Lenn a Volga partján... írta: Masinyka Nyikolajevna

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
>>


(1948)


Natasa vidáman sipákolva pancsolt a neki térdig érő vízben, nadrágja és inge már teljesen elázott. Ha lehajolt, hullámos, fekete hajának vége a folyóba ért, de nem törődött vele, a parton ücsörgő Alekszandr pedig nem szólt rá. Nyár volt, rettenetes hőség, hagyta, hadd lubickoljon húga, legalább ő gondtalan lehetett kettejük közül. Alekszandr az árnyékot adó fák alatt nyúlt el a fűben, kedvenc lova, Sztyopa egy kicsivel arrébb legelészett. Szeretett volna aznap amúgy is kilovagolni - de nem így. Idegesen gondolt rá, hogy amíg Natasa és ő hűsöltek a folyóparton, addig édesanyjának valószínűleg az őrjöngő édesapja ütéseit kellett eltűrnie.

Hárman tartózkodtak otthon, amikor az idősebbik Zajcev beállított, Alekszandr és húga a konyhában segédkeztek anyjuknak. A fiú mutatta Natasának, hogyan gyúrja rendesen a pogácsát, Grigorij talán emiatt jött ki rögtön a sodrából. Alekszandr gyakran gondolt rá, hogy eljött az idő szembeszállni vele, tizennyolc évesen már elég felnőttnak tartotta magát, és termetben is utolérte az erős Grigorijt, méltó ellenfele lett volna. Az édesanyja viszont sosem engedte volna, hogy legidősebb fia a saját édesapjára rontson. Alekszandr félt, hogy anyja közéjük ugrana, és akkor ő kapna mindkettejüktől. Így hát csak felkapta Natasát, ahogy anyja kérte, és kilovagoltak a folyópartra.

Nagyot sóhajtott, megdörzsölte arcát, és elkergetett egy szúnyogot. Jó lett volna hunyni egyet, de Natasán kellett tartania a szemét, nehogy túl messzire merészkedjen a folyóban.

– Nézd, Alekszasa! – sikkantott izgatottan Natasa, ökölbe szorított kezét magasra tartva rohant bátyjához. – Nézd, mit találtam! – nyitotta ki tenyerét, az egy pirosan csillogó kis kavicsot rejtett.
– Nagyon szép – dicsérte kötelességtudóan Alekszandr.
– Tessék. – Natasa megragadta testvér csuklóját, és a kezébe nyomta a kavicsot. – Ez a tiéd.
– Köszönöm, Nataska – borzolta meg a kislány nyirkos haját, Natasa arca boldogan ragyogott fel.
– Szedek még! – futott vissza a folyóhoz. – Lesz Aljoskának, Polinykának, a mamának és a papának is! Vigyázz a sajátodra – fordult vissza még egyszer.
– Vigyázok – ígérte Alekszandr, és szorosan markába zárta a pici követ.

Natasa lelkesen szedegette a kavicsokat, a neki nem tetszőket visszadobta a Volgába. Alekszandr szórakozottan figyelte, ásítgatott, küzdött az álmossággal.

Egyszeriben lódobogás ütötte meg fülét, felült, azt remélte, hogy az öccse jött utánuk. Nem Alekszej volt az, egy szőke fiú lovagolt feléjük a sztyeppén egy pej ló hátán, Alekszandr az egyik falusi fiúra, Zinovijra ismert benne. Egy osztályba jártak, bár az utolsó vizsgák óta Alekszandr ritkán látta, sosem kötöttek nagyon szoros barátságot, de azért jól kijöttek egymással.

– Hahó! – vigyorgott rá Zinovij. – Jó is egy ilyen meleg nap ejtőzni a parton!

Megállította a lovat a fa mellett, ami alatt Alekszandr heverészett. Sztyopa felemelte fejét, de egy unott pillantáson kívül többet nem vesztegetett a másik lóra, békésen legelt tovább.

– Csak szúnyog ne lenne ennyi – morogta Alekszandr, és elhessegetett egy újabb vérszívót.

Zinovij nevetett, és leugrott a lóról. Lezser, fehér inget viselt, ujját könyékig feltűrte. Elnyűtt nadrágja két helyen is meg volt foltozva: a térdén és a bal combján. Ami azonban Alekszandrot legjobban meglepte, hogy Zinovij nem viselt cipőt, mezítláb lépdelt a magas fűben.

– A cipőt lelopták rólad útközben, vagy mi? – szúrt oda Alekszandr.
Zinovij erre megintcsak nevetett, és egy távolabbi fa törzséhez kötötte ki lovát.
– Szeretek mezítláb lovagolni – felelt könnyeden. – Szia, Natasa! – intett a lánynak.
– Nem tudom, ki vagy, de szia! – érkezett a vidám válasz, és Zinovij ismét felkacagott, Alekszandrot pedig kezdte bosszantani a fiú jókedve.

Zinovij nem zavartatta magát, leült Alekszandr mellé. Neki nemigen volt kedve cseverészni senkivel, ellenségesen sandított Zinovijra. A fiú rá emelte tekintetét, kék szemeiben együttérzés csillogott, mire Alekszandr kissé megenyhült.

– Megint vita volt otthon? – szólalt meg csendesen.

Alekszandr elnézett az ellenkező irányba. Természetesen nyílt titok volt a faluban, hogy bánt velük az apja, mindenki tudta, mindenki sugdolózott róluk. Alekszandr utálta, ha valaki nyíltan felhozta, és kevert már le egy-két pofont érte.

– Nem tartozik rád – vetette oda kurtán.
– Nem is azért kérdem… – motyogta Zinovij. – Hát csak aggódok, na.
– Mit aggódsz te értem? – mordult fel Alekszandr. – Ne félts engem, nem kértelek rá.
– Nem kell azt kérni – vágott vissza élesen Zinovij.

Alekszandr értetlenül pislogott rá, a fiú a fűszálakat tépkedte, kerülte Alekszandr pillantását. Figyelte Zinovij mozdulatait; vékony, fehér ujjai köré csavarta a fűszálakat, és mindig tartott egy apró szünetet, mielőtt rántott volna egyet rajtuk, mintha csak az erejét akarta volna összeszedni hozzá. Zinovij egyébként apró termetű, kicsit beteges alkat volt, telente mindig heteket hiányzott az iskolából. Egy párszor őt, Alekszandrot is elküldte a tanáruk a házi feladattal hozzá.

– A behívót megkaptad? – kérdezte Zinovij.
– Meg. – Alekszandr inkább Natasát nézte, a kislány könyékig a folyóba merülve turkált a kavicsok között.
– Szóval elmész – dünnyögte Zinovij.
– Miért? Te nem? – csodálkozott Alekszandr.
– Nem – rázta fejét Zinovij. – Megkaptam az orvosi felmentést, nem kell elmennem a kötelezőre.
– Hát… – Alekszandr egyik tenyeréből a másikba ejtette a nedves kavicsot. – Legalább a kosztot nem kell majd elszenvedned.
– Ebben igazad van – somolygott Zinovij.

– Mit fogsz csinálni? – érdeklődött Alekszandr.
– Dolgozok itt, a hivatalban, kaptam állást Prohorov mellett – lelkesült fel a fiú. – Lehet, elsőre unalmas papírtologatásnak tűnik, de én mindig szerettem mindenfélét rendszerezni. Már azt is kitaláltam, hogyan fogjuk átrendezni az eddig meglévő… – Elharapta a mondatot, elvörösödött. – Bocs, ez talán téged egyáltalán nem érdekel – hebegte.
– Ha mondani akarod, felőlem mondjad – vont vállat Alekszandr.
– Nem, nem, ne haragudj, össze-vissza fecsegek. – Zinovij lerázta a kezére tapadó fűszálakat. – Már megint olyan hülyén viselkedek…
– Nem hülyébben, mint általában. – Alekszandr megnyugtatónak szánta a megjegyzést, de Zinovij elgyötörten temette tenyerébe arcát. – Engem nem zavar, ne érezd rosszul magad miatta – sietett megjegyezni, és magában fortyogott egy kicsit, amiért még neki kell vigasztalnia ezt a szerencsétlent.

Zinovij elhalóan nevetett.

– Nem vagyok mindig ilyen – mormolta. – Csak hát, tudod…

Alekszandr nyelve hegyén volt, hogy márpedig ő mindig különösnek találta a viselkedését, de meggondolta magát.

– Alekszasa! – szaladt hozzá Natasa a gondosan kiválogatott kavicsokkal. – Nézd, mennyit szedtem!
– Nagyon ügyes vagy – dicsérte. – Add csak, megőrzöm mindet – nyújtotta tenyerét.
– El ne veszítsd! – figyelmeztette komolyan Natasa, és bátyja markába ejtette a csillogó köveket.
– Nem veszítem, ne aggódj – nyugtatta Alekszandr.
– Mikor megyünk haza? – Natasa lehuppant a fűbe. – Éhes és fáradt vagyok.

Alekszandr hezitált, nem tudta, mi tévő legyen. Szabad hazamenni?

– Nálam van kenyérke és lekvár, szívesen neked adom – ajánlotta fel Zinovij.
– Nem kell… – hárított volna Alekszandr, de Natasa oda se hallgatott.
– De jó! – csapta össze tenyereit boldogan a kislány. – Milyen lekvár? Eper?
– Nem – rázta fejét Zinovij. – Barack.
– Na, jó – sóhajtott nagyot Natasa. – Azt is megeszem – törődött bele.
– Nataska, ne legyél telhetetlen – pirított rá Alekszandr, de Zinovij csak kuncogott rajta.

Miután a kislány elmajszolta a kenyeret, elálmosodott. Zinovijnál akadt pokróc is, Natasa azon nyúlt el, az inget Alekszandr levette róla, és sajátját adta rá, hogy ne vizes ruhában aludjon. Félmeztelenül ült le Zinovij mellé, a fiú pedig összerándult, Alekszandr elkapta az önkéntelen mozdulatot a szeme sarkából.

– Bocs, ha te itt a bokádat mutogatod, hát nekem is hadd szabadjon már valamit – ugratta.

Zinovij nem válaszolt, ismét a fűszálakat tépkedte elmerengve.

– Mikor mész? – kérdezte.
– Augusztusban. – Alekszandr a kis kupacba gyűjtött kavicsokat piszkálta. – Jó lesz elmenni – bukott ki belőle őszintén.
– Jó lesz? – hökkent meg Zinovij. – Hiszen senki sem szereti… mármint a kötelezőt, tudod…
– Tudom – dünnyögte Alekszandr. – Legalább nem leszek otthon.
– Azért hiányozni fogsz. Mármint sokaknak – tette hozzá gyorsan Zinovij. – Úgy értettem, hogy sokaknak fogsz itt hiányozni – hadarta.

Alekszandr felpillantott rá, szégyenlős pír égett a fiú máskor sápatag arcán.

– Értettem én – mondta nyugodtan. – Nem kell nekem mentegetőznöd.
– Tudom, tudom – bólogatott Zinovij.

Egy darabig hallgattak. Alekszandr Natasát nézte, a kislány fekete haja szétterült a kockás pokrócon, a bátyja ingében pedig úgy festett, mintha egy lepedővel takarták volna be. Biztos volt benne, hogy majd anyjuk sápítozni fog a Natasa hajába és az Alekszandr ingére tapadó lószőr miatt, de inkább hallgatta azt, mint Natasa nyafogását.

– Szása?

Zinovij szinte sóhajtotta nevét.

– Mi van? – pillantott rá.

Az imént még pirongott, aztán Zinovij megint olyan sápadt lett, hogy Alekszandr megrémült egy pillanatra, el ne ájuljon ott neki.

– Csak szerettem volna… szerettem volna elmondani… – dadogta, kék szemei tágra nyíltak.
– Jól vagy? – kérdezte tétován Alekszandr. – Úgy nézel ki, mint aki hányni fog.
– Én… – nyögte Zinovij. – Lehet, hányni fogok – pattant fel, és elrohant.
Alekszandr halántékát masszírozta.
– Ekkora idiótát – mormolta, és elhessegette a kitartó szúnyogot.

Eldőlt a fűben, és ásított egyet, szemét karjával takarva bóbiskolt. Hátát apró kavicsok szúrtak, fűszálak csiklandozták, feje felett az egyik ágon valamiféle madár csicsergett. Hallotta, hogy Zinovij köhögött egy kicsit valahol feljebb, azzal viszont nem vesződött, hogy ránézzen, gondolta, megoldja ő egyedül is.
Néhány röpke másodpercre elaludt, ám felriadt, amikor Zinovij letelepedett mellé a fűbe.

– Na, mi van? – lesett ki karja alól. – Jobb lett?
– Jobb, igen – válaszolt rekedten Zinovij.
– Nem csodálom, hogy nem engedtek téged a kötelezőre – dörmögte Alekszandr. – Ha csak úgy rosszul leszel a semmiből, tényleg nem való az neked. Na, nem azért, mert megbántani akarlak – jegyezte meg gyorsan, amikor a másik fiú szólásra nyitotta száját. – A te érdekedben mondom. Kikészítettek volna téged a hadseregben, nem való az neked.
– Igazad lehet. – Zinovij leheveredett Alekszandr mellé. – Mindig jól látod a helyzetet, Szásenyka.
– Szásenyka? – visszhangozta gúnyosan. – A nagyanyám hívott ezen az idétlen néven.
– Ne haragudj, nem… – kezdett volna nyomban szabadkozni Zinovij, Alekszandrnak már elfogyott a türelme.
– Úgy hívsz, ahogy akarsz – torkolta le. – Ezt a hülye Alekszandrot annyiféleképpen lehet becézni, már amúgy sem tudom, mire hallgassak.

Ismét csend állt be közéjük, a madárka is elreppent, csak a szúnyogok zümmögtek, és a fű rezzent puhán, ha a lovak léptek egyet. Alekszandr szórakozottan nyúlt a kupac kavicshoz, ellenőrizte, megvannak-e még, aztán kezét a tarkója alatt nyugtatva szundikált tovább.

– Szása? – szólította meg ismét Zinovij.
– Mi van? – morogta.
– Néha azért… – Megbicsaklott hangja. – Néha írhatnál – fejezte be végül is.

Alekszandr kinyitotta egyik szemét, Zinovijra sandított; a fiú megint úgy elsápadt, mint az imént, és Alekszandr szerette volna megkérdezni, hogy gyomorbajai vannak, vagy mi? Aztán mégsem tette, csak lehunyta szemét, ásított egyet, aztán felelt:
– Na, ha neked az olyan fontos, írok neked. Rajtam ne múljon a te boldogságod.

Zinovij pedig megint nevetett – ezúttal kissé fájdalmasan és kényszeredetten.


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)