FELVÉVE írta: Scale

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<<


4. fejezet
Potterek és Dursley-k


Harrynek volt egy pár álma. Szerette volna, ha vannak szülei, vágyott rá egészen kisgyerekkorától kezdve arra is, hogy valaki vigye el őt Dursley-éktől, és nagyon szerette volna azt is, ha a középiskolát már Dudley-mentesen kezdhette volna meg. Nos, a háromból tulajdonképpen csak egy fél álom teljesült, mert ugyan Dursley-éktől elvitték, de nyaranta azért csak vissza kell mennie. Azt pedig pontosan tudta, hogy a szüleit sosem kaphatja vissza, hiszen abban biztos volt, hogy bármennyire is létezik mágia, a halottakat semmi sem tudja életre kelteni, de azért a Dudley-mentes életet igazán úgy érezte, hogy kiérdemelte, mégsem adatott meg neki.

Éppen ezért nagyon tartott attól, hogy semmi sem fog változni, és még a titkos álmát is, miszerint szeretne végre barátokat szerezni, tönkre lesz téve. Dudley ugyanis a középiskolát is pontosan ugyanolyan erőszakosan, hisztisen kezdte meg, mint az általános iskola minden egyes tanévét. Harry tartott tőle, hogy unokatestvére épp úgy meg fogja félemlíteni az összes olyan társát, aki megpróbál vele, Harryvel barátkozni, mint régen.

Úgy tűnt azonban, hogy Ron Weasley-t nem igazán érdekli Dudley erőszakos viselkedése, pontosabban Harryt nem azáltal ítéli meg, ahogyan az unokatestvére viselkedik. Persze, Ron nem tudhatta, hogy régen, ha bárki is barátkozni merészelt a lógó ruhájú Harry Potterrel, az milyen büntetésben részesült Dudley-tól és a bandájától, és Harry arra is gondolt, hogy talán figyelmeztetnie kéne Ront, hogy vigyázzon magára, de sajnos Harrynek nagyobb problémával kellett szembe néznie, mint Dudley.

Reménykedett benne, hogy Foltozott Üstben lezajló rajongás, és a beosztási ceremónia alatti suttogás csak egy-egy eset volt, azonban ahogy reggel Ron és ő kiléptek a folyosóra, be kellett látnia, nem így van. Rengeteg diák sugdolózott, mutogatott rá, megpróbálták megérinteni, sőt, volt olyan diák, aki hátraarcot csinált a folyosó kellős középen, csakhogy még egyszer elmehessen mellette. Harryt viszont ez rendkívül zavarta, hiszen borzasztóan nehéznek tűnt tájékozódni egy olyan hatalmas kastélyban, mint a Roxfort, főleg, ha maga a kastély is varázslatok tömkelegéből állt.

Az ajtók, a kilincsek, a festmények vándoroltak, volt olyan, hogy egy lépcső óránként máshova vezetett, és Harry szentül meg volt róla győződve, hogy még a lovagi páncélok is változtatják a helyüket. Ilyen körülmények között kellett eltalálnia egy-egy tanteremhez, amit ugye nehezített a kíváncsiskodó tömeg.

Harry jót kacagott magában, mikor rájött, hogy a Roxfortban nem csak az az egy szellem van, amivel Dudley hajnalban találkozott. Mind a négy háznak megvan a saját maga szelleme, és rajtuk kívül is még volt egy pár, akik ugyan nem tartoztak sehova, de ott éltek a kastélyban. Az egyik legfurcsább szellem pedig Binns professzor volt.

Miután ugyanis a szerencsétlen elsős diák megtalálta a megfelelő tantermet, következtek az tanórák, ezek közül is az egyik legfurcsább, legunalmasabb (és Dudley szerint legfélelmetesebb) a mágiatörténet, amelyet egy szellem tartott. Amikor a nebulók elfoglalták a helyeiket, belebegett a terembe Binns professzor – a diákok egyöntetűen megdöbbentek, Dudley azonban annyira megijedt, hogy még a székről is leesett. Hermione egy lesújtó pillantással illette padtársát, de Dudley nem tudott mit csinálni; nem volt kibékülve a szellemek jelenlétével az életében.

Mint kiderült, szerencsére Binns volt az egyetlen szellemtanár az iskolában, volt viszont alacsonynövésű tanáruk is Flitwick professzor személyében, aki annyira pöttöm volt, hogy egy rakás vastag könyvet kellett a székére halmoznia, ha ki akart látni az asztal mögül. Az első bűbájtan órán névsorolvasást tartott, de amikor megpillantotta Harry nevét, felkiáltott, és pár másodpercre eltűnt az asztal mögött. Dudley horkantott egyet, jelezvén, hogy mennyire nevetségesnek tartja ezt az egész Potter-rajongást.

Ellentétben Flitwick professzorral, McGalagony professzor nem csinált különösebb ügyet abból, hogy Harry Potter az óráján ült, mi több, még a házába is jár, csak felolvasta a névsort, majd közölte, hogy az átváltoztatástan az egyik legbonyolultabb és legveszélyesebb mágiaág, és aki nem viselkedik az órán, annak kiteszik a szűrét. (Harry szentül meg volt győződve róla, hogy a tanárnő egy jelentőségteljes pillantást vetett Dudley-ra, akit viszont sokkal jobban érdekelt a falon sorakozó állatfejek, és fura írások, mint hogy ki hogyan néz rá.) Aztán a tanárnő fogta, és malaccá változtatta a tanári asztalt – az elsősök gyorsan utána is szerették volna csinálni, ám kiderült, hogy még nagyon sokáig nem fognak hasonló varázslatot használni. Először is rengeteget jegyzeteltek, majd kaptak egy-egy gyufát, amit tűvé kellett varázsolniuk. Az óra végéig egyedül Hermionénak sikerült; mutatványát McGalagony professzor egy mosollyal jutalmazta.

Dudley-nak nem volt ilyen szerencséje. Mikor sokadszori próbálkozásra sem sikerült gyufát készítenie, felidegesítette magát, intett egyet a pálcájával, és felgyújtotta vele Harry tankönyvét. A diákok rémülten felkiáltottak, de McGalagony gyors közbeavatkozásának hála senki sem sérült meg.

– Mr. Potter, gyufát kellett varázsolnia, nem tüzet! – pirított rá McGalagony.

– Elnézést, tanárnő…

Ron értelenül nézett Harryre – tudta, hogy nem a fiú okozta a tüzet, Dudley viszont kaján vigyort küldött unokatestvére felé.

*


Az első nap ebédidejében Ron már nem bírta tovább türtőztetni magát, és a vele szemben ülő Harryhez hajolt.

− Szóval, mi ez köztetek?

− Hm?

Harry hirtelen nem értette, hogy mire gondol Ron, aki alig észrevehető fejbiccentést tett a két székkel arrébb ülő Dudley felé. Unokatestvére elmélyülten ette a rántott húst, és a legkevésbé sem figyelt oda a mellette ülő Hermionéra, akinek viszont be nem állt a szája.

− Oh… – Harry vállat vont. – Nem vagyunk túl jóban. Sosem voltunk.

Ron nagyon szerette volna továbbforszírozni a témát, de amikor látta, hogy Harry szándékosan kerüli a tekintetét és inkább a krumplipüréjével van elfoglalva, visszavonulót fújt, és ő is enni kezdett.

Harry valóban nem igazán akart Dudley-ról beszélni, már csak azért sem, mert egészen átváltoztatástanig biztos volt benne, hogy az elkövetkezendő napokban unokatestvére valamilyen szinte vissza fogja fogni magát, hiszen ez a környezet annyira szokatlan mindegyikük számára, így Dudley-nak is, hogy nem lesz ereje a szegény rokonnal foglalkozni, azonban úgy tűnt, tévedett. Biztos volt benne, hogy Dudley le akarja járatni a többiek előtt.

Harry azonban egyelőre nem akart túl sokat foglalkozni unokatestvérével, volt ezernyi más dolog, ami őt is, és a többieket is nagyon foglalkoztatta (talán egyedül Dudley-t nem, aki nem igazán akart a soron következő óráról beszélni), az a sötét varázslatok kivédése. Ahogy bementek a terembe, Harry látta, hogy Dudley próbál nem Hermione mellé leülni, de az összes helyet elkapkodták előle, Harry és Ron is egymás mellett ültek, így Dudley-nak továbbra is maradt a lány, aki rengeteget beszélt, és úgy akar tenni, mintha ő tényleg mindenhez értene. Ahogy megérkezett Mógus professzor is, Harry egyből látta, hogy a tanár legalább annyira szeretne ott lenni, mint Dudley. A férfi rettentően zavart volt, kezeit tördelte, ráadásul még dadogott is, ezért aztán olyat hatást keltett, mintha a saját tantárgyától is félne. Harry véleménye az óra végére sem változott meg, sőt, csak erősödött benne a gyanú, hogy szegény Mógus professzor csak azért tanítja az adott tantárgyat, mert megkapta, de a legkevésbé sem szeretne semmilyen sötét varázslattal, vagy lénnyel foglalkozni, pont, mint Dudley.

Csütörtök reggel kiderült, hogy Mógus professzor nem csak a tantárgyától fél, de a tanári karból sincs mindenkivel kibékülve. Harry reggeli közben fedezte fel, hogy a professzor kissé bátortalanul, némiképp rángatózva beszél egy kollégájával, akinek zsíros, vállig érő fekete haja és horgas orra volt, és hogy ez a férfi beszélgetés közben néha-néha rápillant Harryre is. Ekkor történt az első furcsaság: életében először belenyilallt Harry sebhelyébe a fájdalom.

− Au! – Harry sziszegve kapta a fejéhez a kezét.

− Mi történt? – kérdezte Ron, de Harry megrázta a fejét, hogy ne aggódjon.

− Semmi… Csak megfájdult a… – De nem tudta befejezni a mondatot, mert közben befutott Dudley, és persze ő is látta a hirtelen tett kézmozdulatot.

− Csak nem megerőltetted a fejed? A Stonewallban nem történhetne ilyesmi. Ha gondolod, vissza is mehetsz oda!

Harry ügyet sem vetett Dudley gúnyolódására, inkább újra a mellette ülő Ron felé fordult.

− Ki az a férfi Mógus mellett?

Ron helyett azonban bátyja, Percy Weasley prefektus válaszolt egy kissé leereszkedő stílusban.

− Ő Perselus Piton professzor, a Mardekár házvezető tanára, ő tanítja a bájitaltant…

− De reméljük, hogy már nem sokáig! – suttogott bele a beszélgetésbe Fred, majd a válla fölött megjelent George is. A két fiú iker volt, és Weasley-k.

− Hogy értitek, hogy „reméljük, már nem sokáig”? – kérdezte értetlenül Harry.

Fred és George összemosolygott.

− Mindenki tudja – kezdte Fred –, hogy Piton valójában…

− …a sötét varázslatok kivédését szeretné tanítani – fejezte be George a mondatot.

− A tantárgy viszont el van átkozva…

− …és minden évben új tanárt kapunk.

− Tehát, ha Piton megkapná az állást…

− …jövőre már nem lenne a suliban.

Harry összevonta a szemöldökét.

− Az elátkozott álláson kívül ebből az egészből annyi jött le, hogy utáljátok őt. De miért?

Fred és George újból váltottak egy mindent tudó, cinkos mosolyt, majd kórusban megkérdezték:

− Mikor lesz vele órátok?

Ron belenézett az órarendjébe, amit McGalagony professzortól kaptak az első napon.

− Holnap. Dupla bájitaltan a mardekárosokkal.

Fred és George erre megpaskolta Harry és Ron hátát, aztán leültek Lee Jordan mellé, aki az ikrek legjobb barátja volt. Harry újból a tanári asztal felé nézett, de amit kapott, az egy sötét pillantás volt Pitontól, és egy újabb éles fájdalom a sebhelyébe. Harry úgy érezte, Perselus Piton professzor nem igazán kedveli őt, és ezzel nem volt egyedül.

A Harry Pottert Nem Kedvelők Klubját gyarapított még Draco Malfoy is, akivel a vonatút óta nem igazán találkoztak, de ha a folyosón összefutottak, fennhangon elkezdte mondani, hogy Harrynek milyen ócska ruhai vannak, és csak Szakadt Potternek hívta őt. Ezért aztán Harry nem igazán örült annak, hogy közös órájuk lesz a hét utolsó napján.

A következő furcsa esemény péntek reggel érte utol Harryt, méghozzá egy levél formájában. A bagoly elegánsan landolt a sütőtökleves kancsó mellett, és a küldeményét belepottyantotta a Harry előtt lévő zabkásás tálba. Miután Harry kivette a tányérjából a pergamentekercset, a bagoly szárnyra kapott, és kirepült az egyik nyitott ablakon.

Harrynek elképzelése sem volt arról, hogy mégis kitől kaphatott levelet, hiszen amikor legutóbb ilyesmi fordult elő, felvették a Roxfortba, most viszont már más iskolába nem kerülhet be, és Ronon kívül barátai sincsenek (igaz, Ront is csak egy hete ismeri), Vernon bácsi és Petunia néni pedig biztosan nem írnának neki, főleg nem bagolypostával.

Már épp ki akarta volna nyitni, mikor Dudley kivette a kezéből.

− Kitől kaptál te megint levelet?

− Hé, add vissza, az az enyém! – kapott utána Harry, de Dudley addigra már ki is nyitotta.

Harry megpróbálta visszavenni, ami az övé, és Dudley már majdnem a földre taszította, amikor hirtelen megjelent mellettük McGalagony professzor, mint aki megérezte, hogy valami baj készülődik.

− Mr. Dursley!

McGalagony szigorú, pattogós hangja azonnal megállásra késztette mindkét fiút.

− Megkérdezhetném, hogy mégis mit művelnek a Nagyterem kellős közepén? – Harry körülnézve látta, hogy gyakorlatilag a teljes terem őket figyelte.

− Dudley elvette a levelemet, tanárnő, és nem akarja visszaadni – mondta; a legkevésbé sem érdekelte, hogy talán nem a legjobb ötlet beárulnia az unokatestvérét, de most a saját érdekeit nézte.

A professzor asszony szúrós szemmel figyelte mindkettőjüket.

− Igaz ez, Mr. Dursley?

− Csak… kíváncsi voltam rá, ki küldte.

− Akkor talán meg is kérdezhetné, mielőtt elveszi. Adja vissza Mr. Potternek a levelét – Dudley odanyújtotta Harrynek, aki gyorsan zsebre is dugta. – Egy pont a Griffendéltől, Mr. Dursley! Nem szeretném meglátni, hogy még egyszer így viselkedik; és nagyon kérem, ne hozzon szégyent a Griffendél-házra.

McGalagony bólintott egyet, és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Visszament a tanári asztalhoz, ahonnan fél szemmel továbbra is figyelemmel tartott a háza asztalát.

Most, hogy végre nyugalom lett, és Dudley visszaült a helyére, Harry is meg tudta nézni, hogy ki küldött neki levelet. Szétnyitotta a kissé megtépázott pergament, és elolvasta a girbegurba betűkkel írt üzenetet.

Kedves Harry!
Tudom, hogy péntek délután nincs tanítás, és arra gondoltam, hogy három óra körül átjöhetnél hozzám teára. Kíváncsi vagyok, mi minden történt veled az első héten. Küldj választ a bagolyházból.
Hagrid



Harry úgy döntött, hogy kihagyja a reggeli hátralévő részét, és inkább még bájitaltan előtt elküldi a válaszüzenetet Hagridnak, hiszen volt még hátra nagyjából másfél órája, ezért nem is aggódott az idő miatt. Rontól kölcsönkérte a lúdtoll pennáját, a levél aljára firkantotta a „Köszönöm, ott leszek.” üzenetet, aztán kisietett a nagyteremből, hogy feladja élete első bagolypostáját.

Csakhogy arra nem számított, hogy nem volt egyedül. Már majdnem elérte a kastély kapuját, mikor hátulról elkapta valaki, és berángatta egy földszinti mosdóba.

– Emlékszel, mit mondtam, Harry? – vigyorgott Dudley. – Amikor megérkezünk a Roxfortba, az első dolgom lesz, hogy belenyomom a fejed a vécébe.

– Azóta már egy hét eltelt, Dudley.

– Az nem baj. De! Ha megmutatod, ki írt neked levelet, akkor eltekintek a vécébe nyomástól.

– Az az én levelem, semmi közöd hozzá, hogy ki írt nekem.

Dudley megvonta a vállát.

– Hát jó, te akartad – mondta, és már nyúlt volna Harry után, de az előkapta a varázspálcáját, és védekezőleg feltartotta, mire Dudley rémülten hőkölt hátra. De aztán hirtelen megnyugodott.

– Nem is tudod használni – sziszegte. – Pont annyira tudsz varázsolni, mint én!

– Fogadjunk? – Harry kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Kettőnk közül én vagyok az, aki legyőzött már egy sötét varázslót.

– Nem csináltál te semmit! – kiáltotta dühösen Dudley.

Erre Harry megsuhintotta a pálcáját, amiből színes szikrák ezre szóródtak ki, Dudley pedig ordítva rohant ki a mosdóból. Harry a hasát fogta a nevetéstől. A pálcáját gyorsan eltette, majd kisietett a kastélyból, egyenesen a bagolyházhoz, hogy gyorsan feladja a Hagridnak szóló válaszlevelet.

A bagolyházban rendkívül rossz szag terjengett, viszont a bent alvó baglyok gyönyörű szépek voltak. Harry elragadtatva nézte őket, és közben egyre hangosabban harsogott a fejében egy gondolat: Nagyon hosszú hét évnek néz elébe Dudley-val. Ha minden egyes percben ennyire rá fog az unokatestvére csimpaszkodni, és megpróbálja őt gyakorlatilag ellehetetleníteni és megfélemlíteni, akkor pont ugyanolyan rossz lesz az élete, mint a régi iskolájában. De esetleg délután meg lehetne beszélnie Hagriddal, hogy ha nagyon elfajulni a helyzet, valamelyikük átmenne egy másik varázslóiskolába. Biztos, nem a Roxfort az egyetlen ilyen iskola…

Persze, Harry nem akarta ilyen könnyen feladni, végül is ebbe az iskolába jártak a szülei is, és itt végre lehetősége lenne többet megtudni a családjáról, hogy milyenek voltak, hasonlít-e rájuk egyáltalán, és nem akarta, hogy Dudley az útjába álljon. Harry elhatározta, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy unokatestvérét leszerelje. És már körvonalazódott a fejében egy terv, csak előbb legyenek túl a pénteki napon.

Harry végül kiválasztott egy szép, barna tollú baglyot (az állat eléggé mérgesen nézett rá, amiért felébresztették mély álmából), melynek a csőrébe adta a levelet, és útjára indította Hagrid házához, ő maga pedig visszasietett a kastélyba, nehogy lemaradjon a dupla bájitaltan óráról, mert abban biztos volt, hogy Piton professzor nem venné jó néven a késést.

*


Nos, ha Harry azt hitte, hogy Pitonnak nem szimpatikus, akkor enyhén szólva is tévedett. Piton egyenesen gyűlölte Harryt. Akárcsak a héten az összes tanár, Piton is névsorolvasással kezdte az óráját – melyre eleve úgy érkezett meg, hogy szinte berobbant a terembe, és a nehéz faajtó visszacsapódott a falról –, és amikor Harry nevéhez érkezett, ő is megállt.

– Áh – búgta mézesmázosan. – Harry Potter. A mi új üdvöskénk.

Amíg Draco Malfoy és barátai a tenyerükbe vihogtak, Dudley kajánul rákacsintott Harryre. Imádta, ha Harryt más is utálja, és úgy tűnt, most emberére akadt a bájitaltanár személyében.

Amikor Piton befejezte a névsorolvasást, hideg és sötét alagútra emlékeztető szemével körbenézett a teremben ülő diákokon, mely belefogott bevezető beszédébe. Harry úgy döntött, nem fogja hagyni, hogy bárki is megalázza, és meg több örömöt adjon Dudley-nak, ezért elővette a pennáját, és minden egyes szót megpróbált lejegyzetelni, amit a tanár mondott.

…dicsőséget forralni…
…hírnevet a palackba zárni…
…dugó alá rejteni a halált…


– Potter! – csattant Piton hangja. – Mit kapunk, ha üröm teába őrölt aszfodéloszgyökeret keverek?

Harry rásandított Ronra, de ő is pont olyan bután nézett, mint ő. Egyikük sem értette még a kérdést sem, ellentétben Hermionéval, akinek már magasban volt a keze.

– Nem tudom, tanár úr – felelte Harry.

– Lám, lám, a hírnév nem minden. Próbáljuk meg újra, Potter. Ha szereznie kéne egy bezoárt, hol keresné?

Hermione ültében olyan magasra nyújtotta a kezét, amennyire csak tudta, Piton azonban ügyet sem vetett rá. Harry igyekezett keresztülnézni a visszafojtott nevetéstől már szinte rázkódó Malfoyon és Dudley-n.

– Nem tudom, tanár úr.

– Mindjárt gondoltam, hogy bele sem nézett otthon a könyvekbe.

Harry nem akart vitába szállni a tanárral, és kifejteni neki, hogy igenis belenézett otthon a tankönyve, de hát ő nem Hermione. Senki nem várhatja el tőle, hogy megtanulja a teljes Ezer bűvös fű és gomba tankönyvet!

Piton lesújtó pillantást vetett Harryre, majd körbenézett a teremben, és megakadt a szeme a még mindig vigyorgó Dudley-n.

– Mr. Dursley! – Piton csattanó hangjára Dudley összerezzent. – Ha jól sejtem, ön szerint Mr. Potter nem teljesített jól, igaz?

– Igen, uram – bólogatott serényen Dudley.

– Egy pont a Griffendéltől, Mr. Potter, amiért képtelen volt készülni az órára! – Harry már nyitotta volna a száját, hogy megvédje igazát, és fellépjen a nyilvánvaló igazságtalanság ellen, de Piton folytatta. – Szerencsére, itt van nekünk az unokatestvére Mr. Potternek, aki bizonyára válaszolni fog egy igen egyszerű kérdésre.

Piton szinte már suttogva beszélt, és habár csak néhány lépés volt a katedra és Dudley asztala között, mégis Piton talárja rendellenesen lobogott, ahogyan odalépett Harry unokatestvéréhez.

– Mi a különbség a sisakvirág és a farkasölőfű között, Mr. Dursley?

Harry pontosan tudta, hogy Dudley-n jeges rémület futott végig. Álmában sem gondolta, hogy egy olyan ember fogja megtámadni őt, akivel közös az utálatuk tárgya, ám úgy tűnt, Piton professzor pontosan ezt tette vele.

Nos, ha Piton azt gondolta, hogy Harry bele sem nézett a tankönyvbe, Dudley-ra ez hatványozottan igaz volt. Ő nem csak hogy a könyvbe nem nézett bele, még a könyvre sem nézett rá.

– Nos? – vonta fel várakozóan a szemöldökét Piton.

– Nem tudom, tanár úr.

Piton szinte ajka szinte vicsorrá változott, amint meghallotta a fiú szavait.

– Nocsak, Potterek és Dursley-k… Meglátszik, hogy rokonok… – Piton ellépett Dudley asztalától, és Malfoy gúnyos nevetésétől kisérve visszament a katedrára, majd az osztály felé fordult. – Tájékoztatásul közlöm, hogy az üröm és az aszfodélosz keveréke altatóhatású, olyannyira, hogy az élőhalál esszenciájának is nevezik. A bezoár a kecske gyomrából kivett kő: védelmet nyújt a legtöbb méreggel szemben. Ami a sisakvirágot és a farkasölőfüvet illeti, a kettőegy és ugyanaz. Ebrontófűnek, avagy Aconitumnak is nevezik. Nos, mire várnak? Miért nem jegyzetelnek?

A diákok zajosan kutakodni kezdtek pergamen, tinta és penna után, Harry kezében viszont annyira remegett a penna, hogy jókora pacát ejtett a pergamenen. Ideges volt Piton miatt, ideges volt Dudley miatt, mégis valahol elégtételként gondolt arra, hogy Piton Dudley-t is megszégyenítette.

Sajnos azonban az óra további része sem alakult fényesen. Harry miatt újabb egy ponttal lett kevesebb a Griffendél pontszáma, Piton ugyanis levonta tőle, amiért nem szólt Neville-nek, hogy ne legyen a kondér a tűzön, amikor hozzáadja a tarajos sül tüskéjét, Természetesen Harry nem Neville-lel dolgozott együtt, így nem is foglalkozott azzal, mit csinál egy másik diák egy másik asztalnál. Harry másodjára is vitába akart szállni a tanárral, de Ron most már bokán rúgta.

– Ne feleselj vele – súgta. – Nagyon undok tud lenni, ha felbosszantják.

Az óra után Harry rosszkedvűen caplatott fel a pince lépcsősorán, és még Ron vigasztalása sem derítette jobb kedvre. Dudley-nak sem volt jobb hangulata; dühös volt Pitonra, dühös volt Harryre, dühös volt a világra. Ráadásul a tanár még össze is hasonlította őket! Közte és Harry között nincs semmi hasonlóság! Ha Dudley szemei átkokat tudtak volna szórni…

Amíg Dudley felfelé indult a márványlépcsőn, hogy visszatérjen a Griffendél-toronyba, addig Harry és Ron három előtt öt perccel kiléptek a kastélyból, és Hagrid kunyhója felé vették az irányt. A kunyhó oldalának támasztva ott állt Hagrid nyílpuskája, és egy pár kalucsni.

Amikor Harry bekopogott, szapora kaparászás, és néhány mennydörgő ugatás hallatszott ki, s ahogy kinyílt az ajtó, egy hatalmas kutya majdnem rájuk ugrott, ha Hagrid a nyakörvénél nem tartja meg.

– Vissza, Agyar! Helyedre! – Hagrid beinvitálta a fiúkat, és közben továbbra is próbálta féken tartani hatalmas, fekete vadkanfogó kopóját.

A ház egyetlen helyiségből állt. A mennyezetről sonkák és fácánok lógtak le, a sarokban egy nagy és nehéznek tűnő ágy állt, rajta foltokból varrt takaró, a tűzhelyen lobogott a láng, amik egy rézüst oldalán nyaldosták.

– Ő Ron – mutatta be barátját Harry, mikor leültek egy-egy hatalmas fotelba.

Mint kiderült, Hagrid épp teát főzött, és egy jó nagy bögrével töltött a fiúknak belőle.

– Egy újabb Weasley, heh? A fél életem arra ment rá, hogy a bátyáidat hajkurásztam az erdőben. Na és hol van az unokatestvéred, Harry? Nem hoztad magaddal?

– Nem, őt nem hoztam – felelte nem túl lelkesen Harry.

– Pedig szívesen megismertem volna, főleg, hogy annak idején McGalagony professzor azt mondta a szüleire, hogy a legmegátalkodottabb muglik, akiket valaha is látott.

– Ez a gyerekükre is igaz – jegyezte meg Ron. Bele akart harapni a Hagrid által kínált süteménybe, de majdnem beletört a foga.

Harry megpróbált gyorsan témát váltani, bár erősen érdekelte, hogy McGalagony professzor honnan ismeri az ő nagybátyját és nagynénjét. Gyorsan az első roxforti hétre terelődött a beszélgetés. Beszámoltak a Piton professzorral való első óráról is, és Hagridnak is az volt a véleménye, mint Ronnak. Piton a legtöbb diákját ki nem állhatja.

– De engem különösen utál!

– Ugyan már, mi oka volna rá? – legyintett Hagrid, de Harrynek feltűnt, hogy az óriás kerüli a tekintetét.

– Hogy van Charlie bátyád? – A téma megint változott, csak most Hagrid által, és Harrynek szent meggyőződése volt, hogy Hagrid titkol előle valamit. Ahogy oldalra nézett, Harry észrevett egy kivágott újságcikket, mely a teáskancsó alatt feküdt. Amíg Ron a bátyjáról mesélt Hagridnak, Harry a kezébe vette a papírt, mely a Reggeli Prófétából származott.

A GRINGOTTS-ÜGY LEGÚJABB FEJLEMÉNYEI

Folytatódik a nyomozás a július 31-én, a Gringottsban történt betörés tettesei után. A bűntényt a feltételezések szerint sötét varázslók vagy boszorkák követték el. A Gringotts koboldjai ma megerősítették, hogy a bankból semmi nem tűnt el. Egyébként a széfet, amit a betörők kinyitottak, épp a bűntény napján ürítették ki. „De nem kötjük az orrotokra, hogy mi volt benne, és ne is szaglásszatok, ha jót akartok!” -nyilatkozta a Gringotts szóvivőkoboldja a ma délutáni sajtótájékoztatón.


– Hagrid – szólt izgatottan. – A Gringottsba épp a születésnapomon törtek be! Vajon mit kereshettek ott annyira?

Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy Hagrid kerüli a tekintetét. Mormogott valamit a bajsza, szakálla alatt, majd ismét a kőkemény süteményével kínálta a vendégeit. Harry emlékezett, hogy Hagrid épp a születésnapján látogatta meg őket, így nem vetette el azt az ötletet sem, hogy az óriás összekötötte a náluk való látogatást a bankos látogatással. Talán pont Hagrid volt az, aki kiürítette a fiókot, megelőzve ezzel a rablókat.

A fiúk végül csak vacsorára tértek vissza a kastélyba, ahol egy nagyon dühös Dudley fogadta őket. A Griffendél torony elsőéveseinek fiúrészlege hangos volt a vitától, Harry csodálkozott azon, hogy Percy, a prefektus még nem rontott be hozzájuk.

– Mi folyik itt? – kérdezte döbbenten Ron, amikor meglátta, hogy a szobatársaik, Neville, Dean és Seamus feldúlva állnak az ajtóban, és épp távozni akarnak.

– Dudley teljesen begolyózott, az van – felelte dühösen Seamus.

– De mégis mi baja?

– Harry – jött kórusban a válasz a három fiútól. A szobatársak inkább nem várták meg, mi lesz a vége a vitának, inkább lementek a Nagyterembe, hogy megvacsorázzanak, Ron azonban maradt; válaszokat szeretett volna, ezért inkább leült az ágyára, és csak nézte a két fút.

– Nem vagyunk egyformák – prüszkölte Dudley.

– Még szerencse… – sóhajtott fel Harry.

– Mi a legkevésbé sem vagyunk egyformák! – Dudley lekicsinylően végigmérte Harryt. – Sohasem voltak barátaid, családod. Nekem az apám egy fúrógyártó cég vezetője, a te szüleid csak naplopók voltak! Még, hogy legyőztél egy sötét varázslót…! Ugyanolyan senki vagy, mint ők voltak…

Dudley hátat fordított a szobatársainak, arra azonban a legkevésbé sem számított, hogy valami nehéz a hátára esik. Harry teljes erőből rontott Dudley-nak, és ott ütötte, ahol csak érte. Ron megpróbálta leszedni unokatestvéréről, Harry azonban ordítva püfölte a fiút.

– TE SZEMÉT! A SZÜLEIMET MEGGYILKOLTÁK!

Dudleyt azonban sohasem lehetett legyőzni, és akárcsak máskor, Harry abban a pillanatban is alul maradt.

– Látod, sosem leszünk egyformák – nevetett a fiú, de Harry nem adta fel.

– Nem is kell egyformának lennünk! – kiáltotta. Ziláltan feküdt a padlón, mellette Ron, aki az orrát szorította (valószínűleg valamelyikük véletlenül megütötte a fiút). – Csak legyünk… te, meg én.

De Dudley a fejét csóválta.

– Érdemtelen a sikered, nem tettél semmit azért, hogy minden diák, meg tanár istenítsen! De tudod mit? Ha legyőzöl…

Harry először nem is értette, mit akar Dudley. Legyőzni őt? Mégis hogyan?

Ron volt az, aki először megszólalt, és hallhatóan döbbent hangjából Harry nem sok jót sejtett.

– Te ki akarod hívni Harryt?

Dudley bólintott.

– És ha én nyerek, elmész a Roxfortból.

Tessék?! – hüledezett Harry.

Ronban felment a pumpa, és dühtől vörös fejjel támadt Dudley-nak.

– Na és ha Harry nyer? Akkor te mész el innen?

– Nem – szólt közbe Harry. – Ha én nyerek, akkor békén hagysz az év többi részében.

Harry kezet nyújtott Dudley-nak, aki kelletlenül ugyan, de elfogadta, majd úgy döntött, megelőzve unokatestvérét, kijelöli a helyet és az időt is.

– Holnap éjfélkor, a harmadik emeleti trófeateremben találkozunk.

Ron azonban újra Dudley-nak szegezett egy kérdést.

– És ki lesz a segéded? Én leszek Harryé, a tiéd?

Dudley értetlenül pislogott, fogalma sem volt arról, hogy mit is kérdez tőle Ron, elvégre egy egyszerű bokszmérkőzéshez miért kéne segéd, de végül rávágta, ami elsőre eszébe jutott.

– Senki, én nem szorulok rá a segédekre, nem úgy, mint Harry – sziszegte dühösen, aztán elviharzott a mosdóba.

A két fiú fáradtan nézett Dudley után, s beletelt néhány másodpercbe, mire Harry megmozdult. Felsegítette Ront is, és gyorsan adott neki egy papír zsebkendőt, hogy megtörölje a vérző orrát. Mivel a vérző orr nem akart javulni, úgy döntöttek, hogy elsétálnak Madam Pomfrey-hoz a gyengélkedőre.

– Nem gondoltam, hogy Dudley ennyire féltékeny rád – jegyezte meg halkan Ron, miközben az első emelet felé tartottak. – Otthon kicsit elkényeztetik a szülei, igaz?

Harry halványan elmosolyodott.

– Hát egy kicsit…

– Tudod, nálunk anya számára Percy a minden. Ő minisztériumi dolgozónak készül, prfeketus, iskolaelső, így Fredtől, George-tól és tőlem is valami hasonlót várnak el. És valószínűleg Ginnytől, a húgunktól is, ezt akarja majd anya. Szóval, mi mindannyian Percy árnyékában élünk. Bár én még az ikrekében is, hiszen ők humorosak, kissé bajkeverőek is, így az iskolatársaink meg azt akarják, hogy inkább Fred és George legyek, ne Percy.

Harry egy kissé talán jobban érezte magát Ron véleményétől, de egy valami továbbra is nyomta a lelkét.

– Nem tudom, hogy Petunia néni és az anyám hasonlítottak-e bármiben is, de azt tudom, hogy Dudleynak sok mindenben igaza van. Dudley és én tényleg nem vagyunk egyformák, és azt hiszem, hogy Potterék és Dursley-ék sem hasonlítottak soha. Vernon bácsi és Petunia néni mindig normális életet éltek, a szüleim pedig… Hát nem is tudom, mit csináltak? Háborúztak?

– Olyasmi – bólintott Ron. – Az első varázslóháborúnak te vetettél véget azzal, hogy legyőzted Tudjukkit.

– És ez a másik – kapott szón Harry –, amiben igaza volt Dudley-nak. Nem hinném, hogy bárkit is legyőztem volna. Hiszen egy csecsemő nem csinálhat ilyet.

– A varázsvilágban bármi megtörténhet, Harry. Mint például ez – mutatott ki a második emelet ablakán Ron.

Neville a roxforti tó partján keresett nagy elánnal valamit, és minden egyes kő alá benézett, széthúzta a nagyobb fűcsomókat és néha még a vízbe is belekotort. Mikor elég ideges lett és kétségbeesett lett, elkiáltotta magát.

– TREVOR!

Ám a béka nem bújt elő sehonnan.

Ron halkan felkuncogott, és Harryre nézett.

– Kit érdekelnek a Potterek és Dursley-k közötti hasonlóságok és különbségek! Holnap éjfélkor legyőzöd varázslópárbajban Dudley-t, aztán egy évig békén hagy.

Harry már csak azt nem tudta, mi az a varázslópárbaj.



<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)