Csillaghullás írta: Szello_Abigel

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Tizenhetedik fejezet, amelyben Osszián gondolkodik



Bálint az új év második napjának délutánján jelentkezett először, de erről Osszián semmit sem tudott.

Ő inkább annak örült, hogy az első iskolai nap csak hatodikán kezdődik, így rengeteg ideje volt még, hogy felkészüljön rá. A mobilját új év óta a párnája alatt tartotta, és nem lépett be sem az igazi, sem az ál Facebookjára. Helyette rajzolt.

Alakokat, mozdulatokat, testrészeket. Keresett egy ingyenes rajzkurzust a testek ábrázolásáról és teljesen beletemetkezett a videókba. Minden egyes javasolt feladatot elvégzett és élvezte, hogy semmi mással sem kell törődnie. Nem akart mással törődni.
Rájött, hogy szeretné megkapni egy hónapra a városi kiállítási termet, majd telerakni a saját rajzaival és festményeivel. Olyan ambíciók törtek elő belőle, aminek a tudatában sem volt, hogy megvannak benne. Nyerni akart a pályázaton.

Az első nap nagyon figyelt rá, hogy a Bálint-téma közelébe se merészkedjen. De amikor a második nap az egyik feladat az volt, hogy csukd be a szemed, és rajzold le a legelső képet, ami bevillan, akkor Osszián Bálint arcát, szeplőit, és ajkát látta maga előtt, ahogy lehajol hozzá. Lerajzolta, és innen megint nem volt megállás. Harmadikára az egész szobáját beborította Bálint. Ha csak kart kellett rajzolni, Osszián akkor is Bálint karjára gondolt, ha lábat, akkor előkereste azt a rajzot, amit Bálintról készített a fakton, és annak segítségével dolgozott.

Éppen szemet gyakorolt rajzolni az egyik feladat javaslatai szerint, sárgászöld szemet, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki beszél hozzá.

– ...de ha nincsen kedved, nem baj, látom nagyon elfoglalt vagy – fejezte be az apja a mondatot. Osszián hátrafordult, és az ajtóban álló férfire nézett, aki egy bögre teát tartott a kezében. Nem tudott beljebb lépni, mert a parkettát Osszián telepakolta a Bálintról készült rajzokkal.

Az apja a rengeteg Bálintot nézte. Osszián zavarában felugrott, de a lába beleakadt a gurulós szék kerekébe, és majdnem hasra esett igyekezetében. Vörös arccal guggolt le, hogy összeszedje a rajzokat.

– Nagyon szépek – mosolygott rá az apja. – Nem sokat értek hozzá, de nagyon jó látni azt, hogy ennyire elhivatott vagy és ilyen szorgalmasan gyakorolsz.

Osszián felállt, majd a hóna alá kapta a legalább húsz lapból álló kupacot.

– Igyekszem. Február elsejére ígérik a pályázat eredményhirdetését. Jó lenne bekerülni a shortlistre.

– Bálintot fogod rajzolni? – kérdezte az apja komoly hangon. Osszián meglepődött, mert az apja általában nem szerette vezetni a beszélgetéseket, ő volt a jó hallgatóság, aki hagyta, hogy a partnere annyit áruljon el, amennyit szeretne.

– Nem tudom. Én... sosem akarom őt rajzolni, de végül mégis mindig őt sikerül. – Osszián elhallgatott és megvonta a vállát. Aztán az asztala mellett heverő barna mappához lépett, és beletette a sok-sok Bálintrajzot. Alig lehetett bekötni, olyan sok volt benne.

– Hallottál már a múzsa fogalmáról, ugye? – kérdezte az apja, miközben belekortyolt a teájába. Osszián rámeredt. Az apja nyájas arccal nézett rá, szemében megértés ült. Szája elé emelte a két kezében melengetett bögrét, majd belefújt.

– Nem hiszek a múzsában – felelte Osszián.

– Miért?

– Mert túl sokat jelent. – Az apja értetlenül összevonta a szemöldökét, mire Osszián folytatta. – Túl nagy lépés az, ha a művész megnevezi a múzsáját. Visszavonhatatlan. És ha egy napon ez a múzsa eltűnik, ha többé nem lesz jelen a művész életében, akkor jön a reménytelenség. Évek telhetnek el, mire új témát talál és...

– Attól félsz, hogy szakítotok?

Osszián pislogva figyelte az apját, aki megint egy újabb fontos kérdést tett fel. Összeszorult a mellkasa a gondolatra, hogy ha az apja mindig itt élne, ha minden nap vele lenne, akkor máskor is így beszélgethetnének. Akkor lenne valaki, akinek talán az egész történetet el merné mondani. Egy felnőtt, akivel meg lehetne beszélni a fényképeket, azt hogy követték, vagy éppen azt, hogy valaki belenyúlt a táskájába és lehet, hogy a telefonjába is belenézett. Az anyja nem reagált volna jól. Ossziánnak nem volt kedve az anyja kiabálását hallgatni az igazgatóiból. De az apja talán tanácsot adna, talán segíthetne.

– Szakítani is fogunk – mondta Osszián őszintén.

Az apja még jobban összevonta a szemöldökét.

– Tudod, minden kapcsolatban ott van a bizonytalanság, de...

Osszián megrázta a fejét.

– Nem erről van szó. Mi megegyeztünk, hogy...

Osszián az ajtó felé pillantott, ahol éppen az anyja sétált el. Auróra szobája felé tartott, és közben A rock katonáit dúdolta. Az apja odalépett az ajtóhoz és becsukta, majd Osszián ágya mellé sétált, és kényelembe helyezte magát.
Osszián felsóhajtott, és a gurulós székébe ült.

– Szóval megegyeztünk, hogy csak egy hónapig járunk.

– De miért?

Osszián mély levegőt vett.

– Az egész nem igazi. – Az apja arcán lassan körvonalazódó rosszallás annyira fájt, hogy Osszián hadarni kezdett. – Fanfictiont kezdtek írni rólunk. Tudod mi az a fanfiction? Mindegyikben összejöttünk végül, de volt pornó is, meg... mindegy, valamiért amikor tavaly véletlenül megütöttem Bálintot, azt hitték, van köztünk valami.

– Értem. És ettől dühösnek érezted magad.

– Igen. És Bálint is. Megpróbáltuk leállítani, de egyre csak bonyolultabbak lettek a dolgok. Nem hitték el, hogy mi vagyunk azok, és aztán Auróra felvetette az áljárás ötletét. – Osszián apja felsóhajtott, de nem szólt semmit. Osszián folytatta. – És... megegyeztünk, hogy egy hónap. Aztán látványosan szakítunk, és soha többet egymáshoz sem szólunk.

– Ezt szeretnéd?

– Azt szeretném, hogy leálljanak a fanfiction írással – hajtotta le Osszián a fejét.

Az apja pár pillanatig hallgatott.

– És Bálint mit gondol erről az egészről?

– Ő könnyen belement mindenbe. Olyan laza és nyugodt típusú ember, akit nem zavar mások mit gondolnak róla, aki mer... – Osszián úgy akarta befejezni a mondatot, hogy mer önmaga lenni, de rájött, ez nem igaz. Az elmúlt időszakban jobban megismerte Bálintot és rájött, Bálint a suliban egyáltalán nem az igazi arcát, nem önmagát mutatja.

– Rosszul érzed magad amiatt, hogy te nem veszed ezt ilyen könnyen.

– Nem csak ez. Én... vett nekem karácsonyi ajándékot. Meg néha úgy beszél, mintha... és azt mondta, meg akar csókolni és... – vett egy mély levegőt és kimondta. – Megcsókolt.

– És mit éreztél közben? – kérdezte az apja, miközben újabbat kortyolt a teából.

– Hogy... hogy nem akarok szakítani.

– Elmondtad neki?

Osszián megrázta a fejét. Nem tudta bevallani. Azt sem tudta, akarja-e mindezt bevallani Bálintnak. Eszébe jutottak az újévkor történtek.

Osszián úgy érezte magát a csók után, mintha egy győzzön a jobb típusú tévés vetélkedőben vett volna részt.

Miután bejöttek az erkélyről, kábán sétált a többiek nyomában. Róka abba a szobába vezette vissza őket, ahol össze voltak zárva. Osszián hálás volt, hogy nem akarja őket a lenti tömeg közepére invitálni. Róka beterelte a csapatot, majd a konyhába ment kaját szerezni. Négyen maradtak: Auróra, Kornél, Bálint és Osszián.

Aztán Auróra sejtelmesen somolyogva bejelentette, hogy el kell mennie a mosdóba. Hárman maradtak: Kornél, Bálint és Osszián.

A szobában nagy volt a csend, pedig odakint még mindig trombitálástól és tűzijátéktól volt hangos az utca. Osszián Bálint helyett a részeg Kornéllal próbált beszélgetni, de hiába.

– És van fogadalmad az új évre? – kérdezte tőle Osszián enyhe kétségbeeséssel a hangjában.

– Asszem kevesebbet iszom – nyögte Kornél, aztán felállt a fotelből, majd végigdőlt az ágyon. Három másodperc múlva már aludt is. Ketten maradtak: Bálint és Osszián.

Osszián az ablak mellé húzódott, mintha kíváncsi lenne a tűzijátékra. A zavar égette a bőrét és kiült az arcára is. Érzékei kiélesedve figyeltek Bálint felé, de a fiú nem mozdult mögötte.

Osszián fejében kavarogtak a kérdések. Normális, hogy ez ilyen nehéz? Az első csók után mindig ilyen furcsa? Vagy azért van, mert mindenki látta? Lehet, hogy Bálint megbánta? Miért nem kérdez valamit?

Osszián lopva pillantott hátra a fiúra. Azonnal összefonódott a pillantásuk, mire Bálint átszelte a köztük lévő távolságot pár határozott lépéssel.

– Én... Szóval sajnálom, hogy...

Osszián telefonja megrezgett a zsebében. A kijelzőn ezúttal nem az apja mosolygott rá, hanem Nóri kért videóhívást. És Osszián könyörtelenül válaszolt rá, mert az zakatolt a szívében, hogy Bálint úgy kezdte a mondatát, hogy „sajnálom”. Keserű szájízzel köszönt Nórinak és Viktornak.

– Boldog új évet! – visították a kamerába egyszerre. Aztán Nóri heves köhögőrohamot kapott, Viktor meg kifújta az orrát.

– Hogy vagytok? – kérdezte Osszián mosolyogva. Úgy kapaszkodott Nóriék tekintetébe, mint a tengerben fuldokló az utána dobott mentőövbe, csak hogy ne kelljen Bálinttal foglalkoznia.

– Nekem még mindig tart a náthám – morogta Viktor. Az orra alatt vörös folt virított a sok fújástól.

– Én még mindig lázas vagyok – vont vállat Nóri, aki ettől függetlenül vidámnak látszott.

– Nem kellene pihennetek?

– Szilveszter van, ember! – mondta Viktor olyan hangsúllyal, mintha ez mindent megmagyarázna.

– Én mondtam neki, hogy maradjon otthon, mert lehet ez másik vírus és visszafertőzöm, de nem volt rá hajlandó – rázta a fejét Nóri.

Osszián a szeme sarkából látta, hogy Bálint távolabb húzódik. A sóhaja a videó zaja, a tűzijáték és Kornél hortyogásán át is hallatszott.

– Azt mondják, egész évben azt fogod csinálni, amit az új év első napján. Én minden percét veled szeretném tölteni – fordult Viktor Nóri felé, aki kipirult arccal legyezgette magát. Aztán Viktor a kamerába nézett. – Mondjuk azt nem gondoltam át, milyen nehéz és gusztustalan bedugult orral csókolózni. – Osszián keze megremegett a csók szó hallatán. Viktor folytatta: – A buliban sokan...

– Sziasztok – ugrott elő a semmiből Auróra, aki tökéletesen időzített megjelenésével megmentette a helyzetet. Osszián le merte volna fogadni, hogy a húga a mosdó helyett az ajtó előtt hallgatózott. Auróra kikapta Osszián kezéből a telefont.

– Képzeljétek, Rókáéknak óriási nagy erkélye van, onnan néztük a tűzijátékot!

Osszián megkönnyebbülten felsóhajtott. De most sem lett jobb, mert így egyedül maradt, védtelenül, és Bálint szeme újra rászegeződött. Megfejthetetlen érzelmek tükröződtek a fiú arcán, és Osszián pár pillanatig csak halk zümmögésként hallotta a háttérben a videóhívást, egészen addig, míg nem tudatosult benne Viktor kérdése:

– Tényleg, mikor szabadultak ki? Nem ölték meg egymást?

Osszián Aurórára bámult, de a lány nem figyelt rá.

– Á, hallod – legyintett Auróra. – El se hiszitek, tök hamar lerendezték egymás között. Olyan büszke vagyok rájuk!

– Mindenki tudta? – hördült fel Osszián.

– Te és Róka nem – szólalt meg halkan Bálint, aztán óvatosan közelebb lépdelt. – Szóval, azt akartam mondani, hogy sajnálom, hogy bezártunk. De örülök, hogy megbeszéltétek Rókával a dolgokat.

Osszián bólintott. Ha megszólal biztosan remegett volna a hangja. Akkor ez azt jelenti, Bálint mégsem a csókot sajnálja? Összevissza zakatoltak fejében a kérdések, és ez volt mind közül a leghangosabb: Mit kellene mondania és tennie, hogy Bálint újra megcsókolja?

Ez az új év totál szívás lesz, ha csak kérdései lesznek, de válaszai nem.

– Ami az erkélyen történt... – Bálint megköszörülte a torkát, kerülte Osszián tekintetét, és közben feszengve a tarkóján rövidre vágott hajába túrt. Arca kipirult, és ide-oda toporgott. Aki megint csókolózni akar, az biztosan nem viselkedne így. Osszián nem bírta tovább nézni a kínlódását.

– Csak a show miatt... – kezdte.

– Ó. Oké – mondta aztán Bálint.

Osszián újra szóra nyitotta a száját, bár fogalma sem volt, mit mondjon, de ekkor megérkezett Róka egy hatalmas tál virslivel és az oldalán logó hűtőtáskával. Lihegve csukta be maga mögött az ajtót.

– Baszki, mint a zombitámadás. Az is ilyen lehet – hörögte. – Vagy harminc csajt kellett levakarni magamról a lépcsőn felfelé jövet. Mindegyik azt akarta tudni, hol vagytok – nézett Bálintra, majd Ossziánra. – Azt mondtam, kisurrantatok a fürdő ablakán. Talán elhitték.

Miközben beszélt, az ágyra pakolta a virslis tálat, mit sem törődve az ott alvó Kornéllal. A zsebéből előszedte a mustárt, majonézt és a ketchupos tubust. Végül felcsapta a hűtőtáska fedelét, ahonnan dobozszámra néztek rájuk a sörök.

– És nem volt gyanús, hogy egy hadseregnek való kajával érkeztél? – kérdezte Viktor, akit Auróra Róka felé fordított, hogy jól láthassák Nórival, mi történik.

– Ó, helló – integetett nekik Róka. – Azt mondtam, Aurórával hatalmas az étvágyunk szex után.

Osszián felnyögött, mire Róka felvihogott.

– Csak viccelek. Bocsánat. Senki sem kérdezte, teljesen kikészítette őket, hogy lemaradtak az újabb csókokról.
Róka a pulcsija kenguruzsebéből rángatott elő egy csomag szeletelt kenyeret, így a zörgés miatt valószínűleg fel sem tűnt neki a hirtelen beállt csend.

– Csók? – kérdezte Nóri pár másodperc késéssel.

– Visszaadom Ossziánt – mondta Auróra, majd a bátyja kezébe nyomta a telefont.

Osszián kényszermosolyra húzta a száját. Sosem volt jó színész, de most mindent bele kellett adnia.

– Aha. Kicsit feldobtuk a rajongók szilveszterét. Ezután még nagyobbat fog ütni a szakítás – vigyorgott a képernyőre, és csak remélni tudta, hogy ha Nóri ki is szúrja a hazugságot a hangjában, na meg látja a rángatózó szemöldökét, akkor csendben marad.

– Hogy mindig a legjobb bulikon vagyok beteg – rázta meg a fejét Viktor.

– Nem is jársz bulikba – meredt rá Nóri.

– Lemaradtam a Mikulásbuliról az osztályban a fogszabályozós időpont miatt – motyogta Viktor, mire Nóriból kipukkadt a nevetés.

– Nem veszel komolyan?

– Bocsánat – mondta Nóri visszafogva a nevetését.

A hátuk mögött nekiálltak virslit enni. Osszián csak remélte, hogy Bálint nem hallgatja a beszélgetést, de nem mert visszafordulni, hogy megnézze.

– Minden oké? – kérdezte hirtelen Nóri.
Osszián bólintott.

– Majd írok – mondta halkan, aztán hangosabban folytatta. – Most pedig megyek kajálni.

– Oké. Sziasztok és boldog új évet! – kiabálta a mondat végét Nóri és Viktor egyszerre, aztán Nóri megint köhögőrohamot kapott, majd kinyomta a hívást.

– Gyere, egyél – mondta Bálint félig tele szájjal, kezében egy virslivel. Osszián pedig elfogadta a megpaskolt helyet mellette a földön, na meg a felé nyújtott sört is, és mohón belekortyolt, hogy ne gondoljon semmi másra.

Az este olyan volt, mint valami őrült hullámvasút. Osszián legszívesebben leszállt volna a róla, de mivel erre nem volt lehetősége, inkább csak ki akart kapcsolni. Elég lesz kibogozni az érzelmeit majd akkor, ha hazaér.

Hajnal háromkor aztán becsukta egy kicsit a szemét, csak hogy reggel nyolckor Bálint mellett ébredjen fel a franciaágyon.

Bálint hason feküdt, mindkét kezét a mellkasa alá húzta. Fekete pólója összegyűrődött a nyakánál és felcsúszott a tarkójáig. Kócos, szőke haja a szemébe lógott. Az arcát párna gyűrte rózsaszín vonalak mintázták, és Osszián tudta, ha nem adta volna már be a pályázatot, ez lenne a másik tökéletes „Reggel”.

Óvatos mozdulatokkal lemászott az ágyról, és a lábukhoz készített takarót Bálintra terítette. Nagyon remélte, hogy a fiú nem ébred meg, mert Osszián nem tudott volna szembenézni vele a reggeli napfényben.

Osszián hármat lépett, aztán átesett a földön hálózsákban fekvő Aurórán.

– Aú!

– Bocs – súgta Osszián, és gyorsan lepisszegte a húgát, mielőtt mindenkit felverne.

– Mit csinálsz? – nyögte fájdalmasan Auróra, amikor felült és körbenézett. Osszián követte a példáját, és akkor látta, hogy Kornél és Róka is ott alszanak az ablak alatt egy-egy hálózsákban.

– Gyere velem haza – súgta Osszián könyörögve. Hasogatott a feje. A nyelve száraz volt, a torka kapart, de semmi sem volt olyan fontos, mint kikerülni a szobából, ahol Bálint alszik. – Kérlek.

Auróra egy hosszú pillanatig Osszián szemébe nézett, aztán bólintott, óvatosan kicipzározta magát a hálózsákból, majd kisurrant az ajtón. Osszián követte.

Azóta eltelt három nap és most, hogy itt ült az apjával szemben, és végre őszintén beszélhetett valakivel az életéről, egy felnőttel, aki meghallgatta és segített megérteni a gondolatait és érzéseit; lassan kezdett újra talpra állni a világ.

– Amikor Anya terhes lett – kezdte az apja –, azt mondta, napokig gondolkodott, mit tegyen. Mielőtt bárkinek elmondta volna, egyedül fontolt meg mindent. Már akkor is listákat írt mindenről, és úgy állt elém a suliban a nagyszünetben, hogy egy citromsárga papírt gyűrögetett a kezében. Tudtam, láttam rajta, hogy valami nehezet akar elmondani. Azt hittem, szakítani akar. Kisurrantunk az udvarra és egyszerűen a kezembe adta a lapot, mert nem tudta elmondani. Még most is látom magam előtt a nagy, kerek betűit. – Az apja a teáját kavargatva mosolygott maga elé. – Pro és kontra lista volt. És sokkal több volt a pro, vagy húsz dolgot sorolt fel. A másik oldalon, csak ennyi állt: „Kurvára kibaszottul nehéz lesz.” – Az apja felnevetett. – El se hiszed, mennyire mocskos szája volt kamaszként.

Osszián elmosolyodott. Az apja folytatta:

– Szóval olvastam a listát és akkor értettem meg, mi a helyzet. Azt kérdeztem tőle először: Ki tudja még? Csak megrázta a fejét és azt felelte, hogy ez a kettőnk döntése kell legyen, mert ez a mi életünket befolyásolja a legjobban. Mindketten sírtunk. Nagyon nehéz napok jöttek ezután, de minden egyes döntést együtt hoztunk meg.

Az apja elhallgatott és újra a teájához fordult. Hosszúra nyúlt a csend, és Osszián lubickolt a szeretetben. Amikor az apja könnyes szemmel felállt és megsimogatta a haját, Osszián belebújt az érintésbe.

– Tudom, hogy jól fogsz dönteni. És bármit csinálsz is, mindig szeretni foglak. – Osszián lehunyta a szemét, amíg az apja megpuszilta a homlokát.

Miután magára maradt, elfeküdt az ágyán és hagyta, hogy megeméssze mindazt, amit érzett. Először a fájdalmat, hogy mennyire hiányzik ez az érzés a mindennapjaiból, aztán a büszkeséget a szülei iránt. Elpityeredett egy kicsit, amikor rájött, mennyire akarták és szerették őt, hogy mennyi mindent képesek voltak feláldozni érte és mégis, Osszián most jött rá, hogy a szülei boldogok. Talán nekik jó így, talán azt érzik, minden megérte. Megérte, hogy megszületett. Kifújta a levegőt, letörölte a könnyeit és benyúlt a párnája alá, hogy előhalássza a telefonját.

„Minden oké?”

Írta Bálint másodikán este.

„Beszéljük meg, hogy mi legyen, jó?”

Ez volt a következő üzenet, ma reggel. Osszián gépelni kezdett, de még be sem fejezte, a „Gondolkodnom kellett kicsit” mondatot, Bálint újra írt.

„Végre megnézted. Basszus annyira izgultam. Nem kell válaszolni, meg semmi, csak örülök, hogy jól vagy annyira, hogy elolvastad.”

Osszián elküldte: „Gondolkodnom kellett kicsit.”

„Én is gondolkodtam. Sokat. El kell mondanom pár dolgot.”

És Bálint gépelni kezdett.

„Tegnap este kilenckor elaludtam. Évek óta nem volt velem ilyen, de az új év felborította a belső órámat. Vagy lehet nem is az új év miatt. Amikor felébredtem éjfélkor, egy egészen furcsa álmom volt. Nem találtalak sehol. Elmentem a suliba és nem voltál ott. És ez most egyáltalán nem volt vicces.”

Osszián tovább olvasott, és nem szakította félbe Bálint üzeneteit a sajátjával.

„És amikor láttam, hogy még mindig nem nézted meg az üzeneteket, akkor megijedtem, hogy mi van, ha tényleg eltűntél.”

„Mióta megjelentél a folyosón és elmondtad a Bassziánt, teljesen a feje tetejére állt az életem. De nagyon sok minden hiányozna.”

„Hiányoznának a rajzaid, amiket mindig csodálok. Hát még ha rólam rajzolod.”

„Hiányozna a szemed. Gyerekként nem szerettem a csokit, most sem igazán rajongok érte, de akárhányszor a szemedbe nézek, annyira szeretnék megenni legalább egy kockával. Sosem mondtam még, de gyönyörű szemed van.”

„Amióta megismertelek, folyton versek jutnak az eszembe, versekben gondolkodom. Sosem tűnt fel, mennyi verset ismerek és szeretek. Kevesebb lennék, ha nem lennél.”

„Olyan jó látni, hogy azt csinálod, amit szeretsz. Amikor láttalak rajzolni fakton, mindenhová máshová akartam nézni, csak nem rád, hogy ne adjak újabb táptalajt a szóbeszédnek. De nem tudtam, mert elképesztő vagy, amikor rajzolsz. Ragyogott be a nap a mögötted lévő körablakokon és akkor gondoltam először arra, hogy mennyire gyönyörű és csodálatos ember vagy. Hogy meg akarlak ismerni.”

„És néha arra gondolok, olyan bátornak kellene lennem, mint neked. Azt csinálod, amit szeretsz, felvállaltad, hogy meleg vagy, kiálltál mindenki elé.”

„És habár nemsokára szakítunk, szeretném, ha utána is beszélnénk. Hiányoznál.”

„Kérlek, ne tűnj el az életemből!”

Osszián hosszú percekig olvasta újra és újra Bálint sorait. Olyan sokszor, hogy lassan idézni is tudta volna. Aztán rájött, nem is akarja elfelejteni. Megnyitotta az emailjét, tárgynak annyit írt: Bálint, majd bemásolta az üzeneteket és elküldte önmagának.

Ezután félretette a telefonját és folytatta a megkezdett online videós kurzust. De nem hallotta, mint mond az oktató, mert a fejében Bálint szavai kavarogtak, és a keze megint önmagától lódult mozgásba, csak hogy megrajzolja a tűzijátékok fényében megtörténő első csókjukat.

Csak az ágyában fekve, a sötétben mert visszaírni egy egyszerű „Köszönömöt”. Bálint látta, de nem válaszolt rá semmit, és Osszián hálás volt, amiért kicsit békén hagyják.

*


Amikor másnap az apja a bejárati ajtóban Ossziánra mosolygott, Osszián legszívesebben elmondta volna neki, hogy már tudja, mit kell tennie.

Az elköszönés nehezebben ment, mert az apja ezúttal nem másfél napot, hanem két hetet volt otthon. Amikor Osszián az apja ölelésébe bújt, elfelejtkezett magáról és kicsúszott a száján az, amit megfogadott, hogy soha nem fog mondani:

– Nem akarom, hogy elmenj!

Az apja szorosabbra húzta az ölelésben, majd összeborzolta a haját.

– Legszívesebben én is maradnék – mondta mosolyogva, de Osszián biztos volt benne, hogy amint egyedül marad a kocsiban, még jobban el fog szomorodni.

Miután a szülei lementek a kocsihoz elbúcsúzni, Auróra komoly arccal fordult Ossziánhoz.

– Minden oké?

– Nagyjából.

– Nem néztél netet mostanában?

– Lebannoltam magam, és az üzeneteket sem néztem újév óta.
Bálinton kívül mások is keresték üzenetben, de Osszián mindenkit figyelmen kívül hagyott, és még Nórinak sem írt, ahogyan ígérte. Először magában akart rendet rakni.

– Majd... majd azért nézd meg.

– Mennyire szörnyű?

Auróra elhúzta a száját.

– Kicsit? – Azzal visszament a szobájába, Ossziánt kétségek között hagyva.

Osszián megrázta a fejét. Most nem fog a neten folyó dolgokkal törődni. Megígérte magának, hogy komolyan átgondolja a dolgokat. Miután leült a székébe, elővett egy hófehér lapot és felírta a bal tetejére: igen. A jobb oldalra pedig azt, hogy nem. Aztán nekilátott a listának.

„Kedvelem.”

„Barnáék.”

„Nem tudja, hogy én vagyok Páli Malvina.”

„A fanfictionök és a rajongók.”

„A szülei?”

És csak nézte és nézte tovább a listát, de nem jutott előrébb. Amikor az anyja belépett a szobájába, Osszián még mindig a lista fölött görnyedt. Az anyja megsimította Osszián hátát, belepuszilt a hajába. Osszián nem akart ránézni, hogy ne lássa a sírástól vörös szemeit.

– Szeretünk. Ugye tudod?

Osszián bólintott. Az anyja bátorítóan megszorította a vállát, majd magára hagyta. Osszián felsóhajtott, amikor becsukódott mögötte az ajtó. Az előtte álló lapon négy-egy volt az állás. Mégis, az az egy „Kedvelem" fontosabbnak tűnt az összes többinél.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)