Csillaghullás írta: Szello_Abigel

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


Tizennegyedik fejezet, amelyben Osszián autóban utazik



Az ablak előtt elsuhanó fák, a ködös égbolt, a karácsonyi zene, na meg az autó halk búgása elálmosította Ossziánt. A nap lemenőben volt a látóhatár mögött, ők pedig hazafelé haladtak az autópályán. Osszián az ablaknak döntötte a fejét, és az üvegre fagyott jégvirágokat nézegette. Az elmúlt pár napban olyan sok minden történt, teljesen tele volt a feje az emlékekkel.

El sem hitte, hogy itt ülnek a kocsiban és Piri mamáéktól hazafelé tartanak. Mintha a karácsony egy pillanat alatt átsuhant volna az életükön. Osszián ásított. Átlagosan öt óra alatt tették meg az utat, ha nem volt baleset, köd vagy túl jeges az autópálya. Osszián reggel, amikor felébredt, a háta közepére sem kívánta a hazautazást, egyszer éppen elég volt öt órán keresztül összezárva lenni a hátsó ülésen Aurórával, aki hozzá sem szólt.

Osszián dühösen felszusszantott, majd a húgára nézett, aki a telefonjába temetkezve vadul gépelt. Már a nyelve hegyén volt, hogy rákérdezzen, Rókával beszél-e, de inkább visszanyelte. Auróra ránézett, felhúzta a szemöldökét, aztán felsóhajtott és az arca elé tolta a telefonját.

Osszián megugrott.

– Mi van?

Auróra az állával a mobil felé bökött, de nem szólalt meg. Osszián közelebb hajolt a kijelzőhöz.

Bálint új képet töltött fel. A csuklójára csatolt karkötőt fotózta le, és mellé a következő szöveget írta:

„Az ajándék, aminek a legjobban örültem. Köszönöm. O ❤️ B.”

Osszián felnyögött.

– A pasid egy zseni. Ez az O szívecske B irtóra cuki – somolygott Auróra maga elé.

– Hozzám szóltál? Öt nap után először? Komolyan?

Auróra villámló tekintettel nézett rá, mire Osszián elnevette magát. A zsebében megrezgett a telefonja. Auróra írt, mert nem akarta, hogy a szüleik is halják, miről beszélnek.

„Fegyverszünet? Mi lenne, ha kerülnénk egy bizonyos témát?”

Osszián kapva kapott az ajánlaton, mert pokoli volt az elmúlt pár nap Auróra szövegelése nélkül.

„Legyen.”

„Oké. Akkor nyugi, jó? A kép nem gáz. Csak azt mutatja, minden jól halad. A rajongók beveszik, hogy jártok. Ha visszamegyünk szünetről, csak egy kicsi, aztán szakíthattok is. Már ha akartok szakítani.”

Auróra kérdő tekintettel bámult rá.
Osszián elhúzta a száját, aztán gyorsan gépelni kezdett.

„Miért ne akarnánk szakítani? Ebben egyeztünk meg.”

„Lehet egymásba szerettek.”

Osszián felprüszkölt.

„Jesszusom, ez nem valami nyálas tiniregény!”

Auróra megvonta a vállát és visszafordult a telefonjához. Osszián Bálint karkötős képét nézegette.

Visszagondolt rá, ahogyan huszonharmadikán elveszetten csatangolt a plázában. Zsebre tett kézzel tipródott a kirakatok előtt, de semmi sem tetszett neki. Mivel Aurórával nem szóltak egymáshoz, biztos volt benne, hogy ugrott az évek óta működő karácsonyi ajándékötletük: közösen vett koncertjegy a szüleiknek.

Befordult a sarkon, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. A plázában biztos, hogy meg fogja találni mindenkinek a megfelelő ajándékot. Három hónapja spórolt a karácsonyra, pedig az akrilfesték készlete és az A/3-mas rajzlapjai is majdnem elfogytak, de magára parancsolt és nem ment sem az írószer-, sem pedig a hobbybolt közelébe.

Megtorpant a könyvesbolt előtt. A kirakatüveg megduplázta tétovázó arckifejezését és az alakját is. Két centivel magasabbnak látszott. Legszívesebben lerajzolta volna a látványt. Persze nem önmagát, hanem mást állított volna a tükör elé; Bálint szőke haja dúsabbnak, válla szélesebbnek látszódna, és a szeplői...

Osszián összerezzent, amikor egy sötét alak jelent meg mögötte a kirakat üvegében, majd a következő pillanatban a nyakába karolt.

– Könyvet veszel? – kérdezte Bálint vigyorogva.

Osszián pislogva figyelte a jelenést. Bálint bőre túl szép volt a pláza hideg neonfényében. Eszébe jutott az alkonyatos fanfiction, és majdnem elnevette magát.

– Nem tudom – sóhajtott végül, és vöröslő arccal kibújt Bálint karja alól. – Mivel összekaptunk Aurórával, így senkinek semmi ajándékom.

Bálint együttérzően bólogatott.

– Van, aki szeret olvasni?

– Auróra nem. Anya néha szokott, Apát nem tudom – vont vállat Osszián. Fogalma sem volt, az apja mivel tölti az estéket Németországban, amikor végez a munkájával. A gondolatra összeszorult a mellkasa.

Bálint csendben nézegette a kirakatot.

– Te könyvet veszel? – kérdezte Osszián.

– Aha. Előajándék magamnak.

– Nem is tudtam, hogy szeretsz olvasni.

– Nem véletlenül vagyok jó magyarból – vont vállat Bálint.

Ossziánnak már a nyelve hegyén volt, hogy akkor Bálint mégis miért erőlteti a matek faktot, de amikor szóra nyitotta a száját, Bálint elkapta a kezét, és behúzta a bejáraton.

– Gyere, keressünk valamit a szüleidnek!

Osszián megszédült az érintésre. Minden sejtje felbolydult, és kábán botladozott be Bálint után a bejáraton. A fiú a bolt végébe vezette, egy eldugott sarok felé, és Osszián képzelete azonnal meglódult, de a fiú csak a polcokra mutatott, miután elengedte.

– Nézd, ez a zene részleg.

Osszián Bálint száját nézte, hogyan formálja a szavakat.

– Felőlem megnézhetjük a történelmi romantikusokat is, de anyukád olyan típusnak tűnik, akit talán jobban érdekel egy ötszáz oldalas összefoglaló a metálzenekarokról.

Bálint lehajolt, majd egy vastag könyvet nyomott Osszián a kezébe. Osszián izzadt ujjai alatt megnyikordult a borító. „Nagy Metál Enciklopédia" hirdette a koromfekete, metálfénnyel csillogó ezüst betűtípus.

– Nem tudom. Ha új zenéket akarnának, akkor keresnek a Spotifyon, vagy Youtube-on vagy bárhol. – Osszián megfordította a könyvet. – Jézusom, ezt van, aki megveszi ennyiért?

Bálint nevetve kikapta a könyvet a kezéből és visszatolta a helyére.

– Ha nem, hát nem. Menjünk a krimikhez!

Bálint lelkesen indult meg balra. Úgy tűnt, mint aki élvezi a könyvvásárlás megpróbáltatásait. Mire Osszián utolérte, már két könyvet tartott a kezében.

– Ez Rowling álnéven írt krimije.

Osszián megrázta a fejét, mire Bálint felmutatta a másik könyvet.

– Skandináv krimi. Nesbř egész sorozatot írt a Harry Hole nevű nyomozóval. Én bírtam. Minden évben vehetsz egyet, a következő tíz karácsony le van tudva.

Ossziánnak fogalma sem volt, tetszene-e a szüleinek a krimi, de Bálint lelkesen csillogó szemének nem tudott ellenállni, így átvette a kezéből könyvet. Összesimult a mutatóujjuk.

– Ezaz! Olvasd el a fülszöveget, mindjárt visszajövök.

Bálint eltűnt a sorok között, Osszián pedig méregetni kezdte a denevéres borítót. Megfordította. Az ára tűrhető volt. Olvasni kezdte a fülszöveget:

„Az ausztrál tengerparton holtan találnak egy fiatal norvég nőt. Megerőszakolták és megfojtották. Harry Hole, az oslói rendőr-főkapitányság nyomozója Sydneybe utazik...”

Ossziánnak eszébe jutott, hogy hogyan ért egymáshoz az ujjuk, és elvörösödött. Ha lehunyta volna a szemét, mást se látott volna, csak Bálintot. A szeplőit, az ajkát, az izgatottan csillogó tekintetét. Az egész feje tele volt Bálinttal. Fogalma sem volt, mindez mikor történt, de nem tudta figyelmen kívül hagyni. Ahogy azt sem, Bálint milyen mélyet lélegzett a könyvillatból, hogy rögtön tudta, melyik könyvet hol találja, hogy mennyire boldognak tűnt az idegesítően fényes neonfényben. Mintha a könyvesboltba született volna.

– Na? Mit gondolsz? – érkezett vissza Bálint.

– Jó lesz – nyögte Osszián, bár végig sem olvasta a fülszöveget, így nem is tudta, mi történik ezzel a hólé fickóval. – Anyának szerintem tetszeni fog.

– Oké. Apukád... van esetleg valami hobbija?

Osszián megrázta a fejét. Kiskorában az apja még sokat járt el a barátaival horgászni, de amióta külföldön dolgozott, már nem tudott menni. Hétvégente is maximum együtt moziztak egyet, vagy koncertre mentek az anyjával. Ossziánba visszaköltözött az érzés, hogy az apja pillanatról pillanatra siklik távolabb tőle.

– Vegyünk neki Terry Pratchettet.

– Az fantasy, nem?

– Aha, de vicces. Apukád olyannak tűnt, mint aki szereti a poénos dolgokat.

Ossziánnak fogalma sem volt, Bálint honnan állapította meg mindezt kétpercnyi kínos beszélgetésből, de ráhagyta a dolgot. Tudta, nélküle egész nap itt rostokolhatna a boltban. Amíg ő fülszöveget olvasott, Bálint egy újabb könyvet választott ki magának. Osszián már a pénztár előtt torlódó sort nézte, amikor Bálint megszólalt.

– Megvársz, amíg megkeresem az utolsót, amit szeretnék? Utána mehetünk.

– Persze.

Bálint újra eltűnt a polcok között. Osszián körbefordult, és elolvasta a bolt feliratait. Amikor észrevette a festészet címszót, a lába meglódult a polcsor felé.

Festő szerint sorbarendezett albumok álltak az egyik polcon. Michelangelótól Hieronymus Bosch-on át Picassoig látott mindenkit. Végigsimított a gerinceken, de egyiket sem vette le a polcról. Két oka is volt rá, egyrészt egyiküket sem akarta megbántani azzal, hogy a másikat választja, másrészt tudta, úgysem lenne rá elég pénze. Minek fájdítaná feleslegesen a szívét.

– Látom, megtaláltad a festészetet.

– Aha – sóhajtotta Osszián.

– Ki a kedvenc festőd?

Osszián felsóhajtott.

– Nem szeretem ezt a kérdést – kezdte óvatosan. – Nehéz kedvencet választani, amikor annyian vannak, és mindegyiküket másért lehet szeretni, és tisztelni, na meg tanulni tőlük.
Bálint szótlanul meredt rá, fehér arcbőrén vörös foltok gyúltak, majd megköszörülte a torkát.

– Oké.

Bálint megindult a sorok között a pénztár irányába. Osszián követte.

– Jó látni, amikor lelkes vagy – mondta Bálint, amikor beálltak a kasszánál torlódó sorba.

Osszián majdnem kimondta, hogy ez Bálintra is igaz, de visszanyelte.

– És festeni szeretsz jobban vagy rajzolni? Vagy ez is hülye kérdés?

– Nem, ez egy tök jó kérdés – nevette el magát Osszián. – Szeretnék festeni, de úgy érzem, rajzban jobb vagyok. Fekete-fehérben. Megnyugtatnak az egymás mellé húzott vonalak, az ecset nehezebben áll a kezembe – vont vállat.

Lassan haladt a sor. Néhányat léptek előre.

– Elég sokszor megnézem a képedet, amit rólam rajzoltál – kezdte Bálint halkan, és a kezében lévő három könyvet lapozgatta, nem nézett Ossziánra, aki alig mert levegőt venni, úgy várta, mi lesz a folytatás. – Mindig elcsodálkozom, hogy egy ceruzával képes vagy... nemtom... odavarázsolni a valóságot a papírra.

Bálint zavartan dörzsölgette a tarkóját. Ossziánban feldorombolt az elégedettség. Hiszen erre vágyott, hogy elismerjék, hogy azt mondják jó, hogy tehetséges, hogy pont Bálint mondja ezt, az megszédítette. Felpezsgett benne a vágy, hogy megérintse Bálintot. A fiú még mindig lehajtott fejjel nézegette a könyveket. Osszián szeretett volna végigsimítani a szeplőin. Aztán inkább csak megköszörülte a torkát.

– Ez nem mágia, és még nagyon sokat kell fejlődőm – mosolygott vöröslő arccal.

Bálint bólintott, megint léptek egyet előre.

– Ha szeretnéd, máskor is lerajzolhatsz. Szívesen modellt állok.

Osszián fejébe azonnal képek özönlöttek a modellt álló Bálintról: az ágyán feküdt; úgy ült, mint Roden gondolkodója; meztelenül állt, és... Osszián jól tudta, hogy magától nem merné felhozni a témát, így most nem engedhette el az ajánlatot. Mert akarta, minél többet akart Bálintból.

– Az az igazság, hogy van ez a pályázat... és ha átjutok az első fordulón, akkor kéne produkálnom legalább harminc képet, ami egy kiállításra megfelelő.

– Az egyiket csinálhatod rólam – mosolygott Bálint, és a vörös foltjai csak úgy lángoltak az arcán. Osszián csodálta magát, amiért el bírja viselni a látványt. Vajon Bálint is hasonlókra gondol, mint ő? Biztosan nem.

Miután végre kifizették a könyveket, Osszián megint megtorpant a pláza folyosóján. A mindenhonnan hallatszódó karácsonyi zene, a lökdösődő emberek és a karácsonyi dekoráció most fele annyira sem zavarta, mint általában.

– Nekem még be kell mennem a hobbyboltba.

– Jaj, ne, nekem nem szabad a közelébe mennem – nyögte Osszián.

– Miért?

– Hogy ne ott költsem el a karácsonyra spórolt pénzemet.

– Mert mi kellene? – kérdezte Bálint, és megindult a folyosón a bolt irányába. Osszián kikerült pár embert, azután válaszolt.

– Egy csomó rajzlap, meg akrilfesték. Abban reménykedem, anyámék kitalálják a gondolataimat, és ott lesz minden a fa alatt.

Bálint felnevetett.

– Én a mamám rendelését veszem át. Szeret kötni, meg horgolni. Rendelt vagy öt kiló fonalat.

– Az tök jó. Irigyellek a mamádért – sóhajtott Osszián. Bálint mamája igazán belevaló nagyinak tűnt.

– A te nagyszüleid?

– Az egyik mamám Szeged mellett lakik. A másik meg Ausztráliában.

Amikor Osszián kimondta, majdnem elnevette magát. Ez például tök jól mutatott volna valamelyik fanfictionben, mégsem írták bele.

– Tényleg? – bámult rá Bálint.

– Aha. A nagynénémmel együtt kiköltözött, miután a Papa meghalt. Hat éves koromban láttam utoljára, mert nem utazhat, nekünk meg nincsen elég... szóval ja. De Piri mamához majd megyünk karácsonykor.

– Akkor a Denevérember biztosan jó választás lesz.

– Öööö...

– Nem olvastad a fülszöveget? Sydneyben játszódik.

– Ja, igen – nyögte Osszián. Nem vallhatta be, hogy olvasás helyett Bálintról fantáziált.

Amikor a bolt elé értek, Bálint Osszián felé fordult.

– Akkor kint maradsz?

Osszián bólintott, megvárta, amíg Bálint bemegy, azután hátat fordított a bejáratnak, és inkább eloldalgott a szomszédos üzlethez.

Ékszerek néztek rá az üveg mögül, de nem azok a soktízezres ékszerek, amikre általában rápillantani se mert, mert attól félt, szívinfarktust kap, ha meglátja az árukat. Ezek bizsuékszerek voltak, és az egyik polcon egy fekete bőr karkötő állt, amit zölddel hímzett sárkányminta díszített. Auróra imádta a sárkányokat.

Osszián belépett a füstölőillatba. A boltban látott ruhákat, giccseket, Buddha szobrot, hógömböket és mindenféle vicik-vackot. A pult mögött egy rasztahajú srác mobilozott.

– Segíthetek? – pillantott fel a csengőszóra.

– Körülnézek, köszi. – Azzal Osszián odalépett a kirakat belső oldalához. A karkötő szép volt, a zöld minta néhány szegecset ölelt körbe. Amikor megnézte az árát, elmosolyodott. Ha megveszi, még akkor is marad annyi, hogy átmehet a hobbyboltba és vehet két-három tubus festéket.

Csakhogy ekkor meglátta a másik karkötőt. Fekete bőr és rávert szegecsek alkották. Azonnal tudta, hogy tökéletesen illene Bálinthoz. Végighúzta rajta a mutatóujját. Elképzelte, ahogy a karkötő rásimul Bálint hófehér bőrére.

Bálint feltűnt a kirakatüveg túloldalán. Ossziánt keresve körbe-körbe fordult a folyosón, néhány másik embert mélységesen felháborítva a tettével.

Osszián még mindig a karkötő fölött mélázott. Nem beszélték meg, hogy adnak egymásnak ajándékot. Ha ő vesz valamit, Bálint meg nem, akkor Bálint fogja rosszul érezni magát. De a karkötő annyira illett Bálinthoz! Osszián a kezébe vette a karkötőt, és végigsimított rajta.

Bálint odakint már a telefonját kereste elő, olyan riadt arcot vágott, amit Osszián ezelőtt sosem látott. Még akkor sem, amikor véletlenül behúzott neki egyet, azon a hülye délutánon. Osszián nem bírta tovább nézni, ahogy Bálint ide-oda forgolódik, megkopogtatta az üveget. Bálint rábámult, és a zöldessárga szemében ülő riadalom eltűnt, mintha elfújta volna a szél.

Miután Osszián fizetett és kilépett a boltból, Bálint az éttermeket hirdető tábla felé mutatott.

– Nem eszünk valamit?

– Ööö... én igazából minden pénzem elköltöttem – húzta el a száját Osszián.

– Mondanám, hogy meghívlak, de félek, hogy megbántalak. – Bálint jelentőségteljesen elhallgatott.

– Bocs, de...

– Semmi gond. Akkor menjünk haza.

– Te nem eszel?

– Majd otthon. Várj, nincs kedved átjönni? A mamám biztosan főzött valami finomat.

Osszián nem értette, mi történik vele.

– Haza kellene mennem, tudod, a karácsonyi készülödés... – Legkésőbb délre ígérte magát, mert rengeteg dolguk volt még otthon az ünnep miatt.

– Ja, oké – mondta könnyedén Bálint, de Osszián látta, hogy a kabátja ujját gyűrögeti. Nem tudott mit mondani, furcsán ült a vállán a szorító hangulat.

Miután kiléptek a pláza bejáratán, Bálint körbenézett. Osszián zavartan toporgott egy kicsit, fogalma sem volt, hogyan adja oda az ajándékot.

– Kérdezhetek valamit? – kezdte Bálint.

– Persze.

– Úgy érzed, nyomulok?

Ossziánban bennrekedt a levegő. Megrázta a fejét.

– Egytől tízes skálán mennyire zavar ez az egész helyzet? – kérdezte Bálint. Komoly arccal nézett Osszián szemébe.

– Az, hogy fanfictiont írnak rólunk?

– Nem, az hogy összefutottál velem és elhívtalak kajálni.

– Az semennyire – válaszolta Osszián gondolkodás nélkül.

Bálint kifújta a levegőt.

– Jó. Akkor jó. – Előre lendítette a hátizsákját és kicipzárazta. – Mert vettem neked valamit.

Kicibálta a táskájából a karácsonyi mintás ajándékzacskót és Osszián elé tartotta.

– Boldog karácsonyt!

Összeakadtak az ujjaik, míg Osszián átvette a táskát.

– Hű – nézett a mélyére. Rajzlapok és akrilfesték tubusok sorakoztak benne. – Köszönöm szépen.

– Szívesen, és ne érezd hülyén magad, hogy te nem vettél...

– Igazából én is vettem. – Azzal Bálint kezébe nyomta a barba papírzacskót, ami eddig a zsebében pihent.

Bálint csodálkozva nézett rá, aztán kibontotta a zacskót.

– Ezek ilyen páros karkötők?

– Mi? Ja nem, az egyik a húgomé. Bocs – nevette el magát vöröslő fejjel Osszián. És kihalászta a sárkányost a zacskóból.

Bálint a kezébe vette az ajándékát.

– Boldog karácsonyt – sóhajtotta Osszián.

– Köszönöm. Nagyon tetszik – mosolygott rá Bálint, és a szeplői a vörös foltokon át is kiütköztek a bőrén.

Amíg Bálint a csuklójára csatolta a karkötőt, Osszián százszor is elátkozta magát, hogy mennyire béna.

– Pont jó – mutatta fel a kezét Bálint. – Gyalog vagy? Hazaviszlek.

– Bicóval jöttem.

– Ó, oké. Akkor majd...

– Aha – emelte Osszián intésre a kezét.

De Bálint ahelyett, hogy megfordult és elgyalogolt volna a parkoló felé, Ossziánhoz lépett.

– Remélem, jól telik majd az ünnep! Drukkolj, hogy nálunk is minden oké legyen.

– Drukkolok – lehelte Osszián. Bálint közel hajolt, és Osszián biztosra érezte, hogy meg fogja csókolni, már a szemét is lehunyta, de Bálint csak egy puszit adott az arcára.

– Tudod, hátha valaki lát minket – mondta halkan.

Osszián még most, a kocsiban ülve is elvörösödött, ha visszagondolt arra a délutánra. És erre Bálint kirakta a karkötő képét. Vajon tényleg tetszett neki? Valóban hordja?

– Mi újság ott hátul? – kérdezte az apja.

– Minden oké – felelte Osszián, aztán felemelte a telefonját, hogy letöltse Bálint képét, és tízpercenként megnézze az út hátralévő részében.

Persze nem volt könnyű elrejteni Auróra elől, hogy mit csinál, mert a húga folyton felé nézegetett. Osszián végül a zsebébe csúsztatta a telefont és visszadőlt az ablakhoz. Szeretett volna gondolkodni. Nem Bálinton, hanem inkább a rajzon, amit a pályázatra készített. Osszián még mindig várta Endre bá válaszát, de jól esett rágondolni a képre.

Amikor hazaért a vásárlásból, és az anyja a Magányos angyalt dúdolta, már gyanút foghatott volna. Csak akkor gondolt rá, amikor másnap reggel kuncogásra ébredt. Az anyja nevetgélt a konyhában. Osszián kikászálódott a takaró alól, pedig odakint még sötét volt. A telefonja hajnali öt óra tizenhárom percet mutatott, de érdekelte, miért kuncog az anyja. Ezt a hangot csak akkor szokta hallani, ha az apja itthon volt.

Elsettenkedett a szobájától a nappaliig, kikerülte a nyikorgó padlódeszkát, aztán kikukkantott az ajtó kerete mellett.

A sötétbe borult konyhában az anyja és az apja egymás mellett állva sutyorogtak. Mindegyikük egy-egy forró, gőzölgő csésze kávét tartott a kezében, homlokuk egymásnak simult, és éteri fény vette körül őket, hála a páraelszívó aranysárga izzójának.

Osszián azonnal tudta, hogy ez a „Reggel”. Ezt a pillanatot kell megrajzolnia, úgyhogy ahelyett, hogy szétrebbentette volna a szüleit, inkább visszaslisszolt a szobájába.

Annyira halkan mozgott, amennyire csak tudott. Előkereste a Bálinttól kapott rajzlapokat, felkapcsolta a kislámpát, a kezébe fogott egy grafitceruzát és nekilátott. Az előbbi látvány beégett az emlékezetébe, így könnyen dolgozott, még friss volt a kép, amit meg kellett rajzolnia.

Az anyja kócos haja, az apja szakállából kimosolygó szája, az egymáshoz simuló homlokuk mind könnyen kerültek a rajzlapra. Osszián még csak félig volt kész, mégis tudta, hogy ezt a rajzot nevezni fogja a pályázatra. Mire felkelt a nap, el is készült az első verzióval. Vázlatnak szánta, de mégis annyira tökéletesnek látta, hogy maga sem hitte el. Lefényképezte, majd átküldte Endre bának, hogy mondjon róla véleményt, aztán megropogtatta a tagjait és kiment a konyhába, hogy átölelje az apját.

– Azt mondtad, holnap jössz – mosolygott Osszián az apjára, miközben ette a túrórudit, és az asztalnál ott ültek egymással szemben. Megint kapott egy lehetőséget, hogy újra közel érezze magához.

– Gondoltam, nem árt, ha van valaki, aki segít felállítani a fát.

Osszián hálás volt érte. Auróra azt mondta, ő legszívesebben kihagyta volna a karácsonyi macerát, mert minek, ha aztán úgyis utaznak másnap Piri mamához. De Osszián nem értett vele egyet. Minden egyes pillanatnak örült, amit az apjával tölthetett.

Amikor Osszián aznap este az ágyban visszagondolt az eltelt napra, halálosan fáradtnak, mégis boldognak érezte magát. A közös fa felállítása, a díszítés, a mézeskalács és a bejgli illata, a lakásban áradó karácsonyi zene mind-mind mintha körbefogták és szeretetpaplanba csomagolták volna. Amikor az apja előszedte a gitárját és fahangon elénekelte a Kiskarácsony, nagykarácsonyt, akkor Ossziánnak eszébe jutott a sok gyerekként átélt közös karácsony, amikor még Szegeden laktak. Amikor akkora hó volt, hogy nem jutottak át Piri mamához, amikor elborult a karácsonyfa, és kézzel kellett díszeket készíteni rá, mert minden gömb összetört, a boltok meg zárva voltak. Vagy amikor Aurórával egyszer kitalálták, hogy előadják a Kisjézus történetét, de nem igazán emlékezetek rá, ezért inkább feljavították az eredetit. Az ő verziójuk szerint három rohamosztagos látogatta meg Máriát, az apjuk majdnem lefordult a székről, úgy nevetett.

Ossziánt még az sem szomorította el, hogy Auróra egész nap nem szólt hozzá. Hiába próbálkozott, a húga csak hátat fordított és elsétált.

Amikor a sok élménytől zsongó fejjel az ágyban feküdt, akkor még egyszer megpróbálkozott a béküléssel. A telefonjáért nyúlt, elküldte üzenetben Aurórának, hogy boldog karácsonyt, de még mindig le volt tiltva. Felsóhajtott és inkább ráírt Bálintra.

„Boldog karácsonyt!”

„Boldog karácsonyt! Mi újság felétek?”

„Apa korábban hazajött. Tök jó nap volt, de halálosan elfáradtam.” Gépelte Osszián. „És nálatok?”

„Itt kevésbé jó a helyzet.” Osszián várt még, de Bálint hallgatott.

„Ha el szeretnéd mondani, itt vagyok. Ha nem, az sem baj. Remélem, hogy azért minden oké.”

Bálint erre pötyögni kezdte a választ, de annak megírása olyan soká tartott, hogy Osszián majdnem elaludt. Riadtan ugrott meg, amikor megrezgett kezében a telefon.

„A szüleim orvosok. Kicsi korom óta minden egyes karácsonykor valamelyikük elvállalt egy ügyeletet a kórházban, de megkértem őket, hogy idén ne tegyék. Tökre szerettem volna egy rendes, kétszülős szentestét, kiegészülve a hülye bátyámmal. Sajnos rossz ötlet volt, mert gyakorlatilag egész nap veszekedtek, a fa állítástól kezdve a karácsonyi zenén át a miért nem veszel nyakkendőt kisfiamig. Amikor végre leültünk enni, azt reméltem, jobb lesz, de a vacsora alatt meg én voltam a téma. Vagyis mi ketten, meg az, hogy holtbiztos, hogy nem tetszhet ugyanannyira egy lány, mint egy fiú. Hiába állt a mamám mellém, eléggé szarul esett. Amikor meg megpróbáltam elmagyarázni a dolgot, akkor a bátyám lepisszegett, szóval fogtam magam és hazajöttem a mamámmal. Most nála alszom.”

Osszián hosszan olvasta Bálint sorait újra és újra. Összeszorult a mellkasa.

„Sajnálom. Nem tudom, mi mást mondhatnék.”

„Nem kell semmit. Én sajnálom, hogy rád zúdítottam. Tiszta hülyeség.”

Osszián összezavarodott szívvel nézte Bálint sorait. Akart valami biztatót írni. De elszomorította, hogy Bálint mégis megkapta a hülye szülőket.

„Holnap akkor elutaztok?” Írta Bálint és Osszián hagyta, hogy témát váltsanak.

„Aha. Alig várom. Legalább négy óra a családdal egy kocsiban, úgy hogy Auróra nem hajlandó hozzám szólni.”

„Igaz is, odaadtad az ajándékokat?”

„Jaj, köszi! Mindenki tökre örült a könyveknek. Auróra mondjuk nem fogadta el a karkötőt, de nem is vártam mást.”

„Örülök! A húgod nem könnyű eset, pedig a karkötő kényelmes, most is rajtam van.”

Osszián cseppfolyósra olvadt a gondolatra.

„Nem böknek a szegecsek alváskor?” Kérdezte egy nevetős szmájli kíséretében.

„Szeretnéd, ha az ágyban lennék?” A nyelvnyújtogatós szmájli túl kihívó volt a mondat végén. Osszián nem tudta másnak elképzelni, csak flörtnek. És fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon. Bálint szerencsére folytatta.

„Vicceltem. Mindjárt alszom én is, csak sétáltam egyet a környéken. Bírom ezeket a karácsonyi fényeket.”

„Én is. Legszívesebben a fa mellett aludnék, olyan jó illata van.”

„Ehh, a miénk otthon mű. De itt a mamánál igazi van.”

Osszián arra gondolt, legszívesebben megkérné Bálintot, hogy kapcsoljanak videóhívást. Szerette volna látni a fiút, csak megbizonyosodni róla, hogy a laza, de keserű szavai mögé bújva valójában jól van. Már elkezdte gépelni, hogy „Nincsen kedved...”, de akkor Bálint újra írt.

„Jó utat holnapra. És boldog karácsonyt még egyszer!”

„Neked is boldog karácsonyt!”

És Osszián még hosszú percekig töprengett álmatlanul Bálinton.

*


Már csak két óra volt hátra, lassan elhagyták Budapest fényeit, amikor Osszián telefonja megrezgett. Nóri kereste. Osszián nem szeretett mások előtt videócsetelni, de tudta, Nóri nem hívná, ha nem lenne fontos.

– Szia – köszönt, amikor felvette.

– Ezt nem hiszem el! Tudod mit akart? Én hülye azt hittem, hogy esküvő, hát még az is jobb lett volna, de nem!

– Hé, hé, nyugi – mondta Osszián, mert Nóri nagyon hadart, miközben gyalog sétált a sötét utcán. Ahogyan ment, remegett kezében a telefon, így Osszián többnyire csak egy sötét, kócos, elmosódott foltot látott belőle.

– Nem tudok megnyugodni.

– Kezdd el elölről. Találkoztál az apukáddal?

Nóri kifújta a levegőt, majd bólintott.

– Azt mondta, meglepetése van a számomra, de nagyon gyanúsan viselkedett. Elvitt a plázába és majdnem felvásárolta a fél ruharészleget, aztán meg mindenféle rajzcuccot akart venni, amikor nem kértem a ruhákat. – Nóri megrázta a fejét, majd megigazította a szemüvegét, aztán folytatta. – Végül rávettem, hogy mondja el, amit akar.

Nóri elhallgatott. Osszián türelmesen várt, és megpróbált nem arra koncentrálni, hogy az egész kocsi a lány vallomását hallgatja. Az apja még a karácsonyi zenét is kinyomta.

– Terhes, érted? Azt hittem, elveszi, de ehelyett teherbe ejtette! Még épp, hogy elváltak anyuval, de máris másik gyereket kellett csinálnia.

– Nézd, biztosan nem...

– Hát persze, véletlen volt, mi? – csattant fel Nóri. – Felnőtt ember, baszki. Elegem van belőle!

– Sajnálom, de... de gondolj arra, hogy lehet, hogy a kisbaba...

– Lerakom, jó? Szétfagyott a kezem. Nincsen kesztyűm. Majd beszélünk. Holnap, vagy valamikor...

Osszián szeretett volna segíteni, de nem tudta, mit mondjon.

– Várj, biztos, hogy megleszel?

– Persze – mosolyogott Nóri erőltetetten a kamerába, integetett, aztán kinyomta.

Osszián hátradőlt az ülésen és nagyot sóhajtott.

– Hát ez elég szar helyzet – szólalt meg Auróra.

– Igen. Nem irigylem se Nórit, se Juditot – szólalt meg az anyósülésen az anyja. Judit Nóri anyukája volt.

– De egy kisbaba mindig öröm – mosolygott az apja, Osszián a tekintetét kereste a visszapillantó tükörben. Amikor megtalálta, már tudta, hogy meg fogja kérdezni.

– Amikor... amikor kiderült, hogy úton vagyok – fogalmazott óvatosan Osszián –, akkor örültetek nekem?

A szülei egy pillanatra összenéztek. Talán azt vitatták meg egy szempillantás alatt, hogy Osszián elég idős-e az igazsághoz.

– Az elején meg voltunk ijedve – kezdte az anyja.

– De egyetlen pillanatig sem gondoltuk azt, hogy jobb lenne, ha nem lennél – folytatta az apja.

Az anyja bólogatott.

– Inkább az volt ijesztő, hogy hogyan fogjuk megoldani az életünket. Hirtelen sok mindenről kellett dönteni, és még le sem érettségiztünk. Fel kellett nőnünk.

Osszián el sem tudta képzelni, mit tenne, ha ilyen fiatalon kellene felnevelnie egy gyereket.

– Ha nekem lenne, biztos, hogy megtartanám – mondta könnyedén Auróra.

Osszián rábámult.

– Azért tűnik ilyen egyértelműnek a döntés, mert tudod, hogy itt lennénk neked és segítenénk, de ez nem ilyen egyszerű. Örülnék, ha nem kellene ezen gondolkodnunk, jó? – fordult hátra az anyja.

– Nyugi, majd vigyázunk Rókával – nevetett fel Auróra.

– Róka? – kapta hátra az apja a fejét.

– Apa, az utat figyeld! – hördült fel Osszián.

– Bocsánat... – fordult vissza az apja a kormányhoz. – Szóval ki ez a Róka?

Auróra keresztbe fonta a mellkasán a karját.

– Egy srác? – mondta halkan.

– Miért olyan ismerős a neve? – hümmögött Osszián anyja.

Osszián felsóhajtott. Ennyit erről, hogy kerülik a Róka-témát.

– Mert ő volt, akit meg akartam ütni, de helyette Bálintot sikerült – válaszolta.

– Hm – felelték egyszerre a szülei.

Csend borult az autóra. Osszián lassan megnyugodott, hogy végre befejezték a témát, és visszadöntötte fejét az ablaknak. Az apja visszakapcsolta a karácsonyi zenét, Auróra mobilozott, az anyja pedig az autó lámpájánál a karácsonyra kapott krimit olvasta. Még másfél óra volt hátra az útból, ő pedig arra akart gondolni, hogy ha hazaér, akkor újra megrajzolja a pályázati képet. Maradt még négy napja, hogy tökéletesítse.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)