Csillaghullás írta: Szello_Abigel

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


Tizenkettedik fejezet, amelyben Osszián rohan



Osszián tüdeje felsípolt, ahogyan zihálva beszívta a jeges levegőt. Vádlijába fájdalom nyilallt, de akkor is rohant tovább. Mellette pedig ott futott Bálint, aki egyenletesen vette a levegőt, és még csak nem is lihegett. A sok fociedzés biztosan jó formában tartotta. Osszián futás közben rápillantott. Bálint hófehér bőrét vörösre csípte a jeges szél, és Osszián belsőjében fájt a látvány hiánya, akárhányszor kikerültek egy utcai lámpa fényköréből, és a sötétség eltakarta Bálint arcvonásait. Egészen addig bámulta a fiút, amíg meg nem botlott a saját lábában. Irtó bénán, kapálózva és közben zihálva, de szerencsére sikeresen visszanyerte az egyensúlyát.

– Minden oké? – kérdezte Bálint, miután megtorpant mellette.

Osszián most, hogy megállt, még jobban érezte, mennyire fáj mindene, még a bordája is sajgott.

– Aha. – Nem akart Bálint szemébe nézni, inkább megigazította a sálját.

– Szerintem szem elől vesztettük őket.

Osszián újra körülnézett, de teljesen feleslegesen, mert a téli sötétbe borult utcán nem látott el messzire, hiába álltak két méterenként az utcai lámpák. Meleg, sárga fényük inkább csak hangulatot teremtett, világosságot nem.

– Mindegy – sóhajtott Osszián. – Talán rosszul láttam.

Bálint hallgatott. Ettől Ossziánnak összeszorult a szíve, mintha Bálint tudna valamit, amit ő nem. De nem volt ereje megkérdezni.

Ezután a futás után nem.

Ezután a nap után nem.

Ezután a hét után nem.

Mert ha csak az elmúlt hétre gondolt, azonnal csomóba ugrott a gyomra.

Amikor kedd reggel Osszián a tükör előtt vizsgálgatta a homlokát, szomorúan vette tudomásul, hogy az eddig vörös folt már kék és lila színben pompázik. Nézte, nyomkodta a foltot, és közben bátorságot gyűjtött az új naphoz.

Bátorságot gyűjtött, hogy merjen önmaga lenni. Ha most meghunyászkodik, akkor később még nehezebb lesz kiállnia magáért.

Arra gondolt, lehet, hogy vannak más LMBTQ+ diákok is az iskolában, talán ha azt látják, nem hagyja magát, ők is erősebbek és boldogabbak lesznek.

Arra gondolt, mit szólna az anyja és az apja, ha tudnák, hogyan bántak vele. Épp elég volt tegnap este Auróra szánakozó pillantása, amikor elmesélte neki a vacsoraasztal fölött, hogy hogyan szerezte a foltot.

Arra gondolt, mit szólna Bálint, ha megtudná, hogy bántották, és képtelen volt megvédeni magát, csak arra futotta ez erejéből, hogy óra után elbujdosson a mosdóba.

Megnyitotta a csapot, hideg vizet engedett a tenyerébe és megmosta az arcát. Amikor újra a tükörképére nézett az elhatározás ott csillogott a szemében. Nem fogja hagyni, hogy Barnáék piszkálják, mert nincs mit szégyellnie.

*


Bálint kedd reggel az iskola kapuja előtt várta. Osszián talpa alatt megreccsent a befagyott pocsolya, ahogy odasétált mellé.

– Szia – mosolygott Bálintra, és összefűzte az ujjaikat. Egész úton erre készült, még futotta rá a bátorságából. Bálint azonban nem számított a mozdulatra, mert rekordidő alatt vörösödött el az arca. Osszián rájött, szereti nézni ilyenkor, mert a fiú szeplői még erősebb színt kaptak.

– Jókedvűnek látszol – kezdte óvatosan Bálint, miközben elindultak befelé a kapun. A mögöttük érkezők hangosan nevetgéltek, vagy füttyögtek. Osszián remélte, hogy hamarosan túljutnak ezen a cirkuszi állat szinten, és végre mindenki napirendre tér a dolog felett.

– Jó kedvem is van, mert végre újra láthatlak – vigyorodott el Osszián, beleélve magát a szerepébe. Bálint megbotlott, és majdnem orra bukott, aztán megköszörülte a torkát.

– Akkor jó, mert hiányoztál. – Azzal odahajolt Ossziánhoz, és megpuszilta az arcát. Osszián mögött felzúgott a taps, ami végre észhez térítette, és eszébe jutott, hogy újra levegőt kéne vennie. Bálint elégedetten vigyorgott rá. Osszián vére hangosan surrogott az ereiben, szét kellett cipzároznia a kabátját. Bálint szemében csillogott a kihívás, és Osszián térde elgyengült a látványra.

Az ajtóhoz érve Bálint mozdult gyorsabban, kitárta Osszián előtt, aki gondolkodás nélkül lépett be rajta. Csakhogy az emeletre vezető lépcső alján ott állt Barna, és két legjobb haverja, Marci és Simon. Osszián megtorpant, így Bálint a hátának ütközött.

– Minden oké? – szólalt meg Bálint mögötte, mert Osszián lecövekelt az ajtóban, lehunyta a szemét, és azért könyörgött, az osztálytársai tűnjenek el a fenébe.

– A rejtély megoldódott, most már tudjuk ki a csaj – röhögött fel Barna. – Mondjuk nem mondom, hogy meglepett.

Bálint már mozdult, de Osszián elkapta a karját.

– Hagyd.

Barnáék felrohantak a lépcsőn, nevetésük fájdalmasan visszhangzott Osszián fülében. Lassú léptekkel indultak utánuk. Osszián magán érezte Bálint fürkésző tekintetét. Örült, hogy a sapkája eltakarja a homloka közepén éktelenkedő foltot. Még az is lehet, Bálint lenne annyira okos, hogy összekösse azt Barnáékkal.

– Tegnap is mondtak ilyeneket? – Bálint hangja keményen és határozottan hangzott.

– Nem.

– Ugye szólnál, ha rád szállnának?

Osszián nyugodtságot erőltetett a hangjába.

– Nyugi, nem fognak. Elintézem én.

– Jó, de ha kell, számíthatsz rám. És Rókára is.

Ez annyira idétlenül hangzott, hogy Osszián felprüszkölt. Bálint kérdő tekintettel nézett rá.

– Bocs, csak még mindig fura, hogy Róka és én egy oldalon állunk – vont vállat.

– Majd megszokod. Rókának semmi gondja az LMBTQ emberekkel.

Osszián ezt nehezen tudta elhinni, mert Róka pont olyannak tűnt, aki dobálná a homofób megjegyzéseket.

– Rólad is tudja?

Bálint bólintott.

– Neki mondtam el először.

Osszián szeretett volna még többet kérdezni erről, de beértek a folyosó azon részére, ahol a termek sorakoztak, és még mindig sok érdeklődő figyelte őket.

– Remélem, hamar megunják – mormogta Osszián. Mögöttük egy csapat lány egymás karjába kapaszkodva sutyorgott, és pár méter távolságból követték őket.

– Én is.

Bálint a tizenkettedikesek terme előtt nem kanyarodott be.

– Felkísérlek, oké?

Osszián bólintott. A lépcsők hangosan koppantak a talpuk alatt, ahogyan felértek az emeletre.

– Ebédnél találkozunk? – mosolygott Ossziánra Bálint, amikor látta, hogy megérkezik a közönség.

– Persze. Már alig várom.

– Én is.

Amikor Bálint közel hajolt, Osszián riadtan megugrott, mert azt hitte, megint puszit kap, de Bálint ehelyett csak a gallérját igazította meg, ami kilógott a pulcsijából, aztán mutatóujját végighúzta Osszián nyaka mellett, le egészen a mellkasán.

– Már most hiányzol – susogta, majd hátat fordított és elsétált. A lányok felvisítottak.

Osszián csak azután engedte meg magának, hogy felnyögjön, miután Bálint eltűnt a lépcsőfordulóban. Egy hónap. Csak egy hónap, hajtogatta magában. Aztán meghallotta a jelzőcsengőt, és besietett a terembe.

*


A harmadik óráig minden nyugodtan zajlott. Barna néha kihívóan hátra vigyorgott rá az első padból, de egyébként nem jött a közelébe.

Osszián hálás volt a sorsnak, de biztos volt benne, nem lehet akkora szerencséje, hogy ilyen könnyen megússza. Nagyszünetben aztán utol is érte a vég. Viktor volt a hetes, így a szünetben Kovácsovics megbízásából a második emeleti poros térképtárolóban kutakodott, Nóri pedig a mosdóba ment. Osszián a büfé mellett álldogált a lányra várva, amikor Barnáék lökdösődve elrohantak mellette. Aztán persze észbe kaptak és visszasiettek hozzá.

– Nézd csak, ki van itt. Osszilány! – vihogott fel Barna. Marci és Simon vele nevettek.

– Nagyon kreatív – sóhajtott Osszián és hátraarcot vágott. Könnyen lemondott a kakaóscsigáról, mert a testi épsége fontosabb volt.

– Hé, hé, ne siess úgy, Osszilány! Van egy nagyon fontos kérdésem...

Osszián megtorpant, és bevárta a három vihogó srácot. Amikor végre mellé értek, megszólalt.

– Előbb én is szeretnék kérdezni valamit – kezdte határozottan.

– Mondjad.

– Nincsen jobb dolgod?

– Mármint mi... – pislogott ártatlanul Barna, és az arckifejezése fellobbantotta Ossziánban a dühöt.

– Nincsen jobb dolgod, mint engem cseszegetni?

– Félreértesz, én egészen komolyan, csak tudományos szempontból szeretnék kérdezni...

Marci és Simon még hangosabban vihogtak.

Osszián felsóhajtott.

– Hagyjál engem békén, jó?

Megfordult, és visszaindult a büfé felé. Az ott várakozó diákok feléjük sem néztek.

– Ne már, tényleg csak az érdekelne...

Osszián egyre gyorsabban szedte a lábát, de Barna így is utolérte, és elkapta a karját.

– Vigyázz – torpant meg Osszián. – Hozzám értél, mi lesz, ha te is elkaptad?!

Barna riadtan pillantott a kezére, olyan rémült arcot vágott, hogy Osszián felkacagott. Barna szeme apró réssé szűkült.

– Én tényleg csak kérdezni akartam.

– Hát persze – csattant fel Osszián. Belsőjét feszítette a harag. – És mégis mit? Hogy milyen érzés csajnak lenni? Hogy milyen farkat szopni, vagy mégis...

– Török Osszián! – Osszián összerezzent, és azonnal elhallgatott, amikor Varga Henrietta hangja végigvágott a büfé előtti zsivajon. A sorból most mindenki feléjük bámult. – Mégis milyen beszéd ez?

– Sajnálom.

– Indulás! – mutatott a tanárnő a folyosó végén álló ajtóra. Osszián lehajtott fejjel megszaporázta a lépteit. Nem örült a leszúrásnak, de legalább megszabadult Barnáéktól.

Varga Henrietta behívta a könyvtárba, a kezébe adott tizenöt darabot az Odüsszeiából, majd felcipeltette vele a kilencedik cé termébe. Mire végzett, már majdnem becsengettek.

Nóri szabadkozva toppant elé. Endre bá megállította, és a pályázattal kapcsolatban faggatta, fog-e jelentkezni. Osszián remélte, a tanár őt nem találja meg. Habár már vagy hatszor átolvasta a honlapon található teljes pályázatkiírást, és háromszor neki is látott rajzolni rá, egyszer sem találta meg a témát. Pedig biztos volt benne, hogy ha sikerülne túljutnia az első körön, már akkor több esélye lenne bejutni a Képzőművészetire, mint most. Hát még ha meg is nyerné!

Osszián megrázta a fejét és leült a padjába. Barna ezúttal nagy hangon valami buliról mesélt a körülötte csoportosuló lányoknak, és nem is törődött Ossziánnal. Talán mára megúszta.

*


Osszián megszámlálhatatlanul sokszor járt a Wattpadon és a Facebook csoportban is, ahol túl nagy volt a csend. Amióta kitették Bálinttal a közös bejegyzésüket, a csoport falán csak a történetajánlók pörögtek, semmi egyéb. Azt is el tudta képzelni, hogy másik csoportot csináltak maguknak, amiből kihagyták őket.

Szerencsére ott volt Auróra. Osszián bízott benne, hogy vacsorakor kinyerhet a húgából pár hasznos információt. Auróra szerda este szokása szerint a mikró csengetésére jött elő a szobájából, mélyen bújt a telefonjába, és tudomást sem vett Ossziánról.

Gyors mozdulatokkal begépelt valamit, mosolyogva elküldte, aztán a pulcsija kenguruzsebébe süllyesztette a telefonját. Osszián tudta, mit jelent a kipirult arca, az üdvözült mosoly és a lelkesen csillogó szem.

– Mondd, hogy nem Devecseri az – sóhajtotta Osszián, és közben elővette a dobozt a mikróból.

– Nem tudom, miről beszélsz – mosolygott rá Auróra, majd leült a székére.

– A srác, akinek írtál. Mondd, hogy nem Devecseri az.

– Honnan veszed, hogy nem Grétivel...

Osszián felvont szemöldökkel meredt a húgára.

Auróra szó nélkül hajolt a dobozhoz. A sült hal illata betöltötte a kicsi konyhát.

– Utálom a mikróban melegített halat. A sütőbe kellett volna rakni.

– Holnaptól szívesen átadom a melegítést – sóhajtott Osszián, miközben villát keresgélt a fiókban.

– Benne vagyok.

Osszián mindent letett a konyhapultra, ami a kezében volt, és odaugrott Aurórához, hogy a homlokára szorítsa a tenyerét.

– Hé, hé... mi a szart... – Auróra mindent megtett, hogy elhúzódjon Osszián tenyere elől.

– Nem vagy lázas. Nem kaphattál napszúrást sem. Vajon mi történt, hogy életedben először önként elvállaltál valamit?

– Fogd be. Nem kell túldramatizálni mindent.

Osszián végül leült az asztalhoz a dobozzal. Mindketten mertek belőle, aztán csendben ettek. Osszián kérdései mindenképpen meg akartak születni, de a barnarizzsel együtt lenyelte őket. Auróra nem szerette a halat, most mégis olyan gyorsan evett, hogy Osszián folyamatos lemaradásban érezte magát. A húga öt perc múlva már készen is volt.

– A Facebook csoport nagyon csendes – mondta gyorsan Osszián.

Auróra eltolta maga elől a tálat, és hátradőlt a széken.

– Mert csetcsoportban megy a téma, titeket oda nem vettek be.

– Miért?

– Oszkó, te annyira... – Auróra megrázta a fejét. – A csoportban nem érzik magukat biztonságban a csajok most, hogy megjelentetek ott a posztjaitokkal.

Osszián megvakarta a füle tövét.

– És mit mondanak a cseten?

– Össze vannak zavarodva.

– Miért?

– Mert furcsa a járásotok. Egészen hitelesnek néztek ki együtt, az tény. De hiányoznak a közös képek, a közös videók, mintha titokban akarnátok tartani. Csakhogy a suliban bátran vállaljátok...

Osszián megrázta a fejét.

– Sosem elég nekik semmi.

Auróra vállat vont, és felállt az asztaltól, és már vette is elő a telefonját.

– A csetes csajokkal beszélsz ennyit?

– Persze.

Osszián elhúzta a száját. Tudta, hogy Auróra hazudott, és ezer százalékig biztos volt benne, hogy pasi van a dologban. Csak remélni merte, hogy Auróra okosabb, mint hogy újra Devecserivel kezdjen. De mi van, ha mégsem? És Osszián biztos volt benne, hogy ha Auróra megkeresi Devecserit, a srác ki fogja használni a lehetőséget.

Később, amikor már az ágyában feküdt, és majdnem elaludt, folyton Bálinthoz kanyarodtak a gondolatai.

„Szerinted mit gondolnak most, hogy valósággá vált a shipjük?” Írta ezért a fiúnak.

„Fogalmam sincs. Én már feladtam, hogy megpróbáljam megérteni őket.”

„Nekem is ezt kéne...”

„Szerintem egyébként, aki a képeket csinálta, az ugyanaz, aki a táskádba is beletúrt.”

„Lehetséges. Most biztosan elégedett.”

„Igazából gondolkodtam ezen, hogy mi van, ha ezzel csak bátorítjuk. Ha ezután még több infót akar tudni arról, mi folyik köztünk.”

Osszián a mellkasára fektette a telefonját, és világító csillagokat figyelte a plafonon. Eszébe jutott, amit Auróra mondott a vacsoránál.

„A húgom szerint a cseten az volt a téma, hogy kevés időt töltünk együtt, nem csinálunk közös képeket, nem szórjuk tele az Instagram történetünket közös videókkal, meg ilyenek.”

Bálint írni kezdett, aztán megtorpant. Osszián percekig figyelte a három pöttyöt, de nem érkezett válasz. Újra a csillagokra nézett. Szeretett visszaemlékezni arra a délutánra, amikor először felragasztották őket az apjával. Osszián megszámolta, hány darab van a zacskóban, majd saját maga tervezett egy spirális alakban forgó, sok vonalból álló ábrát, aztán az apjával ragasztatta fel őket. Rengeteget nevettek. Akkor még az apja nem dolgozott külföldön, még Szegeden laktak Piri mamánál, és mindig az apja ment Ossziániért az iskolába a nap végén.

Megrezzent a szíve fölött a telefonja.

„Akkor adjuk meg, amit a nép kér. Eljössz velem moziba pénteken suli után?”

Osszián hosszan bámulta a kérdést, de mielőtt válaszolt volna, ráírt Aurórára.

„Bálint moziba hívott pénteken.”

„Gratulálok.”

„Szerinted jó ötlet?”

„Nem, szerintem mondd azt, hogy nem érsz rá.”

„Tényleg?”

„Olyan nyomi vagy. Persze, hogy jó ötlet! Töltsetek fel közös képeket, videót, minden szart, hadd nyugodjon meg a nép. Most meg hagyj békén, olvasnom kell!”

Osszián összevonta a szemöldökét. Auróra sem falta a könyveket.

„Mit olvasol?”

„Moonlightcarrot visszatöltötte a IHYBILY-t és friss fejezetet is rakott ki. Nem kaptál értesítést?”

Osszián ahelyett, hogy válaszolt volna, már nyitotta is meg a Wattpadot, és beírta a történet címét a keresőbe. Amíg meg nem látta a hatodik fejezet első sorait, nem is jött rá, hogy mennyire hiányzott neki a történet.

„Bálint talpa alatt hangosan ropogtak a kavicsok, miközben Ossziánék lépcsője felé tartott. A színpompás virágok illata belengte a kertet. Osszián pedig a lépcső tetején várt rá, karjait összefűzte a mellkasán. Nem tűnt boldognak.

– Szia – mosolygott Bálint.

– Gyere be – morogta Osszián.

A hűvös házban csend uralkodott. Bálint alaposan szemügyre vett minden egyes bútort. Végigborzongott, ha arra gondolt, hogy Osszián nap mint nap hozzájuk ér, végigsimít rajtuk.

– Kettesben vagyunk?

– Aha. Mindenki dolgozik – vont vállat Osszián, és mutatta az utat a szobájáig.

Bálint nézelődve követte. Osszián szobája hatalmas volt, az egyik falon könyvespolc, tele könyvekkel, a másik fal mellett papírlapok halmozódtak, vásznak álltak katonás sorrendben. Festéktubusok és ceruzák, pasztellkréták és grafitok pihentek az egyik komód tetején. Bálint...”


Osszián szemöldökét összeráncolva nézett a plafonra. Furcsa, zavaró érzés költözött a mellkasába. Újra végigolvasta az utolsó bekezdést, figyelmesen megrágott minden szót, és máris megtalálta a problémát: a rajzeszközök. Osszián biztos volt benne, hogy a diákok közül nem sokan tudják, hogy ő rajzol. Egészen addig, amíg Endre bá ki nem tette Bálint képét, talán csak a rajzfaktosoknak volt meg az infó. Mondjuk ez is azt mutatja, mennyire sikertelen volt a rajzolós Instagram oldala hirdetésében.

Az IHYBILY hatodik fejezete eredetileg már hónapokkal ezelőtt kikerült. Osszián kényelmetlenül fészkelődött az ágyban. Egyre biztosabban érezte, hogy van a rajzfaktosok között valaki, aki beépített ember. Talán maga Moonlightcarrot ül mellette. Na, persze nem Nóri az, hanem mondjuk Timi. Hiszen Osszián hallotta, ahogy Timi felnyögött, amikor előadták az ajaknyalós számukat. Bálint is gyanakodott rá. Még az is lehet, hogy Moonlightcarrot és Uborkás Ivett egy és ugyanaz a személy, hiszen Ossziánnak is csak öt percet vett igénybe, hogy hamis Facebook fiókot regisztráljon.

Zsongott a feje a sok gondolattól, de már késő volt, hogy előszedje a vázlatfüzetét és rajzoljon bele. Inkább a párnája alá dugta a telefonját és megpróbált aludni. Sokáig forgolódott, fejében egymást kergették a gondolatok, amik aztán zavaros álmok szövevényévé álltak össze, elérve ezzel, hogy Osszián hulla fáradtan ébredjen csütörtök reggel.

*


– Szóval? – kérdezte Bálint a csütörtöki ebédnél. Ossziánnak fogalma sem volt, mit jelent ez a „szóval”.

– Ööö... – felelte, miközben a rizst piszkálta a villájával. Velük szemben Nóri és Viktor arról beszélgettek, Nóri mit rajzolt a pályázatra. Osszián szeretett volna rá figyelni, de Bálint megzavarta.

– Péntek. Randi? Tudod... – mutatott Bálint először magára majd Ossziánra, Osszián sikeresen félrenyelte a rizst.

A köhögésre Nóriék is, és a kicsit messzebb, a Bálint mellett ülő Róka és Kornél is elhallgattak, és érdeklődve figyelték őket. Osszián lekortyolt egy pohár vizet, utána tudott megszólalni.

– Muszáj mindenki előtt? – mormogott halkan.

– Nemtom ki hagyja, hogy arcon pusziljam minden reggel a fél suli előtt – húzta ki magát büszkén Bálint. A többiek összenéztek. Nóri kérdő tekintete alatt Osszián elvörösödött.

– Az csak véletlen. Mindig meglepsz.

– Hát persze – nevetett fel Bálint, és Osszián szíve galoppozásra lendült.

Róka, aki Bálint mellett ült, előre hajolt, hogy lássa Ossziánt.

– Ha nem tetszik a haverom, miért hagyod, hogy puszilgasson?

Olyan komoly arccal kérdezte, hogy mindenki felnevetett, még Osszián is.

– Most mi van? – nézett körbe.
Viktor bekapott a szájába egy falatot, és csak utána szólalt meg.

– Ti inkább álljatok le, mert mindjárt Rólint shipper leszek – röhögött Viktor.

– Engem nem zavar – vont vállat Róka.

– Féltékeny vagy, mi? Én már legalább bekerültem a Szürke ötven árnyalatás történetbe – bólogatott büszkén Viktor.

Nóri megforgatta a szemét. Osszián együtt tudott vele érezni. Viktor belapátolt a szájába egy újabb falatot, majd lelkesen folytatta.

– Hú, hú, nagyon jó jutott eszembe! Kéne írni egy fanficet, ahol Bálint az Alfa, Róka a Béta és Oszkó az Omega.

Osszián, Nóri és Bálint egyszerre nyögtek fel. Kornél az asztal végén nevetgélt. Róka összevont szemöldökkel nézett, mint aki csapdát sejt.

– Ez az az ABC izé, amit nem vágok? Mit csinál a Béta? – kérdezte komoly hangon.

– Várj, elmagyarázom – lelkesült fel Viktor. – Alfa – mutatott Bálintra a villájával –, a pasi a szuperfarokkal. Béta – pöccintett Róka felé –, just an ordinary man. És Omega – vigyorgott Ossziánra –, a bitch male, aki örököst szül.

– Too much English – nyögött fel Kornél.

Bálint és Róka felnevettek, mintha egy belsős viccen szórakoznának.

– Miért mindig én vagyok az Omega? – duzzogott Osszián, továbbra is a rizsét piszkálgatva. A húst már régen megette.

– Mert mindenkinek te kellesz – karolta át Bálint, mire Osszián elpirult. Bálint kézfeje hozzáért a nyaka bőréhez, végigborzongott tőle.
Mögöttük felhangzott a hujjogás, mire Bálint elvette a kezét.

Nóri percek óta szótlanul figyelte őket, de most megrázta a fejét, aztán megigazította a szemüvegét.

– Azt hittem, így hét vége felé lenyugszanak a kedélyek.

Osszián is ebben bízott, de az érdeklődés csak minimálisan csökkent. A taps, a fütty és a lányok vihogása minden mozdulatukat elkísérte. Osszián csak annak örült, hogy a nagy közfigyelem miatt Barnának nem volt esélye újabb akcióra.

– Tudod, annyira fantasztikusak vagyunk együtt, hogy nem bírnak magukkal a rajongóink.
Osszián lenyelte a mosolyát. A magabiztosnak mutatkozó Bálint mindig megnevettette, ha arra gondolt, hétfő délután a fiú mennyire zavarban volt, amikor kettesben voltak a szobájában.

– Csoda, hogy a rajongó csajok még nem pusztultak ki orrvérzésben – bólogatott Viktor, majd az utolsó falatokat is eltüntette a tányérjáról.

– Orrvérzésben? – kérdezett vissza Róka.

Ez könnyű volt, ezt még Osszián is tudta, hála Aurórának.

– A doramákban, ha valamit nagyon szexinek vagy erotikusnak találnak, akkor elered az orruk vére – magyarázta.

Róka lebiggyesztette az ajkát.

– Hm. Ma már megérte felkelnem, ma is tanultam tök sok fontosat így ebédnél.

– A suliban ülsz – szólalt meg Bálint.

– Igen, és korábban semmi hasznos infót nem kaptam – vont vállat Róka.

– Mert nem figyelsz – mordult fel Bálint. – Törin is azt számolgattad, mennyit tüsszentett Kovácsovics.

– Tizenhármat.

– Nálunk tizenhatot. Holnap szerintem helyettesítés lesz. Szegény pont karácsonyra betegszik meg – mondta komolyan Viktor. Róka egyetértően bólogatott.

Osszián végigbámult az asztaltársaságon. Sosem hitte volna, hogy az ő barátai és Bálint barátai ilyen jól képesek lennének kijönni egymással.

*


– Anya – kezdte Osszián péntek reggel, amikor az anyja épp a konyhában kavargatta a kávéját.

– Igen?

– Ma... izé, szóval... – Osszián a hátizsákja pántját babrálta, ami a vállán lógott.

– Hm? – Az anyja végre felnézett rá.

– Későn jönnék este. Moziba megyünk.

– És ki az a megyünk?

Osszián szívesen rávágta volna, hogy „Nóri, Viktor, meg én”, de tudta, felesleges elhallgatnia az igazat. Azt tervezték Bálinttal, hogy a mozi után beállítják a Facebookon, hogy járnak, és az Instagramra is feltöltenek közös képet.

– Bálinttal... tudod a srác, aki hazahozott...

Osszián anyja abbahagyta a kávéja kevergetését. Tekintetében túl sok kiolvashatatlan érzés ült.

– Értem – felelte, majd belekortyolt a kávéba, utána megszólalt. – Rendben, elmehetsz.

– Ennyi? Semmi faggatózás?

– Moziba mész egy barátoddal, vagy kellene mást is tudnom?

Osszián megköszörülte a torkát. Érezte, hogy az arca felforrósodik.

– Az az igazság, hogy Bálint és én... Szóval úgy csinálunk, mintha járnánk – motyogta Osszián az asztallapnak.

Az anyja fészkelődött a széken.

– Ezt nem értem jól. Úgy tesztek, mintha járnátok?

– Aha. Tudod... fogadás. Egy hónap.

Osszián anyja összeráncolta a homlokát.

– Nem voltam olyan régen fiatal, de az a tizenpár év is soknak tűnik. Miért fogadtatok ilyenben? Nem az volt a baj, hogy hírbe hoztak vele, pedig „nincs köztetek semmi”? – mutatta az anyja az idézőjelet.

– Öööö... hosszú és bonyolult lenne elmondani – hazudta Osszián. Feltett szándéka volt, hogy a fanfictionökről hallgat, amíg lehet. Lehetőleg örök időkig.

Az anyja csak felsóhajtott, majd újabbat kortyolt a kávéból.

– Legkésőbb éjfélre.

– Rendben.

– És ha kell, használd az óvszert, amit adtam! Remélem, van még a csomagban!

Osszián a hátára kapta a hátizsákját és elrohant otthonról. Az anyja utolsó mondatára nem volt hajlandó semmit sem mondani. Teljesen elfelejtette, hogy az a doboz óvszer azóta is ott volt a táskája mélyén. Valószínűleg a dobozát már felismerhetetlenné lapították a tankönyvek.

*


Osszián lába még mindig sajgott a futástól.

– Sajnálom, hogy nem jött össze a mozi – mondta végre, negyed óra csendben gyaloglás után.

– Mindegy – vont vállat Bálint.

– Szerinted jól láttam?

– Nem tudom.

– Róka nem mondott semmit?

Bálint megrázta a fejét. Osszián elgyönyörködött a látványban, mert éppen egy lámpa alatt sétáltak el. Persze csak szigorúan szakmai szempontból nézte Bálintot!

– Azért... – Bálint megköszörülte a torkát. – Kéne valami képet csinálni, nem?

– De, de, persze. – Osszián felsóhajtott, úgy érezte magát, mint egy darabjaira hullott legofigura. – Ott a lámpa alatt? – mutatott a soron következő utcai lámpára.

Bálint bólintott. Osszián látta, hogy megint a nadrágjába törli a kezét, pedig most nem is kellett fognia az övét. Talán nem is azért csinálja, mert őt utálja, hanem csak ideges.

A lámpa fénykörébe húzódtak. Osszián nekidőlt Bálint mellkasának, aki előre tartotta a feje mellett a karját, ahogy kézbe fogta a telefont. Kalodába zárták, egy Bálint illatú, Bálint forróságú kalodába a tél közepén, és Ossziánt mellbe vágta az érzés, hogy ezt egy cseppet sem bánja.

A képen úgy vigyorgott, mint egy tejbetök. Bálint félmosolya is majdnem őszintének tűnt.

– Előbb Instára? – kérdezte Bálint.

– Aha. Jelölj meg.

Bálint szaporán kopogtatta a billentyűzetet. Osszián pedig azt figyelte, hogy a lámpa sárga fénye aranyszínűvé változtatta Bálint szőke tincseit.

– Mi legyen a hashtagekkel?

Osszián elkapta a tekintetét, és inkább zsebre tett kézzel, elfordulva válaszolt.

– Basszián?

– Csak ennyi?

– Aha.

– Nekem jó – nevetett egy aprót Bálint. Osszián a járda széli fagyott fűszálakat bökdöste a cipője orrával.

– Kész. A Facebookot csináld te.

– Oké.

Osszián ujjai nehezen mozdultak, átfagytak a hidegben, de azért feloldotta a billentyűzárat, és megnyitotta az alkalmazást.

– Csak állítsam be?

– Aha.

Osszián nehezen találta meg, hol kell megváltoztatni a kapcsolati státuszt, de Bálint mellé hajolva segített. Miután kész volt, gyorsan lehalkította, és zsebre dugta a telefont. Bálinté időközben azonnal pittyegni kezdett.

– Bocs – húzta el Bálint a száját. Majd a zsebéből elővéve a mobilt, egyszerűen kikapcsolta azt.

Szótlanul sétáltak tovább. Már Ossziánék háztömbje mögött jártak. Osszián szerette volna megkérdezni, hogy akkor ennyi volt, most már mehetnek is haza, de olyan hülyén hangzott volna. Mi mást csinálnának együtt? Feltették a képeket, most már boldogok lesznek a rajongók.

– Adunk egymásnak karácsonyi ajándékot? – kérdezte hirtelen Bálint.
Osszián latolgatni kezdte a lehetőségeket, és már a nyelve hegyén volt a válasz, de ekkor befordultak a sarkon, és Osszián a bejárati ajtó előtt Aurórát és Rókát pillantotta meg, ahogy kéz a kézben állva beszélgetnek a lámpa fénykörében.

– Tudtam! – üvöltötte Osszián, és újra futásnak eredt.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)