Csillaghullás írta: Szello_Abigel

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<< >>


Tizenegyedik fejezet, amelyben Osszián életében először (ál)randizik



„A nap nem sütött. A rusnya november köddel és esőfelhőkkel borult az utcára, amelyen Osszián és Bálint kézen fogva andalogtak.

Osszián vágyakozó és szerelmes pillantásokat vetett Bálint felé, aki fülig érő vigyorral viszonozta ezeket.

Csakhogy aztán a nap úgy döntött, éppen itt az ideje, hogy eddig lustálkodó sugarait kidugja a morcos esőfelhők közül, így hát kisütött.

Bálint a szikrázó napfényben felragyogott. Osszián riadtan húzta el a kezét és kapta azt a szája elé.

– Vámpír vagy?

– Bevallom, igen. Eddig Forksban éltem az unokatesómmal Edwarddal, tavaly költöztem ide, Győrbe.

– Akkor ezért értetted olyan jól a feliratos filmeket – bólogatott Osszián. Bálintnak nem is volt aktusa.”


Osszián röhögve fordult hátra az ágyban. Nem hitte volna, hogy az Alkonyat crossover ennyire vicces lesz. Belepörgetett a történetbe és tovább olvasott.

„Osszián aludt, hosszú szempillái meg-megrebbentek a tökéletesen sötétségbe borult szobában, de Bálint szinte mindent hallott és látott is, hála természetfeletti vámpír erejének. Még szerencse, hogy a Cullenek között nőtt fel, és ők szinte mindenre megtanították, így nagyon jól kordában tudta tartani az erejét. Osszián kívánatos volt, de Bálint nem is akarta megharapni, meg inni a véréből, meg ilyenek, inkább csak csodálta, ahogyan mozdulatlanul, rebbenő szempillás valójában alszik az ágyon.”

Uhh. Még tovább görgetett, már majdnem a lap aljára ért a csúszka.

„– Hidd el, van közös jövőnk!
– Azt sem tudom, hány éves vagy!
– Négyszázhetvenöt, de ez nem számít, mert szeretlek.
Osszián Bálint karjába vetette magát.
– Igaz, hogy csak három napja ismerlek, de én is szeretlek.
Aztán megcsókolták egymást. Meg még volt sok minden más is, de azt nem írom le.”


Osszián vihogva másolta ki a történet linkjét, aztán elküldte Bálintnak a következő szöveggel.

„Már értem, miért válaszolsz mindig olyan gyorsan. Mert sosem alszol!”

Persze Bálint pont most nem írt vissza azonnal. Osszián kikászálódott az ágyból, és a túrórudijáért indult a konyhába. Az anyja a konyhában ült az asztalnál és összevont szemöldökkel lapozgatott egy újságot.

– Mi van? – torpant meg mellette Osszián.

– Neked is jó reggelt, kisfiam – morogta az anyja, majd becsapta és az asztal közepére hajította az újságot. A Hammer volt az.

– Na, megint rossz kritikát írtak a koncertről?

– Mindegy – legyintett az anyja. – A nem igaz rajongók úgy sem érthetik.

Osszián komoly arccal bólogatott.

– Aztért nem tudják, mert ők nem a rock katonái.

– Hé, gúnyolódsz? – kérdezte az anyja bujkáló mosollyal a szája szegletében. Osszián kedvet érzett lerajzolni ezt a mosolyt, pedig nagyon ritkán csinált rajzot a családtagjairól.

– Még szép.

– Edd a túrórudidat!

Osszián felnevetett, mire az anyja átható tekintettel kezdte méregetni.

– Mi van? – nyögte Osszián.

– Jó a kedved. Feltűnően jó.

– Anya...

– Jól van, jól van, én csak örülök, ha boldog vagy.

– Nem vagyok boldog – morogta maga elé Osszián.

Amióta péntek este megegyeztek Bálinttal a járásban, nagyon furcsán alakult minden. Osszián szombaton legszívesebben elbujdosott volna, de Bálint nem hagyta annyiban a dolgot. Nyaggatásának hála, sok mindent átbeszéltek, sőt Bálint azt kérte, egyezzenek meg a szabályokban.

Így hát arra jutottak, nem lesz elég, ha titokban néha egymásnál tanulnak, mert az csak további követésre sarkallja a titkos stalker rajongójukat. Nyilvános járás kellett, Bálint pedig gond nélkül egyezett ebbe bele.

„És meddig járunk?”

„Mondjuk egy hónap? Aztán bedobjuk a látványos szakítást.”

„Oké.” Írta vissza Osszián, az egy hónap hihető volt, és kibírható hosszúságúnak tűnt.

„És... meddig mehetek el fizikailag?” Osszián megint elfelejtett lélegezni egy pillanatra, amikor meglátta Bálint sorait. „Kézfogás? Puszi? Csók?”

„Kézfogás és puszi nélkül szerintem senki sem venné be, hogy együtt vagyunk.”

„Ez igaz. Csók?”

„Nemtom. Próbáljuk meg anélkül.”

„Oké.”

Osszián kedvelte ezt Bálintban, hogy a fiú tiszteletben tartotta, amit kért.

Ossziánt a bambulásból az anyja szavai rángatták ki.

– Felhívjuk akkor a nagyiékat délután?

– Persze – felelte Osszián, de most nem tudott a ritkán látott nagyszüleivel foglalkozni. Inkább visszament a szobájába, hogy megnézze Bálint írt-e már. Meg kellett tervezniük a másnapot.

*


Osszián idegesen toporgott a kapu mellett, az elhaladó diákok némelyike jól megnézte magának, de a többségnek szerencsére szemet sem szúrt. Mindenki sietve gyalogolt befelé, mert nem sok volt hátra csengetésig. Osszián mélyet szippantott a reggeli hideg levegőből.

Bálintot általában kocsival hozták, de Osszián meglepetésére, most gyalog érkezett. Lassan sétált a szemközti utcából, és olyan nyugalmat árasztott magából, amit Osszián napok óta nem érzett. Bálint látványától felkavarodott a gyomra. Nemsokára elkezdődik a színjáték.

– Szia – mosolygott rá Bálint, amikor odaért mellé. Fekete sapkája alól kilógtak a lelapuló szőke hajszálai, arcára vörös lángrózsát mart a hideg.

– Szia.

– Készen állsz?

Osszián bólintott, mert nem akarta bevallani, hogy rohadtul nem áll készen semmire, és valószínűleg ha még egy napot várakozna itt, akkor sem érezné magát jobban. De csak egy hetet kellett túlélni a suliban, mert utána jön a téli szünet. Ebbe a gondolatba próbált kapaszkodni.

– Akkor gyere.

Bálint felé nyújtotta a kezét. Osszián a nadrágjába törölte az izzadt tenyerét, majd Bálint mellé lépett és összefűzte az ujjaikat.

Lelassult az idő. Bálint tenyere puha forróság volt a decemberi reggelen. Lépteik nehezen igazodtak össze, ezért Bálint közelebb húzódott. Osszián arca lángolt, kavargott a gyomra, és az udvaron sétáló diákok döbbent bámulásától meztelennek érezte magát.

– Mindjárt elhányom magam – nyögte halkan.

– Na, ezt sem mondta még nekem senki az első randin.

Bálint rámosolygott. Ossziánt meglepte a humor, és a Bálint szemében ülő magabiztosság is. Dübörgő szíve már nem akart kiszakadni a mellkasából, csak őrült tempóban dobolt tovább.

Beléptek a bejárati ajtón. A portásfülkében ülő Jenci bá, alias Hókuszpók rájuk sem hederített. Amikor az emeletre vezető lépcsővel találták szemben magukat, megtorpantak és elengedték egymás kezét.

– Mehetünk? – kérdezte Bálint.

Osszián megrázta a fejét.

– Még mindig nem, de csináljuk. Csak egy hónapot kell kibírni – nyögte.

Bálint szótlanul újra összefűzte az ujjaikat, aztán megindultak felfelé a lépcsőn. Az emeleten sok diák járt, a folyosón többen beszélgettek az évfolyamtársakkal. Osszián előző nap rá akarta beszélni Bálintot, hogy a rajzterem felőli hátsó bejáraton jöjjenek, mert az volt a legközelebb a tizenkettedikesek terméhez, de Bálint nem engedett a főbejáratból. „Ha már belekezdtünk, csináljuk rendesen. Semmi értelme, ha észre sem veszik.” Válaszolta, de legalább abba belement, hogy az utolsó öt percben érkezzenek.

A tizedikesek ocsúdtak fel először, már a bések terme előtt felharsant a fütty, aminek hála az összes többi teremből is kikukucskáltak a folyosóra, hogy mi történik. Mire Bálinték terméhez értek, Osszián térde remegős kocsonyává változott, legszívesebben elrohant volna, de Bálint erősen fogta a kezét.

– Szeretnéd, hogy elkísérjelek a termedhez? – kérdezte Bálint olyan hangerővel, hogy mások is hallják.

– Nem – nyikkant Osszián. – Itt tökéletes lesz.

– Rendben, akkor délután találkozunk – mosolygott rá Bálint, majd a szájához emelte Osszián kezét és puszit adott a mutatóujjára, aztán elengedték egymást, és Bálint zsebre dugott kézzel besétált a terembe.

Osszián mögött felhangzott a taps, a vihogás, a fütyülés, és abban a pillanatban jött rá, hogy hatalmas hibát követett el. Egyedül maradt a bámészkodókkal és ha megfordul, egyből rá fogják vetni magukat.

Felharsant a jelzőcsengő. Ossziánnak két perce volt, hogy a termébe jusson, hátraarcot vágott, és lesunyt fejjel próbált átfurakodni az összetorlódott tömegen.

– Most jártok? – ugrott elé egy lány, és megragadta Osszián vállát.

Osszián bólintott.

A lány erre felvisított, és visszaszaladt egy csapat bámészkodó kilencedikeshez, akik egymás között félhangosan sutyorogtak. Osszián hallotta, hogy „Ezt nem hiszem el.” és „Basszián" és „Jobb, mint a fanficekben.”

Sikerült zavartalanul megtennie vagy tíz lépést, amikor újabb tapsot és füttyszót kapott, majd az egyik végzős lány a szivárványról, a szabad szerelemről és az LMBTQ+ emberekről szónokolt. Osszián az előtte nyújtózó lépcsőre figyelt, már csak pár lépés kellett, így gyáva mód futásra kapcsolt. Felsóhajtott, amikor végre elérte a lépcsőfordulót. Talán senki sem követte. Alatta az egész folyosó zúgott, mint a méhkas. Osszián arra gondolt, vajon mit csinálnak Bálint osztálytársai? Elő is vette a telefonját, hogy megnézze, Bálint írt-e már, amikor futó léptek hangzottak fel mögötte. Osszián a lépcsőkorlát mellé húzódott, hogy elférjenek mellette, de ekkor valaki meglökte hátulról. A hirtelen jött erőhatás miatt megbotlott és lefejelte a vaskorlátot.

Mögötte felharsant a röhögés és a három alak elrobogott mellette. Osszián csak a leghátsó kék pulcsiját látta. Még mindig könnyes volt a szeme a fájdalomtól, de az alak ismerősnek tűnt.

A telefonján megnyitotta a kamerát és maga felé fordította. Nem látott vért, de a homlokán egy jól látható vörös folt nőtt egyre nagyobbra. Rászorította a tenyerét, és megpróbálta visszanyomni, de megszédült a fájdalomtól.

Becsengettek. Osszián zsebre vágta a telefont és rohanni kezdett. Mire odaért, a teremajtót csukva találta. Varga Henrietta mindig percre pontosan érkezett. Amikor benyitott, a tanárnő a tábla előtt állt, kezében a naplóval.

– Bocsánat a késésért, de...

Az első padból kék pulcsiban Barna vigyorgott rá kihívóan. Osszián megköszörülte a torkát.

– Elcsúsztam a lépcsőn és...

– Mert nem kellene rohangálni. A jelző csengetés azért van, hogy addigra érjünk be a terembe.

– Elnézést, tanárnő.

Varga Henrietta Osszián üres helye felé bökött az állával.

– Na, csüccs le. Épp felelni készülünk.

Osszián a helyére kullogott, és leült Nóri mellé. A tanárnő halkan lapozgatta a naplót, Osszián közben levette a kabátját és a szék háttámlájára terítette. Mögötte Viktor és mellette Nóri is árgus szemekkel figyelték.

– Mi van a fejeddel? – pöcögtette meg a hátát Viktor. Osszián megrázta a fejét és előre fordult. Ekkor Nóri bökte meg a könyökével az ő könyökét.

– Majd a szünetben – súgta neki Osszián és az irodalomtanárnő felé fordult.

Zakatolt a szíve és tudta, ez az egész nagy hiba volt. Nagyon nagy hiba.

*


Osszián a mosdó fölötti tükörben vizsgálgatta a homloka közepén virító belilult foltot. Legszívesebben sírni lett volna kedve. Hát ez várt rá, ezt kapta volna akkor is, ha magától összeszedi a bátorságot és coming outol? Megnyitotta a hideg vizet és csak csorgatta a csuklójára, miközben azon tanakodott, mit csináljon ezután. Óra után azonnal ide menekült, még Bálintnak sem válaszolt, hogy minden rendben ment-e, pedig megegyeztek, hogy írnak egymásnak.

Keze a csap után mozdult, hogy elcsukja, amikor meghallotta a közeledő lépteket. Rettegett tőle, mi lesz, ha Barnáék a mosdóban szorítják sarokba. Gyorsan fordult az ajtó felé, amin éppen Bálint lépett be.

– Nem válaszoltál. Minden oké? Nóri mondta, hogy ide...

Bálint ekkor vette észre a foltot Osszián homlokán. Elhallgatott, majd három lépéssel átszelte a köztük húzódó távolságot, és tenyerét Osszián arcára simítva fordult a folt felé, őt pedig a lámpafény felé húzta. Osszián megkapaszkodott a karjában.

– Mi történt?

Ahogy felnézett Bálintra, hirtelen elfogta a vágy, hogy hozzá bújjon, de ettől a gondolattól majdnem felnevetett kínjában. Ez a való világ, nem egy hülye fanfiction.

– Csak... csak megcsúsztam és beütöttem a lépcsőkorlátba.

Bálint kutató tekintettel vizsgálta Osszián minden rezdülését, Osszián pedig újra elátkozta a hazugságkor megránduló jobb szemöldökét. De úgy tűnt, Bálint nem vette észre.

– Elég ronda. Nem szédülsz?

Osszián megrázta a fejét.

– Legyél óvatosabb, mi értelme a járásunknak, ha összetöröd magad az első napon.

– Áljárás – javította ki Osszián. Lehunyta a szemét, mert Bálint túl közel volt. Hirtelen olyan sok részletet látott belőle, hogy megszédült. Az orrába Bálint illata költözött, tenyere alatt érezte a fiú pucsijának puha anyagát.

– Épp benne vagyok a szerepemben, ne zökkents ki.

Osszián felsóhajtott. Legszívesebben azonnal visszakozott volna, hogy hagyják a fenébe a tervet, de ha Bálint megkérdezné, mégis miért, nem tudna rá mást mondani, csak az igazat, hogy megijedt Barna homofób viselkedésétől. Bálint folytatta.

– Jöhet a kettes lépcső?

– Mi volt a kettes lépcső?

– Az ebédlő.

– Ja, jó. Oké.

Az ebédlő nem volt nehéz, csak egymás mellett kellett ülni és enni.

– Akkor találkozunk ebédnél – mosolygott rá Bálint, majd kitárta az ajtót, és mint aki élvezi a helyzetet, hangosan megjegyezte. – Menj csak, most már nem kell titkolóznunk.

Osszián kitámolygott a folyosóra, ahol kisebb tömegben csoportosuló lányok figyelték minden mozdulatát.

Elsietett a terme felé.

*


Az ebédlőben nem történt semmi fennakadás. Bálint, Róka és Kornél ugyanúgy odaült hozzájuk, mint legutóbb, és Osszián meglepve tapasztalta, hogy normálisan lehet velük beszélgetni.

Persze akadtak bámuló diákok, de Róka olyan vérmes tekintettel meredt a rájuk figyelő tömegre, hogy sokan meghátráltak. Osszián pedig csak ámulva leste Rókát, aki újra és újra meglepte. Auróra megmentése után most már emiatt is az adósa lett.

Az utolsó falatokat rágta, amikor Bálint hozzá hajolt.

– Hazakísérhetlek?

Osszián tudta, hogy minden színjáték, de elvörösödött az arca, és csak bólintani volt képes, mert összeszorult torkán át nem jöttek elő a hangok.

Bálint mosolyogva fordult vissza a táljához, majd megtörölte szalvétával a száját, és Osszián azon kapta magát, megint az ajkait bámulja.

– Komolyan mondom, ha nem tudnám, hogy az egész csak játék, simán elhinném, hogy belezúgtatok egymásba – súgta Nóri.

– Istenadta tehetség vagyok, az az igazság – húzta ki magát Bálint.

– Várjatok, majd akkor indul a buli, ha a féltékeny Róka közbelép – hajolt közelebb Róka és átkarolta Bálint vállát. Mindenki döbbenten nézett rá, mire Róka felnevetett, és elengedte Bálintot, aztán oldalba könyökölte. – Bevették.

– Róka saját shipet akar velem – mondta komolyan bólogatva Bálint, aztán a többiek arcát látva elnevette magát.

– És annak mi lenne a neve? Rólint? Báka? – kérdezte Viktor tele szájjal.

– A Basszián sokkal jobban hangzik – fűzte össze a karját maga előtt Nóri.

– Csak nem te is beálltál a shipperek közé? – kérdezte Osszián.

– Én... csak szigorúan... nyelvi szempontból... – Mindenki felnevetett. – Jól van na – legyintett vörös arccal Nóri, és megigazította a szemüvegét.

*


Három utca. Három utca hazáig, ami sosem tűnt ilyen hosszúnak. Osszián fogta Bálint puha tenyerét, és azon gondolkodott, vajon Bálint mit csinál, hogy ennyire jó érzés fogni a kezét. Biztos valami krémet használ. Osszián tenyere érdes volt, a hidegben mindig kicserepesedett a kézfeje, és bármennyi krémet kent rá, sosem lett jobb. Vajon meg kéne kérdeznie Bálinttól, ő hogyan csinálja? Vagy lehet, hogy ilyen puha kézzel született? Családi adottság, ami férfiágon öröklődik a családban. Valamit mindenképpen mondania kellene, mert már eltelt az út fele, és a csend fájdalmasan simult a bőrére.

Egy karácsonyi díszbe öltözött kisbolt előtt sétáltak el, amikor Osszián megköszörülte a torkát, hogy mondjon valamit. Bármit. De Bálint megelőzte.

– Nyugi. Szinte érzem, hogy azon pánikolsz, miről beszélgessünk – szólalt meg halkan. A mellettük elhajtó autó belezúgott a szavai közepébe. – Tejesen olyan az egész, mintha igaziból randiznánk, nem?

Osszián nem akarta bevallani, hogy ezelőtt sosem járt senkivel. Tényleg az is épp ilyen? Ez a kényelmetlen tapogatódzás a normális?

– Aha – felelte végül.

– Csak beszélgessünk, mint amikor egymásnak írunk, oké?

– Oké.

Aztán megint beállt a csend. Ossziánnak fázott a lába, odáig nem ért el Bálint tenyerének forrósága. Vajon hol lehet a bélelt bakancsa? Mert ez a sportcipő már vékony.

Meglátta a panelházukat.

– Ott lakom – mutatta lelkesen, hogy végre akadt valami mondanivalója.

– Tudom, hoztalak már haza kocsival, emlékszel? – nevetett fel Bálint.

– Jah, igaz... Te kertes házban laksz?

– Igen. Kertesház, kutyával meg minden.

Osszián bólintott, és éppen azon gondolkodott, milyen okosságot feleljen, amikor felrezgett a mobilja.

– Uh, bocsi, megnézem a telefonom – mondta, és elengedte Bálint kezét. Amíg a zsebében kotorászott, nem kerülte el a figyelmét, hogy Bálint a nadrágjába törli a tenyerét.

Osszián szájában megkeseredett a nyál. Talán Bálint egyáltalán nem is akarja fogni a kezét. Talán az egészet utálja. És igazából neki is ezt kéne, nem?

Rápillantott a telefonjára. Auróra írt.

„Nem zavarom a szerelmespárt, átmegyek Grétihez. Írj, ha végeztetek.”

Osszián felprüszkölt a kacsintós, és az azt követő nyálcsorgatós szmájli láttán. A zsebébe csúsztatta a telefont. Bálint kérdő tekintettel figyelte.

– Csak a húgom – rázta meg Osszián a fejét. Végre elérték a lépcsőház bejárati ajtaját. Miután beléptek, Bálint nyújtotta felé a kezét, de Osszián megrázta a fejét.

– Itt már nem kell. Úgyse látnak.

– Oké – mondta Bálint, és a kabátzsebébe dugta a kezét.

Osszián mutatta az utat a lifthez, de hiába nyomkodta, megint nem működött.

– Bocs, még mindig nem javították meg.

– Hányadikon laksz?

– A tizediken.

– Jó kis edzés lesz – sóhajtotta Bálint, aztán követte Ossziánt a lépcsőház felé. Egymás mögött sétáltak fel, cipőtalpuk dobbanását visszhangozták a falak. Osszián a korlátba kapaszkodott, szerette a hideg fa érintését, de most erről is a reggeli eset jutott az eszébe és elhagyta minden jókedve.

Az ötödiken görcsölt be először a lába, a hetediken már azt hitte, feladja, de szó nélkül tűrt, mert mögötte Bálint még csak nem is lihegett. Amikor felértek, egy kicsit látszott rajta, hogy kifogyott a szuszból, de nem zihált úgy, mint Osszián.

Az ajtajuk előtt zavartan toporogva álltak meg, amíg Osszián a kulcsot kereste a kabátja belső zsebében.

– Nincs itthon senki. Anyám csak kilenc után jön, Auróra meg átment a barátnőjéhez.

– És apukád?

– Ő külföldön dolgozik.

– Ó.

Osszián nem tudta, mit jelent ez az „ó”, de végre a kezébe akadt a kulcs, és kinyithatta vele a bejárati ajtót. Miközben levetették a kabátjukat, és beakasztották a szekrénybe, Osszián azon gondolkodott, vajon Bálinték háza mekkora lehet. Biztosan több, mint ez a száz négyzetméter.

– Az ott a vécé, a fürdő – kezdte a körbevezetést. – Arra van a konyha, az meg az én szobám – bökött végül a famintázatú ajtóra.

Bálint nem szólt semmit, csak bólintott és ment a nyomában. Osszián biztosra vette, hogy Bálint hosszú lábainak a hét lépés csak hat vagy az is lehet, hogy öt.

Szerencsére kitakarított tegnap, így a szobájában volt ülőhely, látszott a padló, és a december közepi napfény beragyogott az ablakon.

– Ülj le vagy...

– Köszi – mondta Bálint és leült Osszián ágyára. – Szerinted meddig kéne maradnom?

– Egy óra?

– Oké.

Bálint a kezében tartott hátizsákot az ágy lábának támasztotta, aztán kicipzárazta, és elővette a matekkönyvét.

– Megírhatom a leckét? Délután még edzésem lesz.

– Persze, jó ötlet – nyögte Osszián. Levetette magát az íróasztala előtt álló székbe, és követte Bálint példáját.

*


Bálint felsóhajtott.

Osszián először észre sem vette, éppen a deriválással volt elfoglalva, ami az előtte fekvő füzetében félig már megoldva várta.

De Bálint újra felsóhajtott, és a hangra Osszián tarkóján felállt a szőr. Bálint az ágyon ült, a falnak döntötte a hátát, felhúzta maga előtt a térdét, erre támasztotta rá a matekfüzetét és szenvedett. Osszián megbabonázva bámulta, ahogyan rágcsálja a toll kupakját.

Aztán Bálint felnézett. Osszián elkapta a tekintetét, és visszafordult a példához. Szerencsére hallotta, hogy Bálint is írni kezd, biztosan rájött végre a megoldásra. Osszián újra felé pillantott.

Bálint közel hajolt a füzethez, két szemöldöke között ránc jelezte, hogy erősen gondolkodik. Az alsó ajkára koncentrálás közben aprót ráharapott, kilátszottak a fogai. Osszián utált kockás lapra rajzolni, de most nem tehetett mást. Lapozott egyet a spirálfüzetében, elvette az asztalán pihenő egyik grafitceruzát és rajzolt. Óvatosan nézett Bálint felé, nem szeretett volna lebukni.

Gyorsan született egyik vonal után az újabb, és pár rövid perc múlva, Bálint ott rágta a toll kupakját Osszián matekfüzetének közepén. Majdnem jó volt, csak túl vázlatosra sikerült, mert nagyon sietett, de nem baj, majd ha ráér, átrajzolja rajzlapra, nagyobb méretben, a körvonalakhoz elő is vehetné a tust, a többit pedig...

– Tudnál kicsit segíteni?

Osszián összerezzent Bálint kérdésére. Villámgyorsan becsukta a matekfüzetét és az ágyon ülő fiúra nézett. Bálint tekintetében kétségbeesés nyújtózott.

– Persze.

Osszián Bálint mellé ült az ágyra, hogy megnézze a matekpéldát. Fifikás feladat volt, kétismeretlenes egyenlet, törtekkel és mínusz számokkal nehezítve.

– Haladj sorban – kezdte, de meg kellett köszörülnie a torkát. Biztosan csak azért, mert olyan rég óta nem szóltak egymáshoz. – Ne pánikolj be, tudsz mindent, amit kell.

– Oké – sóhajtotta Bálint.

– Nézd, itt van az első zárójel – mutatott Osszián a példára, és a mutatóujjával megkopogtatta a füzetet.

– Aha.

De Bálint nem kezdett írni, csak bámulta Osszián ujját. Egyre több és több vörös folt gyűlt az arcára, és Osszián ekkor jött rá, hogy ez az az ujja, amire Bálint puszit adott a termük előtt. Gyorsan elhúzta, aztán újra megköszörülte a torkát.

– Zárójel, oké?

– Aha... figyelj, szerintem mára.. mára ennyi elég lesz. Nemsokára kezdődik az edzésem és addig még...

Bálint zavara kézzel foghatóan feszült közéjük. Amikor Osszián elhúzódott, csak akkor vette észre, mennyire egymáshoz ért a válluk. Lemászott az ágyról és visszaült a székébe, onnan figyelte Bálint kapkodó mozdulatait. Össze sem csukta a füzetét, úgy szuszakolta bele a hátizsákjába, aztán felpattant és kifelé sietett a szobából, Osszián kavargó belsővel ment utána. Bálint szótlanul öltözött, Osszián pedig egy rakás szerencsétlenségnek érezte magát, ahogyan csendben, egyik lábáról a másikra állva figyelte. Mondania kéne valamit.

De Bálint megelőzte.

– Akkor holnap találkozunk.

– Reggel a kapunál? – kérdezte Osszián, miközben megkerülte Bálintot, hogy kinyissa neki az ajtót.

– Aha. De még lehet írok este, ha nem húzódik el az edzés – hadarta, miközben a hátizsákja pántját igazgatta, és nem nézett Ossziánra. – Szia.

És mire Osszián észbe kapott, Bálint már lefelé robogott a lépcsőn. Sóhajtva csukta be az ajtót. Legalább túlélték. Csak egy hónap ebből a kínos helyzetből, és utána biztosan minden könnyebb lesz, biztatta magát.

Két perc múlva írt Aurórának, hogy hazajöhet.

„Ennyi? Negyven perc? Reménytelen vagy, komolyan.”

Osszián végigdőlt az ágyon, és megpróbált nem túl mélyet lélegezni, mert az egész szobájának Bálint illata volt.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)