Lenn a Volga partján... írta: Masinyka Nyikolajevna

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


(1946)


A szürke bádog kerítés mögül kiszűrődött a kolhoz munkagépeinek mély zúgása, hangját messze elhordta a szél a hófödte sztyeppék felett. A hó összegyűlt az ég felé mutató, bronzból öntött Lenin szobor tenyerében, megült ruhájának redőiben, és a talapzatra írt, domború betűkön: “A pártért! A munkásokért! Leninért!”

Alekszandr követte szemével a kolhoz kéményéből felszálló füstöt, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen könnyedén eltűnhetne onnan, mint ahogyan füst kavarodott a fagy illatú, csípős téli levegőbe. Semmi kedve nem volt hazamenni, elbújt inkább Ilja Gyeniszov barátjával a kolhoz mögött, a fiú cigarettát is szerzett valahonnan.

– Itt van, ni!

Egy kiálló szögre akasztott iskolatáskájában turkált, diadalmasan húzott elő a tankönyvek közül egy cigarettatárcát, abban öt szál lapult.

– Tüzed van, remélem. – Alekszandr lehúzta egyujjas kesztyűjét, zsebébe tömködte, és elvett egy cigarettát.
– Hülyének nézel? – sértődött meg Ilja.

Hamarosan gyufa is került elő a táskából, a két fiú rágyújtott, Ilja még felköhögött, Alekszandr ellenben jólesően szívott a dohányból.

– Szerezhetnél többször is – jegyezte meg.
– Nem tudok mindig lopni a nagybátyámtól – morogta Ilja. – Ha nem elég részeg, észreveszi.
– No, hát akkor szóljál, viszek én neki vodkát.
– Honnan?
– Akad a kamrában néhány üveggel, apám nem issza – magyarázta. – Nem venné észre, ha eltűnne egy kevéske.
– Apád nem iszik? – ráncolta homlokát Ilja.
– Nem – rázta fejét Alekszandr. – Ő alkohol nélkül is egy vadállat.

Ilja együttérzően hümmögött, ujjai között forgatta a cigarettát.

– Az lenne az igazságos, ha az ember eldönthetné, hova születik és minek – szólalt meg furcsán éles hangon.
– Az igazságos lenne – bólintott Alekszandr, és ajkaihoz emelte a csikket. – Na, de akkor – fújta ki a füstöt – mindenki pártfőtitkár akarna lenni. Vagy kiskirály valami szigeten. Aztán ki akarna ilyen nyomorult lenni, mint amilyenek mi vagyunk? Azt nem választaná senki.
– Nyomorultakra úgysincs szükség – vont vállat Ilja.
– Dehogynincs – felelte Alekszandr. – Velünk vívják a nagyok a háborúkat.
– Nincs már háború.
– Most éppen nincs.

Léptek roppantak, a két fiú összerándult, a hátuk mögé rejtették a cigarettát. Azt hitték, a kolhoz valamelyik dolgozója hallotta meg őket, és kijött hazazavarni a fiúkat – ehelyett egy alacsony, fekete kucsmás és kabátos, velük egyidős fiú bukkant fel. Kék szemei tágra nyíltak, arca kipirult, nem a hidegtől, hanem a rohanástól, iskolatáskáját görcsösen szorította magához, mintha valaki kitépni akarná kezéből. Alekszandr Zinovijra ismert.

Osztálytársait észrevéve Zinovij megtorpant.

– Neked meg mi bajod, Galkin? – szegezte neki Ilja.
– Meg akarnak verni! – Zinovij a fiúkhoz sietett, majdnem elesett a magas hóban. – Jaj, segítsetek nekem, kérlek szépen titeket!

Alekszandr már tizenhat évesen elég keménykötésű volt, még a végzős, katonasorba készülő fiúk is tartottak tőle. A vékony Ilja ugyan nem nyújtott ugyanolyan félelmetes látványt, de fürgén és pontosan osztotta a pofonokat, tudták róla a környékbeliek.

– Ki akar megverni? – kérdezte Alekszandr.
– Szemjonov és az a kövér barátja, nem tudom a nevét. – Zinovij ajkai lefelé görbültek. – Havat szórtak a nyakamba – nyúlt gallérjához.
– Beverem a képüket – bosszankodott Alekszandr, ajkai közé szorította a cigarettát, és Zinovijhoz lépett.

A fiú követte tekintetével Alekszandr minden mozdulatát, és összerándult, amikor hideg ujjai a bőréhez értek.

– Ne ijedezz nekem – szűrte a csikken keresztül Alekszandr, letépte a prémes gallérra csomókban tapadó havat –, nem bántalak.
– Köszönöm, Szása – hebegte Zinovij.
– Szétrúgjuk a seggüket vagy mi lesz? – Ilja szívott egy utolsót a cigarettából, eldobta az elégett szálat. – Szemjonovnak amúgy is utálom a pofáját, kötekedik az, ha kell, ha nem.
– Hazakísérjük a kis Zinovijt. – Alekszandr szintén a hóba dobta a kialudt csikket. – Ha találkozunk velük, majd jól helyrerakjuk őket, nehogy megint eszükbe jusson Zinovijjal kötekedni.

Lenézett a fiúra, Zinovij kék szemei úgy csillogtak, mint hátuk mögött az érintetlen hó a sztyeppén.

– Nem fázol nagyon? – ráncolta homlokát aggodalmasan Alekszandr. – Nehogy megint beteg legyél, épphogy visszajöttél az iskolába.
– Hát ezért is kötöttek belém – panaszolta Zinovij. – Belelöktek a hóba, és kinevettek, hogy gyenge vagyok, nem lesz belőlem katona sem, semmi sem, majd csak papírt fogok tologatni a hivatalban.
– Azt is kell csinálni valakinek – szúrta közbe Ilja, levette a hátizsákját a szögről. – Ne foglalkozz velük, Galkin.
– Úgy van – bólogatott Alekszandr. – Gyere, helyrerakjuk Szemjonovot meg a hülye barátját, többet rád sem fognak merni nézni.
– Köszönöm, Szása! – ismételte Zinovij, kipirult arca boldogan ragyogott fel.

Alekszandrnak a nyelve hegyén volt egy csípős megjegyzést, hogy mit néz rá úgy, mintha ő lenne a gondviselés, de meggondolta magát. Gyötrik ezt a fiút elegen – legyintett rá.
Hárman indultak el a kolhoz mögött a havat taposva, Ilja elől, Alekszandr mögötte, Zinovij pedig próbált lépést tartani a tőle jóval magasabb Alekszandrral. A táskáját még mindig görcsösen ölelte magához, és Alekszandr már fel akarta vetni, hogy inkább hozza ő, amikor a fiú megbotlott, elterült a hóban. Alekszandr gyorsan reagált, azonnal megragadta Zinovijt a grabancánál fogva, talpra állította a fiút.

Zinovij egy másodpercig megszeppenten pislogott, aztán zavartan szabadkozni kezdett:
– Jaj, Istenem, ne haragudj rám! Sajnálom…
– Most tőlem kérsz bocsánatot, vagy a földtől? – vágott szavába Alekszandr. – Mert egyikünktől sem kell, szóval hallgass el, míg szépen kérlek.
– Mi van, mi történt? – kiáltotta oda Ilja, aki csak ekkor figyelt fel a jelenetre.
– Add azt ide – kapta Alekszandr a vállára Zinovij táskáját a sajátja mellé. – Anyád ne rajtam verje le, ha megint beteg leszel. – Azzal nekilátott leporolni a havat Zinovij kabátjáról.

Finoman ért a mellkasához és vállához, nehogy vehemens mozdulataival megint fellökje az apró fiút. Ő zavartan lesütötte szemét, és hagyta, hogy Alekszandr megtisztítsa kabátját és kucsmáját.

– Gallérodba nem ment?

Alekszandr nem várt választ, megérintette a prémet Zinovij nyakán, a fiú megrezzent, hirtelen kapott levegőért.

– Bocs – kapta el kezét Alekszandr. – Biztos hideg a kezem – dörzsölte össze tenyereit, és kesztyűjét kereste zsebében.
– Nem, nem, nem arról van szó, ne haragudj, én nagyon hálás vagyok, csak én… – hadarta Zinovij.
– Olyan gyorsan beszélsz mindig, egyszer belefulladsz – élcelődött.

A hideg csípte pír alatt Zinovij még jobban elvörösödött.

– No, ne vedd úgy magadra – dörmögte Alekszandr békítően.
– Megyünk már, vagy mi van? – türelmetlenkedett Ilja. – Elfagynak a lábujjaim.
– Nyughass már, megyünk!

Az országútra kecmeregtek a kolhoz mellől; a könnyű köd mögött egy szán sejlett, a falu irányába tartott. Amikor elkanyarodott, megláttak két feketébe öltözött alakot a nyírfák között lófrálni. Az egyikük nyurga, a másikuk alacsony, köpcös volt, és úgy tűnt, Alekszandrék felé sandítgattak.

– Adok én nekik – morogta Alekszandr. – Fogd ezt – csúsztatta le válláról a két táskát, Ilja markába lökte.
– Szása, lehet, hogy nem… – visszakozott volna Zinovij, Alekszandr azonban oda sem hallgatott.

Hosszú léptekkel haladt a két fiú felé, azok előbb megdermedtek, aztán elrejtőztek egy-egy nyír mögé. Alekszandr ismét lerángatta a kesztyűjét, zsebébe tömte, és már messziről rákezdett:
– Most legyen nagy pofád, Szemjonov! – kiabálta. – Ne a kicsit bántsd, gyere, velem verekedj, ha verekedni akarsz! Úgy szétverem a ronda pofád, anyád sem fog rád ismerni!

Egy darabig semmi sem rezzent – aztán a két fiú kirontott a fák közül, elrohantak a falu felé. Többször megcsúsztak a lefagyott úton, de nem lassítottak.

– Még egyszer panaszkodik rátok Galkin, velem gyűlik meg a bajotok! – szállt utánuk a fenyegetés, hamarosan eltűntek szem elől.

Alekszandr bevárta Ilját és Zinovijt, ez előbbi szélesen vigyorgott.

– Persze, hogy elszaladtak, gyáva féreg mind a kettő. – Ilja kiköpött. – Ne félj, elkapjuk még őket.
– El, bizony – helyeselt Alekszandr, és elvette a táskákat barátjától. – Te meg – nézett a kissé megilletődött Zinovijra. – Azonnal szólj, ha megint kötekednek. Ellátjuk a bajukat.
– Köszönöm, Szása – motyogta. – Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg neked…
– Nem kell – intette le Alekszandr.
– Azért mégiscsak… – ellenkezett erőtlenül Zinovij.
– No, nem kérek tőled csókot, mint a bajba jutott kisasszonyoktól szokás – próbálta tréfával elütni a dolgot.

Ilja idétlenül felvihogott, Zinovij arcából viszont egyszeriben kifutott a vér, alsó ajka megremegett, talán mondani akart valamit, de egy hangot sem tudott kinyögni.

– Sokáig fagyoskodunk még itt? – sürgette őket Ilja. – Igazán mehetnénk most már.

A falu közel helyezkedett el a városhoz, ahova iskolába jártak, alig négy kilométerre, ám azon a délután úgy tűnt, mintha sokkal hosszabb lenne az út. Mindhárman hallgattak, Ilja szórakozottan lóbálta holmiját, Zinovij pedig saját magát ölelte át szorosan, fejét lehajtva baktatott Alekszandr mellett. Őt általában nem zavarta a hallgatás, Iljával gyakran sétáltak így haza, ezúttal azonban valami különös feszültséggel telt meg a csend, amit Ilja ugyancsak érezhetett, mert a falu elején látható megkönnyebbüléssel búcsúzott el tőlük.

Alekszandr egészen hazáig kísérte Zinovijt, nehogy Szemjonovék esetleg várjanak rá valahol, bár bízott benne, hogy sikerült rájuk ijesztenie. Galkinék egy hosszú házban éltek, a tágas udvarban tartottak mindenféle szárnyasokat, amikor nem volt épp ennyire hideg, azon a délután csak a cirmos macskájuk lépdelt a hóban.

– Szeretnék mégiscsak adni neked valamit – fordult Alekszandrhoz a kapuban Zinovij, hangja egyszeriben határozottan csendült, talán egész úton hazafelé erre gyűjtötte erejét.
– Nem azért védtelek meg, mert vártam cserében valamit. – Alekszandr átnyújtotta a fiúnak a táskáját. – Nem kell semmit sem adnod.
– De én szeretnék – erősködött Zinovij, és orcái megint egy kicsit vörösebbre gyúltak.
– Jó – sóhajtott megadóan Alekszandr. – Ha annyira ragaszkodsz hozzá…
– Ragaszkodom – bólogatott Zinovij, és belökte a nyekergő kaput.

A zajra az udvaron bóklászó macska felkapta fejét, sárga szemei Alekszandr felé villantak, majd fürgén elfutott a veranda irányába, a falnak támasztott létrán felszaladt a padlásra.
Egyedül tartózkodtak a házban: Zinovij édesanyja odavolt valahol, a húga meg valami iskola utáni foglalkozáson lehetett. Az idősebbik Galkinról tudta Alekszandr, hogy nem tért haza a háborúból. Átfutott gondolatain, hogy bárcsak az ő apja ment volna el a háborúba, és ne jött volna haza onnan. Egy ideje nem furdalta a lelkiismeret ezekért a gondolatokért.

Megállt az ajtóban, nehogy behordja a havat. A bejárat rögtön a konyhába nyílt, ott még meleg volt, az asztalon egy tálban frissen sütött pirog hűlt.

– A sósat vagy az édeset szereted jobban? – kérdezte Zinovij.

Alekszandr nem állta meg, hogy ne nevesse el magát.

– Komolyan pirogot akarsz nekem adni azért, hogy elkergettem a bolond Szemjonovot?
– Mert mit adhatnék?
– Mondtam, hogy semmit…
– De kell! – fojtotta belé a szót Zinovij.

Alekszandr szemöldöke magasra szaladt. Nem akarta megbántani Zinovijt, hát hagyta, hogy becsomagoljon neki kettőt a pirogok közül egy szalvéta.

– Biztos jól fog esni. – Zinovij Alekszandr kezébe nyomta a csomagot. – Hideg van kint… Felmelegít.
– Kösz, Zinusa.

Tekintetük találkozott; Zinovij olyan boldogan mosolyodott el, mintha ő kapta volna a pirogot, Alekszandr pedig megállapította magában, hogy kicsit különös ez a fiú. No, de ha különös is – gondolta magában, miközben átvágott az udvaron a meleg, ropogós pirogot majszolva –, a szíve a helyén van.

A kapu becsapódott mögötte, hó pergett le a repedezett fáról. Alekszandr távolodó alakját egy csillogó kék szempár követte a fehér csipkés függöny mögül. Zinovij a mellkasára szorította tenyerét, reszkető ujjai alatt hevesen vert a szíve, és ugyan egészen addig csak olvasott róla, szentül meg volt róla győződve, hogy ez az: szerelem.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)