Álomfonat írta: melone08

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


Lángol az erdő, és vele a szívem,
Háború dúl, közben elveszik minden,
Még mindig a hatalom, csak ez maradt,
Odafönt nem hallják innen szavadat.

Hiába kiáltasz: „– Fejezd be ember!”
Hogyha melléd állni már senki sem mer,
Jobban féltik a vagyonuk és álmuk,
Minthogy békében éljen a családjuk.

Csak pusztulást látok; arat a halál,
Nem nézi: embert vagy állatot talál,
Felégeti, majd fagyasztja a tájat,
Gyermek szívéből köt csuklyát magának.

Nagy esőt hoz, melyet nem bír el a Föld,
Ami eddig szép volt, többé már nem zöld,
Fekete lett a sivatag, az erdő,
A fák lombja lehullt, fű többé nem nő.

Olvad a jég, vele együtt a remény,
Nem számít majd, hogy ki gazdag, ki szegény,
Ő eljön, és egy adott pillanatban;
Lelked tovaszáll, tested üres katlan.

Észre sem veszed; a fények kihunynak,
Emléked adod válaszul a múltnak,
Lassan nincs jelened, a jövőd oda,
Nem látom, hogy egyszer bármi változna.

Elmúlik minden: nem marad több élet,
Elveszik majd az a milliárd lélek,
Még a halálban is csak acsarkodnak;
Hibást keresnek, habár meglakolnak.

És ott, a semmiben, mindentől távol,
A remény szikrája mégis pislákol,
Bár nincs több ember, sem növény, sem állat,
A bolygó szépsége újra feltámad.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)