Eltörölt jövő írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Ursa aznap éjjel csak azért ment vissza, hogy összeszedje a holmiját. Nem csapott nagy zajt, de Zuko még így is meghallotta, ahogy a lány melletti szobában alvó Katara is. De egyikük sem ment ki megnézni, mi történt. Zuko azért nem, mert hagyni akarta Ursát, hogy az összeszedje magát. Tudta, hogy a tűzidomár lány nem szándékosan bántotta Aangot, de ezt hiába akarta később megmagyarázni a többieknek, az Avatar kivételével mindenkinél süket fülekre talált. Így annyiban hagyta a dolgot.
Katara is ébren volt, de amikor Ursa visszalopózott, nem kelt fel, úgy tett, mintha a lány nem is létezne. Dühös volt rá, amiért Ursa majdnem megölte Aangot, mérhetetlen haragot és csalódottságot érzett. Mintha újra elárulták volna, amikor már kezdett bízni valakiben. Kezdte úgy érezni, hogy Sokkának igaza volt, amikor megmondta, ne bízzanak meg az idegenben, mert csak bajt fog okozni. Pedig azt hitte, hogy Ursa más, mint a többi tűzidomár, hogy félreismerték, mint Zukót. De be kellett látnia, hogy tévedett, mégpedig hatalmasat, ami majdnem Aang életébe került. Nem is értette, hogy Aang miért nem dühös a lányra, mivel az Avatar védeni próbálta új csapattagjukat, miután elég jól volt ahhoz, hogy beszéljen. De senki sem hallgatott rá, csak Zuko. Sokka azzal vádolta a herceget, hogy persze, védi a saját fajtájabelit, mire Zuko annyira megharagudott, hogy bemosott egyet Sokkának, majd szó nélkül faképnél hagyta őket. Aznap egyikükhöz sem szólt egy szót sem, és ha lehet, még morcosabb volt, mint amilyen szokott.

Ursa csendben pakolászott. Bűntudata volt, de nem volt képes erről a többiekkel beszélni. Tudta, hogy úgysem hallgatnák meg, hiszen csak az ellenséget látják benne. Valaki olyat, aki bántotta Aangot. A lány már lenyugodott, tudta, hogy amit tett, arra nem létezik bocsánat, holott nem volt szándékában ártani Aangnak. Sosem tette volna, de az egész olyan volt, mintha a szörnyeteg, amelyet már évekkel ezelőtt eltemetett magában, most újra felébredt volna. Tudhatta volna, ahogy attól, mert hátrahagyta a palotát, nem változott semmi. Még mindig képes lett volna puszta kézzel ölni. A bátyja is ezért gyűlölte őt, ezért nem volt képes neki megbocsátani, holott Ursa már sok ezerszer elátkozta a múltját, amelyen nem tudott változtatni. Hiszen nem önszántából lett olyan, amilyen, de ezt kevesen tudták elfogadni.
– Szörnyeteg vagyok – suttogta saját magának, ahogy csendben az utolsó ruhadarabot is a hátizsákjába tette.
– Nem vagy az – hallott meg egy hangot, és megpördült a tengelye körül, majd támadóállásba helyezkedett. Döbbenten nézett farkasszemet az immáron előtte álló Aanggal. – Nem vagy szörnyeteg.
Ursa felsóhajtott. Mennyire akarta, hogy valaki ezt mondja neki, de nem Aangtól akarta hallani. Megrázta a fejét.
– Ha Katara meghall minket, nagy bajban leszek – mondta Ursa. – Amúgy sem ismersz engem, nem tudsz rólam semmit. Fogalmad sincs, mire vagyok képes, hogy miket tettem a múltban, amiket már nem vagyok képes jóvátenni. Kis híján megöltelek, Aang. Erre nincs bocsánat, te is tudod. Majdnem végeztem az Avatarral.
– De nem tetted – mondta szelíden Aang, egy lépéssel közelebb lépve. De Ursa felemelte a kezét, megállásra késztetve a fiút. – Ezek szerint elmész? – nézett a lány vállán lógó hátizsákra. – Megfutamodsz?
– Időre van szükségem, míg rendbe rakom magamban a dolgokat – mondta a lány. – Most nem vagyok éppen a toppon, és ilyen állapotban csak ártanék neked és a csapatnak is. Ráadásul, nem hiszem, hogy a többiek most látni akarnak. De meg is értem. Szörnyű dolgot tettem, és idő kell, amíg lenyugszom egy kissé. Idő kell nekik is, hogy megemésszék a történteket és talán majd egyszer megbocsássanak nekem. Vagy ha nem is, akkor megtűrjenek maguk között.
– És mi lesz velem?! – hördült fel Aang. – Még sokat kell tanulnom!
– Amit tudtam, már megtanítottam neked. Most már csak szorgalmasan gyakorolnod kell – mosolyodott el halványan Ursa, majd az ablakpárkányra lépett. – Ó, és még valami! Vigyázz a kis vízidomár barátnődre!
– A mimre? – kérdezte döbbenten Aang, de Ursa addigra már ott sem volt.
A fiú az ablakpárkányhoz sietett, de Ursa éppen akkor ért földet és ruganyos léptekkel indult el a tengerparti sziklák felé. A légidomár megvakarta a fejét, és fogalma sem volt, mégis mire célozhatott a tűzidomár lány. Arról sem fog fogalma, hogy Katara mindent hallott és most mélyen elpirulva próbált elaludni.

~*~

Miya gondterhelten lépett ki a herceg szobájából. Zuko előzőleg nagyon hosszasan beszélgetett vele, és a lány tudta, hogy az idős tűzidomár közel sem elégedett azzal, ami történt. Azzal is tisztában volt, hogy a palota reagálni fog a helyzetre, így fel kellett készülniük arra, hogy a Tűz Ura majd esetleg Tae Yang koronaherceget küldi ellenük. Habár ebben Miya nem volt éppen biztos. A koronahercegnek fontosabb dolga is lehetett annál, minthogy rájuk támadjon. Ha Hirotót küldi, egyetlen fiát, vele még talán meg tudnak birkózni. A fiatal herceg nem volt olyan kemény ellenfél és kevesebb kegyetlenség szorult bele, mint az apjába. Mindig becsületes harcos volt, aki nem akart mindenáron vérontást. Sokan puhánynak gondolták, de a lány ismerte a fiút annyira, hogy tudja, mire számítson tőle. Bár négy éve váltak el, de az elmúlt években Hiroto kétszer támadt rájuk, ám sosem annyira erőszakosan, hogy Heping Daoyu lakosainak abból komoly bajuk származzon. De az elmúlt négy év során itt volt Ursa is, valamint a bátyja, Iroh herceg, akik megvédték a sziget lakosait. De Iroh jelenleg valahol a Déli-sarkon tartózkodott, vagy annak közelében, Ursa pedig még annál is messzebb, elérhetetlen távolságban. Fel kellett készülniük rá, hogy Ursa és Iroh nélkül is megvédjék magukat.

Miya az udvarra ment, ahol megpillantotta Hinát és Hanát. Az ikerpár olyan önfeledten játszott, mintha a világon semmi sem fenyegetné az életüket. A vízidomár lány halványan elmosolyodott és azokra a napokra gondolt, amikor még ő maga is ilyen boldog gyerek volt. Bár a palota, ahol felnőtt, közel sem volt ilyen biztonságos, hiszen mindenhol árgus szemek lesték, mikor mit csinál, de mégsem érezte magát annyira fenyegetettnek. Pontosan emlékezett arra a napra, amikor először találkozott Ursával, emlékezett a lány felől áradó ellenszenvre, majd ahogy ők ketten lassan barátnőkké váltak. Mire találkoztak, Ursát már megtörték, az elméjét elhomályosították a beleültetett hamis gondolatok. Az a nő, a nagyanyja gondoskodott róla, hogy kellően engedelmes legyen, mire találkoznak. Miya nagyon jól tudta, hogy egy gyereket milyen egyszerű manipulálni, csak a megfelelő szavakra és tettekre van szükség hozzá. És minél fiatalabb egy gyermek, a dolog annál egyszerűbb. Még mindig bűntudatot érzett, amiért éveken át nem volt képes felrázni Ursát abból a hazug álomból, amelybe lökték. Ha akkor az a véletlen nem sietett volna a segítségükre, még ma is mindketten a palotában élnének és ki tudja, hogy Ursa jelleme mára mennyire torzult volna el.
– Valami baj van, kis felség? – Miyát Wang Ying hangja hangja rángatta ki a gondolatai közül. Megrázta a fejét, majd szembefordult a férfival. – Valami aggasztja, hercegnő?
– Csak régi emlékek – válaszolta szelíden Miya. – Hinát és Hanát nézve eszembe jutottak a palotabeli régi idők, amikor megismerkedtem Ursával. Mintha egy élettel ezelőtt lett volna. Annyi minden történt az elmúlt években, hogy az emlék már távolinak tűnik, szinte álomnak, hogy egykor a Tűzpalota lakói voltunk. Néha eszembe jut, ha akkor nem történik meg az a bizonyos esemény, ma Ursa vajon milyen lenne.
– Kegyetlen – adta meg a tömör választ a sötét hajú férfi. – Talán kegyetlenebb, mint az a nőszemély. Ne feledje, hogy Ursa hercegnő mikre volt képes, még akkor is, ha pusztán manipulálták. Nem mondom, hogy minden az ő hibája volt, mert a maga iránti szeretete nem vitte a végső őrületbe. Maga miatt maradt ember, hercegnő. Ha maga nincs, ki tudja, hová süllyedt volna. A mai napig nem értem, hogy Hiroto herceg mit evett rajta.
– Azt én sem – mosolyodott el Miya. – Mert tény, hogy Ursa nem volt éppen kedves a fivéremmel. Állandóan bántotta, megalázta, de a bátyám mégis úgy koslatott utána, mint valami kis termetű medvekutya. Egyszer megkérdeztem erről, akkor a bátyám valami olyasmit mondott, hogy tetszik neki Ursa határozottsága és ereje. Szerintem meg pusztán csak mazochista volt.

Wang Ying felkuncogott az utolsó kijelentésre, holott semmi mulatságos nem volt benne. Éppen válaszolni akart, amikor szárnysuhogást hallottak és mindketten egyszerre néztek fel az égre. Egy sólyom ereszkedett lefelé, az a fajta, amelyet általában postamadárnak használtak. Miya szíve nagyot dobbant az idegességtől, ahogy a madár a vállára röppent. A lábára egy henger volt erősítve, a lány pedig azonnal tudta, hogy fontos üzenetet tartalmaz. Egy egyik kémük küldhette, aki a tűzhadseregben teljesített szolgálatot. Miya nem táplált illúziókat, tisztában volt vele, hogy míg nekik a tűz népének tagjai között vannak embereik, akik közül sokan a hadseregben, vagy éppen a palotában teljesítenek szolgálatot, úgy a Tűz Urának is vannak kémei Heping Daoyun. Az elmúlt hónapokban mindkét oldalról nem egy kémet lepleztek le, de ez teljesen szokványos dolognak számított.
– Ezt azonnal elviszem a hercegnek – mondta Miya. – Wang Ying, szólj az embereknek, hogy készüljenek fel! Ha a sejtésem nem csal, Heping Daoyu hamarosan lángba fog borulni. És valaki sürgősen küldjön üzenetet Iroh hercegnek, hogy mielőbb térjen vissza! Most itt van rá szüksége, nem ostoba ünnepségen az ég tudja hol.
– Ahogy parancsolja, hercegnő! – hajolt meg a férfi, majd elsietett.
Miya még egyszer a boldogan játszó ikerlányokra nézett, majd mély levegőt vett és vállán a postasólyommal az épület felé iramodott.

~*~

Hiroto herceg a repülő hajó fedélzetén állt, és a láthatárt fürkészte. Nem nagyon akarózott neki eljönnie a palotából, de a Tűz Urának parancsát még ő sem tagadhatta meg. Az nagyon kellemetlen, vagy inkább végzetes következményekkel járt volna rá nézve. Afelől szemernyi kétsége sem volt, hogy a hadseregben megbúvó kémek már valószínűleg sólymot menesztettek Heping Daoyura. Nem táplált illúziókat arra vonatkozóan sem, hogy nem ütköznek ellenállásba a szigetlakók és az idomárok részéről. Tudta, hogy Miya és Zuko herceg kemény ellenfelek lesznek és talán még Iroh is visszatér addigra. Egyedül azt sajnálta, hogy Ursát nem fogja látni. Kedvelte a lányt, holott az folyton bolondot csinált belőle, megalázta, kinevette, nemcsak gyerekkorukban, de később is, akárhányszor találkoztak. Hiroto mégis odáig volt érte, bár maga sem értette, miért is. Ursa minden volt, amit egy normális férfi elkerült. Erőszakos volt, hangos, életveszélyes és kiszámíthatatlan. A herceg még jól emlékezett, amikor a lány egyszer pusztán bosszúból felgyújtotta a szobáját csak azért, mert ő megjegyzést tett valamire, ami Ursának nem tetszett. Hiroto attól kezdve, tanulva a leckéből, sokkal óvatosabban válogatta meg a szavait. Bár sosem látta még olyan elégedettnek Ursát, mint amikor rátalált a füstölgő romok között. Talán még akkor sem, amikor olyasmiket tett, amiket egy gyermeknek sosem lett volna szabad. Hiroto tisztában volt vele, hogy Miya nélkül a lány még kegyetlenebb lett volna. Csak a Miya iránti barátsága tartotta vissza attól, hogy váratlanul lecsapó dühromaiban még nagyobb károkat okozzon. Miya volt az egyetlen, aki nem engedte, hogy Ursa teljesen az őrület és manipulációk rabja legyen, hogy maradjon még benne valami emberi. Sokak szerint még az egykori Azula hercegnőnél is rosszabb természetű volt, ami már önmagában csodaszámba ment.

Hiroto megrázta a fejét, hogy elűzze magától a múlt rémképeit. Ha nem hercegnek született volna, vagy nem a Tűz népének tagja lenne, talán békésen élne valahol. Vagy talán a lázadók táborát erősítené. Néha eszébe jutott, hogy mi lenne, ha a lányokhoz hasonlóan ő is átállna a másik oldalra, de már a lázadás puszta gondolata is felségárulásnak minősült. Tudta, ha elkapnák és visszacibálnák Ursát és Miyát a Tűzpalotába, mindkét lányt azonmód kivégeznék, példát statuálva velük. Nem akarta bántani a lányokat, de nem volt más választása. Tudta, ha nem engedelmeskedik, rang ide, vagy rang oda, az ő feje is porba hull, mint azoké, akik ellenszegültek a Tűz Ura parancsainak.

~*~

Ursa másnap reggel sem került elő, aminek egyedül csak Sokka örült. Katara egy szót sem szólt arról, hogy az éjjel hallotta, hogy a lány és Aang miről beszélgetnek. Bár nem tudott megbocsátani a tűzidomár lánynak, de nem is haragudott rá annyira, amennyire kellett volna. Kihallotta az Ursa hangjában bujkáló önvádat, önutálatot és fájdalmat. Talán pont ezért volt képes megérteni, min mehet keresztül. Tudta, hogy gyűlölnie kéne a másikat, amiért bántotta Aangot, de valahol mélyen azt is tudta, hogy Ursa nem akarta bántani a fiút. Maga Aang inkább összezavarodott volt. Éjjel, miután Ursa elment, alig aludt, nyugtalan álmai voltak egy felperzselt világról, szenvedésről, halálról, kegyetlenségről és véget nem érő kínszenvedésről. És ő nem tehetett semmit, hiszen pusztán szemlélője lehetett az álmoknak.
– Látjátok, én megmondtam! – jelentette ki Sokka reggeli közben. – Előre mondtam, hogy nem bízhatunk meg a lányban, most pedig igazam lett. De ti persze nem hallgattatok rám, ami miatt Aang majdnem meghalt.
– Fogd már be, Sokka! Van elég bajunk enélkül is! – torkolta le Katara a bátyját, aki csak mérgesen fújt egyet.
– De Katara, hiszen te is láthattad, mit művelt a tegnapi gyakorlaton. Szerintem a tűzhadsereg kémje, aki azért jött, hogy még Sozin üstökösének érkezése előtt végezzen Aanggal – vetette ellene Sokka.
– Ha így lett volna, akkor mindannyiunkat meg kellett volna ölnie – szólalt meg Toph. – De én nem éreztem benne gyilkos szándékot. Mérhetetlen dühöt azt igen, de ha meg akarta volna ölni Kicsi lábat, akkor megtette volna, ehhez kétség sem fér. Tisztában vagyunk vele, hogy nagyjából olyan erős, mint Azula. Ha akart volna, könnyedén végezhetett volna velünk.
– Az viszont tény, hogy sok mindent titkol – mondta Zuko. – Az is igaz, hogy semmit sem tudunk róla, de ha kém lenne, nem ilyen direkt módszerekkel támadna. Ha bérgyilkos lenne, akkor pedig megvárta volna, míg Aang egyedül van, védtelenül és akkor végez vele.
– Ebben lehet valami – bólogatott Katara, majd a szótlanul maga elé meredő Aangra nézett. – Ráadásul akkor nem is tanított volna titeket. Nem lett volna értelme megtanítani nektek olyasféle mozdulatokat, amik őt esetleg nehéz helyzetbe hozhatják. Ráadásul, ha titkol valamit, arra bizonyára jó oka van. Talán olyasvalami, amit még nem kész megosztani senkivel.
– Én akkor is azt mondom, jobb, hogy megszabadultunk tőle – morogta Sokka, mire Katara csak sóhajtott egyet. – Ha még egyszer meglátom, úgy éljek, hogy nem ússza meg ép bőrrel, az biztos!
Senki sem reagált, a reggeli pedig csendben folyt tovább. Aang szótlanul meredt maga elé, és egyre csak az álmaira, valamint az éjszaka során Ursával való beszélgetésére gondolt. Volt egy olyan sejtése, hogy a tűzidomár lány és a lidérces álmai valamiféle bonyolult módon összekapcsolódnak. De még ő maga sem tudta, hogy hogyan. Meg akarta kérdezni Ursát, de ehhez meg kellett volna őt találnia. Ám sajnálatos módon, fogalma sem volt, merre is keresse őt. Ahogy azt sem tudta, hogy ha megtalálná, mit mondana neki, vagy Ursa hogy reagálna rá. Talán elkergetné, talán szóba sem állna vele. Vagy esetleg válaszolna, de az igazat megvallva Aang rettentően félt a válaszoktól.

Ursa meditált, de képtelen volt lecsillapítani az elméjét. Az előző nap történései még mindig élénken éltek benne. Nem sokat aludt, igazából majdnem semennyit, akkor is csak félálomban hánykolódott a barlang padlóján, ahová behúzódott. Tágas barlang volt, akár egy húsz fős csapat is kényelmesen elfért volna benne, de Ursa most úgy érezte, a helyiség megfojtja. Mintha a falak egyre közelebb és közelebb húzódtak volna hozzá. Tudta, hogy ez az őrület kezdeti jele, de nem tudott tenni semmit. Most nem volt itt Miya, hogy megnyugtassa, mint a palotában tette oly sokszor, amikor Ursát a démonai kínozták. Vagy később, amikor Heping Daoyun rátörtek a rémálmok, és Miya ott volt mellette, hogy megölelje. Miya számára több volt, mint egyszerű barátnő. Testvér volt, társ és talán valami több is, amit ő maga sem tudott megmagyarázni. Miya volt neki a minden, a világ és ami azon túl van. Most azonban egyedül volt, egyedül kellett megoldani a problémáit. Bűntudata volt, ezt jól tudta, de azt is, hogy egyedül nehezen fog tudni megküzdeni vele. Az utóbbi hetekben a démonok mintha hátrébb húzódtak volna, de tegnap újra megjelentek, elborították az elméjét, ami miatt kis híján megölte Aangot. Holott nem akarta bántani a fiút, esze ágában sem volt.

Ursa ököllel vágott a földbe, majd felállt és beletúrt hosszú, ébenfekete hajába. Mélyeket lélegzett, igyekezve kitisztítani az elméjét. A meditáció nem segített, egyedül az hozhatott most enyhülést, ha elfoglalja magát. Éppen nekilátott volna, hogy néhány bemelegítő mozdulatot tegyen, amikor furcsa zajt hallott odakintről. Kisietett a barlang elé, és mikor felnézett az égre, megpillantotta a hatalmas repülőhajót, amely egyenesen a nyaraló felé repült.
– Azula – suttogta halkan maga elé Ursa, majd mikor rájött, mi folyik itt, egyetlen pillanatot sem vesztegetve kezdett rohanni Aangék rejtekhelye felé.
Ám bármennyire is gyors volt, a hajót nem tudta lehagyni. Ráadásul úgy, hogy végig takarásban futott, sziklák alatt megbújva, még lassabban vezetett az útja a csapat felé. Jól tudta, hogy ha bármi történik Aanggal, megtörténik az, aminek nem szabad megtörténnie. A szíve hevesen dobogott az aggodalomtól és a harc vágyától, ahogy a hajót követve egyre közeledett a többiek felé, akik mit sem sejtettek a közelgő veszélyről.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)