Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


A lövés eldördült, ő pedig összerázkódott Agatha karjaiban, még a szemét is behunyta, de nem hallott jajveszékelést, csak valami fura, sistergő hangot. Mikor kinyitotta a szemét és körbenézett, azt vette észre, hogy mind ő, mind Agatha és Thomas biztonságban vannak. Ráadásul egy nagyon fura ember nézett velük farkasszemet. A haja hosszú és szőke volt, ahogy rövid szakálla is. Borostyánszínű szemei határozottan csillogtak a fémkeretes szemüveg mögül, de egyáltalán nem tűntek gonosznak. Barna színű öltönyt, fehér inget és zöldes színű nyakkendőt viselt.
– Hohenheim! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Thomas. – Hol maradt ennyi ideig? Azt hittük, hamarabb a segítségünkre tud sietni.
– Még nekem sem volt olyan könnyű átvágni ezen az erdőn – válaszolta a Hohenheimnek nevezett férfi. – Siessünk, hamarosan újabbak jönnek. Daniel főmágus, és Frederick nem fognak késlekedni, ha megtudják, hogy sikerült kijuttatni a hercegnőt.
Thomas bólintott, majd elindult a férfi után. Őt Agatha követte, Alice pedig csak akkor látta a fekvő férfiakat a bokrok között. Aludtak, legalábbis Alice úgy gondolta, de nem nagyon tudott ezzel foglalkozni.
– Semmi baj nem lesz, kisasszonyka – suttogta Agatha megnyugtatónak szánt hangon. – Vigyázunk magára, ne féljen!
– Biztos? – kérdezte vékony hangon a kislány, mire a dadus csak bólintott.
Sokáig futottak, legalábbis Alice szerint, míg kiértek egy fákkal övezett, füves térségre. Hohenheim valamiféle kört rajzolt a térség közepére, amiben betűk és számok voltak, meg mindenféle fura rajz. Végül a többiek felé fordulva elővett egy réginek tűnő medált és egy lila színű követ.
– Szükséges ez? – kérdezte kételkedve Agatha. – Tényleg muszáj lesz…
– Ez az egyetlen megoldás – bólintott Hohenheim. – Jobb, ha a gyermek biztonságban van, de itt nem tudjuk megvédeni. Ha itt lesz az ideje, vissza fog jönni.
Hohenheim valamit csinált, mire a kör fényleni kezdett és egy hatalmas kapu jelent meg az egybegyűltek előtt. Alice rémülettel vegyes kíváncsisággal tekintett fel a hatalmas ajtóra, a faragott szörnyekre, miközben Hohenheim a nyakába akasztotta a medált, benne a kővel.
– És valóban… semmire sem fog emlékezni? – kérdezte remegő hangon Thomas. – Ránk sem?
Alice éppen válaszolt volna, mikor a medált felfénylett, ő pedig úgy érezte, zuhanni kezd. Kiáltani akart, de képtelen volt rá, majd mintha minden megszűnt volna létezni. Az utolsó gondolata Envy volt, akitől még csak el sem tudott köszönni. Envy, aki azt ígérte, meg fogja őt védeni.


~*~

Alice úgy ült fel, mintha rugóra járna és hirtelen levegőt sem kapott. Legalábbis úgy érezte, de aztán pár mély lélegzet után végre kezdett csillapodni addig hevesen dobogó szívverése. Még mindig kapkodta a levegőt, az arca verejtékben úszott, de már biztos volt valamiben. Ezek az ő emlékei. Ő ebből a világból származik. A nyakában lógó medálhoz kapott. Pont olyan volt, mint az emlékben, ez nem lehetett véletlen. Egyáltalán nem. Próbálta kinyitni a medált, hogy megnézze, olyan lila színű kő van-e benne, mint az emlékképben, de nem boldogult vele. Úgy sejtette, hogy segítségre van szüksége. Az a Hohenheim nevű pasas talán tudna neki segíteni, hiszen alkimista. És nagyon hasonlított valakire. Alice kutatni kezdett az emlékeiben, hátha találkozott már a férfival, és jó öt perc után be is ugrott neki, hogy látott egy fényképet Pinako néni házában. A fénykép Edet és Alt ábrázolta még gyerekként az anyukájukkal. De volt ott egy férfi is, pont úgy nézett ki, mint akit Alice az emlékben látott. A felismerés szinte fejbe verte, hiszen a megoldás végig ott volt az orra előtt, csak nem tudott róla. Nem tudta, beszámoljon-e róla a fiúknak, mivel Pinako néni említette egyszer, hogy Ed kifejezetten gyűlöli az apját. Alice úgy döntött, talán nem lenne bölcs dolog még beavatni a fiúkat abba, hogy akinek az amnéziáját és a másik világba való átkerülését köszönheti, nem más, mint az apjuk. Már csak az a kérdés, hogy Hohenheim hozta-e vissza, vagy pedig ő maga jutott-e vissza ide önszántából. De akkor nem Cardeniában kellett volna landolnia? Ha Hohenheim a hunyó, talán pont azt akarta, hogy valaki megtalálja, ami egy erdős területen elég valószínűtlen lett volna. Hacsak egy másik, alkímiában jártas személy úgy nem döntött, hogy egyszerűen visszahozza őt Londonból. Alice töprengett, de csak a feje fájdult meg belé. Abban azonban biztos volt, hogy Hohenheim tudna neki segíteni, csak meg kellett volna őt találnia. Ráadásul a szigeten is érzett valamit, mintha egy homonculus jelenléte lett volna, de nem Envyé. Bár a homonculusokat felismerte, de mindegyikük egyedi energiát bocsátott ki, így a lánynak nem esett nehezére, hogy megkülönböztesse őket. Ha nagyon koncentrált, megérezhette volna Ed, Al és Izumi alkímiáját is, de jelenleg ehhez még kimerült volt.

Csak mikor már kellően lenyugodott nézett körül, és döbbent rá, hogy egy ágyban ül valahol. Valószínűleg Izumiék háza lehetett. A szoba egyszerű, de ízléses berendezésű volt. A tagjai már kezdtek felengedni, így lassan felkelt és óvatosan tett néhány lépést. Nem is volt olyan nehéz, bár a bal lába még kissé merev volt. Betudta a két, egymás után érkező emlékképnek, hiszen eddig még nem tapasztalt ilyet. A két emlékre úgy tűnik, a teste másképp reagált, mint normális esetben. Lassan az ajtóhoz araszolt, majd kinyitotta. Mikor kilépett a folyosóra, beszélgetés halk moraját hallotta meg valahonnan az étkező felől. Közelebb óvakodott és csak mikor egészen közel ért a valószínűleg étkezőbe vezető ajtóhoz, ismerte fel Ed hangját.
– De hallotta, mit mondott, mester! – mondta Ed, a hangja pedig dühösen hangzott. – Envy nevét emlegette, azét a homonculusét, aki mindenáron meg akar minket ölni. Valahonnan csak ismernie kell, nem?
– Bátyus, higgadj le! – próbálkozott Al, akinek a hangja szintén kissé feldúltnak tűnt. Alice szíve kihagyott egy ütemet. – Lehet, hogy látta Envyt a látomásban, de nem tudhatjuk, hogy valóban ismeri-e. Sosem beszélt a homonculusokról.
– De hiszen egyszer tőlem kért róluk információt – mondta Ed, a lánynak pedig eszébe jutott az ominózus eset. – Megkérdezte, mit tudunk róluk.
– De azt is mondta, hogy csak hallotta, hogy valaki említette őket – vágta rá a fiatalabb fivér. – Ráadásul Alice azt mondta, hogy az ő világában a homonculusok pusztán legendák és nem léteznek. Vagy ő legalábbis még egyet sem látott.
– Ez lényegtelen, hiszen amíg a lány nincs magánál, nem tudunk meg semmit. Majd ha felébredt, megkérdezhetitek tőle, addig meg jobb, ha nem bocsátkoztok ilyen feltevésekbe. Edward, ha kiderül, hogy tévesen vádoltad meg Alice-t, te maradsz szégyenben – mondta komoly hangon Izumi.
– És ha igazam van? – A fiatal alkimista hangja elárulta, hogy ezt nem szeretné.
– Akkor majd kitaláljuk, mi legyen – döntött a nő. – De egyelőre ne bocsátkozzunk feltevésekbe. Ahogy ti is mondtátok, Alice valaki másról lát dolgokat, amik vagy megtörténtek, vagy meg fognak történni. Lehetséges, hogy ezek a dolgok még nem történtek meg, de az is lehet, hogy már igen, csak nagyon régen. Emiatt igazán felesleges felhúzni magad.
Ed nem válaszolt, Alice pedig kezdte borzalmasan érezni magát. Legszívesebben berontott volna az ajtón, hogy mindent bevalljon a fiúknak, de rettentően félt. Nem akarta, hogy újra szörnyetegnek tartsák, hogy ismét mindenki elforduljon tőle. Nem akart újra egyedül maradni. A keze remegett, ahogy a kilincs felé nyúlt, de végül visszahúzta és megfordult. Nem volt még kész rá, egyszerűen nem bírt volna most Ed és a többiek szemébe nézni. Most nem, amikor megtudta, hogy ezek valóban az ő emlékei, hogy Cardeniában született, de valami miatt veszélyben forgott az élete. De valakivel beszélnie kellett. Ha Envy itt lett volna, akkor minden egyszerűbb lett volna. Talán a homonculus adott volna neki válaszokat, ha elmondja, hogy mindenre emlékszik abból, ami Violettel történt. Már nem voltak kétségei afelől, hogy Violet feküdt ott azon az asztalon abban a teremben. Valamit csináltak vele, valami borzalmasat, de Alice nem tudta, hogy mit. De tudnia kellett, hogy mi történt, hogy miért volt olyan fontos valakiknek, akik arra is képesek voltak, hogy megöljék a szüleit. Daniel főmágusról nem tudott, de a Frederick név ismerősen csengett neki. Aztán, mint akibe villám csapott, végre eszébe jutott.
– Hát persze… – suttogta saját magának, és a döbbenet jeges kézként szorította össze a szívét.
Eszébe jutott a bál, majd a Keleti Város, és hogy a férfi elmenekült előle. Nem lehetett véletlen, valószínűleg őt figyelte valakinek a megbízásából. Talán a főmáguséból? Ezt nem tudhatta. Mindenesetre, ezt saját maga akarta kideríteni, de nem akarta Edéket is belerángatni a dologba. Meg akarta keresni ezt a Frederick nevű férfit, és annyit tudott, hogy Envy tudna neki ebben segíteni. Persze, ha Envy éppen ott lenne, mert nem az ő jelenlétét érezte a szigeten. Vagy akár megkereshette volna Hohenheimet is. Említette Fredericket, így biztosan tudott róla egy pár dolgot. De az volt a gond, hogy azt sem tudta, Hohenheim hol tartózkodhat. Ha tudta volna Winryék számát, felhívhatta volna Pinako nénit, hogy megkérdezze, nem tud-e valamit Edék apjáról. Jelenleg túl sok volt a kérdés, de a válaszok sajnos nem szaporodtak ilyen gyorsan. Alice végül megrázta a fejét, és úgy döntött egyelőre visszamegy a szobába, és lerajzolja az utolsó két emlékképet. Hátha akkor beugrik neki még valami.

~*~

Envy végül mégiscsak igénybe vette a vasutat, habár inkább egy tehervonatot választott. A vonat ugyan nem ment el Dublich-ig, de megállt a Déli Városban, ahol árut adott le és vett fel. Envy számára ez is elegendőnek bizonyult. Miután megbizonyosodott róla, hogy a Dublich felé tartó vonat már régen elment, ráadásul a következő csak másnap délben indul, úgy döntött, mégis felhívja Őt. Bár berzenkedett a gondolattól is, hogy beszámoljon a kudarcról, de elég okos volt ahhoz, hogy némi hazugsággal azért kimentse magát. Megkereste az első, lehetőség szerint legfélreesőbb fülkét a pályaudvaron, miközben nem törődött azzal, hogy álcázza magát. Az emberek alig törődtek vele, csak páran fordultak meg utána, de ez is inkább szokatlan öltözékének volt köszönhető. Envy imádta ezt az alakját, nem szívesen bújt másikba, hiszen szerette mutogatni és egy csepp szégyenérzet sem volt benne.
Némi pénzt dobott a készülékbe, majd tárcsázott. Némileg reménykedett benne, hogy a Mestere esetleg nem veszi fel, mert éppen más, sürgősebb elfoglaltságai vannak, de reményei úgy foszlottak szét, mint a reggeli köd, amikor egy sürgető, rekedtes hang szólt bele a kagylóba.
– Igen?
– Én vagyok az, a kedvenc homonculusod – mondta Envy, igyekezve könnyed, csevegő hangot megütve. Remélte, ezzel palástolni tudja, hogy valójában mennyire ideges.
– Envy, azt hittem a lányt figyeled, ahogy parancsoltam – szólalt meg a női hang, amelyből egyértelműen kitűnt, a másik nem túl boldog. – Pride szerint a nyomát vesztetted. Néhány órája hívott fel a Központi Városból, hogy látott téged, amint éppen a városban lófráltál. De az ő információi szerint Alice már régen nincs a városban. Mégis mi az ördögöt műveltél a tudtom nélkül?
– Egy kicsit ezt, egy kicsit azt – kuncogott a homonculus, aki magában elátkozta Pride-ot. Biztosan Sloth kémkedett neki, az a nő bármire képes volt. Ráadásul a képességei miatt sokszor még Envy is képtelen volt őt észrevenni. – Nem kell aggódnod, minden a legjobb úton halad. Tudom, hol van a kicsike, és legnagyobb örömödre semmi jelét nem mutatja annak, hogy bármit is tudna.
– Az információim szerint viszont kezd felébredni – recsegte a Mester a vonal másik végén. Envynek kérdeznie sem kellett, tudta, hogy a másik kire célozgat. – Ha idő előtt jön rá, ki is ő valójában, az nagyban hátráltatja a terveinket. Még ha meg is szerezzük a követ, nehéz lesz őt rábírni az együttműködésre, ha visszatérnek az emlékei.
Envy elgondolkodott. Valóban igaz, hogy Alice kérdezősködött tőle a Cardeniában történetekről, de a homonculus volt annyira okos, hogy ne ossza meg ezt az információt a Mesterével. Nem szeretett volna néhai Envy lenni, ahhoz túlságosan is szerette az életet.
– Ha erről lenne szó, akkor annak lennének jelei – vetette ellene Envy, gondosan megválogatva a szavait. – Jelenleg a kis Utazócska legnagyobb problémája, hogy visszajusson abba a másik világba, ahonnan azt hiszi, hogy származik. De majd még jobban szemmel tartom, ha eloszlatja az aggodalmaidat. Nem rám bíztad volna a lányt, ha nem bíznál a képességeimben, nem igaz?
– Ha leszúrod, az lesz az utolsó hibád, úgy vigyázz, Envy! Nem fogok tétovázni, hogy esetleg egy új, nálad hasznosabb és engedelmesebb példányt hozzak létre – közölte ridegen a női hang, majd bontotta a vonalat.
Envy lerakta a kagylót, és a hőség ellenére is megborzongott. Tudta, hogy a Mestere képes rá, és beváltja a fenyegetését. Hiszen Gluttony, Sloth és Lust helyett is új példányokat hozott létre. Habár, Lustot valójában nem is ő, hanem egy másik ember teremtette, de ettől Envy még nem lett vidámabb. Gyűlölte, hogy annak a nőnek igaza van, de nem tehetett mást. Nem tudott tőle szabadulni, hiszen béklyó kötötte hozzá, alku és még valami, amibe bele sem akart gondolni. Néhány pillanatig eltartott, míg összeszedte magát, hogy aztán elhagyhassa a fülkét és sietve felkapaszkodjon egy éppen Dublich felé induló teherautó hátuljára. Minél előbb meg akarta tudni, hogy Alice mennyire emlékszik, hiszen csak úgy dönthette el, mi is legyen a következő lépés. Igazából, nem akart neki ártani, de a Mestere utasítását sem vehette félvállról, főleg nem ezek után. Azon kívül, be akart számolni a lánynak, hogy nem járt sikerrel, bár tudta, hogy ezzel valószínűleg el fogja szomorítani. De nem tehetett mást.

~*~

Alice teljesen belemerült a rajzolásba, és észre sem vette, hogy lassan besötétedik. Csak akkor eszmélt fel, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Hirtelen nem tudta, hogy válaszoljon-e, de mire szólni akart, nyílt az ajtó és Izumi Curtis lépett a szobába. Alice letette a kezében tartott papírt, amire éppen az utolsó jelenetképet vázolta fel.
– Szóval magadhoz tértél – mondta az alkimista, majd beljebb lépett a szobában. – Hogy érzed magad?
– Jól, köszönöm – válaszolta Alice, de volt valami a másik hanghordozásában, ami aggodalomra adott okot. – Ed és Al? – kérdezte, hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek.
– A szigeten, ahol rád tört az a valami, amit Ed látomásnak nevezett – mondta Izumi, majd helyet foglalt a szobában található egyetlen széken. – Szóval, nyugodtan elmondhatod, ha bánt valami.
Olyan tekintettel nézett Alice-re, hogy a lány tisztában volt vele, az alkimistát nem tudja átejteni. Volt valami Izumiban, ami idegességgel töltötte el, ugyanakkor olyan biztonsággal is, amit már régen nem érzett. Tudta. Tudta, hogy Izumi tudja, hogy titkol valamit és talán azt is, hogy mit. Alice pár pillanatig csendben üldögélt az ágyon, ahová feltelepedett, miután visszajött a szobába. A kezében egy ceruzát forgatott kissé idegesen, nem tudva, hogy is vágjon bele a mondandóba. Végül nagy levegőt vett, és egyenesen Izumi szemébe nézett.
– Megígéri, hogy amit elmondok, azt nem adja tovább a fiúknak? – kérdezte komolyan. Izumi felvonta a szemöldökét, de aztán bólintott. – Vannak dolgok, amiket jobb, ha… ha még nem tudnak meg.
– Nos, bármit is akarsz mondani, kettőnk között marad, de egyszer úgyis el kell mondanod nekik, ha őket is érinti a dolog – mondta Izumi. – Gondolom egy bizonyos Envy nevű homonculus is benne van a képben, nem igaz?
Alice elsápadt, de persze számíthatott volna erre a lépésre. Izumi nem volt kegyetlen, de következetes és szigorú. Mindazonáltal a lány biztos volt benne, hogy nem fogja őt elárulni. Bízott benne, mert Izumiban volt valami, amitől az ember erre hajlamossá vált. Alice rendezte az arcvonásait, majd bólintott.
– Igen – mondta halkan. – Envy… többször segített nekem, de csak most jöttem rá, hogy ez nem lehet véletlen. A múltban már… nos… találkoztunk.
Anélkül, hogy megvárta volna Izumi válaszát, felkelt, összeszedte az összes rajzot és másikhoz lépett velük. Egyszerűen átnyújtotta őket, az alkimista nő pedig nézegetni, tanulmányozni kezdte a lapokon látható jeleneteket. Alice közben belefogott a magyarázatba.
– Először azt hittem, csak látomások, vagy valaki más emlékeit látom – kezdte. – De aztán ma világossá vált, hogy ezek az én emlékeim. Én… innen származom, ebből a világból, Cardeniából, de valamiért átmenekítettek egy Kapun a másik világba. Az emlékeimet pedig egy Hohenheim nevű férfi törölte.
– Hohenheim?! – kérdezte döbbenten felnézve Izumi. – Mármint Van Hohenheim, Ed és Al apja? Az alkimista, akiről senki sem tudja, hová tűnt?
– Pontosan. Pont ezért nem akarom, hogy Edék tudjanak erről. Ed gyűlöli az apját, nem tudom, hogy reagálna, ha megtudná, hogy az apja ilyen módon segített valakinek – mondta Alice. – Még akkor is, ha rólam van szó. El fogom mondani neki, ha itt az ideje, de nem most, amíg ilyen feldúlt állapotban van.
– Ezt megértem – biccentett Izumi. – De hogy jön ehhez Envy? Neki mi köze a dologhoz?
– Nem igazán tudom – gondolkodott el Alice. – Inkább a nővéremhez lehet köze. – Izumi értetlen arcát látva, megkereste a megfelelő papírlapokat. Az egyiken a még élő Violet szerepelt nagyjából tíz évesen, a másikon viszont már csak a sír és a fejfa, rajta a nevével és két évszámmal. - Violet a nővérem volt, de meghalt. Elvileg beteg lett, de szerintem valamit csinálhattak vele. Valami olyat, ami gonosz, veszélyes, de nem sikerült. Utána engem akartak használni, de én megmenekültem. Envy valamit megígért neki velem kapcsolatban, gondolom ezért siet mindig a segítségemre. Egyszer próbáltam erről kifaggatni, de úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Én viszont nem emlékszem minden részletre, hiszen csak négy éves voltam. Az emlékeimet az átkerülés előtt elfojtották, csak az utóbbi hónapokban kezdtek visszatérni.
– Mikor volt az első emlékképed? – kérdezte Izumi, mint aki pontosan tudj, milyen kérdéseket kell feltennie.
– Ha jól emlékszem akkor, amikor Roy Mustang ezredes elvitt a széttört alkimista körhöz, ahol állítólag megtaláltak. A kör fényleni kezdett, ahogy beléptem, majd valószínűleg nem voltam magamnál. Akkor láttam az első emléket. Akkor még fogalmam sem volt, mi az, pusztán látomásnak véltem.
– Valószínűleg a kör indította be az egészet – morfondírozott Izumi, a rajzokat az asztalra téve. – Mint egy kapcsoló. Elnyomták az emlékeidet, de úgy tűnik, a kör képes volt megnyitni egy csatornát.
– Mint egy villámcsapás? – kérdezte óvatosan Alice, mire az alkimista bólintott. – De akkor sem tiszta, ki hozott vissza és miért. Ráadásul, mivel a másik világban nincs alkímia, valakinek mindkét oldalról egy időben kellett volna működtetnie a két alkimista kört. Vagy valami ilyesmit, azt hiszem. Ehhez azonban nagyon pontos számítások kellenek. Az én világomban 2003-mat írunk, itt 1914-et. Majdnem száz év különbség, lehetetlen, hogy valaki tudta volna, melyik évbe kerülök.
– Vagy nem – mondta Izumi félhangosan. – Mindenesetre nem lehetetlen kiszámítani, Hohenheim pedig egy zseni, így mindenre gondolhatott. Esetleg más valakit is átküldött veled együtt, elvégre egy négy éves kislány egyedül mindenhol feltűnést kelt.
Alice elgondolkodott. Ebben volt igazság, hiszen biztosan nem egyedül ment. Talán a szülei is alkimisták lennének? Ez nem volt kizárva. Mindig is furának tartotta, hogy a szülei sosem beszéltek arról, milyen volt kisbabaként, nem volt egyetlen babakori kép sem róla. Az anyja azt mondta, hogy egy tűzben mind odaveszett, sok mással együtt. Akkor furának találta, de elfogadta a magyarázatot, ám most már igencsak gyanús volt számára az egész. Mintha a szülei szándékosan titkolóztak volna előtte egész életében.
– Nos, majd megoldjuk, ne félj! – veregette meg barátságosan Izumi a lány vállát. – Gyere, biztosan éhes vagy, holnap meg átmegyünk azokért a lókötőkért a szigetre. Addigra biztosan lehiggadnak majd. Utána majd kigondoljuk, hogyan tovább.
Alice halványan elmosolyodott, majd követte Izumit az étkezőbe. A rossz érzés azonban nem akart elmúlni. Tudta, hogy előbb-utóbb színt kell majd vallania, de rettegett tőle, hogy Ed gyűlölni fogja majd. Nem akart újra egyedül maradni, nem akarta, hogy megint mindenki utálja, mint mielőtt idekerült. De tisztában volt vele, hogy most már nem titkolózhat sokáig.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)