted őt – csóválta a fejét Harry, a férfi legnagyobb döbbenetére. – Sejtettem, hogy erről van szó.

Sirius kiejtette a kezéből a poharat, ami hangos csörömpöléssel landolt a padlón, tartalma pedig végigfolyt a padlón és a férfi cipőjén. Egyikük sem törődött vele. A férfi úgy nézett a keresztfiára, mintha először látná őt, James tökéletes mását. Igen, olyan volt, mint James… mégis más. Harry az apja külsejének és Lily megértő jellemének ötvözete volt, Sirius pedig azt érezte, felesleges félrebeszélnie, Harryvel végre őszinte lehet. Egy pálcaintéssel feltakarította az üvegdarabokat és a kiömlött italt.

– De más nem sejti… Igaz? – kérdezte leplezetlen reménykedéssel a hangjában Sirius, bár mindent összevetve maga sem tudta, miféle válasznak örülne valójában.

– Nem sok híja van… – mosolyodott el halványan Harry. Úgy döntött, ideje kiterítenie a kártyáit. – Tudod – kezdett bele csevegő hangon –, Ron és én évekig győzködtük Hermionét, hogy írja meg a hármunk történetét. Nem kérkedésből vagy ilyesmi… Csak arra gondoltunk, jobb volna, ha az olvasók első kézből értesülnének a velünk történtekről az önjelölt életrajzírók bolondságai helyett. – Harry elhallgatott, Sirius pedig morgott valamit arról, hogy ez teljesen érthető. A fiatal férfi folytatta. – Tudod, mit mondott erre mindig Hermione?

– Honnan tudnám? – legyintett türelmetlenül Sirius.

– Azt, hogy az egyetlen könyv, amit valaha írna, az a házimanók kedvezőtlen helyzetéről szólna – adta meg a választ vigyorogva Harry. – Téged mégis elvállalt. Amikor pedig legutóbb beszéltem vele, meglehetősen letört volt, amiért lassan véget érnek a találkozásaitok. Persze, ezt a világért sem vallotta volna be, de… Pontosan úgy viselkedett, mint te. Elhiszem, hogy sok mindenről beszélgettetek az elmúlt hónapokban. De talán van valami, amiről nem ejtettetek szót… Valami, amiről kellene beszélnetek, és aminek semmi köze a múltbéli kalandjaidhoz.

– Oh…

Sirius ebben a pillanatban mindent megértett. A kezébe temette az arcát, mintha így könnyebb lenne elviselni, hogy keresztfia jelen van, mikor ezernyi érzelem, félelem, öröm és balsejtelem keríti egyszerre hatalmába.

– Nyugi – veregette meg sután a vállát Harry, miután felállt és a keresztapjához lépett. – Lehetne ennél rosszabb is.

Sirius sóhajtva vette tudomásul, hogy keresztfia esetben minden bizonnyal nem a legmegfelelőbb alany arra, hogy a viharos gondolatait lecsillapítsa.

***


A következő találkozás fájdalmasan sokára érkezett el. Hermione rájött, hogy életébe végérvényesen belopták magát a szerdák, péntekek és vasárnapok; délutánjait, utóbbi esetben sokszor egész napját a Grimmauld téren töltötte, az utóbbi időben azonban nem volt erre lehetősége. Közel két hét telt legutóbbi, vasárnapi találkozás óta, mert a sors furcsa fintoraként Hermionét másnap az irodájába hívatta a főnöke, Mr. Lockeburn, aki sugárzó arccal közölte vele, hogy tíznapos konferenciára küldi Skóciába, ahol a Minisztériumot képviselve részt vehet a varázslények jogaival foglalkozó nemzetközi kongresszuson. Rendes esetben e hír hallatán örömében a csillagokig repült volna, és valóban örült is, mert tudta, mennyien cserélnének vele egy szempillantás alatt, mégis elszomorította a gondolat, hogy közel két héten át nem lesz könyv, nem lesznek hosszúra nyúlt beszélgetések, ami után az otthona magányában, a diktafon segítségével visszahallgathatja a férfi bársonyos hangját. Ekkor jött el az a pont, amikor igazán dühös lett magára, mert először látta magát külső szemmel, hogy mi lett abból az ambiciózus fiatal nőből, aki mindig is volt: egy téveszmékkel küszködő fruska, aki olyan álomvilág köré építi az életét, ami soha nem következhet be. Hiszen Sirius szemében ő örökre Harry segítőkész barátja lesz, és a történetnek itt vége is szakad… Az elutazása előtti estén döntötte el, hogy az új ismeretek szerzésén kívül a másik feladata az lesz, hogy az elkövetkezendő napokban véglegesen semlegesítse magát Sirius Blacktől.

Amikor hazaért, úgy érezte, mindez majdnem sikerült, egyébként is, már csak egyetlen beszélgetés volt hátra, a könyv végénél jártak. Utána esetleg még néhány apróság, egyeztetés, de ezek is a lehető legrövidebbre zárva.

Sirius iránt táplált érzéseinek bosszantó mellékterméke az volt, hogy találkozásaik előtt képes volt időtlen időkig a ruhásszekrénye előtt állni, ami soha életében nem volt rá jellemző, és már úton a férfi háza felé furcsa remegést érzett a gyomrában. Rutinszerűen ez alkalommal is rögtön lecserélte volna egyszerű sötétkék ruháját valami csinosabbra, de képes volt megálljt parancsolni magának, és ezt jó jelnek tekintette; azon a péntek délutánon teljesen átlagosan érkezett a férfi házához, és még az sem érdekelte, hogy az erős szél teljesen összekócolta a haját.

Mielőtt kopogtatott, nagy levegőt vett. Normálisan, semlegesen viselkedni: ez volt a legújabb mantrája.

– Hermione!

– Szervusz, Sirius! – biccentett vissza a lány, a gyomra pedig heves bukfencet vetett, amikor a férfi rámosolygott és beinvitálta.

Végigsétált a folyosón, nyomában a férfivel, amikor azonban a szalonba lépett, legnagyobb meglepetésére a helyiség nem volt teljesen üres. Harry épp akkor állt fel a karosszékből, amelyen ő is ülni szokott.

– Örülök, hogy újra itt vagy! – ölelte meg széles mosollyal az arcán. – Holnapután tartsunk egy kis összejövetelt, és mesélj! Most viszont megyek is.

– Miattam ne… – kezdett bele Hermione szabadkozva.

– Nem miattad – nyugtatta meg a barátja. – Még van egy kis dolgom, és egyébként is, már mindent megbeszéltünk, amiért jöttem. Igaz, Sirius? – hunyorgott cinkosan keresztapjára.

A férfi bólintott, majd megszorította Harry vállát, köszönetet mondott – Hermionénak fogalma sem volt, miért –, és kikísérte keresztfiát.

Amikor visszament a szalonba, italt töltött mindkettőjüknek, majd Sirius helyet foglalt a szokásos helyén. Egyikük sem beszélt, és bár a csendről Hermione ugyanannyira tehetett, mint Sirius, ez meglehetősen zavarta a lányt. Feszélyezte a hallgatás, kiváltképp a másik vesébe hatoló pillantása, amitől csak még félszegebbé vált. Megtippelni sem tudta volna, mennyi idő telt el így, miközben ő a fejében épkézláb beszélgetési alapok után kutatott, de legnagyobb bánatára semmit nem talált. Végül Sirius törte meg a csendet.

– Úgy látom, jól telt számodra ez a tíz nap – nézett rá továbbra is fürkésző tekintettel. – Még jobban… khm… kivirultál.

– Ez elég viccesen hangzik a szélfútta hajammal így tél derekán – kuncogott Hermione, de nem volt igazán vidám. Ismét ambivalens érzések kerítették a hatalmába; amint belépett, rá kellett jönnie, hogy amiről azt hitte, elmúlt, azt igazából végig csak szimulálta. Sirius közelsége, a megszokott légkör még mindig delejesen hatott rá, és ő tudta, hogy hatalmas bajban van. Fogalma sem volt, hogy fog ebből kikecmeregni, ha a közel két hetes távollét nem segített egy fikarcnyit sem. Legszívesebben rögtön kirohant volna, és Ron példáját követve meg sem állt volna a világ legtávolabbi, teljesen siriusmentes pontjáig, de mivel ezt nem tehette meg, úgy döntött, hamar túlesik az utolsó közös délutánon. Óvatosan előrehajolva letette az italát a dohányzóasztalra, elővette a jegyzeteit és a diktafonját, majd semleges hangon megszólalt. – Talán kezdjük is el, sok még a dolgom.

Az utolsó beszélgetés alatt olyan keveset jegyzetelt, mint még életében soha, és olyan csekély információ maradt meg a fejében arról, amiket a férfi mesélt, hogy ha nem lett volna diktafon, akkor bizony később nagy bajban lett volna. Miközben Sirius mesélt, mindig a távolba nézett, szinte hipnózisba került; így könnyű volt Hermionénak leplezetlen pillantásokat vetni rá, még egyszer, legeslegutoljára megfigyelni arcának minden vonását. Most már tudta, hiába is titkolná önmaga előtt: hiányozni fog neki a férfi, jobban, mint Ron, jobban, mint bárki, akit az addigi életében ismert. Pedig fizikailag nem is lesznek távol egymástól, majdnem ugyanazon a környéken laktak. Miután a háború végeztével Hermione felkereste a szüleit Ausztráliában, ők úgy döntöttek, külföldön maradnak, és erre biztatták lányukat is. Ő azonban képtelen lett volna elszakadni a varázsvilág azon részétől, és ezt Grangeréknek is meg kellett érteniük. Ennek értelmében a londoni családi házat eladták, Hermione pedig egy apró, de számára épp elég tágas lakásba költözött, ami véletlenül olyan közel esett Sirius otthonához, hogy a lány nem is értette, miért ragaszkodik sokszor a varázsló ahhoz, hogy a beszélgetések után hazakísérje.

Hermionénak jó tulajdonsága volt a dolgok pontos megtervezése, és úgy döntött, hogy amint hazaér, hatékony haditervet készít annak érdekében, hogy végleg elfelejtse Siriust, mint férfit. Bár ez a gondolat makacsul a fejébe ragadt, de racionális gondolkodóként tudta, van kiút, csak meg kell találni azt. Amikor az óra nyolcat ütött, és Sirius épp befejezett egy anekdotát, aminek Hermione a felére sem emlékezett, úgy határozott, elég lesz.

– Azt hiszem, mindennel megvolnánk – mondta, miközben kikapcsolta a diktafont. Arcára tudtán kívül kiült a leplezetlen csalódottság. – Már csak azt nem tudom, milyen lezárást kapjon a könyv. James, Lupin és Pettigrew története nem valami szívderítő. Én az igazságot szeretném leírni, de kész katasztrófa lenne egy olyan utószó, ahol te, a mesélő sem büszkélkedhetnél vidám befejezéssel.

– Hermione, meghaltak a barátaim… – túrt bele a hajába fáradtan Sirius.

– Tisztában vagyok vele, de az élet megy tovább, Sirius. Te pedig örök optimista vagy, ráadásul, ha az olvasók látják, hogy a Black família leszármazottja határozottan új életet kezdett, még az is lehetséges, hogy az egyedülálló boszorkányok egymást fogják taposni az ajtód előtt – viccelődött, habár egyáltalán nem értette, miért teszi; szavai nyomán keservesen elfacsarodott a szíve. – Mindegy… Mennem kell, még át kell néznem mindent újra, hogy tökéletes legyen. A befejezés pedig egyfajta epilógus formájában is megjelenhet. Majd gondolkozom rajta én is, aztán átküldöm – ígérte.

– Átküldöd? – ráncolta össze a homlokát Sirius. – Eddig mindig átjöttél…

– Nézd, nincs nekem időm erre! – csattant fel türelmetlenül Hermione. – A magam életével is foglalkoznom kell, és ha tudni akarod, most rengeteg dolgom lesz. Így is itt töltöttem a fél életemet teljesen értelmetlenül…

– Írtál egy könyvet – vetette ellen Sirius, noha jól tudta, hogy eddig pont ő volt az, aki győzködte Hermionét, ne folytassák. Azok után azonban, amit Harrytől megtudott, már egészen másként látta a helyzetet. – Ez azért talán nem teljesen értelmetlen. Vagy esetleg másra célzol?

– Nem célzok én semmire! Ne haragudj, mennem kell, sürgős dolgom van a… mindegy. – Sebtében, kapkodva szedte össze a dolgait, szánalomra méltó módon még a keze is remegett közben, amit bizonyára a férfi is észrevett… De már nem érdekelte, ez volt az utolsó alkalom, a következő pedig majd jó sokára lesz, azt már ő dönti el, mikor, valami teljesen semleges élethelyzetben, például Mrs. Weasley karácsonyi ebédjénél. Addigra biztos elmúlik, egyszer mindennek véget kell érnie.

Gyűlölte a háta mögött becsukódó ajtó hangját, az őszi falevelek zörgését, a szél zúgását. Talán valóban Ron csinálta jól… Neki is el kellene mennie jó messzire. Nem örökre csak… Csak míg elmúlik a lelkében dúló vihar. Megrázta a fejét. Úgysem tenné meg, itt van mindene. Kint már majdnem teljesen sötét volt, és a hőmérséklet is pont olyan alacsony volt, ami általában arra sarkallja az embereket, hogy minél sietősebbre fogják. Neki nem volt kedve elindulni, azt akarta, hogy a csípős hideg kijózanítsa, jobb belátásra bírja. A ház előtti park sűrűn ki volt világítva, és teljesen néptelennek tűnt. Hermione emlékezett, hogy évekkel azelőtt, amikor a ház még főhadiszállásként üzemelt, hányszor kipillantott a konyhaablakon, ami pont a térre nézett. Akkor jó lett volna kiszabadulni egy kicsit a borongós házból, sétálni egy nagyot, friss levegőt szívni… Azonban a halálfalók bárhol ott lehettek, így esélyük sem volt efféle kiváltságokra. Akkor megfogadta, hogy ha egyszer vége lesz a háborúnak, nagyra fogja értékelni ezt az apró örömöt. És Hermione emlékezett is minderre, sokszor, amikor hamarabb ért a férfi házához, hosszú sétát tett a parkban, vagy csak egyszerűen üldögélt egy padon, olvasgatott, gondolkozott…

Fázósan fonta össze maga körül a karját, miközben betért a parkba. A lehulló faleveleket nézte, és arra gondolt, milyen gondtalan volt az élete azelőtt, hogy rádöbbent volna az érzéseire. Az emlékeibe mélyedt, egy lágy, mégis határozott hang azonban hamar kijózanította.

– Gondolkoztam a befejezésen, és eszembe ötlött egy remek alternatíva. – Hermione meglepetten fordult meg. Sirius állt előtte, sötétbarna felöltőjét nem fedte kabát. Pedig pokoli hideg volt. Sirius azonban mintha nem érzékelte volna a cudar időjárást. Mosolygott, miközben két lépéssel közelebb lépett Hermionéhoz, hogy újra beszélni kezdjen. – Volt egy lány, aki gyakran megfordult a házamban. Nem is sejtette, hogy az étkezőm ablakából remek kilátásom nyílik a parkra, ahol délutánonként órákon át üldögélt. Főhősünk már csak azt nem értette, hogyan lehetséges, hogy a lány soha nem érezte úgy, hogy figyelik. – Sirius halkan felnevetett, amikor meglátta a fiatal nő arcára kiülő döbbenetet. – A történetekben ezt mindig megérzi a célszemély. Persze mindig kell egy ember, egy jó barát, aki rádöbbenti a balga, tudatlan férfit a valóságra.

– Harry… – suttogta elkerekedett szemmel Hermione. Sirius bólintott. A fiatal nő most már tudta, hogy hiába remélte az ellenkezőjét, a múltkori elszólása megmaradt Harry fejében. Nem csak megmaradt, de rá is döbbentette a legjobb barátját arra, amit ő, Hermione annyira próbált titkolni.

Nem tudott megmozdulni, földbe gyökerezett a lába. Még mindig alig merte elhinni, hogy mindez valóban megtörténik. Amikor a férfi megszakította a köztük lévő távolságot, és magához húzta Hermionét, a fiatal nő felsóhajtott. A testük összesimult, ő pedig megérezte Sirius arcszeszének illatát. Szerencsére nem kellett semmit mondania, Sirius folytatta, ő pedig a férfi tekintetének fogságába esett.

– Aztán, nyilván, mikor már összeállt a kép, jön a következő bökkenő: a lány visszakozik, talán a férfi túl lassú volt, túlságosan nehezen hitte el, hogy ekkora szerencséje lehet. Itt pedig, ilyen szomorú végjátékkal be is fejeződik a történet. Kivéve, ha… Ha esetleg mégsem. Mit gondolsz, vajon élhetünk ennyi írói szabadsággal?

– Ez egy kissé túl szirupos lenne, de… Azt hiszem, nincs is szükség arra az írói szabadságra – suttogta kiszáradt torokkal Hermione. Vagy mégsem kellene ennyire rátartinak lennie? – Esetleg nyitva kellene hagyni a befejezést, hogy mindenki továbbgondolhassa, ahogy szeretné…

– Egy vacsorameghívás aznapra elég sejtelmes volna?

– Talán inkább egy ebéd másnap. Kínos volna, ha azt hinnék, hogy a szerző végig erre játszott – nyelt nagyot Hermione. Még mindig azt hitte, hogy álmodik, és néhány pillanat múlva az ébresztőórája felkelti őt ebből a csodálatos képzelgésből. De nem így történt.

– Igen, hát persze. Az ebéd nagyon… realisztikus – bólintott Sirius. Szája sarkában apró mosoly bujkált, miközben az ujjaival végigsimított Hermione arcán. – Sokáig úgy tudtam, hogy az írónő csakis a Tekergők történetének izgalmai miatt vágott bele a meginterjúvolásomba. Harry viszont néhány órája azt mondta, hogy amikor Ron azt javasolta, írd meg hármatok történetét, te elutasítottad. Pedig az aktuálisabb, mint néhány poros történet négy lókötőről…

– Gondoltam, a miénket inkább meghagyom másnak – mosolyodott el szégyellősen Hermione, miközben a férfi ujjai még mindig az arcát simogatták. Beleremegett az érintésbe. – Ebben láttam… fantáziát.

– Fantáziát. Értem. – Sirius arcán valami nagyon különös, megnevezhetetlen nevetés futott végig, amibe túl sok mindent bele lehetett látni; egy is kárörvendést, gyanakvást, kedvességet, és talán… félszegséget?

De a férfi tettei bizonyosabbak voltak mindennél, ezért Hermione egy árnyalatnyival bátrabb hangon folytatta. Még így sem volt biztos abban, hogy nem mentek-e túl messzire már így is, és ha igen, akkor ebből az lesz-e, amit ő végig szeretett volna. Ez nem csak egy ártatlan csevegés volt, olyan, amit egykor a nagy konyhai faasztalnál folytattak, miközben Mrs. Weasley a vacsorával foglalatoskodott, a rendtagok ki-be sétálgattak, és ahhoz sem volt fogható, amit az utóbbi hónapokban műveltek.

– Szerettem hallani arról a Siriusról, aki azelőtt voltál. Még akkor is, ha…

–… ki nem állhattál volna – fejezte be halkan nevetve Sirius. – És mit gondolsz, az a régi Sirius meglátná a lehetőséget ebben a helyzetben? Azt a bizonyos fantáziát…?

Sirius csillogó szemekkel és vággyal teli gyengédséggel nézett a fiatal nőre. Hermione ettől, valamint a férfi ölelő karjaitól úgy érezte, végre megérkezett. Nem számított a süvítő szél, a kavargó falevelek. A hirtelen feltámadó hideg ellenére melegség kerítette hatalmába.

– Azt hiszem… – mondta halkan, miközben egyik kezével átkarolta a férfi nyakát, míg a másikkal végigsimított a férfi arcán. Sirius jóleső mordulása biztosította afelől, hogy helyénvaló, amit tesz, és ez még boldogabbá tette.

– Szóval akkor az ebédmeghívásos befejezés tökéletes lesz – bólintott tettetett komolysággal, felfelé görbülő ajkakkal Sirius. – Azt úgysem kell tudniuk, mi történt az invitálás és a tényleges ebéd között.

– Egy vacsora…? – kérdezett rá óvatosan. Abban a pillanatban már meg sem próbálta leplezni reménykedését.

–… és egy reggeli. Esetleg mindhárom étezésből a lehető legtöbb, hosszú-hosszú időn át. Be kell vallanom, sosem örültem, amikor hazamentél – mormolta Sirius, majd az ajkát a fiatal nőéhez érintette, és megbizonyosodott afelől, hogy Hermione minden porcikájával támogatja a felvetést.

~VÉGE~


Sziasztok! Ezt a történetet nagyjából hét évvel ezelőtt írtam, és egészen véletlenül találtam meg a régi dokumentumaim között... :) Kicsit felfrissítettem, remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. Nem egy nagy volumenű írás, de azért bízom benne, hogy szórakoztatónak találjátok. Mivel ez egy régi történet - felfrissítve -, nagyon érdekel a véleményetek, ezért előre is köszönöm, ha megajándékoztok egy-két szóval. :)



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)