Bent írta: Thomas Daniel Bones

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Választott kívánság: Világutazóként Jack számára már semmi nem okoz meglepetést. Egészen addig, míg tudomást nem szerez arról a Delton Hills-i furcsaságról, amelyről már egy ideje cikkeznek az újságok... Az amerikai kisvárosban található régi épületben levő helyiség, amit mindenki csak szobaként emleget, igazán különleges és megmagyarázhatatlan jelenség, elvégre senki nem tudja, mi vagy ki rejtőzik az ajtó mögött. Viszont arról mindenki meg van győződve, hogy igenis van ott valami, hiszen aki eddig belépett oda, soha többé nem jött vissza. Éppen ezért Jack úgy dönt, felkerekedik, és megfejti a szoba titkát – ő akar lenni az első, aki élve kijön onnan. De vajon sikerül neki?  

Bent
– NymphaTonks kívánsága alapján –


A ház gonosz. Ezt hangoztatták a helyiek. A ház gonosz. Erről cikkeztek az újságok. A ház gonosz. Elragad, és nem ereszt. Kelepcébe csal. Lecsap. A ház egy csúcsragadozó, vár türelmesen, heteken keresztül, amíg valaki elég bolond hozzá, hogy belépjen küszöbén. És akkor nem kegyelmez.
A hátborzongató történetet az elátkozott házról egyre többen visszhangozták a nevadai kisváros lakói közül, aggasztó históriája sokak figyelmét megragadta. Az embert jogosan vonzza a megmagyarázhatatlan, akkor is, ha az a vesztét okozhatja. Így alakult, hogy a történet hamar lábra kélt és bejárt hegyet-völgyet, minden útjába akadó egyént csontig hatoló iszonyattal vagy makacs szkepticizmussal eltöltve.
Ugyanis nem mindenki hitte el az gyilkos épületekről szóló mendemondákat. Nem kevés ember akadt, aki megrögzötten kapaszkodott a racionalitás ismerősen unalmas mentőgumijába, határozottan visszautasítva a lehetőséget, hogy esetleg mégis állhat valami természetfölötti a fokozatosan elszaporodó, más módon megfejthetetlen eltűnések sorozata mögött.
Ugyan miért is hinné el vakon valaki, hogy létezik egy bizonyos kisváros, amely otthont ad egy bizonyos szállónak, ahol egy bizonyos küszöböt átlépve bárki egyirányú jegyet nyerhet a túlvilágra? Már-már felháborítóan nevetséges ilyet terjeszteni, pláne, ha a történet egy előzőleg szinte láthatatlan, álmos településből gyökerezik. Nem nehéz turistahajszoló reklámkampányként elutasítani a pletykákat, hiszen a városi legenda születését követően meglehetősen fellendült a környéken a forgalom. Egyre többen és többen viharzottak be a városkába a híres-hírhedt ajtó után kutatva.
Az már más kérdés volt, hogy a sikeres felfedezők közül sokakat soha többé nem láttak. Egyesek szerint az ő eltűnésük is csak a média által kovácsolt kanna volt, amivel halott virágokat öntöztek, az igazságra azonban soha nem derült fény.

***


Jack Monaghan utazott. Folyamatosan. Városról városra, országról országra, földrészről földrészre járt, hegyen-völgyön keresztül, sosem igazán nyugalomban. Fél életét a szülőföldjén, Skóciában töltötte, a másikat pedig a bolygó túloldalán, Észak-Amerikában bolyongva, ahol a tanulmányait végezte. Hirtelen távozása keserédes ízt hagyott a szájában, mert bár kénytelen volt az addig felépített életét elhagynia, mindig vele maradt a remény, hogy rálelhet egy jobb jövőre.
De nem csak az álmai kísértették. Az ismerőseit, a szeretteit, az otthonát ugyan hátrahagyhatta, az emlékeitől nem szabadult. És annak érdekében, hogy ne eméssze fel magát, sosem maradt egy helyben. Miután befejezte a tanulmányait, jobb alternatíva híján az Államok labirintusában csavargott, szabadon és céltalanul.
Látott már születést és pusztulást, de csodát még nem.
És ez hajszolta bele abba, hogy meglátogassa a nevadai hegyvidéket. Fekete kocsijával szelte a sztrádát, meg akart bizonyosodni a felfoghatatlan létezéséről. Egy kívülálló számára ő is egynek tűnt a tömegből. Őt is felcsigázta a szobában megbúvó titokzatos erő, amely válogatás nélkül elnyelt bármilyen bolondot.
Telefonja kikapcsolva pihent a zsebében, ahogy keresztülsuhant a vidéken. A barátai hevesen ellenezték a kiruccanást, szerintük az egész szélhámosság, füst a tükörlabirintusban. Jack nem hallgatott rájuk. Azonban ahogy felkanyarodott a hóborította hegyre, folyton-folyvást felbukkant benne a gondolat, hogy ez valamiért rossz döntés volt. Hiszen bár foglalt egy szobát egy helyi hotelben, a városba magába még soha nem tette be a lábát. Milyenek lehetnek az ott élők? Vajon az egymást követő tragédiák megedzették őket, vagy épp ellenkezőleg, az érzelmi terhelés teljesen irracionálissa változtatta volna őket?
A kalandozó gondolatait inkább az útra terelte, nem akarta feleslegesen frusztrálni magát. Csodás látvány, gondolta, ahogy a finom hólepel alatt megbúvó törékeny fákat csodálta. Csupasz koronájuk szarvasagancsként ágazott szerteszét, téli bűvöletük szabályosan vonzotta a szemet. Úgy érezte magát, mintha az erdő a figyelméért könyörgött volna, egy röpke pillanatra pedig el is feledkezett arról, miféle küldetésre is indult.
Az őz szempillantásnyi idő alatt vágott át az úton.
Tövig taposta a féket, a biztonsági öv válaszul mélyen a mellkasába vágott. A fagyott úton csúszkáló kerekek magas sikolyok kíséretében álltak meg, Jack pedig követni akarta a példájukat. Zihált, lüktetett a feje, remegtek a kezei, ki akarta adni magából a hirtelen rátörő érzelmek hullámát.
- Minden oké - nyugtatta magát, ahogy hátradőlt és megdörzsölte a szemeit. - Minden oké.
Nem bírta ignorálni az elméjében felszínre törő emlékképet. A reszketés álnok kígyóként kúszott fel a gerincén, egyenesen a nyakáig. Fojtogatta. Jack úgy érezte, menten megfullad, muszáj volt letekernie az ablakot. A beáramló hideg levegő szinte mellkason csapta, aminek hála azonnal fel is józanult bódult állapotából.
- Minden oké.
Körbenézett. Amerre a szem ellátott, egyetlen lélek sem lézengett a kietlen betonúton. Pillantása hamar az azt körülölelő rengeteghez vándorolt, egy kósza állat után kutatva. Az addig hangulatos, biztonságot nyújtó erdő most sivár, élettelen entitásként meredt vissza rá. Pálfordulása miatt Jack kezdte olyan védtelennek érezni magát, mint a nyílt pusztán.
Ideje lenne továbbállni, gondolta, ahogy lassan lenyomta a gázpedált. Nem akarta elsorvasztani az agyát azzal, hogy egy percnél is több időt töltött a váratlanul ellenségessé torzult erdőben. Nagyot nyelt, bekapcsolta a rádiót, és a tekintetét az útra szegezve óvatosan továbbállt.

***


A hegyekben fekvő, hideg Delton Hills hívogató jellemének palástján sötét és kellemetlen folt volt az újkeletű eltűnés-sorozat. Az utcák legkevésbé sem voltak kopárnak mondhatóak, hó és eltűnt személy-poszterek takarták a járdát. A mogorva járókelők csak a jeges pocsolyákat kerülgetve cirkáltak a városban, fittyet sem hányva, hogy kinek a portréja került éppen a bakancsuk alá. Evidens volt, hogy a hónapok óta tartó cirkusz sokak idegeit kikezdte.
Jack nem foglalkozott a látvánnyal. Nem nézelődni jött.
Annyira a célra koncentrált, hogy észre sem vette, ahogy befordult a Calvary Road sarkán. Kocsija lustán gördült végig az úton, hintóként vezetve őt a végállomáshoz. Amikor leparkolt az út szélére, még nem kelt fel egyből. Vajon jó ötlet volt idejönnie? Van mitől tartania? Hallgatnia kellett volna a szenzációhajhász lapokra? Öngyilkos küldetés lenne, amire vállalkozott? Vajon fogja még látni a napfényt, miután átlépi a küszöböt?
Hirtelen inger tört rá, irdatlan késztetést érzett arra, hogy megforduljon. Ott akarta hagyni ezt a pokolverte várost, úgyis átverés az egész, bolond pazarolja csak erre az idejét, elment az esze? Egy pillanatra meg is ragadta a kormánykereket, elszántan a távozásra... De a kíváncsiság parazitaként növekedett benne, piócaként szívta magába félelmét és kételyeit. Egyáltalán miért is akarja látni, milyen... dolog rejtőzködhet a szobában? Ha tényleg van bent valami, mi oka lenne tálcán felnyújtani magát?
És aztán rádöbbent. Nincs mit veszítenie.
Felszegezett fejjel vetette be hát magát a hírhedt szállót a várostól elválasztó pagonyba. Hallotta, hogy a panzióhoz vezető eredeti autóutat a hatóságok lezárták a pánik közepette, így kénytelen volt a turisták által kitaposott ösvényt végigjárni. Megborzongott, ahogy beljebb és beljebb haladt, hagyva, hogy a hólepte fák körülvegyék. Kellemetlen emlékek ébredtek benne pár órával ezelőttről.
Megszaporázta a lépteit, a tekintetét a földre szegezte, nem is fázott, de összehúzta a kabátját. Bár fák között sétált, amelyeknek egykor gyönyörű, csupasz koronáján könnyűszerrel átsütött a nap, nem érezte magát egynek a természettel. Szabad akarata szerint lépdelt a sovány erdőn keresztül, mégis csapdában rekedt.
És akkor kiért egy betontisztásra. Mindenfelé széthajigált szemét és lacsak borította a földet, a kopott parkoló árnyéka volt fénykori önmagának. Jack mögött egy csapat tinédzser röhögött, vihogva vesézték ki a motel mítoszát. És ahogy felemelte a tekintetét, végre szemügyre vehette az előtte trónoló, híres szállodát.
A kétemeletes hotel anno biztonságot nyújtó, állandó kényelmet biztosító varázsa a múlté volt, falait vadnövények emésztették fel. Biztos tégláit graffiti piszkította, az unott kölykök által festett ábrák tetoválásként borították az egész szerkezetet. Az egyik ablaka kitörve tátongott, a szilánkok ellenségesen meredtek a szélrózsa minden irányába. Vidám vendégek mulatása helyett csak a tinik nevetgélését hordozta a szél, lágy alkoholszag terjengett a levegőben.
Csak tudnám, hogy nézett ki régen, gondolta Jack. Nagy levegőt vett, majd megindult az épület felé.
 - Az meg hova megy? - tette fel a költői kérdést az egyik gyerek, aki épp megpillantotta a szálloda felé haladó Jacket.
Ő meg se fordult, úgy haladt tovább elszántan. Nem most fog megfutamodni. Megpróbált nem arra koncentrálni, mi várhat rá a bizonyos ajtó mögött, csak megtette az egyik lépést a másik után. Összeszedte a benne megbúvó kurázsit, és állhatatosan cammogott tovább.
Ahogy belépett a szakadékként ásítozó ajtón, menten libabőrös lett. És bármennyire is elhagyatott volt a viharverte szálló, nem bírt lerázni egy bizonyos érzést. Lehet, hogy csak az elméje játszadozott az elvárásaival, de biztos volt benne, hogy nem volt egyedül. Vártak már rá.
Így hát a telefonja vakujának segítségével felcaplatott az ujjvastagnyi porréteggel takart lépcsőn, az enigmatikus szoba után kutatva. Valahányszor a cipője hangtalanul a padlóhoz ért, örvényekben kavarogtak fel alóla a porfelhők. Mire felért az emeletre, a kabátja alá kellett temetnie az orrát, a szűk lépcsőházban szabályosan fulladozott.
Az emeletre felérve nem javult a kis panzió siralmas állapota. Sörösüvegek hevertek hanyagul szétszórtan, Jack számára ismeretlen jelképek voltak felfestve a falra. A folyosó leghátuljában elhelyezkedő ajtót kellett felkeresnie, amin átlépve állítólag... Nem is tudta, mire számítson. Mit kéne találnia? Valami túlvilági lényt? Egy féreglyukat? Átjárót a másvilágra?

Megindult. Egyik lépés a másik után, kántálta magában, ahogy megpróbálta elterelni a gondolatait. Egyik lépés a másik után. Egyre közelebb ért. Egyik lépés a másik után. Már látja az ajtót. Egyik lépés a másik után. Mindjárt meg fog érkezni. Egyik lépés a...
Odaért. Vonzotta a szemét a 217-es szoba ajtaja, amely a szálló lényéhez képest brutális kontrasztot állított. Egyetlen karcolás sem csúfította fáját. A frissen csillogó, tejfehér festéken graffitinek nyoma sem volt, a bronzosan sziporkázó kilincs szinte könyörgött, hogy lenyomják. A makulátlan állapotban lévő kapu emléke volt a valamikor még fenséges pompában tündöklő hotelnek, olyan csábítóan állt ott a káoszban...
Jack nem bírt magával. Még van esélye visszafordulni, hazamehet, mintha mi sem történt volna. De ha eddig eljött, miért ne csinálná végig? Úgy érezte magát, mint rút karikatúrája Évának a Paradicsomban. Az idő megállíthatatlan pengéje aszott hullává véreztette a szállodát, de mégis, az abszolút pusztulás nem bírta elrohasztani az ajtót, a gyümölcsöt. Egyetlen mozdulat kellett, hogy kérdéseire választ találjon, hogy megízlelhesse az alma gyönyörűséges húsát... Most vagy soha.
Lenyomta a kilincset.
Nem tudta, mennyi ideig állt ott sóbálvánnyá dermedten, amíg rádöbbent, hol is van. A túloldalon egy patyolattiszta hotelszobával találta szemben magát. Halványsárga szőnyeg borította a rövid előszobát, mahagóni falak tornyosultak föléje. Kellett neki egy pillanat, hogy feldolgozza, nem történt vele semmilyen felfoghatatlan borzalom, nem szaggatta semmilyen túlvilági szörnyűség darabjaira. El se tudta dönteni, mi jelentette rá éppen a legnagyobb veszélyt, hiszen egy ártalmatlan lakosztályban volt... nem?
Hátrafordult és reflexből lenyomta a kilincset. Az meg se nyikkant, ő meg kénytelen-kelletlen visszafordult. Álldogált még ott egy ideig, várva, hátha rátámad valami szörny, valami késlóbáló őrült megpróbálja leszúrni, esetleg leszakad a plafon. Mikor egyik sem történt meg, úgy döntött, felfedezi rögtönzött, szűkös börtönét.
Ahogy kilépett az előszobából, szembe találta magát magával a hálószobával, és... Ez lehetetlen.
Megakadt a lélegzete. Nem bírta ép ésszel felfogni, mit láthatott maga előtt. Begolyózott volna? Tényleg elment az esze, megőrjítette volna magát valahogyan? Ha tényleg hallucinál, legalább lenne valamilyen módja megmagyarázni, hova került. Hiszen egy lepukkant, szétvert szállodának hogyan lehetne egyetlen normális állapotban lévő szobája? És a középpontban lévő, citromsárga ágyon mégis hogyan trónolhatna... ő maga?
Földbe gyökerezett a lába. Az előtte ülő alak élesen meredt a szemébe, tekintete a lelkébe hatolt. Hasonmásának szája a legapróbb félmosolyra húzódott, amit Jack valaha látott. Mit kéne tennie? Beszéljen? Fusson? Ragadja meg a kisszekrényről a lámpát és próbálja meg agyonverni?
 - Ki vagy? - szólalt meg végül rekedt hangon. Nem mert többet tenni vagy közelebb lépni, meg volt győződve róla, hogy ha a figura, amit maga előtt látott, nem csak a képzelete játéka, biztos nem barátságos. Éppen ezért hőkölt hátra, amikor Másik-Jack felemelkedett ültéből, és szépen lassan közelebb lépett hozzá.
 - Te - érkezett Jack hangján a felelet.
 - Megtébolyodtam - mondta ki ezúttal hangosan az igazi Jack, még mindig cölöpként állva egy helyben. - Bizony, teljesen elborultam. Ez nem valódi. Minden bizonnyal egy kórházi ágyhoz kötözve fekszem rángatózva, ahogy magamhoz beszélek. Jó az.
Másik-Jack alig hallhatóan felkuncogott. Látszólag jól szórakozott Jack öntusáján.
 - Nem vagy dilinyós. Legalábbis nem azért, mert látsz. A tükörképedet is látod, nem igaz?
Jack, aki eddig a falra szemezte a szemét, most a belépése óta először ránézett Másikra, aki azóta teljesen eléje lépett. Látja-e a tükörképét...? Hogy mi?
 - Ezt hogy érted? - vetette oda Jack.
Egyre nagyobb kihívást jelentett megőrizni a lélekjelenlétét. Nem bírta ezt az őrületet, muszáj volt azonnali hatállyal kiszabadulnia a szobából. Érezte, ahogy a szemhéja tikkelni kezdett, és úgy döntött, merész húzást fog végrehajtani. Amilyen gyorsan csak tudott, kikerülte Másikat és lehuppant az ágyra. Nem tudta, ez az izé jóindulatú-e vagy sem, azt meg pláne nem, hogy valamilyen úton-módon mégis sor kerülhetne-e fizikai harcra. Maga a helyiség amúgy is kicsi volt, de az előszoba zsákutcájába betuszkolva esélye sem lett volna megvédenie magát.
 - Most mondtam - magyarázta fáradtan Másik. - Én te vagyok. Lehet, hogy a tükörkép nem a legpontosabb hasonlat - mert nem vagyok a pontos másod, ahogy te se az enyém -, de ennyiből igazán leeshetne a tantusz.
 - Elgurult a kurva gyógyszerem - morogta hajthatatlanul Jack, ahogy tágra nyílt szemekkel meredt maga elé. Kezeit a fülére tapasztotta, igyekezett kiszorítani Másik hangját. - Ez nem a valóság.
Másik látszólag kezdett belefáradni Jack makacs és stabil szkepticizmusába, arcára unott fintor ült ki.
 - Ki akarsz jutni? - tette fel ártatlanul a kérdést Másik.
Jack, akármennyire rendíthetetlenül is próbálta a süketet játszani, erre már felkapta a fejét. Persze, hogy ki akart jutni, azt se tudta, hol a fenében volt, de köszöni szépen, többet már nem kért belőle. Természetesen még mindig tartott Másiktól, de... Ha a másolata tudott valamilyen kiúttal szolgálni, amilyen kiszolgáltatott helyzetben volt, nem maradt nagyon más választása, mint türelmesen végighallgatni. És imádkozni.
 - Hol a faszban vagyok? - kockáztatta meg végül a kommunikációt.
A szíve a torkában dobogott, tudásszomja azonban mindent felülmúlt. El akart tűnni innen, persze, hátra se nézve akarta maga mögött hagyni ezt a felkavaró, pokoli szituációt. De ha nem akart alaposan beleőrülni az imént látottakba, muszáj volt válaszokat kapnia. Mert csak kellett lennie valamiféle magyarázatnak arra, amiért a saját klónjával cseveg, nem?

Másik nagy levegőt vett, mielőtt így szólt volna:
 - Ötleted sincs, mi ez a szoba, mi? - Jack értetlen arckifejezését látva belekezdett a mondókájába. - Én te vagyok. Mindent tudok rólad, te mindent tudsz rólam. A szoba pedig egy próba. Mindenki fél valamitől, és aki átlépi ezt a küszöböt, önként ajánlja fel, hogy nyitott könyvként lapozgassák. Mit gondolsz, miért pont én jelentem meg előtted?
Jacknek kellett egy pillanat, hogy felfogja, Másik nem csak költői kérdést tett fel, hanem igazi válaszokat várt. Össze volt zavarodva, ebből a zűrös katyvaszból mégis hogy kéne valamilyen értelmet kihalásznia?
 - Nem tudom - motyogta megsemmisülten.
Az előtte lévő... valami rébuszokban beszélt, ő meg nem volt olyan állapotban, hogy találós kérdésekre válaszolgasson. Egyáltalán hogyan kéne csettintésre kitalálnia, hogyan is lehetséges ez az egész? Hiszen Másik a kibaszott hasonmása, miért kéne vakon elhinnie bármelyik szót, amely elhagyja a száját?
 - Kellemetlen vizekre evezünk, szóval kapaszkodj meg - sóhajtott Másik, ahogy nekidőlt a falnak.
Jack rendületlenül érzelemmentes arccal ült az ágyon. Egyetlen hangot sem adott ki, egyetlen mozzanatot sem végzett, folyamatosan ébernek kellett lennie. Most azonban kicsit elkalandozott. Ha valamilyen abszurd módon Másik mégis létezik, mégis ott áll előtte és nem csak a fantáziája rémes szüleménye... Ha tényleg igazat mond, ha az alak tényleg ő, ha közösek az emlékeik, a tudatuk, a lényük... Pontosan tudta, milyen érzékeny témákról akart beszélni, és esélye sem volt, hogy végighallgatja.
 - Fogd be és eressz ki! - sziszegte ridegen.
Másik sovány mosolyra húzta a száját, Jack esküdni mert volna rá, hogy halk kuncogást hallatott.
 - Ez nem olyan egyszerű - rázta meg a fejét, ahogy megközelítette az ágy végébe kuporodó Jacket. - Tudod, mi következik most. Bármennyire is fáj, minden sebnek be kell gyógyulnia egyszer. Miért hagyod, hogy a gyötrelem felemésszen? Az idő nem áll meg, de nem is törlődik ki, egyszer muszáj lesz arról beszélned, ami Edinburgh-ban...
 - Fogd be! - kelt ki magából Jack. A gyomra ökölméretűre zsugorodott, a szíve százasával vert, mégis, a félelme erőt adott neki. - Ne merészeld azt hinni, hogy... Hogy...
 - Mitől tartasz ennyire? - tárta szét a karjait Másik. - A múlt elmúlt. Elmosta már az eső a könnycseppeket. És akár tetszik, akár nem, de az emlékek nem holmi képek, amiket augusztusi éjszakák meg mértéktelenül vedelt vörösbor átfesthet. Ez nem így működik.
Jack zihálva, védekezően pásztázta a szobát, már-már kétségbeesetten keresve a kiút után. Nem, nem, nem... Erről nem fog tárgyalni, nem most, nem a jövőben. Ezt a sírba viszi.
 - Tudom, hogy emlékszel még Lizzie-re.
Másik hangja halk volt, Jack számára mégis fülsüketítő. A szoba tágult ki, vagy ő zsugorodott össze? Nem tudta eldönteni. Egyre kisebbnek érezte magát, levegő után kapkodott, az izmai megfeszültek, az ujjai rángatózni kezdtek... Nem bírt megküzdeni a rátörő érzelmekkel, úgy érezte, mindjárt felrobban a feje. Sziklaszilárd pókerarca megremegett, ahogy hagyta, hogy a hullámok magukkal sodorják.
 - Baszódj meg! - tajtékzott a könnyei függönyén keresztül.
Hát hogy ne emlékezne? Szabályosan beleégett a memóriájába, ahogy a volt párjától elbúcsúzott azon a végzetes májusi estén. Élénken látta maga előtt, ahogy a Jacknél töltött délutánt követően Lizzie használt kerékpárjával lomhán kikanyarodott az útra. És mielőtt még az éjszaka sötétjébe vethette volna magát, hátrafordult, hogy egy utolsó csókot dobjon Jacknek. A férfi pedig elszörnyedve, tehetetlenül nézte végig, amint a lányra reflektorfényként rávetült az elszabadult kamion fényszórója.

Nem látta, Másik mit csinált, nem is érdekelte. Bánata konkrétan eltompította az érzékeit, zokogásán át csak valami ropogást hallott. Valószínűleg az öreg ágy rozoga szerkezete nem értékelte, ahogy a kezeit az arcába temetve hintázott előre-hátra a matracon, átadva magát önnön, keserű tortúrájának.
A valóságba egy kéz rántotta vissza. Szó szerint. Másik tenyere pihent a vállán, Jack észre se vette, hogy az alak egyáltalán megkörnyékezte. És azt se vette észre, Másik mikor torzult el Jack túlvilági karikatúrájává.
 - Mi a fasz...? - rebegte hitetlenkedve.
Ha volt is olyan idő, amikor Másik tényleg Jack hasonmása volt... Nos, már rég elmúlt. Az előtte álló girhes alak puszta kifigurázása volt az igazi Jacknek, nyúlánk alakja, görbe gerince, csontos végtagjai, sovány arca homályosan emlékeztették csak önmagára. Pontos replikája helyett inkább érezte úgy magát, mintha egy vidámpark elvarázsolt tükrének hús-vér képével találta volna szembe magát. És mégis, nem tagadhatta, hogy halvány, távoli idők derengtek fel előtte a szörnyszülöttet elnézve...
 - Én te vagyok - szólalt meg torz, rekedt hangon Másik, ahogy közelebb lépett a hullafehér, reszkető Jackhez. - Ez te vagy. Tiltakozhatsz, ahogy akarsz, de a valóság örökké a nyomodban fog loholni. Nem szabadulhatsz tőlem, ahogy én se tőled.
És mielőtt Jack bármit visszaszólhatott volna, Másik vadul rávetette magát. Az alak heves, kíméletlen ütéseket mért rá, Jack csak az arcát tudta a karjaival takarni védekezésképpen. Először a bordáiban támadt fel az az irdatlan fájdalom, amely csakhamar a teste összes többi pontját megfertőzte, ahogy a rém ökle újra és újra a húsába csapódott.
Egyértelműen Másik volt fölényben, Jack számára a visszatámadás pusztán édes álomkép volt. Nem maradt más választása, mint összehúzódni a nyikorgó matracon, és tehetetlenül tűrni az ostromolást. Egyik csapás a másik után. Csillagokat látott, már pusztán abban reménykedett, hogy hamarosan véget érhet szenvedése.
Felüvöltött fájdalmában, ahogy Másik egyetlen erőszakos mozdulattal lerántotta az ágyról, belökte a sarokba, majd elkezdte őrjöngve rugdalni. Vérző orral és könnyes szemekkel hevert a fal tövében, sebezhetően és védtelen. Már meg se próbált bármilyen formában védekezni vagy megtorolni a támadást, nem, már beletörődött kiszolgáltatott helyzetébe. Elfogadta, hogy a démoni hasonmásának könyörületétől függött az élete.
Hát így lesz vége? Ez lenne a sorsa, hogy a valóság és a képzelet határán, az élet és a halál között ragadva csatlakozzon a holtak seregéhez? És ha igen, miért kell neki pont pont olyan módon eltávoznia, hogy az élők közül senki se tudja kideríteni, mi is történt vele? Belőle is csak egy név lesz, amelyet majd hozzáadnak a ház által elragadottak örökösen növekvő listájához?
A megbánás gombócként nőtt a torkában. Most, hogy a túlvilág tornácán táncolt, szökőárként tört rá a felismerés, hogy az élete egyáltalán nem úgy alakult, mint szerette volna. Éveket pazarolt arra, hogy a bánatát italba fojtsa, szánalmas módon tengette a mindennapjait. Nevetséges, hogy a kibaszott bolygó túloldalára kellett menekülnie, hogy végre összeszedhesse magát, pláne mivel még így is képtelen volt kiszabadítani magát szenvedése kötelékeiből.

Megsemmisülten, minden reménytől fosztottan feküdt ott, sóvárogva a mindent lezáró, végső ütés után. De... Az sosem érkezett.
Mire vártak még? Nem lehetne gyorsan véget vetni kínlódásának? Megpróbált körbenézni. A bal szeme bedagadt, alig látott valamit rajta keresztül, de így is ki tudta venni a fal mellé simuló, mozdulatlan Másik alakját. Ez most egy kegyetlen vicc lenne, a rémség így akarta a szadizmuást kiélni, vagy...?
Jack válaszokat követelt, meg akart szólalni, de a száján csak egy artikulálatlan nyögés jött ki. A célját így is elérte, ugyanis Másik, aki még mindig az eltorzult formájában díszelgett, most lepillantott rá az ismerős félmosolya kíséretében. Bár a szörnyszülött egyetlen szót ejtett ki csupán, Jack ereiben így is meghűlt a vér.
 - Elmehetsz.
Jacknek szabályosan leesett az álla. Hogy mi?
- A szoba egy teszt - folytatta szinte vidáman. - Aki ide belép, felajánlja, hogy bírálják. Hát nem érted?
Jack zihálva, izzadtan próbált meg feltápászkodni.
 - Ne merészelj a közelembe jönni! - köpte, ahogy négykézláb elaraszolt Másik mellett.
Veszettül sajgott minden porcikája, reszketett a félelemtől, mégis mindenre elszánt volt, hogy kijuthasson ebből az ördögi kelepcéből. Éles, szúró fájdalom hasított a feldagadt térdébe, ahogy egy szerencsétlen lépés után ránehezedett a teljes testsúlyával, egy pillanatra azt hitte, el fogja okádni magát.
 - Nem világos már, miért én jelentem meg előtted? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában Másik.
Jacket erre elöntötte a méreg. Honnan kéne tudnia, miért találkozott a beteges hasonmásával egy elátkozott szobában? Bár legalább most már teljesen meg volt győződve arról, hogy Másik nem csak a képzelete szüleménye, mivel a sérüléseit nagyon is érezte. Bármennyire nem volt ínyére ezt bevallani, ez a valóság volt.
 - Betűzd, kérlek - sziszegte vakmerően, amit egyből meg is bánt. Nem volt olyan helyzetben, hogy gőgösködjön.
 - Mindenki, aki eddig belépett ide, az életére legnagyobb veszélyt jelentő fenyegetéssel találta szemben magát - fuvolázta a rémség.
Jack, aki éppen az előszobába próbált meg bekanyarodni, most megtorpant. Hogy micsoda? Ez lenne a szoba titka? Másik lenne számára a legnagyobb fenyegetés? Hát köszöni szépen, erre magától is rájött volna, pláne azután, hogy majdnem halálra verte.
 - Nézz rám! - vakkantott Jack után Másik, ő azonban már rá se hederített.
Megértette.

Másik emlékeztette valamire. Lizzie halálát követő időkre, amikor komikusan elcsúfult tükörképe volt csak egykori önmagának. És a jelenés állítása szerint az a verzió a mostani énére súlyos veszedelmet jelentett. Mikor ezt elfogadta, Másik már nem próbálta eltökélten kioltani az életét. Hát erre ment ki a játék. Ez volt a próba.
Összeszedte minden erejét, és megpróbált feltápászkodni. Szinte azon nyomban megszédült, kis híján össze is esett, de sikerült megtartania az egyensúlyát. Ahogy hátrapillantott még egyszer utoljára a válla fölött, látta Másikat, aki összefont karokkal állt a kurta folyosó végén, csaknem békés tekintettel méregetve őt.
 - Csak, hogy tudd - szólt Jack, miközben megmarkolta a kilincset. - Annyian szeretnek.
A hasonmása egy csipetnyi derűvel az arcán biccentett, Jack pedig nagyot nyelt, és újból lenyomta a 217-es szoba kilincsét. Az ellentmondás nélkül kinyílt, feltárva a lepukkant szálloda poros folyosóit. Jack hezitálás nélkül hagyta maga mögött kínjai színhelyét, és bicegve megindult a kijárat felé.
A lépcsőn lemenet, a parkolón átvágva, az erdőn keresztül vezető ösvényen végigsétálva folyton-folyvást a bent töltött események jártak a fejében. Hát hogy kéne csak úgy túltennie magát azon, amit látott, amit tapasztalt, ami történt vele? Egyvalamiben legalább biztos lehetett. Másik, aki ugyan tett egy rövid kiruccanást az időben, most már végleg a múlté.
Jack, ahogy odacammogott a kocsijához, kihalászta a zsebéből a telefonját. Szerencséjére a készüléknek ugyan be volt törve a képernyője, de még működőképes volt. A segélyhívószámot tárcsázta, gyanította, hogy több bordája is eltört, gyógyulását pedig az emberi testével akarta kezdeni. Másikkal való találkozásának nem csak fizikai hatása volt, ha valamire rávilágított az alak, hát arra, hogy szakértő segítségére van szüksége.
 - Mi a vészhelyzet? - hangzott a telefonból a rutinos kérdés.
Jack nem szólalt meg egyből. Csak körvonalakban tudta volna elmondani, mi is játszódott le odabent anélkül, hogy jogosan bolondnak néznék.
 - Mi történt? - ismételte a diszpécser.
Jack akadozva szólalt meg végül. Egyetlen szó jutott csak eszébe, amivel homályosan és egyben pontosan el tudta volna magyarázni, milyen gyönyörű szörnyűség is rejlett a szobában.
 - Csoda.

VÉGE




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)