Csillaghullás írta: Szello_Abigel

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


Tizenharmadik fejezet, amelyben Osszián coming outol



Auróra Osszián üvöltésére kapta fel a fejét. Róka is megfordult, és felé nézett. Osszián csak az alakjukat látta a távoli bejárati ajtó lámpájának fényében. Elátkozta a panelrengeteg tervezőjét, aki egymás mellé két tízemeletest húzott fel, mert kezdett elfogyni tüdejéből a szusz, pedig csak félúton járt. Éppen gyorsabb iramra kapcsolt volna, amikor felzenélt a telefonja.

Megtorpant. Soha nem hagyta figyelmen kívül, ha valaki hívta, mert mindig lehetett esélye, hogy az apja az. Pár pillanatig tétovázott, aztán kikapta a mobilt a zsebéből.

Az apja vigyorgott rá a kijelzőn.

Osszián felnyögött. Hangosan lihegve gondolta át a lehetőségeit. Választania kellett, hogy az apjával beszél, vagy inkább megöli Rókát. Egy egészen rövid pillanatig gondolkodott, aztán felsóhajtott, és elhúzta a kijelzőn a zöld hívásfogadás gombot.

Auróra és Róka még mindig az ajtó előtt álltak, amikor Osszián a füléhez emelte a mobilt. A húga idegesen hadonászott a karjával, mondott valamit, de Osszián nem értette, mit beszél. Róka válaszul megrázta a fejét.

– Szia, apa – szólt bele Osszián a telefonba, de közben folyamatosan Aurórát és Rókát figyelte.

– Kisfiam... csak azért hívtalak, mert láttam valamit a Facebookodon.

A francba! Már el is felejtette, hogy kiposztolta, együtt járnak Bálinttal.

– Öhm... én raktam ki, hogy Bálint és én...

– Ja, akkor jó. Csak mivel említetted, hogy hírbe hoztak, arra gondoltam, talán feltörték a fiókodat. De örülök, hogy semmi ilyesmi nem történt.

Osszián elgyengült. Vadul vágtató szívét átmosta a szeretet. Legszívesebben az apja nyakába ugrott volna, és végkimerülésig hajtogatta volna a fülébe, hogy köszönöm.

– Minden oké otthon? – kérdezte az apja, aki talán értette, miért van olyan csend a vonal túlsó végén.

Osszián Aurórát figyelte. A húga éppen ellökdöste Rókát a másik irányba, aki megrázta a fejét, de azért ment. Osszián csalódottan vette tudomásul, hogy Rókát januárig nem fogja látni, addig be sem húzhat neki egy isteneset. Auróra eltűnt a bejárati ajtó mögött.

Osszián a szomszédos panel falának dőlt a kukatáróló ajtaja mellett és felsóhajtott.

– Minden rendben – válaszolta Osszián az apjának.

Bálint mellé sétált. Osszián a fülére szorított telefonnal bámult rá. Teljesen megfelejtkezett róla, hogy a fiú is ott van vele. Elszégyellte magát, és inkább a cipőjére nézett.

– És nálad mi újság?

– Karácsonyi őrület.

– Mikor jössz haza? – bukott ki belőle, pedig mindig megfogadta, hogy nem nyaggatja ezzel az apját.

– Huszonnegyedikén. Még négy nap.

– Már várom.

– Én is. – Osszián tudta, hogy az apja mosolyog a túloldalon. – Majd még hívlak. Holnap videócseteljünk!

– Rendben.

Osszián kinyomta a telefont és a zsebébe dugta. Fejét hátra hajtotta a hideg falnak. A panel rücskös, koszbarna oldala nyomta a fejbőrét, de nem törődött vele. Bálint fekete foltként simult a látótere szélébe.

Ahogy a falnak dőltek, karjuk egymáshoz simult, és Ossziánnak nem volt ereje megmozdulni.

– Miért Róka? – nyögte végül pár pillanat csend után. Az apjával való beszélgetés kiszippantotta belőle az eszelős haragot. Bálint nem válaszolt a kérdésére, ezért Osszián türelmetlenül felszusszantott.

– Pont a múltkor meséltem neki, Róka mindig mekkora egy gyökér volt velem. Nem hiszem el, hogy...

Osszián érezte, hogy Bálint őt nézi. Zavarta a kutakodó pillantás. Végül Bálint olyan halkan és óvatosan szólalt meg, ahogy Osszián még sosem hallotta beszélni.

– Szerintem... mi lenne, ha a húgodra hagynád, hogy maga döntsön?

Osszián felprüszkölt.

– Hát persze, legutóbb is felelősségteljesen ugrott Devecseri karjába.

Bálint megrázta a fejét.

– Nem lehetsz mindig mellette. Hagyd élni az életét. Hadd kövesse el a saját hibáit és...

– Kösz, Dalai Láma, de erre nincs szükségem.

Bálint felsóhajtott. Osszián tudta, hogy nem volt vele kedves. Rápillantott. Bálint őt figyelte, még mindig azzal az óvatos, puhatolózó tekintettel.

– Róka nem fog csinálni semmi olyat, ami...

Osszián haragja cseppről cseppre szivárgott vissza a belsőjébe. Ez jól esett neki, ismerős érzés volt. Ellökte magát a faltól.

– Komolyan azt várod, hogy elhiggyem, hogy Róka tisztességes lesz? Velem is marhára az volt!

– Csak... próbáld megismerni.

Bálint felé nyújtotta a karját, de Osszián elhúzódott előle.

– Kösz, de elegem volt már...

Osszián nem tudta befejezni a mondatot, mert valaki nekinyitotta a kukatároló fém ajtaját. Osszián felháborodottan simogatta a karját.

– Elnézést – morogta a néni, aki megjelent az ajtóban, majd megindult a zöld műanyag kukák felé. Ossziánnál is tíz centivel volt alacsonyabb, nádszál vékony alakján a téli szélben ide-oda lengedezett a virágmintás otthonka a kötött kardigán alatt.

A néni megragadta az egyik kukát és befelé kezdte rángatni. Lassan haladt a fehér, kaffogó papucsában.

– Segíthetek? – ugrott mellé azonnal Bálint. A néni először végignézett a koromfekete alakon, pár pillanatig gondolkodott, aztán elmosolyodott.

– Köszönöm. A fiam azt mondta, hazaér és behozza, de most hívott az az istenátka, hogy mégsem ér ide.

– Tessék csak hagyni, majd mi megoldjuk – mosolyogott Bálint a nénire, majd Ossziánra nézett, aki ekkor kapott észbe.

– Persze – nyögte. Bálint megragadta az első két kukát egy-egy kezével, Osszián pedig a maradék kettőt. Nehezek voltak, ráadásul Osszián az alacsony termete miatt nem is tudta kényelmesen megfogni őket, de azért szó nélkül beráncigálta mindkettőt a tárolóba. Holtbiztos, hogy holnap izomláza lesz.

A néni nem győzött hálálkodni, de Bálint mosolyogva közölte, hogy semmiség, aztán gyorsan elköszöntek, és kívülről becsukták maguk után a tároló ajtaját.

Osszián lihegett, Bálintnak persze meg se kottyant a művelet. Osszián nem értette, Bálint hogyan csinálja, mert nem volt kifejezetten izmos, inkább magas és szálkás.

– Akkor... – túrt szőke hajába Bálint.

– Sajnálom, hogy elcsesztem a mozit.

Bálint megrázta a fejét.

– Semmi baj, majd bepótoljuk.

Osszián szájában megkeseredett a nyál. Túl sokszor hallotta már ezt a mondatot.

– Majd beszélünk – nyögte gyorsan.

– Oké – intett Bálint.

Osszián a bejárati ajtajuk felé indult. Már majdnem el is érte, amikor egy kéz kulcsolódott a csuklójára.

– Mi a...

Bálint magához húzta, kabátjuk anyaga zizegett, ahogy egymáshoz dörzsölődött.

– Rájöttem, mi van, ha követtek. Nem búcsúzhatunk el egy intéssel – súgta Bálint a hajába.

– Ó, igaz – nyögte Osszián.

Amikor felnézett, Bálint túl közel volt hozzá, a lámpafényben arany színben pompázott szőke haja, zöldessárga szeme koromfeketének tűnt. Szeplői belevesztek a félhomályba.

Bálint mélyet lélegzett, és a hangra Osszián gerincén végigfutott a forróság.

– Szerintem... szerintem elég lesz.

– Oké – felelte Bálint könnyedén, majd hátra lépett, de az ujjai még mindig Osszián csuklójára simultak.

– Alig várom, hogy újra lássalak – súgta. Ossziánnal megszédült a világ. Ezt biztos, hogy senki sem hallotta, csakis ő.

Bálint megnyalta az ajkát. Osszián nagyot nyelt a látványra. Azt beszélték, megpróbálják csók nélkül végigvinni a színjátékot, de mi van, ha Bálint mégsem tartja magát a megbeszéltekhez? Mi lenne, ha mégis...

– Akkor majd írok – mosolygott Bálint, és egy puszit nyomott Osszián arcára, aztán a kezét a kabátja zsebébe dugta, és átsétált az utca túloldalára.

Osszián kábán lépett be a bejárati ajtón. Amikor az ötödik emelet lépcsőfordulójában járt, akkor jutott eszébe, hogy meg sem nézte, jó-e a lift. Felnyögött. Miért van rá Bálint ilyen hatással? Ez normális? Megrázta a fejét, és megszaporázta a lépteit. Hiába nyilallt az oldala, zsibbadt a karja a kukacipeléstől és dobogott a szíve a lépcsőzéstől, beszélnie kellett Aurórával.

Ahogy berontott a lakás ajtaján, az anyjával találta szemben magát.

– Milyen volt a mozi? Korán jöttél.

Osszián erre nem volt felkészülve. Az anyja mindentudóan mosolygott rá.

– Csak eljátszuk, hogy járunk, anya!

– Hát persze, én tudom.

Ossziánt annyira idegesítette a somolygás, hogy gyorsan lerángatta a kabátját és cipőjét, aztán bemenekült a szobájába.

Legszívesebben Aurórához rohant volna ordibálni, de az anyját nem akarta harmadik félnek a beszélgetésükhöz, így hát ráírt Aurórára, miközben az ágyra vetette magát.

„Róka! Róka? Róka????”

„Mi van vele?”

„Hogy gondoltad, hogy Devecseri után Róka jó döntés lesz???”

„Nem értem, mi a bajod.”

„Az, hogy Róka egy fasz, aki évek óta terrorizál!”

„Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm, de ez NEM RÓLAD szól.”

„Egy szemét, aki mindig csesztet az Ossiannal, Paksi Endrével, azzal hogy anyáéknak szar az ízlése, hogy meleg vagyok. Nem hiszem, hogy tisztességes tudna veled lenni.”

„Tisztességes? Pfff, vedd le a lovagi jelmezt, Oszkó! Nem kell megvédened, majd én eldöntöm, mi a jó nekem!”

Osszián ököllel a párnájára csapott. Nem igaz, hogy Auróra nem érti!

„Persze, hát Devecserivel is olyan jól el tudtad dönteni.” Gépelte szélsebesen a szavakat.

„Mindenki hibázhat! Róka akkor a buliban is tök jó fej volt.”

„Csak látta, hogy könnyen kapható vagy!”

„Rohadj meg! Ne szólj hozzám többet!”

És Osszián nem tudott már írni, mert Auróra letiltotta. Újra dühösen belebokszolt a kispárnájába, aztán felkiáltott:

– Hiába tiltasz le, akkor is igazam van!

– Ez nem rólad szól! – visította vissza Auróra.

– Az, hogy velem hogyan viselkedett, tökéletesen mutatja, milyen ember!

– Fulladj meg! Akkor legalább békén hagynál!

Auróra pont akkor állította max hangerőre a zenét, amikor Osszián anyja benyitott.

– Összevesztetek?

Osszián nyelvén már ott gyűltek a szavak, de visszanyelte őket. Ha az anyja megtudja Devecserit, az éjszakai majdnem leszökést, azt, hogy mi történt igazából a bulin, akkor Auróra újabb büntetést kapna, és ez senkinek sem használna semmit.

– Összekaptunk. Majd elmúlik – vont vállat.

Osszián rémületére az anyja becsukta maga mögött az ajtót. Jaj, ne, már megint?!

– Szeretnél beszélgetni valamiről? – lépett közelebb.

– Minden oké.

– Biztos? Veszek még óvszert, ha kell!

– Úristen, Anya, állj már le! Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi szülő!?

Az anyja keresztbe fonta a mellkasán a karját.

– Nem értem, mi bajod. Az anyukád vagyok, az a dolgom, hogy vigyázzak rád!

Osszián a tenyerébe temette az arcát. Most kellett befognia, ha nem akart vele is összeveszni. Mélyet lélegzett. Egyszer, kétszer, háromszor, aztán felnézett.

– Bocs. Hosszú napom volt. Minden oké, nem kell aggódnod, az óvszer még bontatlan és nem azért, mert anélkül csináltuk – nyögte paprikapiros arccal.

– Rendben. Sajnálom, ha nyaggatásnak érzed, hogy figyelni próbálok rád. De nem fogok bocsánatot kérni azért, mert azt csinálom, ami a dolgom.

– Tudom – sóhajtotta Osszián. Az anyja leült mellé az ágyra, és megsimogatta a haját.

– Biztos minden rendben?

Osszián bólintott. Aztán odabújt az anyjához egy hosszú pillanatra. Hiába volt tizenhét éves, néha ötnek érezte magát. Bárcsak leülhetne legózni, vagy az anyjához bújhatna estimese olvasása közben, mint régen.

*


„– Megsülök – sóhajtotta Bálint, majd a pólója aljához nyúlt és áthúzta azt a fején. Osszián torkára forrt a tiltakozás, amikor meglátta Bálint kockás hasát.

– Mit... – csak ennyit tudott kinyögni.

– Nincs medencétek? Úgy csobbannék egyet két matekpélda között.

– De persze, ott van a ház mögött – válaszolta rezignált sóhajjal Osszián.

– Komolyan? – pattant fel Bálint a székről, és kinézett az ablakon.

– Dehogy.

– Ez nem volt szép – biggyesztette a száját Bálint. – Neked nincs meleged?

Ossziánnak azóta futkozott a forróság a testében, amióta Bálint félmeztelenül ült mellette.

– Én nem...

– Nem kell szégyenlősnek lenned.

Osszián keze megrezdült, de mégsem mert megmozdulni. Bálint erre a szék szélére csúszott, majd Osszián ingjének legfelső gombjához nyúlt.

– Szabad?

Osszián szédült. Nem válaszolt, Bálint mégis elkezdte kigombolni a gombokat, egyiket a másik után. És amikor végzett, forró tenyerével lesimította Osszián válláról az anyagot.”


Osszián lerántotta a fejéről a takarót. Hiába volt hideg a téli reggel, ráadásul ő mindig fűtés nélkül aludt, most mégis olyan forróság uralkodott a takaró alatt, hogy nem bírt megmaradni benne.

Hát itt voltak. Hat fejezet, és az IHYBILY elért a sok szexhez, amit ígért. Osszián utálta magát, amiért kíváncsi, mi történik ezután a fanficben, mert ez azért mégis rémisztően furcsa volt.

Kimászott az ágyból és a polcon lévő könyvekhez lépett. Elolvashatná az Üvöltő szeleket, az biztos lehűtené a vérét. Olyan unalmasnak tűnt az alapján a három esszé alapján, amit végül Bálint küldött neki segítségként, hogy időben befejezhesse a beadandót. A hála ott bizsergett a mellkasában. Lekapta a könyvet a polcról, tényleg figyelemelterelésre volt szüksége.

Hat oldal után adta fel, és nyúlt a vázlatfüzetéhez. Bálint meztelen felsőtestét látta már, bár igazán sosem figyelte meg. Még a tavalyi tanévben, az év végi nagy melegben, Bálint néha levette a pólóját, amikor kint fociztak az udvaron. Osszián látta, meg is nézte a rajzoló szemével és most erre az emlékre próbált koncentrálni, amikor megrajzolta a jelenetet.

Bálint meztelen mellkassal ült a rajzolt Ossziánnal szemben és éppen az ingjét gombolta. Tökéletes volt a jelenet, a kompozíció, valamiért minden egyes vonal illett a helyére. Osszián szívében zakatolt a büszkeség, csakhogy akkor az anyja benyitott az ajtón.

– Azt hittem, még alszol. Reggel hét sincsen.

Osszián gyorsan eltakarta a karjával a vázlatfüzetet. Az anyja körbenézett a szobában, felszedegette az eldobált koszos ruhákat, amit Osszián sosem vitt ki a szennyesbe, majd mielőtt kilépett, még hozzátette:

– Takargathatod, kisfiam, de hidd el, láttam már olyat.

Osszián megsemmisülten ráborult a rajzlapra.

*


Osszián elgondolkozva nézte a videóhívás túloldalán Nórit. Még Viktor előtt sok estét töltöttek el így, mindketten bekapcsolt kamerával, kezükben ceruzával, és miközben dolgoztak, tudtak beszélgetni. Mióta megvolt Viktor, Nóri általában vele beszélt, csakhogy már a tegnapi randit sem tudták megtartani, mert Viktor belázasodott és most sem ért rá, mert gyógyító alvása miatt az ágyban feküdt. Osszián szívből sajnálta. Karácsonyra ágynak esni elég nagy szívás.

Osszián hagyta, hogy a nosztalgia megmelengesse, aztán megköszörülte a torkát. Nem, egyáltalán nem jutott eszébe a Szürke ötven árnyalatás fanfiction, amiben Viktor szintén lebetegedett.

– Mi újság apukáddal?

Nóri felemelte a fejét, megigazította a szemüvegét, majd elhúzta a száját.

– Még mindig ott tartunk, hogy találkozni akar. Azt mondta, az ünnepek tökéletesek lesznek a hírhez, amit közölni szeretne.

– Szerinted tényleg el akarja venni?
Nóri komolyan nézett a kamerába, de undor ült a szája szélén.

– Biztos, hogy ez lesz a nagy hír. Azt hiszi, örülök majd, hogy a nyári esküvőn én lehetek a koszorúslány. Ismerem ennyire, teljesen fel van dobva. – Nóri megrázta a fejét, és inkább visszahajolt a rajzához. – Inkább azt mondd, csináltál-e már bármit a pályázatra.

– Semmit – nyögte Osszián.

Minden nap leült egy kicsit rajzolni, de hiába próbálkozott. Ráadásul folyton félmeztelen Bálintok bújtak ki a ceruzájából.

– Még van majdnem két hét.

– Nem tudom. Még ha az utolsó pillanatban el is készülök, és átjutok a második körön, utána jön a legnagyobb meló.

Nóri rajzolás közben bólogatott.

– Tudom. De én örülök neki, hogy ott már nincs témamegkötés. Azt adunk be, amit akarunk. Harminc képet megfesteni meg gyerekjáték.

– Harminc kiállításra alkalmas kép? Szerintem az is nehéz lenne.

– Lehet – igazgatta Nóri a szemüvegét.

Osszián gondolatai megint a saját kiállításhoz kalandoztak, de nem tudott elmélyülni a képzeletében, mert Nóri témát váltott.

– Szóval akkor mégsem moziztatok?

– Ja. Szerintem az utóbbi évben valami átok ül rajtam – húzta el a száját Osszián.

– És karácsonykor találkoztok?

– Nem hiszem. Nem beszéltünk meg semmi ilyesmit.

Nórinak csak az üstöke látszott, ahogy a papírra fordította a tekintetét. Ossziánt elkapta a vágy, hogy bevallja, meleg és hogy mennyire furcsán érzi magát Bálint közelében. De mégis hogyan lehet elkezdeni egy ilyen vallomást.

– Izé... – fogott bele, de Nóri nem hallotta a motyogását. Éppen akkor emelte fel a fejét és nézett a kamerába.

– Azon gondolkoztam, hogy Bálint milyen könnyen veszi ezt az egész meleg járás dolgot.

Ossziánnak a nyelvén volt, hogy Bálint pán, de még időben visszanyelte a szavakat. Fogalma sem volt, Bálint akarná-e, hogy Nóri tudjon róla.

– Ja, aha.

– Vajon a szülei mit szóltak hozzá, hogy kirakta a Facebookra?

Osszián gondolatait annyira kitöltötte az Auróra és Róka miatti dühöngés, hogy el is felejtkezett erről. Majdnem arról is, hogy kiírták a Facebookra, csakhogy folyton jöttek az értesítések. Random ismerős és ismeretlen lányok irkáltak szívecskéket, szivárványokat. Kaptak pár hányós emojit is, de Bálint azt mondta, Róka azonnal rájuk írt privátban és elrendezte a dolgot. Osszián lehetett volna hálás a gesztusért, de inkább nem válaszolt semmit, mert csak felmérgesedett, ha Rókára gondolt.
Amikor az anyja és az apja is szívecskézték az állapotát, Osszián végtelen hálát érzett. Bálint szüleitől azonban nem jöttek reakciók, csak egy Fazekas Dávid nevű profil reagált egy lájkkal, ő Bálint bátyja vagy unokatesója lehetett.

Vajon homofóbok a szülei? Vajon mit szólna hozzá a mamája, ha tudná? Bár ahogy Osszián visszaemlékezett, a néni pont arra utalgatott, hogy együtt járnak. Lehetséges, hogy a mamája tudja Bálintról, hogy pán?

Miután elköszöntek Nórival, még mindig ezen kattogott az agya, de csak a szombat éjszakai sötétben jött meg a bátorsága, hogy ráírjon Bálintra.

„Mit szóltak a szüleid, hogy kiposztoltuk a Facebookra, hogy járunk?”

Osszián várt, de Bálint nem válaszolt azonnal. Fél óra után már komplett összeesküvés elméleteket gyártott. Vagy hát jobban mondva Basszián fanfictiont írt képzeletben, amiben Bálintot a facebookos coming out után kitagadták a szülei és a mamájához költözött, Osszián pedig éppen arra készült, hogy meglátogassa, amikor felrezzent a telefonja.

„Semmi különöset.”

„Coming outoltál már nekik korábban?”

„Aha. Pont Reni előtt.”

Ez vajon azt jelentette, Bálint nem járt még fiúval?

„Szóval ez azt jelenti, még fiúval sosem...” De inkább visszatörölte.

„És nálad mi újság?” Írta Bálint.

„Minden oké. Anyukám halálra zargat az óvszertémával.”

Osszián három sírva röhögős emojit kapott, aztán Bálint folytatta.

„Nálam arról érdeklődtek, hogy ugye én vagyok a top.”

„Jézusom.”

„Jah.”

Osszián a párnába nyomta a vöröslő fejét.

„Viszont a szüleid jó fejek, hogy szívecskézték a bejegyzést.”

„Igen. Szerencsére teljesen rendben vannak vele, pedig sosem coming outoltam igazán.”

„Irigyellek.”

Osszián gyomra görcsbe ugrott, nem akart Bálintnak homofób szülőket, azt senki sem érdemli. Bár abban bízott, akkor Bálint meg sem merte volna lépni a facebookos és instás képet, na meg az áljárást sem.

„Azért támogatnak?”

„Inkább elviselik.” A mondat végén álló mosolytól Osszián elszomorodott.

„Ki az a Fazekas Dávid?”

„A bátyám.”

„Van egy bátyád?” Pötyögte Osszián a nyilvánvalót.

„Aha.”

„Tök jó, hogy ő támogat, nem?”

„Ja.”

Bálint szűkszavúsága elszomorította. Osszián új téma után keresgélt gondolatban, amikor riadtan megrezzent. Sebesen görgetett vissza, hogy megnézze, tényleg azt írta-e, amit. Ott volt a mondat, kéklett a fekete háttéren: „sosem coming outoltam igazán.”

A legfurcsább mégis az volt, hogy nem a maró pánik volt a legerősebb érzés, hanem a hála. Hála Bálintért, amiért nem faggatta és nem is szembesítette vele, hogy elszólta magát. Osszián ott, a szobája sötétjében gondolta úgy először, hogy Bálintba bele tudna szeretni.


Sziasztok! Lehet néhányatokhoz már eljutott a hír, de léteik egy igazi Basszián csoport a Facebookon. Ott vannak fanartok, fanficek, kimaradt jelenetek, és öt plusz fejezet, amit el lehet olvasni. Persze azért heti frissben a részek ide is felkerülnek továbbra is. De ha van kedvetek, gyertek oda is nyugodtan. Szeretettel várunk :)



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)