A hercegnő és a tolvaj írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Meritré és Harun messze maguk mögött hagyták már a palotát és a sivatag végeláthatatlan homokmezőin tevegeltek. A hercegnő még sosem hagyta el ilyen messze az otthonát, így most megbűvölve nézte a hold és csillagok fényében fürdő homokdűnéket, amelyek úgy ragyogtak, mint az apró gyémántok. Gyönyörű látvány volt, de tudta, hogy nem tévesztheti szem elől az előtte tevegelő Harunt, aki az utat mutatta. Nélküle a lány egészen biztosan eltévedt volna, hiszen már azt sem tudta, merről indultak. Mindig csodálta a nomád törzseket, akik egyszerűen a nap és hold, vagy a csillagok állásából meg tudták határozni, merre kell menniük. Nem csoda, hogy Harun ilyen jól ismerte a környéket, hiszen a sivatagban nőtt fel, ha pedig tájékozódni akart, meg kellett tanulnia, hogyan tegye.
– Messze vagyunk? – kérdezte hirtelen Meritré, mire a fiú hátrafordult.
– Csak nem elfáradt, felség? – A fiú hangjában enyhe gúny volt, mire a lány összehúzta a szemét.
– Csupán egy egyszerű kérdést tettem fel, nem értem, miért kell kigúnyolnod – közölte a hercegnő. – Ha fáradt lennék, azt mondtam volna.
– Elnézést, hercegnő, honnan is tudhatná egy magamfajta tanulatlan tolvaj, hogy mit is gondol egy hozzád hasonló, előkelő személy – vigyorgott Harun. – De hogy válaszoljak felséged kérdésére, hamarosan megállunk. Van itt a közelben egy kis menedék, egy barlang, ahol átvészelhetjük a nappalt. Persze, hacsak felségednek nem lesz kényelmetlen a puha ágy helyett a puszta földön aludni és selyempaplan helyett holmi vászonronggyal takarózni.
– Harun, ha még egy ilyet szólsz, a végén megbánom, hogy kiszabadítottalak – mondta komolyan Meritré. – Ha csak gúnyolódni bírsz, inkább maradj csendben! Nem hiszem, hogy rászolgáltam, hogy ilyen hangon beszélj velem, hiszen én sem voltam hozzád durva.
Harunnak el kellett ismernie, hogy talán valóban túl messzire ment. De nem tehetett róla, hiszen gyakran űzött gúnyt másokból. Ez a természetéhez tartozott, de örült neki, hogy a hercegnő azért nem volt annyira dühös rá. Még tetszett is, hogy a lány visszaszólt neki, ugyanis ilyesmiben ritkán volt része. Ráadásul a kérdésre sem válaszolt, így újra hátrafordult, hogy végre válaszoljon.
– Hogy a kérdésére válaszoljak, hercegnő, legalább három, vagy talán négy nap is, mire elérjük a rejtekhelyet – válaszolt, mire Meritré megdöbbenve nézett rá.
– Hát nem Kul Elnában éltek? – kérdezte meglepetten a lány, mire Harun felnevetett.
– Már majdnem egy éve elhagytuk azt a helyet – adta meg a magyarázatot a tolvaj. – Nem volt biztonságos, miután Bakura visszatért, így egy másik helyre költöztünk. Az biztonságosabb, jobban el van rejtve és jobban is védhető, bár a föld alatt van. Nélkülem felséged sem találná meg.
– Jó lenne, ha nem felségeznél és szólíts egyszerűen Meritrének – mondta a lány. – Elegem van abból, hogy hercegnőként kezelnek. Én… egyszerűen csak… Meritré vagyok. Senki más.
– Ahogy akarja… akarod, Meritré – mosolygott rá a fiú a hercegnőre, Meritré pedig tudta, hogy ez az első őszinte, barátságos mosoly, amit a fiatal tolvaj arcán lát. Ez pedig megnyugtatta.
Nem mintha Harun eddig barátságtalan lett volna vele, de érezte a fiúból felé áradó távolságtartást. Megértette az okát, hiszen a fiatal tolvaj számára mindenki ellenség volt, aki nem tartozott közéjük. Meritré ezek után nem szólt egy szót sem, inkább a tájat fürkészte, próbálta beazonosítani a dolgokat, hogy ha úgy adódna, ne tévedjen el. De ez természetesen lehetetlennek tűnt, hiszen a hercegnő számára minden homokbucka egyforma volt, ahogy a csillagok az égen is mind ugyanolyannak tűntek a szemében. Meritré sosem tanult olyan sokat csillagászatból, bár egy-két csillagképet felismert, de ez a tájékozódáshoz nagyon kevés volt, főleg annak fényében, hogy nem tudta, pontosan melyik irányt is kellene követnie a rejtekhely felé.

Nagyjából másfél órával később álltak csak meg egy hatalmas sziklás képződménynél, amelynek mélyen egy barlang rejtőzött. A bejárat pont akkora volt, hogy ők ketten és a tevék kényelmesen befértek. A barlang odabenn ugyan nem volt hatalmas, de mégis volt elég hely mindannyiuk számára. Ahogy a tevék lefeküdtek, Harun és Meritré lecsusszantak a nyeregből. Mindketten fáradtak voltak, ráadásul Harun kötése is kezdett átázni. Először nem akarta hagyni, hogy a lány segítsen, de végül elfogadta a segítő kezet. Tudta, hogy egyedül képtelen lenne kicserélni a kötéseket.
– Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes vagy a sebkötözésben – mondta elismerően a fiatal tolvaj.
– Bakura nem mesélte, hogy az ő kötéseit is én cserélgettem? – kérdezte Meritré, mire Harun a fejét ingatta. – Azt mondta, hogy más lány már rég elájult volna a vér szagától is, de az az igazság, hogy láttam már pár ronda sérülést életem során. Habár atyám sosem szerette, ha ilyesmivel foglalkozom, mert szerinte ez méltatlan egy hercegnőhöz. Bár ő sok mindenről nem tudott, az az igazság.
– A titkos átjárókban való bujkálásra gondolsz? – kuncogott fel Harun, mire Meritré bólintott. – Ha rájött volna, nagy bajba kerültél volna, igaz? Az életed kockáztattad, amikor segítettél Bakurának.
– Ezzel tisztában vagyok – válaszolta a hercegnő. – Ha atyám rájött volna, engem is kivégzett volna vele együtt, már csak azért is, hogy példát statuáljon. Ha rájön, hogy megszöktünk, akkor lehet, hogy hajtóvadászatot indít, hogy visszahozzon.
– Szerintem azt fogják hinni, hogy elraboltalak – vetette fel a fiú, mire a lány csak rejtélyesen elmosolyodott.
Harunnak volt egy-két elmélete a mosolyra, de nem akart hangot adni nekik. Megvárta, míg Meritré végez a sebkötözéssel, majd tüzet gyújtott és miután ettek és ittak, aludni tértek. Harun nem hazudott, valóban csak vászonból való takaróval takaróztak, de Meritrét nem zavarta a dolog. Olyan fáradt volt az éjjel átélt izgalmaktól, és a hosszan tartó tevegeléstől, hogy pillanatokon belül álmomba zuhant.

~*~

Harun szökésére csak másnap reggel derült fény, amikor az őrök kómás fejjel magukhoz tértek. Azonnal látták az üres cellát, de el sem tudták képzelni, hogy a fogoly hogy tudott megszökni. Az ajtó zárva volt, a kulcsot sem emelték el. Varázslatra, fekete mágiára gyanakodtak és rettentően féltek a fáraó szeme elé kerülni. Amikor Aknamkanon tudomást szerzett a dologról, utasításba adta, hogy fésüljék át a palotát és a környékét, hátha a tolvaj gazember még nem jutott messzire. Persze ő is tudta, hogy elég sovány az esély, hogy a szökevény még a palotában tartózkodik, de minden lehetőségre gondolni kell. Seth, Iris és a többi főpap, de még Mahado is a szökevényt kutatta. Atemu azonban Manával a sarkában inkább Meritré szobája felé sietett. A herceg tartott tőle, hogy a húga, aki szintén tudomást szerezhetett a szökésről, most félve lapul az ágyában. Meg akarta védeni, meg akarta mondani neki, hogy nincs semmi baj, a tolvaj nem bánthatja őt. Ám amikor a szobához értek, azt üresen találták, és csak a hercegnő rémült szolgálólányai álltak ott halálra váltan.
– Hol a húgom? – kérdezte határozott hangon Atemu, mire a szolgálólányok csak remegve rázták a fejüket. – Hol van a hercegnő?
– Fel… felség… – szólalt meg remegve az egyik szolgálólány. Nem lehetett több tizennégy évesnél, és csak nemrég érkezett a palotába. – Nem… nem tudjuk… hol van… a… a… hercegnő. Mire… mire ma reggel… ideértünk, ő már… már nem… nem volt itt…
A lány remegő kezében egy papiruszt tartott, amelyen valamiféle írás volt. Atemu életében először megszegve az illemszabályokat, a kerekre tágult szemű Mana tekintetétől kísérve, belépett a húga szobájába. Szinte kitépte a papiruszt a rémült lány kezéből, aki a földre vetette magát a herceg lábai előtt. Atemu nem foglalkozott vele, a papiruszon ugyanis felismerte a húga írását, és amit olvasott, az a legnagyobb képtelenségnek tűnt, amivel valaha dolga volt. A levél nem volt hosszú, de mégis felkorbácsolta a koronaherceg érzéseit.

Drága Fivérem!

Amikor ezeket a sorokat olvasod, én már nem leszek a palotában, amely születésem óta otthonom és egyben börtönöm is volt. Nem tehettem mást, azt tettem, amit helyesnek véltem. De el kell mondanom neked néhány dolgot. Aznap éjjel, amikor Bakura, a tolvajok királya betört a palotába, én bújtattam el. Tudom, hogy ezzel hatalmas, megbocsáthatatlan bűnt követtem el, de képtelen lettem volna atyánk kezére adni őt. Nem bírtam volna végignézni, ahogy kivégzik pusztán azért, mert tolvaj. Csupán néhány hétig volt a vendégem, de azalatt az idő alatt beleszerettem. Ő is szeretett, mikor pedig elengedtem, kérte, menjek vele. Akkor nem tettem, nem tehettem, mert nagyon féltem, hogy mi lesz, ha a fáraó rájön árulásomra. De nem tudtam tovább várni. Én engedtem szabadon a tolvajt, aki az éjszaka azért tört be, hogy bosszút álljon Bakuráért és magával vigyen engem. Ezúttal nem ellenkeztem, mert menni akartam. Szeretem Bakurát, nem tehetek róla, de a szívem az övé, ami ellen nem tudok védekezni. Nagyon szeretlek, fivérem, de képtelen lennék hozzád feleségül venni. Irántad mindössze testvéri érzéseket táplálok, és sosem tudnék igazán odaadó hitvesed lenni. Kérlek, ne keress, ne akarj megtalálni! Éld a saját életed, légy igaz uralkodója Egyiptomnak, és egy napon talán majd meg tudsz bocsátani bolondos húgodnak, aki csak a szíve szavát követte.
Ha úgy döntesz, beszámolsz rólam atyánknak, tedd belátásod szerint. Nem tudlak ebben megakadályozni, de nem is akarlak. Tudom, hogy helyesen fogsz dönteni. Hiszen végtére is, elárultalak téged, atyánkat és egész Egyiptomot azokkal a dolgokkal, amiket tettem. Ám egy cseppet sem bánok semmit, mert tudom, hogy helyesen cselekedtem. Ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy boldog legyek Bakurával, bármibe is kerül.

Szerető húgod:

Meritré



Atemu remegő kezekkel fogta a kezében a papiruszt, miközben végigolvasta a sorokat. Nem vette észre Manát, aki a háta mögött, könnyeit törülgetve állt és halkan szipogott. Ugyanis a fiatal máguslány, a herceg válla felett átnézve szintén elolvasta a hercegnő levelét.
– Milyen fájdalmasan gyönyörű is a szerelem – szipogott Mana, mire Atemu a lányra nézett. – Úgy értem… a hercegnő tényleg… bűnt követett el, de… de… akkor is… képes volt… feláldozni mindent, hogy… hogy a szerelmével lehessen. Mint egy… mint egy tündérmesében…
Atemu egy szót sem szólt, de ugyanarra gondolt, mint Mana. Tudta, hogy fel kéne adnia a húgát, de egyszerűen képtelen volt rá. Ám azzal is tisztában volt, hogy Aknamkanon fáraó rá fog jönni, hogy Meritré eltűnt. Akkor pedig hajtóvadászatot indítanak ellene. A herceg döntött, először is megnyugtatta a még mindig sírdogáló máguslányt, majd a szolgálók felé fordult.
– Erről a levélről az engedélyem nélkül nem tudhat senki, világos?! – nézett szigorúan a jelenlevők szemébe, akik egy emberként bólintottak. – A húgom eltűnését én magam fogom jelenteni a fáraónak, de úgy, hogy abból a hercegnőnek ne származzon problémája. A húgom választott, én pedig tiszteletben fogom tartani akkor is, ha ezzel én magam is árulóvá válok.
– Herceg! – nyögött fel Mana, de Atemu leintette.
– Minden rendben lesz, Mana – mosolygott rá a koronaherceg Manára, majd letörölt egy kósza könnycseppet a lány arcáról. – Majd kitalálom, mit mondjak a fáraónak, nem kell aggódnod miattam.
Mana reszketegen bólintott. Ő is tudta, hogy amit Atemu tenni készül, pont úgy felségárulás, mint amit a hercegnő tett. De megértette a testvérek érzéseit, hiszen velük együtt nőtt fel. Bár arra sosem gondolt volna, hogy Meritré ennyire magányos, hogy ennyire vágyik a szabadságra, holott emlékezett rá, a lány néha említette, milyen szívesen lenne egy közember lánya. Most értette csak meg, hogy gyerekkori barátnője számára a palota aranykalitka volt, ahol állandóan szabályok között élt, és sosem tehette igazán azt, amit szeretett volna. Csak remélni tudta, hogy Meritré megtalálja azt a boldogságot, amit megérdemel, még akkor is, ha az egy tolvaj mellett van. Atemu pedig ugyanígy érzett. Persze a herceg tudta, hogy a fáraó nem fog örülni, ha megtudja, hogy Meritré eltűnt, de úgy döntött, majd ő maga veszi a kezébe az ügyet. Nem akarta visszahozni a húgát, és csak remélhette, hogy atyja engedi, hogy ő maga keresse meg a hercegnőt.

~*~

A nap már leáldozóban volt, amikor Harun felébredt és nagyon ásítva nyújtózott. A hercegnőre pillantott, aki még jócskán húzta a lóbőrt. A fiú akaratlanul is elmosolyodott, mert el sem tudta képzelni, hogy egy olyan nemesi származású személy, mint a fáraó egyetlen lánya, kényelmesen tudjon aludni a kemény földön. De ezek szerint Meritré nem volt az a kényes fehérszemély, akinek Harun gondolta, így végül örült, amiért a lány vele tartott. Való igaz, Meritré nem kényeskedett, még jól vissza is szólt neki, amin a fiú eleinte meglepődött, de azért nem volt ellenére, hogy ilyen társasága akadt. Attól tartott, erővel kell majd magával vonszolnia a lányt, de most már tudta, hogy a hercegnő elég makacs és bátor ahhoz, hogy megállja a helyét a világban. Habár szemmel láthatóan a kinti világról nem sok fogalma volt, de Harun tudta, hogy Bakura és a többi tolvaj mellett majd megedződik. Vagy ha nem, akkor meghal, mert Bakura, bár igazságos volt, de nem félt használni az öklét, ha arra került a sor. Habár a fiatal tolvaj azért nem volt biztos benne, hogy bántaná Meritrét, de azt tudta, hogy a fiatal hercegnőnek nem lesz könnyű dolga annyi tolvaj és rabló között.
Végre Meritré is kezdett ébredezni, majd kissé kába, még enyhén álmos tekintettel kászálódott ülő helyzetbe.
– Jó reggelt, vagyis inkább már estét, mivel erősen alkonyodik – mondta Harun, mire a lány csak bólintott. – Egyél, hosszú még az út! – folytatta a fiú, egy szelet szárított húst és némi gyümölcsöt nyújtva a lány felé.
– Köszönöm! – biccentett Meritré, majd elvette az ételt és enni kezdett. – Mikor indulunk tovább? – kérdezte két falat között, miközben a kint tájat fürkészte.
– Amint teljesen lemegy a nap – közölte Harun, majd nekilátott megetetni a tevéket. – Most még túl nagy a forróság, ráadásul megláthatnak minket. A sötétség valamennyire elrejt minket, de a csillagok ma is fényesen fognak világítani. Még messze van az esős évszak, addig nem fog eső hullani a sivatagban.
Meritré bólintott. Az esős évszakig még jó három hónap volt hátra, de az sem szokott sokáig tartani, legfeljebb két hétig, amikor a sivatag kivirágzik, majd a zöld növények gyorsan el is fonnyadnak, ahogy újra forróság köszönt a vidékre. Mire Meritré megvacsorázott, a tevék és Harun is jóllaktak. A fiú felnyergelte, majd kivezette az állatokat a barlang elé, ahol a két fiatal nyeregbe szállt és nekivágott az útnak.

Meritré nem tudta, mennyi ideje tevegelnek már, de nem is nagyon érdekelte. Eszébe jutott, hogy vajon mit gondolhatott a fivére, amikor elolvasta a levelet. Vajon a fáraó tud már a szökéséről? Vagy azt hiszi, hogy elrabolták? Vajon hány embert küldenek utánuk? Abban biztos volt, hogy Seth és Mahado köztük lesznek. Mahadoval még talán zöld ágra tudott volna vergődni, de Seth túlságosan is makacs és törvénytisztelő volt. Ő bizonyára visszarángatná a palotába, Harunt pedig ott helyben megölné, amiért kezet mert emelni a fáraó lányára. Fogalma sem volt, hogy esetleg megtalálják őket, hogy fog reagálni, de annyit tudott, hogy soha többé nem akar visszatérni a palotába. Akkor inkább meghal, de semmiképpen sem fogja hagyni, hogy visszahurcolják.
– Mi a baj? – kérdezte hirtelen Harun, és mikor Meritré oldalra nézett, egy aggódó sötét szempárral találta szemben magát.
– Csak azon gondolkodtam, mit fognak tenni, ha felfedezik az eltűnésünket. Atyám bizonyára hajtóvadászatot indít utánunk, hiszen nem tudja, hogy önként jöttem veled – mondta Meritré. – Azt fogja hinni, hogy elraboltál. Tartok tőle, hogy Seth-et fogja küldeni, az egyik főpapot. Ellene még én is majdnem vesztettem a Diadihadban. Nagyon erős, és túlságosan is követi a törvényeket.
– De hát fogalmuk sincs, merre keressenek minket – mondta Harun vigyorogva. – Fogadok, hogy azt hiszik, még mindig Kul Elnában bujkálunk, így logikus, hogy ott fognak keresni minket. Elég sok időt fognak elvesztegetni azzal, hogy kívül-belül átfésülik az egész települést.
– Ebben van valami, de attól még aggódom – sóhajtott fel a hercegnő. – Seth nem ostoba, és elég makacs ahhoz, hogy akár a föld alól is előkerítsen minket. Félek, hogy nagyon nagy problémát okoztam azzal, hogy eljöttem veled. Ha maradok, akkor csak téged keresnének és egyedül könnyebben eltűnhetnél.
– Hát, most már itt vagy, úgyhogy nem nagyon tudok mit csinálni – vont vállat nemtörődöm módon Harun, de a szemei csillogtak, a szája széle pedig mosolyra húzódott.
Meritré akaratlanul is felnevetett. Tudta, hogy halálos veszélyben vannak, hogy bármikor rájuk találhatnak, de ennek ellenére mulattatta Harun viselkedése. A szíve máris könnyebb lett egy kicsit.

~*~

Aknamkanon fáraó dühös volt, mérhetetlenül dühös nemcsak az őrökre, akik hagyták megszökni a rabot, hanem mindenkire, aki nem látta, amikor a hercegnőt is elrabolta. Olyan volt, mint fékevesztett vadállat, de igyekezett uralkodni magán. Elvégre Egyiptom uralkodója mégsem törheti össze a berendezést, vagy ordítozhat obszcén szavakat. De dühtől remegve ült a trónján, miközben előtte alattvalói halálra váltan térdeltek a trón lábánál. Még Shimon Muran főpap sem mert semmit sem szólni, ahogy Atemu is félelemmel nézett atyjára.
– Vissza kell szereznünk a hercegnőt! – dörrent dühösen Aknamkanon hangja. – Bármi áron, megértettétek, léhűtők? Ha a lányomnak bármi baja esik, fellógatlak titeket, a tetemeiteket pedig odadobom a kutyáknak!
– Felség! – szólalt meg ekkor egy hang, amely nem tartozott máshoz, mint Seth főpaphoz. A fáraó dühösen nézett a komoly tekintetű ifjú szemébe. – Én visszahozom a hercegnőt, mégpedig épségben. Ám mivel rablók kezére került, ki tudja, mit tehettek már vele.
– Ezt hogy érted?! – kérdezte döbbenten Iris főpapnő. – Ugye nem arra gondolsz, hogy… Nem, az lehetetlen!
– Erre az eshetőségre is fel kell készülnünk, Iris főpapnő – vette át a szót Aknadin főpap. – Elvégre ezek rablók és gyilkosok, nem tisztelik a gyengébb nemet, a hercegnő pedig kifejezetten fogukra való zsákmánynak számít. Ha megbecstelenítik, már nem lesz férfi, aki nőül vegye. Nem lesz méltó rá, hogy Atemu koronaherceg felesége és Egyiptom leendő királynéja legyen. Ezzel is számolnunk kell, felség – fordult most az idős férfi a fáraó felé.
Aknamkanon elgondolkodott. Volt abban valami, amit a fivére mondott. Ha Meritré elveszti a szüzességét, már értéktelen lesz, nem lesz több, mint holmi utcalány, szajhává válik, aki nem méltó arra, hogy a leendő fáraó hitvese legyen. Atemu rettegve nézte a trónon ülő férfit, de szólni nem mert, nem is bírt volna. Tudta, ha most egyetlen szót is kiejt a száján a húga védelmében, akkor azzal még jobban feldühíti atyját. Pedig akart szólni, meg akarta védeni Meritrét, aki semmiről sem tehetett. A testvéri szeretet ott munkált benne, mégsem volt képes akár egy hangot is kiadni. A fáraó végül döntésre jutott, végighordozta tekintetét a jelenlevőkön, majd Atemu-re nézett.
– Fiam, te fogod megkeresni a húgodat, és ha még tiszta, akkor visszahozod a palotába! – adta ki az utasítást Aknamkanon. – Ám ha tisztátalan, ha beszennyezték, végezz vele! Akkor már nem lesz méltó rá, hogy feleségül vedd, nem lesz más, mint egy szajha, aki tolvajokkal hált. És vidd magaddal Seth főpapot, valamint Mahado mágust is. Keresd meg! Kutass át mindent, és találd meg, akár élve, akár holtan!
– Igen, felség! – hajolt meg Atemu, miközben benn forrt benne a düh, a fájdalom és az elkeseredettség. De nem adhatott hangot neki.
Miután a fáraó elbocsátotta őket, Atemu csak arra tudott gondolni, hogy nagyon reméli, soha nem találják meg a húgát, mert az Meritré életének végét jelentené. A herceg ugyanis egy valamivel tisztában volt; Meritré inkább véget vet az életének, mintsem még egyszer átlépje a palota kapuját. És meg is tudta őt érteni.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)