Lenn a Volga partján... írta: Masinyka Nyikolajevna

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


(1949)


Táskája vállan lógott, lezserül zsebre tett kezekkel, ráérősen ballagott az országút mentén. A gyűrött sapkán kívül semmi sem védte fejét a tűző napsütéstől, legszívesebben a Volgába vetette volna magát, hogy egy kicsit lehűtse a víz.

Közel egy évvel azután, hogy behívták a kötelezőre, utazhatott először haza Gorkijból. A családjának nem szólt, meg akarta lepni őket, egyedül sétált a vasútállomásról a faluba. A hőség ellenére jókedvű volt, örült, hogy otthon lehetett. Kedvtelve nézett végig az üdén zöldellő sztyeppén, még az otromba, koszos kolhoz sem rondította el a tájat. Arra gondolt, milyen jó lesz kilovagolni Sztyopán, és majd viszi magával a többieket, Aljosát, Polját és Nataskát is.

Lehetetlenül hosszúnak tűntek a távol töltött hónapok, a szolgálat nehéz és kimerítő volt, utálta a kosztot, utálta a korai ébresztőt. A fiúkat hamar megkedvelte, és a kiabálás sem bántotta, ahhoz már hozzászokott odahaza. Esténként gyakran iszogattak, kártyáztak a barakkban, ha még maradt erejük a nehéz munka után. Néha azonban azon kapta magát, hogy irigykedve nézte a tiszteket, milyen kényelmesen éldegéltek, a családosok ki-be jártak a laktanyáról. Jó lett volna így élni – gondolta keserűen.

Aznap nem akart a tisztekre és a hadseregre gondolni, hiszen végre hazatérhetett!
A legutolsó otthon töltött napján másnaposan szenvedett, mert a barátaival amolyan hadseregbe bevonuló kis ünnepséget tartottak. Tehát rengeteget ittak. Alekszandr emlékezetében kevés részlet maradt meg az estéről, az viszont tisztán rémlett, hogy egy sötét, elrejtett szegletben csókolózott valakivel, méghozzá olyan forró hévvel, hogy ha az arcára nem is emlékezett az illetőnek, az ajkaira igen. Talán még soha nem csókolt így korábban, és őt sem csókolták ilyen szenvedéllyel. Emlékezett az édesen kéjes nyöszörgésekre, a vékony derékra tenyere alatt, a reszkető ujjakra, ahogy a hajába túrtak. Nem rémlett neki, hogy lefeküdt az illetővel – de hogy ne feküdt volna le vele, ha egyszer minden porcikája ezért az idegenért sikoltott! Munka közben vagy éjjel a barakkban a többiek horkolását hallgatva gyakran azon tanakodott, ki lehetett ez a lány. A legutolsó emléke a csók előttről az, hogy a részeg Zinovijt támogatta.

Meg kell kérdeznem Zinovijt, hogy mit tud – döntött.

Otthon aztán volt nagy sírás-rívás, amikor beállított. Édesanyja, Marja Ivanovna éppen az udvaron vágott keresztül, tiszta ingeket vitt egy kosárban a szárítókötél felé. Alekszandr a kapuból köszönt rá, mire a kosár kiesett édesanyja kezéből, az ingek a poros földre hullottak, de ez már nem érdekelte az asszonyt. Futott legidősebb fiához, zokogva ölelte, csókolta, ahol érte.

– Drága Alekszandruskám! – sírta Marja. – Édes kisfiam, hát itthon vagy végre!
– Ne öleljen olyan erősen, mamácska, még a végén megfojt – tréfálkozott.

Az édesanyja elhúzódott tőle, két tenyere közé fogta fia arcát, zöld szemei könnyben úsztak. Alekszandr szerette volna elmondani neki, mennyire örült, hogy láthatja, ám ekkor a tornácra toppant az idősebbik Zajcev:
– Mi ez a felfordulás?! – mennydörögte.

Marja megperdült sarkán, és Alekszandr elé állt, mintha eltakarhatná fiát. Alekszandr határozottan az édesanyja vállára tette kezét, hogy félretolja, megóvja az apjától. Grigorij fekete szemeiből azonban kihunyt haraggal, és megtelt valamiféle különös fénnyel.

– Alekszandr? – lepődött meg.

Sosem becézte sem őt, sem Alekszejt, nem lepte hát meg, hogy teljes nevén hívta. Nem várt érzelmes üdvözlést apjától.

– Hazaengedtek – közölte kimérten.

Az apja erre nem felelhetett, mert mögötte felbukkant Alekszej.

– Alekszasa! – kurjantotta boldogan öccse, rohant Alekszandrhoz, vehemensen vetette a nyakába magát. – De jó, hogy itthon vagy! – kiáltotta fülébe.
– No, ha süket leszek, mint az ágyú miattad, itthon is fogok maradni – cukkolta.

Alekszej elhúzódott tőle, szélesen vigyorgott, Alekszandr pedig mintha az ikertestvére arcába nézett volna, pedig közel másfél év korkülönbség volt közte és Alekszej között. Hajszálra egyformának tűntek.

Natasa izgatottan sipítozva szökdécselt bátyjához, Alekszandr nyomban a karjára kapta, csak fél kézzel tudta átölelni a pityergő Polját.

– Menjünk, üljünk asztalhoz – sürgette őket az anyjuk. – Jaj, Alekszandruskám, jaj, kicsi fiam, elmondhattad volna, hogy jössz, akkor a kedvencedet csináltam volna!
– Mindent szeretek, amit maga főz, mamácska – nyugtatta Alekszandr, és Nataskát még mindig a karján tartva indult el testvérei között a ház felé.

Marja elsietett a férje mellett, és odabent teríteni kezdett. Grigorij félreállt az útból, egyetlen rezdülése sem árulkodott róla, hogy át akarná ölelni fiát, mondani szeretne valamit. Kezét a háta mögött összekulcsolva ácsorgott a bejárat mellett. Alekszandr elsétált előtte, mire Grigorij megmoccant, fia reménykedve felkapta fejét, csak hogy még csalódottabban léphessen a konyhába. Az édesapja ugyanis hátat fordított nekik, elindult összeszedni a kosárból kiborult ingeket.

Marja kínálgatta legidősebb fiát minden finomsággal, ami csak akadt otthon, és sápitozott, hogy Alekszandr teljesen lesoványodott, faggatta, mit süssön-főzzön neki később. A testvérei a hadseregről kérdezgették, főleg Alekszejt érdekelte nagyon, hiszen hamarosan neki is be kellett vonulnia. Polját inkább az foglalkoztatta, jól bánnak-e velük, Nataskát pedig az, hogy ott is az ő Alekszasa bátyuskája a legerősebb.

Grigorij ezúttal nem szólt rájuk a hangoskodásért, leült az egyik szegletbe egy hokedlire, hallgatta gyerekeit, néha szúrt közbe egy-egy szűkszavú kérdést:
– A tisztek kemények?
– Kemények, papa – bólintott Alekszandr.
– Enni jól adnak, rendszeresen?
– Rendszeresen, papa.
– A többiek milyenek? Van köztük jóravaló?
– Jó fiúk azok, papa.

Grigorij elégedetten bólogatott a válaszok hallatán, többet azonban egyikhez sem fűzött.
Az első napját Alekszandr azzal töltötte, hogy jól kialudta magát, másnap kilovagoltak a testvéreivel a Volgához. Nataska megmutatta mind a hét macskájukat, amiket az udvarban tartottak, közben hallgatták édesanyjuk zsörtölődését, hogy alig győzik ezt a sok macskát etetni. De hát Nataska volt a legkisebb, neki már sokkal többet megengedtek a szülők, ezért mind a hét macska maradhatott.

Aztán Alekszandr a pletykákkal is hamar felzárkózott:
– Mondtam már neked, hogy kivel jár Polinyka? – Alekszej az udvaruk végében lévő barackfa ágai közül vigyorgott le Alekszandrra és a hirtelen elsápadó Polinára.
– Jár? – visszhangozta megütközve Alekszandr, húgára nézett. – Nem vagy te egy kicsit fiatal még ahhoz, Polinyka?

A tizenöt éves Polina szép teremtés volt, szőke hajú, zöld szemű, vékony alkatú, Alekszandrot nem lepte meg, hogy felkeltette a fiúk érdeklődését, bár legkevésbé sem örült neki.

– Aljosa, azt ígérted, hogy nem mondod el! – Polina lehajolt, felkapott egy érett barackot a fűből, és bátyjához vágta.
– Ó, ezt ketten is játszhatjuk! – Alekszej letépett egy barackot, Polinához vágta, ügyelve rá, nehogy tényleg eltalálja vele húgát.
– Szóval kivel jár Polina? – kíváncsiskodott Alekszandr.

Húga nagy nehezen elárulta, hogy az egyik utcabeli fiú az, és azt is hozzátette, hogy azért félt elmondani Alekszandrnak, nehogy megverje ezt a fiút Alekszejjel, merthogy testvérük pontosan ezt tervezte. Alekszandr végül megfogadta húga unszolására, hogy nem fogja ellátni a fiú baját, bár Polina feje felett Alekszej és ő összekacsintottak.

A következő nap reggelén azonban máson járt az esze. Korán felébredt, csendben felöltözött, és kiosont az Alekszejjel közös szobájukból. Öccse meg sem moccant a takaró alatt, békésen aludt tovább. Alekszandr megmosakodott, aztán kilépett a tornácra, a langyos, nyári reggel lekaszált fű illatával telt meg, felfrissülve egy kicsit a hőségben.

– Jó reggelt.

Alekszandr összerezzent, a hang irányába fordult: Grigorij ücsörgött a tornác végében, leereszette a jobbjában tartott újságot, baljával az ölébe kucorodó, fehér macskát simogatta. Fekete szemei Alekszandrot fürkészték, ő nem állta tekintetét, akárhányszor apja szemeibe nézett, mindössze rég elcsattant, sajgó pofonokat és félelmet érzett.

– Jó reggelt – biccentett felé.
– Készülsz valahová?
– A hivatalba.
– No, valami elintéznivalód akadt?
– Nem, egy barátom dolgozik ott.
– Melyik?
– A Galkin fiú, Zinovij Iljics.
– Ah, a Galkin gyerek – dörmögte Grigorij. – Jó fiú az.
– Az, igen – értett egyet Alekszandr, és lelépett a tornácról.
– Sokáig leszel oda? – szólt még utána apja.
– Nem hiszem – rázta fejét Alekszandr.

Félszegen sandított apjára, tekintetük éppen csak egy pillanatra találkozott, Grigorij felemelte az újságot.

– Kimegyek a kolhozba az ottani lovakhoz később – közölte. – Ha van kedved, velem tarthatsz. Ha nem, az sem baj, gondolom, dolgoztatnak téged a seregben eleget.
Alekszandr egy kissé megilletődött, váratlanul érte a dolog.
– Öhm… – Maga sem tudta, mit akart. – Mehetünk, persze – egyezett bele végül.
– Tizenegyig érj haza.
– Hazaérek, papa.

Amikor úgy érezte, kellő távolságra ért, cigarettát vett elő, és rágyújtott, gondolkodott, mire vélje édesapja ajánlatát. Sokáig nem lehetett nyugta, ugyanis a falubeliek felismerték, ráköszöntek, érdeklődtek, hogy van, milyen a seregben. A hivatal alig tíz perc sétára helyezkedett el, ám Alekszandrnak majdnem félórába telt, mire eljutott oda.

Benyitott a régi házba, az még a forradalom előtti időkből származott, valamiféle földbirtokos otthona volt egykor. A forradalom után az állam elvette a házat ettől az úrtól, akit, a szóbeszédek szerint, Gorkijban előbb bebörtönöztek, aztán kivégeztek. Azóta hivatalként működött az épület, a tágas szobákban elfértek a szekrények és az asztalok. Alekszandr úgy hallotta, a hátsó udvarban még valamiféle kápolna is állt régen, de elbontották az államosítás idején.

Lépte halkan koppant az előtérben a poros parkettán, a sarokban lévő asztalnál senki sem ücsörgött, az egyetlen, ami mozdult, az a nyitott ablakban zümmögő méhecske volt.

– Jó reggelt! – köszönt.

Az egyik folyosó felől közeledett valaki – az öreg, alacsony Prohorov lesett ki a fehér ajtó mögül.

– Alekszandr Grigorjevics! – csapta össze a tenyereit örvendezve. – Micsoda meglepetés! Téged is látni mifelénk?
– Most kaptam először kimenőt, Tyit Pavlovics.
– Ó, nehéz a katonaélet! – sopánkodott teátrálisan. – Nehéz, nehéz! Tudom én, drága fiam, én is voltam katona.
– Elhiszem magának.
– No, hát miben segíthetünk? Mondd csak, fiam, bármit elintézünk neked – sürgölődött Prohorov.
– Igazából Zinovij Iljicset keresem. Itt találom, igaz?
– Itt, itt – bólogatott bőszen Prohorov. – Arra, fiam – mutatta az irányt. – A legutolsó szoba lesz.
– Köszönöm – hálálkodott Alekszandr, azzal magára hagyta Prohorovot.

Az ajtót nyitva találta, óvatosan kukkantott be a szobába: sárga falú helyiség volt, magas ablakkal, az szintén tárva-nyitva állt. Egy fa levelei zöldelltek odakint. Zinovij az egyik szekrénynél térdepelt, az iratok között válogatott, homlokráncolva pergette ujjai között a mappákat, néha megállt, elolvasott rajtuk valamit, közben a padlón heverő füzetébe jegyzetelt.

– Szervusz, Zinusa!

Zinovij összerándult, ijedtében egy csíkot húzott a ceruzával a jegyzetébe, homloka a szekrényen koppant. A ceruza csörögve esett a földre, és elgurult, Zinovij fájdalmasan nyögött fel, homlokához kapott.

– Jaj, ne haragudj! – bukott ki belőlük egyszerre.
– Én ne haragudjak vagy a szekrény? – ugratta Alekszandr, és máris Zinovijnál termett. – Nagyon megütötted magad?
– Nem, nem, semmiség az egész – felelt gyorsan Zinovij, hagyta, hogy Alekszandr felsegítse.

Tenyerét még mindig a homlokára szorítva nézett fel Alekszandrra, kék szemei tágra nyíltak, hitetlenkedve kémlelte a somolygó Alekszandr vonásait. Sápadt arca vörösre gyúlt, Alekszandr azt hitte, azért, mert kellemetlenül érezte magát az iménti jelenet miatt.

– Ne haragudj – ismételte. – Az én hibám, megijesztettelek.
– Nem, nem, dehogy! – tiltakozott Zinovij.
– Dehogynem! – ellenkezett Alekszandr. – Ülj le, meg ne szédülj itt nekem.

Alekszandr támogatásában Zinovij a székéhez botorkált, lehuppant, Alekszandr pedig az asztalnak támaszkodva figyelte. Zinovij arca vörösről holtsápadttá vált, konokul kerülte Alekszandr tekintetét.

– Rosszul leszel? – aggódott Alekszandr.
– Nem, én… Meglepődtem, ennyi az egész… – hebegte. – Nem tudtam, hogy hazajössz.
– Direkt nem szóltam senkinek.
– Vagy úgy… Hát de nem is tudhattam… – motyogta Zinovij. – Nem írtam neked.
– Pedig én írtam – jegyezte meg félig komoly sértődéssel Alekszandr.
– Annyira bánom. – Továbbra sem pillantott Alekszandrra. – Nem mertem.
– Nem mertél? – hökkent meg Alekszandr. – Mit hittél, megeszlek levélen keresztül?
– Nem, de… az este után nem tudtam, hogy te hogy… – dadogta Zinovij.
– Ó, az este – kapott szaván Alekszandr. – Beszélni akartam veled róla.
– Igen? – kapta fel fejét Zinovij.
– Menjünk ki, járjunk egyet – vetette fel Alekszandr. – Jót fog tenni a friss levegő – tette hozzá Zinovij zöldbe boruló arcát látva.

Elsétáltak a hatalmas udvar végébe, a birtok mögött húzódó erdő fái itt kellemesen hűs árnyékot adtak. Mindketten hallgattak, mindössze a fű rezzent talpuk alatt. Alekszandr azon tanakodott, hogyan foghatna bele a történetbe, amikor Zinovij egyszeriben megtorpant:
– Szása?
– No? – állt meg Alekszandr is. Zinovij orcái megint vörösen lángoltak.
– Sokat gondolok arra az estére – szólalt meg alig hallhatóan.
– Én is – bólintott Alekszandr.
– Igazán? – lehelte Zinovij.
– Igen, tudod… – Alekszandr a tarkóját vakargatta. – Történt velem valami.
– Mire gondolsz? – Zinovij tett egy tétova lépést Alekszandr felé.

– Figyelj, nem tudom, veled mi volt, de én… – Huh! – szusszantott nagyot, megkerülte Zinovijt, az egyik fához lépett, törzsének vetette hátát. – Még sosem volt ilyen élményem, és dühít, hogy alig emlékszem rá.
– Ha ez a baj, meg lehet ismételni… – motyogta Zinovij.
– Te láttad? – kérdezte mohón Alekszandr.
– Mármint… mit? – értetlenkedett a fiú.
– Hogy kivel csókolóztam! – vágta rá Alekszandr hangosabban, mint szerette volna. – Erről beszéltem neked – folytatta halkabban.

– Micsoda? – Zinovij megint olyan hirtelen sápadt el, hogy Alekszandr megrémült, menten elájul. – Nem emlékszel… Nem emlékszel, kit csókoltál meg? – hebegte.
– Nem – rázta fejét Alekszandr. – Az rémlik, hogy neked segítettem, de az nem, hogy utána kivel voltam – ráncolta homlokát Alekszandr.
– Ó, te jó ég – mormolta Zinovij.
– Hé, ne ítélkezz itt nekem! – hőbörgött Alekszandr. – Sokat ittam.
– Sokat ittál – ismételte Zinovij. – Hát persze… – Felnevetett furcsán élesen, szinte hisztérikusan. – Sokat ittál, nem emlékszel, megesik…
– Azt reméltem, te láttad, kivel voltam – szomorodott el Alekszandr.
– Nem, nem láttam – vágta rá Zinovij. – Nem, sajnálom – fűzte hozzá lágyabban.
– Na, nem baj – sóhajtott Alekszandr. – Akárkit is csókoltam, veszettül jól csinálta, egész életemben kísérteni fog.

Zinovij egy elcsukló nevetést hallatott, és fejét lehorgasztva, ráérősen elindult a hivatal felé, Alekszandr követte.

– No, és veled mi történt? – lökte oldalba. – Te is összeakaszkodtál valami titokzatos idegennel?
– Hát… – Zinovij hezitált. – Mondhatjuk, igen.
– Megcsókoltad? – faggatta Alekszandr.
– Meg, igen.
– Ki volt az?
– Fogalmam sincs, részeg voltam.
– Igaz, arra még emlékszem – vigyorgott Alekszandr. – No, nincs szerencsénk, úgy látszik – karolta át Alekszandr Zinovij vállát.

A fiú izmai megfeszültek tenyere alatt, ám hamar ellazultak.

– Legalább megmaradt nekünk annak a csóknak az emléke – dünnyögte.
– Lehetett volna több is, mint csók, adnék én annak a lánynak, ha tudnám, ki az, az már egyszer biztos. – Zinovij lélegzete Alekszandr számára is jól hallhatóan akadt el. – Ne légy nekem ilyen szende – élcelődött.
– Ne haragudj.

Alekszandr nyelve hegyén volt a megjegyzés, hogy bocsánatot sem kell mindig kérnie, de inkább ráhagyta.

– Van kedved valamikor kilovagolni, amíg itthon vagyok? Nem mezítláb – csipkelődött.
– Ki kellene próbálnod – mosolygott rá Zinovij. – Meglátnád, hogy jó móka.
– No, jó, Zinusa, a te kedvedért kipróbálom.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)