A szendvicsfutár írta: biharidori

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---


Prológus


Mindig is sejtettem, hogy lesz egy nagy sztorim. Olyasvalami, amiről évekig beszélnek majd az emberek, amit örökre a nevemhez kötnek, és amit talán még a halálom után is emlegetnek.

Nos, ahogy a félhomályban úszó kihallgatószobában ülök megbilincselt kezekkel, rá kell jönnöm, talán nem teljesen ilyen sztorira vágytam. Ahogy a szürke plafont bámulom, egyedül arra tudok gondolni, hogy mit kellett volna másképpen csinálnom, bár jól tudom a választ.

Kieresztek egy halk sóhajt. Az idegességtől csak úgy dől rólam az izzadtság, a hajam mocskosan tapad a nyakamhoz, ami baromira viszket. Legszívesebben megvakarnám, ennek csupán az szab gátat, hogy a bilincs miatt nem tudom mozgatni a kezemet. Rápillantok az ernyedten lógó kézfejemre, amin egy rászáradt, szabálytalan vérfolt díszeleg: ha oldalasan tartom, olyan alakja van, mint egy tölcsér fagyinak, de ha kicsit egyenesebben, tiszta Putyin. Egy ideig jobbra-balra forgatom a csuklómat, szórakozottan figyelve a két körvonal váltakozását.

Ha lecsuknak kábé ennyi szórakozásom lesz az életben. Ja, még ennyi sem, mert valószínűleg lemossák rólam ezt a sok rám tapadt szutykot, és akkor hiába kutakodok majd fura alakú foltok után a testemen.

„Bár, a vállamon még mindig ott lesz a kissé tacskószerű sebhely” gondoltam. „Csak az minden oldalról tacskó.”

Annyira belemerültem ebbe az elmélkedésbe, hogy szinte el is felejtettem, hogy a rendőrőrsön vagyok, így ijedten rezzenek össze, mikor hirtelen kicsapódik a szoba ajtaja és belép rajta a nyomozó. Nem emlékszem a nevére, talán valami Mónika, de nem vagyok benne biztos. Rövid, szőke haja van és nadrágkosztümöt visel: elég kedves nő, szinte elhiszem neki, hogy segíteni akar rajtam. Letesz elém egy pohár vizet, majd kinyitja a bilincsemet, én pedig mohón kapok a pohár után - már hosszú órák óta nem ittam semmit, majdnem meghalok a szomjúságtól. Hatalmas kortyokban nyelem a vizet, szögletes, ocsmány hangokkal, de nem érdekel.

− Fú – ennyit tudok kinyögni, miután befejeztem az ivást, és óvatosan az asztalra teszem az üvegpoharat. – Köszönöm.

− Nagyon szívesen – feleli nyájas hangon Mónika, és finom mosollyal pillant rám. – Most már hajlandó beszélgetni, Debóra?

− Eddig is hajlandó voltam – vonom meg a vállam, és meglepve konstatálom, hogy a helyzet komolysága ellenére a hangom meglepően könnyednek tűnik. Talán a hónapokig tartó, zsigeri félelem megtette a hatását, teljesen kimerített, így már képtelen vagyok istenigazából megrettenni. – De hiába akarunk beszélgetni, ha nem hiszik el, amit mondok.

− Nézze, azt azért be kell látnia, hogy a története elég – lapoz bele az előtte lévő papírokba − … abszurd. Komplex, összetett, de végeredményben mégiscsak egy jól kigondolt átverésnek tűnik.

− De minden így volt, ahogy mondtam – erősködök, miközben picit előrébb dőlök a széken, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy Mónika látványosan hátrébb húzódik, mintha attól félne, hogy átnyúlok az asztal felett.

− Debóra – dörzsöli meg a homlokát a nő, miután feldolgozta a tényt, hogy nem tervezek erőszakoskodni. – Biztos, hogy nem szeretne változtatni a vallomásán? Kezdetnek elég csak pár részletet tisztázni. Néhány nevet a helyére tenni. Már pár pluszinformáció segíthetne nekünk abban, hogy minél rövidebbre csökkentsük a büntetését. Elvégre csak huszonkét éves, biztos nem akarja a börtönben tölteni az egész fiatalságát.

− Én ezt értem – emelem meg kicsit a hangomat. – De már elmondtam százszor, hogy ennél többet nem tudok. Akár örökre be is kasznizhatnak, akkor sem vagyok képes több részletet elárulni.

Mónika megfáradtan néz rám. Pontosan tudtam, mit érez. Már több, mint tíz órája senyvedünk ebben az átkozott kihallgatószobában, ugyanazokat a mondatokat ismételgetve. Az egész inkább hasonlított egy társasjátékhoz, mint egy beszélgetéshez: minden lépésével közelebb akart kerülni ahhoz, hogy még többet szedjen ki belőlem, én pedig arra akartam rávenni, hogy higgyen nekem.

Mentségére legyen szólva, minden erőfeszítést megtett, hogy a lehető legkellemesebben teljen számomra ez az idő. Megkínált kávéval, és csak akkor bilincselt meg, mikor muszáj volt. Szinte már családias volt az egész.

− Mónika – szólítom meg szelíden. – Ez az egész nevetséges.

− A nevem Brigitta – javít ki hideg hangon.

− Ó. Bocsánat – jövök zavarba egy pillanatra. – Tényleg sajnálom. Szóval Brigitta, ez az egész nevetséges – kezdek bele újra. – Megpróbálhatnánk megoldani úgy, hogy mindkettőnknek előnyös legyen. Éljen az utilitarizmus!

− Utilitarizmus? – kérdez vissza felvont szemöldökkel.

− Igen. A legnagyobb boldogság elve, ha így jobban tetszik – váltok engedékenyebb hangnemre. – Mi tenné Önt boldoggá? Ha megoldaná ezt az ügyet. És engem? Ha elhinné, amit mondok, és végre elengedne. Azt hiszem, egyértelmű mit kellene tennünk – kockáztatok meg egy bizalmaskodó mosolyt.

− Ez nem így működik. – Látom rajta, hogy kezdi elveszteni a türelmét. Vadul lapozgatni kezd az aktám között, majd ingerült hangon így szól: − Debóra, magát egy kihalt, félreeső betonépületben találták meg, két halottal, Magyarország egyik legveszélyesebb bűnözőjével és tizenkét tonna kokainnal. Ezt nem tudja azzal megmagyarázni, hogy „véletlenül került oda” – olvassa fel a vallomásom egy részletét. – És hogy „a két pasas ismerte egymást, minden bizonnyal vérbosszúról volt szó”.

A nyakamat nyújtogatva, feltűnésmentesen igyekszem beleolvasni az aktámba. Sajnos fejjel lefelé nem sok mindent tudok elolvasni, csupán azt látom, hogy egy fénykép is van rólam a szélére tűzve: a diákigazolványomon szereplő kép. Mindig is utáltam, mikor fényképeztek, ez pedig akkor sem volt másképp, az arcomon látszik a színtiszta szenvedés. Ráadásul aznap nagyon zuhogott az eső, így a hajam a szokásosnál is csapzottabbnak nézett ki. Összességében nem a legelőnyösebb fotó volt rólam, de még mindig sokkal jobban szeretnék az a lány lenni, mint ez a mostani mocsoktól és vértől ragadó börtöntöltelék.

Brigitta is észreveszi a kíváncsiskodásom, és becsukja a mappát. Egy ideig szótlanul mered rám, én pedig azzal vagyok elfoglalva, hogy ledörzsöljem a Putyin alakú vérfoltot a kezemről.

− Kezdjük el újra az egészet – javasolja, mikor megelégeli a némaságot. – Meséljen el minden a legeslegelejéről.

− Az egészet? De az nagyon sok idő lenne – felelem, és a mondat végén a hangom vészesen megremeg. – Fáradt vagyok, éhes és nagyon rám férne egy zuhany. És biztos vagyok benne, hogy magának is van jobb dolga. – Tudom, hogy ezen a ponton illene elhallgatnom, de a szám mintha önálló életre kelt volna. Bármennyire is szeretném befogni, a szavak csak ömlenek belőle. − Láttam a hírekben, hogy valami elvetemült bűnöző összerakott egy hidrogénbombát Miskolcon. Nem kellene inkább azzal foglalkoznia? Az egy incifincit durvább dolog, mint egy kis kokó és pár halott bűnöző, nem? – próbálkozok, ám Brigitta nem értékeli a humoromat.

− Az a hír teljes mértékben koholmánynak bizonyult – feleli merev arccal, és már nem tűnik olyan kedvesnek, mint az elején.

− Hála az égnek – játszom el a nagy megkönnyebbülést. – Mekkora szívás lenne, ha előbb börtönbe kerülnék, és utána pedig egy őrült fel is robbantana!

„Jesszusom, Debi, fogd már be” szidom magamat, és biztos vagyok benne, hogy Brigittának ugyanez járt a fejében.

− Hozok magának valamit enni – mondja végül vontatott hangon, én pedig igyekszem nem kimutatni, mennyire megörülök a kaja hírének. – Utána pedig ismét elmond nekem mindent.

− Jó – egyezek bele végül. – De ha lehet, valami finomat. Talán rántott sajtot, vagy ilyesmit. Köszönöm szépen.

− Ez a rendőrség, nem pedig egy étterem – mondja Brigitta, és látom rajta, hogy már rohadtul elege van belőlem.

Ismét rám kattintja a bilincset, én pedig pár másodperc múlva egyedül maradok. Próbálom összeszedni a gondolataimat, rendezni a sztorimat, hogy kissé hihetőbb legyen, mivel hangosan kimondva a történetem baromi abszurdnak hangzott. „Ez az egész mindenkinek elég nehezen emészthető” állapítottam meg magamban, ahogy a tekintetemet ismét a plafonon fixáltam. Mikor visszatért a kajával, már készen álltam a történetem átgondoltabb verziójával. Meg sem vártam, hogy visszahelyezkedjen a székébe, fájdalmasan felsóhajtottam, és belekezdtem:

− Minden egy ártatlannak tűnő szendviccsel kezdődött…




1. fejezet


Egy ártatlannak tűnő szendvics


Aznap megint késésben voltam. Annak, aki ismert ez egyáltalán nem volt meglepő, elvégre az időelcseszés koronázatlan királynőjeként szinte sosem sikerült időben megérkeznem egyetlen találkozóra sem. Nem késtem sokat, csupán néhány percet, a barátaimnak általában fel sem tűnt a dolog.

Az egyetemi tanáraim azonban jóval kevésbé voltak toleránsak. Épp ezért eszeveszetten rohantam az elméleti épület felé, mivel csupán két percem volt odaérni az aznap reggeli zéhámra.

Alapból szemétség volt szeptember elején ismétlőzéhát íratni az előző félévben tanultakból, de még szörnyűbb volt, hogy az egészet hétfő reggelre időzítette a prof, így szinte lehetetlenné vált az időben való megérkezésem. Természetesen hiába futottam ki a lelkemet − mikor az előadóteremhez értem, csalódottan konstatáltam, hogy a duplaszárnyú ajtó zárva volt. A biztonság kedvéért jól megrángattam a kilincset, remélve, hogy valaki megszán és kinyitja, ám próbálkozásom teljesen hiábavaló volt. Puskás professzornál ez volt a szabály: ha valaki késve érkezett, kint maradt.

Én pedig a jelek szerint kint maradtam.

Rápillantottam az órámra, kilenc múlt két perccel, ez pedig csak még jobban megfájdította a szívemet – ha bármilyen más tárgyból írtunk volna zéhát, akkor éppen a terem előtt toporogtunk volna, a tanárra várva, egyedül Puskás prof vette komolyan a pontosságot.

„Hát, ez van” húztam el a számat. „Talán a sors akarta, hogy ne írjam meg ezt a hülyeséget” biztattam magam. „Úgyhogy már csak azt kell kitalálnom, mivel üssem el az időt a következő órámig.”

Beülhettem volna a könyvtárba tanulni, de a hajnalig tartó magolás után ez nem tűnt annyira vonzó lehetőségnek, inkább valami pihentetőbbre vágytam. A barátnőm, Rita valószínűleg bőszen jegyzetelt a reggeli előadásai egyikén, így a vele való dumcsi is esélytelennek tűnt. Viszont úgy emlékeztem, maradt egy kis apró a tárcámban, nagyjából annyi, amiből kitelik egy kávé és valami kaja. A nagy rohanás miatt nem volt időm reggelizni, és máris éreztem, hogy a gyomrom panaszosan korogni kezd.

Egy rövid mérlegelés után a büfé felé vettem az irányt. Nem volt nagy sor, tekintve, hogy az egyetemen tartózkodók nagy része valamelyik óráján ücsörgött, viszont csalódottan konstatáltam, hogy a koránkelők az ennivaló nagy részét már rég felvásárolták. Összeszűkült szemmel vizslattam a szegényes kínálatot, mikor végre felfedeztem valami ehetőt: egy kissé összenyomódott, kábé háromnaposnak kinéző szendvics árválkodott a hűtőpult egyik eldugott csücskében. Bár gyomorforgatónak, és meglehetősen romlottnak tűnt, a szükség nagy úr volt, ezért úgy döntöttem, megveszem.

Miután pofátlanul sok pénzt kifizettem a szinte biztosan szalmonellás szendvicsért, és egy pohár híg-átlátszó kávéért, letelepedtem a büfé egyik csendesebb zugában lévő asztalnál, betakartam magam a kabátommal és előhalásztam a fülhallgatómat a táskámból. Már azon voltam, hogy egy kis zenehallgatással próbáljam élvezhetőbbé tenni az undorító reggelimet, mikor egy sötét kabátos srác vágtatott el mellettem nagy lendülettel, majd lefékezett a büfé előtt.

− Van még szendvics? – kérdezte mindenféle köszönés nélkül, a kezem és a benne tartott füles pedig megállt félúton a levegőben. „Talán ő is evett valami romlottat” jutott eszembe azonnal. „Vagy csak látta, miféle undorító dolgokat árulnak itt. Jobb lesz, ha figyelek, hátha kiderül valami erről a szendvicsről. Könnyen lehet, hogy tényleg szalmonellás” vélekedtem.

− Nincs – felelte a büfés hasonlóan flegma hangsúllyal. – Elfogyott.

− És bármi ehető? Hamburger, hotdog vagy ilyesmi? – kérdezte a fiú türelmetlenül dobolva a pulton.

− Semmi – érkezett a válasz, majd a férfi megfordult, hogy megszemlélje a portékáját. – Tudok adni kekszet. Vagy chipset. Az nem jó?

− Nem, nekem valami normális kaja kéne – mondta a srác. – Biztos nincsen semmi?

− Az a csaj vette meg az utolsót – felelte a büfés. Beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, én vagyok „az a csaj”, így meglehetősen felkészületlenül ért, hogy a fiú felém fordult. Továbbra is ugyanabban a pózban voltam, a fülhallgató lengedezett a kezemben és kimeredt tekintettel bámultam a kettősük felé.

− Oké, köszi – mondta a srác, majd elindult felém. Időközben rájöttem, hogy tudom, ki ő: Petinek hívták, és felettem járt egy vagy két évvel. Még sosem beszéltem vele, sőt, még nem is álltam három méternél közelebb hozzá, ezért lepett meg nagyon, mikor az asztalomhoz lépett, kihúzta a velem szemben lévő széket és lehuppant rá.

− Mennyit kérsz a szenyáért? – tért rá azonnal a tárgyra, én pedig meglepetésemben köpni-nyelni nem tudtam.

− Micsoda? – kérdeztem vissza bénán.

− Megveszem a szendvicset. Mennyit kérsz érte? – vette ki a farzsebéből a pénztárcáját. – Egy ezres elég?

− Már bocsi, de nem veheted meg csak úgy mások kajáját – tettem rá a kezem a fóliába csomagolt csúfságra. – Ez az enyém.

− Ezeröt? – próbálkozott újra, én pedig felhorkantottam.

− Bocsi, de nem eladó. Éhes vagyok, meg fogom enni – közöltem vele.

− Nekem kell az a szendvics – emelkedett fel egy kicsit az ültőhelyéből. – Adok érte kétezred, de ez már az utolsó ajánlatom.

− Kétezret? Ezért a nyomi kis szendvicsért? – kérdeztem elkerekedett szemmel. – Te aztán éhes lehetsz, haver – mondtam, és egy rövid gondolkodás után hozzátettem: − Legyen kétezer, és vegyél nekem egy zacskó kekszet is.

− Jó – felelte Peti, majd szó nélkül visszakocogott a büféhez, majd pár másodperc múlva egy zacskó csokis keksszel tért vissza. Ledobta elém a kekszet, és a tetejére biggyesztett egy kétezrest is, én pedig áttoltam elé a szendvicset.

− Kösz – vetette oda. Arra számítottam, hogy azonnal falni kezd, ám ekkor elővette a telefonját és azt kezdte nyomkodni. Elgondolkodva meredtem rá, ahogy a kekszet rágtam, és nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg.

− Nem is eszed meg?

− Hm? – kérdezett vissza, fel sem pillantva.

− Méregdrágán megvetted tőlem ezt a szendvicset, és meg sem eszed?

− Nem magamnak vettem – vonta meg a vállát, én pedig bólogattam egy sort.

Alapvetően itt lezártnak tekintettem volna a beszélgetést, egy valami azonban megakadályozott ebben: annak ellenére, hogy lebonyolítottuk az üzletet, Peti egyáltalán nem igyekezett elhúzni az asztalomtól. Helyette ott ült velem szemben, a telefonját nyomogatva, és úgy tűnt, egyáltalán nem zavartatja magát.

Volt valami bizarr az egész szituban, ami nem hagyott nyugodni, de igyekeztem leküzdeni a kényszert, hogy ismét kérdezősködni kezdjek. Úgy tűnt, erre nincs is szükség: pár pillanat múlva ugyanis maga Peti folytatta a beszélgetést.

− Te ismered Zékány Renátát?

− Hát – kezdtem bele két keksz között. – Csak látásból.

− De felismernéd, ha találkoznál vele valahol? – kérdezősködött tovább, én pedig értetlen arccal néztem vissza rá.

− Ja. Valószínűleg igen. Páratlan az arcmemóriám – dicsekedtem ízlésesen. – De mégis miért fontos ez?

− Ha adok még egy ezrest, oda tudnád neki adni ezt a szendvicset?

− Neked mégis mi a fene bajod van? – néztem rá meglepetten.

− Ja, így tényleg elég furának tűnik – ismerte be Peti, és letette a mobilját az asztalra. – Az a helyzet, hogy eléggé bele vagyok zúgva Zékány Renátába.

− És egy ezeréves szendviccsel akarod meghódítani? – nevettem fel hitetlenkedve. – Nem jó ötlet.

− De, ez egy király ötlet – tiltakozott Peti. – Mindig arra panaszkodik, hogy nincs ideje rendesen reggelizni. Ha viszek neki egy szendvicset, az a figyelmességem jele. Viszont most jöttem rá, hogy a campus másik végén lesz órám, ezért nem tudom neki odaadni. Itt jönnél a képbe – pillantott rám. – Odaviszed neki a szendvicset, és megmondod, hogy tőlem van.

− Még mindig hülyeségnek tűnik – árultam el az őszinte véleményemet. – De egy ezresért megteszem. Mindig jól jön egy kis pluszpénz.

− Király.

− Kétezerért – próbáltam módosítani, de Peti leintett.

− Már az előbb megállapodtunk az árban. Nem variálhatsz.

− Jó. Viszont, ha már ilyesmire készülsz, akkor legalább csináld jól – mondtam, és bár az érdeklődésnek semmi jelét nem mutatta, folytattam. – Írj neki valami romantikus üzenetet, és rejtsd el a szendvicsbe. Gondold el, kibontja és bumm! Ott van. Biztos elolvadna tőle.

Peti úgy nézett rám, mintha ostobaságot beszélnék.

− De most komolyan. Egy szendvics… elég béna úgy önmagában. Még akkor is, ha összesen háromezer forintot költöttél rá – győzködtem tovább, miközben csalódottan konstatáltam, hogy elfogyott a kekszem.

− Oké. Legyen – egyezett bele végül, majd kivett egy szalvétát az asztalon lévő műanyag tartóból. Villámgyorsan megfogalmaztunk egy aranyos, kedves kis üzenetet, aminek a végére Peti odabiggyesztette a nevét és a telefonszámát.

Én pedig időközben kihámoztam a fóliából a szendvicset, majd ügyes mozdulattal becsúsztattam alá az üzenetet tartalmazó szalvétát és visszacsomagoltam – az egész úgy nézett ki, mintha ki se bontottuk volna.

− Király – forgatta meg a kezében a szendvicset Peti. – Szép munka.

Miután ellenőrizte a munkám minőségét, Peti egy újabb ezrest dobott az asztalra, majd közölte, hogy mennie kell.

− Reninek itt lesz órája a főépületben, úgyhogy az előadó előtt tuti megtalálod – vetette oda búcsúzásképpen, és én biccentettem egyet. Pár perc múlva pedig magam is elindultam, hogy felkeressem Zékány Renátát.

Mire az előadóterem elé értem, ott már nyüzsögtek a diákok. Meglepve konstatáltam, mennyien vannak, de még így is könnyedén észrevettem Renit. Olyan jelenség volt, akit könnyű volt kiszúrni: tökéletes példája volt annak, mennyit számít az önbizalom. A lányból csak úgy sugárzott a szépség és az életerő, a barátai és hódolói szó szerint körülzsongták. Irigykedve pillantottam rá – én még a legvadabb álmaimban sem válhattam olyanná, mint ő. A szüleim mindig rövid pórázon tartottak, és ez nagyon meglátszott rajtam. Inkább megfigyelő típussá váltam, a magabiztosságot pedig maximum színlelni tudtam.

Gyorsan leráztam magamról a negatív gondolatokat, és igyekeztem inkább a feladatra koncentrálni. Szapora elnézéskérések közepette utat törtem magamnak a tömegen keresztül, míg oda nem értem a lány és barátai elé.

− Szia, Reni – köszöntem oda a lánynak, aki kérdőn nézett vissza rám.

− Helló… öö…

− Nem fontos – legyintettem. – Csak ezt akartam odaadni – lengettem meg a kezemben az erősen megviselt szendvicset.

− De miért? – kérdezett vissza Reni. – Meg akarsz vele mérgezni, vagy mi? – mondta gúnyos hangon, mire a haverjai felnevettek.

− Igazából Peti kért meg, hogy adjam oda neked. Ő vette ajándékba.

− Milyen Peti?

− Hát, azt nem tudom. Átlagosan magas. Sötét haja van, és elég monoton hangja. – Bármennyire is próbálkoztam nem tudtam semmi extrát kiemelni a fiún. – Meg fekete kabátja.

− Ez nem túl specifikus – állapította meg Reni. – Valamit nem mondott esetleg?

− Csak annyit, hogy beléd van zúgva – vontam meg a vállam, a lány arcán pedig átsuhant a felismerés.

− Ja, az a Peti. Hát, oké. Köszi – vette át végül a szendvicset.

− Tett bele egy romantikus üzit is – csúszott ki a számon, mire Reni meglepetten felvonta a szemöldökét.

− Igen?

− Aha. A szalvétára írt – magyaráztam hevesen gesztikulálva. – Ha engem kérdezel, elég cuki. Bár minden bizonnyal nem érdekel a véleményem – állapítottam meg. – Na mindegy, a lényeg, hogy átadtam a cuccot, és megkaptam érte a pénzt. Jó étvágyat hozzá – biccentettem felé búcsúzásként.

Ahogy kihátráltam az előadó előtti tömegből, furcsa érzés lett rajtam úrrá. Sosem voltam paranoiás, de abban a pillanatban azt éreztem, valaki figyel engem. Gyanakvó arccal néztem körbe, a tekintetem pedig megakadt egy srácon – magas volt, világosbarna hajú és egyenesen rám nézett. Egyedül álldogált a falnak támaszkodva, de elég közel Reniék csoportjához, úgyhogy szinte biztosan hallotta miről beszélgetünk. Fáradtnak tűnt, szemei alatt sötét árnyékok húzódtak, és csak úgy sütött belőle a lenézés. „Biztos elítéli, hogy ilyen nyomi módon próbálok pénzt keresni” gondoltam, és legszívesebben beszóltam volna neki, amiért ekkora szemétláda. De mivel gyáva voltam, megelégedtem azzal, hogy csupán szúrós szemmel néztem vissza rá, majd a nyakamat behúzva eliszkoltam a következő órámra.

~ Köszönöm, hogy végigolvastad az első fejezetet! Ha kíváncsi vagy néhány extra tartalomra a történettel kapcsolatban, vagy csak szeretnéd tudni, mikor jönnek a frissítések, megtalálsz az Instán! :)

www.instagram.com/biharidor

Dóri





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)