Lenn a Volga partján... írta: Masinyka Nyikolajevna

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<<


(1951)


Leült a tornác szélére, és rágyújtott, tekintetével követte Natasát, aki karjait lóbálva, fejét lehorgasztva járkált fel-alá az udvarban, fekete harisnyát és ruhácskát viselt. Egyre nyűgösebbé vált odabent, édesanyjuk és Polja el voltak foglalva a vendégekkel, úgyhogy Alekszandr vitte ki húgát az udvarra levegőzni kicsit. Szomorú augusztusi végi nap volt, feltámadt a szél, szürke felhők gomolyogtak az égen esőt ígérve.

Lassan engedte ki ajkai közül a füstöt, elgondolkodva forgatta ujjai között a cigarettát. Tervezte egy ideje, hogy hazatér, de végül mégsem úgy érkezett falujába, ahogy azt szerette volna. Édesanyja levelét ugyanis, amiben Marja Ivanovna megírta neki az édesapja halálának hírét, megelőzte egy másik. Egy reszkető betűkkel megírt levél, benne olyan fülledt, szerelmes vallomással, amilyet Alekszandr egy nőtől sem várt volna soha – nemhogy Zinovijtól! Az ártatlan kis Zinusától, attól az embertől, akinél éppen a titokzatos csókjáról érdeklődött, és aki pofátlanul hazudott neki, hogy nem tudta, ki volt az az idegen.

Elöntötte a méreg, mélyet szívott a dohányból.

– Csúnya dolog azt mondani, hogy én örülök neki? – ütötte meg fülét Alekszej hangja.

Öccse letelepedett mellé.

– Adsz egy szálat, bátyuska?

Alekszandr szó nélkül kínálta meg testvérét, Alekszej rágyújtott, térdére könyökölve figyelte húgát. A kislány fekete hajába tépett a szél, Natasa kezével fogta össze az összeborzolt tincseket, sápadt arcán nem csillogtak könnyek. Alekszandr szerette volna megvigasztalni, hogy nem gyengeség ám sírni, de maga sem tudta, hogyan kell ezt kimondani.

– Minek örülsz? – kérdezte inkább öccsétől. – Hogy meghalt az öreg?
– Igen, annak. – Alekszej a szájához emelte a cigarettát. – Tudom, hogy nem szép, de akkor is így van, kár hazudni róla.

Alekszandr hallgatott.

– Talán ha magától nem hal meg, én fojtom meg egyszer azért, mert kezet emelt a mamára, Polinára és rád – fűzte tovább Alekszej.
– De legalább Nataskát nem verte.
– Azt viszont végignézte, hogy minket igen. – Alekszej hangjában harag remegett. – Gyűlöltem, és örülök, hogy elmondtam neki minden adandó alkalommal, hogy gyűlölöm. Egyszer tudod, miért vert el a nagajkával*?
– Miért?
– Mert azt mondtam neki, hogy az egyetlen férfi, akire fel tudok nézni ebben a családban, az te vagy, bátyuska.

Alekszandr szomorúan kémlelte Alekszej profilját, öccse a földet bámulta.

– Szeretném azt hinni, hogy szeretett minket a maga módján – mondta Alekszandr, és ismét szívott egyet a cigarettából.
– Talán.

Egyszeriben gyenge nyomás helyeződött Alekszandr combjára, megrökönyödve kapta oda tekintetét; a fehér macskájuk fészkelte magát ölébe. Alekszandr nem emlékezett a nevére, a hét közül egyiket sem jegyezte meg, hogy hívják. Neki volt a fehér, a cirmos, a foltos fejű, a másik cirmos, a fekete, a tarka és a tarkább. A fehérről rémlett, hogy az szerette az apjukat, állandóan ott sündörgött a lábánál, még a kolhozba is követte őket. A macska felnézett nagy, sárga szemeivel Alekszandrra, aztán lehajtotta fejét, békésen elbóbiskolt.

– Mi van, te bolond dög? – Alekszej megvakargatta a macska füle tövét. – Neked bezzeg hiányzik, mi, Sznyizsinka**?

A macska dorombolni kezdett. Alekszandr halványan elmosolyodott.

– Nem volt túl kreatív az öreg a névadással.
– No, nem. – Alekszej elvette a kezét, ismét Natasát figyelte, a lány leguggolt a fűbe, és szórakozottan tépkedte a szálakat. – Szerinted felfogja, hogy mi történt? – suttogta bátyjának.
– Elég idős már ahhoz, hogy megértse – mormolta Alekszandr.
– Idővel talán azt is megérti, hogy jobb nekünk a papa nélkül.
– Nem hibáztathatod, ha mégsem, vele sokkal jobban bánt, egy másik arcát látta.

Mozgásra lettek figyelmesek, egy feketébe öltözött alak jelent meg a kapunál, kezét a fára tette, de nem lökte be. Alekszandr előredőlt, mire Sznyizsinka felrezzent, és kiugrott öléből, Alekszandr rá se hederített, ugyanis tekintete Zinovijéval találkozott.

– Figyelj Natasára – parancsolta Alekszandr az öccsének, és talpra szökkent.

Öles léptekkel vágott át az udvaron, útközben az egyik ablak párkányán felejtett hamusba nyomta a cigarettáját. Zinovij kék szemei tágra nyíltak a rémülettől, a kapuba kapaszkodott, várta Alekszandrot, mint aki a sorsába törődött bele.

– Mit keresel itt? – szegezte neki.
– Én csak… – motyogta Zinovij. – Én csak… szerettem volna megkérdezni, hogy hogy vagy.
– Ó, nagyszerűen – felelt maró gúnnyal Alekszandr, Zinovij orcái vörösre gyúltak. – Csodálatosan érzem magam apám temetése után, köszönöm, hogy kérdezed.
– Én nem így akartam… – hebegte Zinovij.

Alekszandr feltépte a kaput, Zinovij ijedten hőkölt hátra. Alekszandr kilépett hozzá az utcára, lendületesen csapta be a kaput, elindult a falu határ felé.

– Gyere velem – vetette oda a fiúnak, Zinovij szófogadóan-megszeppenten loholt a nyomában.

A felhők szeszélyesen kavarogtak, a szél egyre erősebben cibálta a fák ágait, eső párás illatát és mennydörgés tompa hangját sodorta magával. Alekszandr úgy érezte, mintha a természet utánozná a lelkében dúló vihart, talán éppen ezért sétált bele vakmerően.

A szürke Volga zavarosan hömpölygött. Alekszandr megállt a folyóparton, egy darabig némán, levegőért kapkodva figyelte a zaklatott hullámokat. Üvölteni akart, itt megtehette volna, elég messzire sétáltak a falutól, a partot sűrűn benőtt fák eltakarták őket a világ elől. Megfordult, a mögötte ácsorgó Zinovijra emelte a pillantását, fekete szemeiben vad düh lángolt. Ordíthatott volna, ám a sápadt Zinovijra nézve képtelen volt rá.

– Miért hazudtál nekem? – kérdezte számára is meglepő higgadtsággal.
– Én nem tudtam, hogy mondjam el! – fakadt ki Zinovij elkeseredetten. – Annyiszor el akartam neked mondani, de én… Istenem, én úgy féltem, Szása! Úgy féltem, hogy undorodni fogsz tőlem, megutálsz, én csak… – Sírósan bicsaklott el hangja.
– De hát… – Alekszandr megdörzsölte arcát, hitetlenkedve csóválta meg fejét. – Hiszen hogyan is csókolhattalak én téged? Férfi vagy, és én… – Elharapta a mondatot, maga sem tudta, merre halad ez a beszélgetés.

Valami csobbant a vízben, egy újabb szélroham söpört végig a környéken. Lábuk körül zizzentek a magas fűszálak, fejük felett suhogtak a faágak.

– Már olyan régóta tudom, Szása. – Lépett közelebb Zinovij. – Már olyan régóta be akarom neked vallani. Hogy mondhattam volna el neked, hogy szeretlek?
– Szeretsz?! – mordult fel türelmét vesztve Alekszandr. – Szeretsz, mi?! Az Isten verjen meg, Zinovij, mégis mit képzeltél, mi lesz ebből?! – tárta szét karjait indulatosan, Zinovij vonásai elgyötört grimaszba rándultak. – Hogy majd feleségül veszlek?! Nem hiszem el!

Alekszandr felkapott egy követ a földről, Zinovij rémülten rándult össze, karját maga elé tartva hátrált el. Egy pillanatra elborzadt magától, és átfutott gondolatain, hogy vajon ugyanolyan vadállatnak tűnt, mint az édesapja? Pedig nem akarta bántani Zinovijt, meg sem fordult a fejében, csupán a Volgába akart hajítani valamit mérgében. Megfordult, lendületesen dobta el a követ, az ívesen repült a felhők felé, majd elnyelték az acélszürke hullámok. Alekszandr ziláltan meredt a pontra, ahol eltűnt a szeme elől.

– Sosem bántanálak – szólalt meg csendesen.
– Tudom, tudom – bizonygatta bőszen Zinovij. – Sajnálom… Megértettem volna, ugyan... Én azt hittem…
– Te azt hitted, hogy olyan vagyok, mint az apám. – Alekszandr keserűen nevetett fel.
– Te vagy a legjobb lelkű ember, akit valaha megismertem.

Megfordult; Zinovij kék szemei könnyben úsztak, mégis valami különös elhatározás égett bennük. Alekszandr pillantása a fiú ajkaira tévedt, fellobbant benne a vágy, hogy megcsókolja, hogy a gyászban vigaszra találjon, átélje megint azt a mámort, ami ködösen derengett részeg emlékei között. Tétován indult el Zinovij felé, fekete szemeiben düh helyett valami más parázslott. Óvatosan tette Zinovij derekára kezét, és a felismeréstől hevesebben kezdett verni a szíve.

Az eső első cseppjei keményen koppantak a leveleken. Alekszandr maga előtt tolta Zinovijt, a fiú engedelmesen hátrált a fák közé, ahol elrejtőzhettek a vihar elől. Fullasztónak érezte a fülledtséget, de hogy az eső vagy a vágyai fojtogatták-e, abban már nem volt biztos. Zinovij háta egy nyír törzsének ütközött, a fiú Alekszandr karjába markolt, reménykedő várakozással fürkészte a fölé tornyosuló Alekszandr vonásait. Zinovijhoz hajolt.

Ez tényleg ő – hasított tudatába mindjárt az első gondolat, amikor ajkaik egymásra találtak. Megrémült, elvált Zinovijtól, megrökönyödve pislogott rá. A fiú kilesett pillái alól, újkeletű magabiztossággal fogta tenyerei közé Alekszandr arcát, lehúzta magához, Alekszandr pedig hagyta, hogy megtegye. Kicsúszott kezéből az irányítás, a legkevésbé sem bánta, beleszédült a csókba. Megint érezte a fiú reszkető ujjait hajában, puha bőrét az arcán, nyelvén az édes ízét. Alekszandrból kéjes-meglepett nyögés tört ki, amikor Zinovij fogai belé martak, keményen döntötte a nyírnek a fiút, nyelve ajkai közé hatolt.

Zinovij a vállába kapaszkodva rántotta feljebb magát, csípőjét Alekszandr felé lökte, mire ő megérezte a fiú kemény ölét ágyékánál. Régen történt, hogy nő, férfi, akárki hozzáért volna, teste azonnal reagált. Ösztönösen dörgölőzött Zinovijhoz a ruhán keresztül, a fiú elvált szájától, fejét hátravetve nyöszörgött, Alekszandr szinte önkívületben csókolta végig állát, majd erősen Zinovij nyakába harapott, a fiú felkiáltott. Tenyere kettejük közé csúszott, a nadrágon keresztül markolta meg Alekszandr férfiasságát.

Mögöttük zúgott a Volga, ahogyan zúgtak Alekszandr összekuszálódott érzelmei is. Kinyitotta szemeit; Zinovij lehunyt, szőke pillái meg-megrebbentek, duzzadt ajkai elnyíltak, arcán legördült pár esőcsepp. A kéj fátyolát átszakította egy józan gondolat. Egy férfit ölelt, egy férfit csókolt, egy férfit kívánt eszeveszetten, és ezt nem lett volna szabad. Eszébe jutott Alekszej, hogy ő volt az egyetlen, akire egész életében felnézhetett. Eszébe jutott a családja; elveszítették az édesapjukat, a családfőt, és mint a legidősebb testvérnek, Alekszandré lett egyszeriben ez a hálátlan szerep. Most ott kellett volna lennie a testvéreivel, az édesanyjával, nem Zinovijjal kellett volna kéjelegnie!

Ellökte magát tőle, hátat fordított neki, vakon támaszkodott egy fatörzsnek. A zuhogó esőn át is hallotta a saját és Zinovij zihálását.

– Sajnálom – pihegte Zinovij.
– Miért kérsz bocsánatot? – suttogta Alekszandr.
– Mindenért. Sosem lett volna szabad megcsókolnom téged.

Alekszandr Zinovijra sandított: az esőcseppekbe könnyek keveredtek, és Alekszandr képtelen volt haragudni.

– Valóban nem – értett egyet. – Mégsem haragszom rád. – Lerogyott a fűbe. – Gyere ide – intett –, itt kevésbé ver az eső.

Zinovij tétován botorkált oda hozzá, lehuppant mellé, kicsire húzta össze magát. Válla Alekszandréhoz ért, ő megérezte, hogy Zinovij didergett.

– Gyere – nyújtotta karját hivogatóan. – Bújj ide, meg ne fázz, nehogy megint beteg legyél.

Nehezen ismerte be magának, hogy neki szintén jólesett magához ölelni még egyszer, minden bizonnyal utoljára Zinovijt, mert ennek véget kellett vetnie, mielőtt kibontakozhatott volna. Zinovij Alekszandr vállára hajtotta fejét, Alekszandr a fiú derekát karolta át, így ültek hosszú, hosszú perceken át, amíg tombolt körülöttük a vihar.

– Bárcsak elmondtam volna neked hamarabb – törte meg a közéjük feszülő csendet Zinovij. – Én sosem így akartam… Nem akartam, hogy az édesapád temetése után…
– Ha korábban elmondod, sem lett volna jobb – dörmögte Alekszandr. – Ennek sosem lenne jövője, Zinusa. Nem tudnék egy férfit szeretni.
– De miért nem?

Zinovij felemelte fejét, csillogó szemeibe nézve Alekszandr kissé elbizonytalanodott.

– Nem szerethetlek, értsd meg – jelentette ki keményen Alekszandr.
– Nem tudnál szeretni vagy nem szerethetsz? – Zinovij megmarkolta az inget Alekszandr mellkasán, ő küzdött a testét ismét elöntő vágyakozás ellen. – A kettő nem ugyanaz.
– Istenem, ne tegyél fel nekem ilyen kérdéseket! – fejtegette le Zinovij ujjait ingéről. – Azt sem tudom, mit gondoljak jelenleg. Elvesztettem az édesapámat, és… – Az ég felé fordította arcát, hátha a falevelekről aláhulló eső elrejti a felszínre törő könnyeit. – A fenébe is… Mégiscsak az édesapám volt, Zinusa. Most az én felelősségem lesz gondoskodni a mamácskáról, Aljoskára, Polinykáról és Nataskáról. És Nataska még olyan kicsi… Nekem vissza kell mennem hamarosan Gorkijba, állandóan odaleszek a hadsereg miatt. Mi jó származna neked és nekem abból, ha szeretni kezdenélek téged, mondd?
– Egy kicsit boldoggá tehetnélek – győzködte Zinovij. – Én várnék rád akár egy évet is, hogy haza gyere, és veled lehessek. Egy évet megadnék egy napért veled, Szása.
– Elment az eszed. – Alekszandr kimerülten sóhajtott. – Hiba lenne, ha hagynálak várni rám.
– Várni akarok rád! – tört ki elkeseredetten Zinovijból, finoman kényszerítette Alekszandrot, hogy ismét rá nézzen.

Azok a kék szemek majdnem meggyőzték, hogy mégis hagyja. Zinovij tenyere ráadásul annyira puhán és gondoskodóan simult arcára, akarta, hogy egy kicsit őt is cirógassa, szeretgesse valaki. Engedte a fiúnak, hogy félszegen magához húzza, alig érintették egymás ajkait, az iménti éhes csók után valahogy esetlennek hatott, Alekszandrnak mégis jólesett, megengedett magának egy percnyi gyengeséget.

Körülöttük ugyanolyan hirtelen csendesült el az eső, mint amilyen hirtelen leszakadt az ég. Az esővel együtt csendesültek Alekszandr kétségei. Zinovij tarkójára tette kezét, és utoljára egy mély csókba vonta, nyelve puhán ért Zinovijéhoz, a fiú odaadóan fogadta. Amikor elváltak, Alekszandr nyomott még egy puszit Zinovij homlokára, aztán kiengedte őt karjaiból, kicsit arrébb húzódott. A szerelmes csillogást kétségbeesés váltotta fel Zinovij szemeiben.

– Szása… – lehelte kérlelően.

Alekszandr viszont döntött.

– Az lesz a legjobb, ha soha többé nem találkozunk. – Makacsul az esőtől felkavart Volgát kémlelte.
– Szása, kérlek… – érintette meg kezét Zinovij, Alekszandr finoman tolta el.
– Elfelejtesz, és beleszeretsz valakibe, aki tud téged szeretni. Aki megérdemel téged. Akinek nincs egy őrült családja. Akinek lesz rád ideje, és nem a hadseregben tölti a fél életét.
– Nekem te elég vagy így. – Zinovij még mindig Alekszandr felé nyúlt.
– A fenébe, is Zinusa! – csattant fel. – Én sosem foglak téged úgy szeretni, mint ahogy te akarod, hogy én szeresselek!

Zinovij szemeiben egyszeriben kihunyt az a lelkes fény, amit Alekszandr úgy szeretett benne. Keze az esőtől nyirkos, magas fűbe hullt, fejük felett megdermedtek a fák lombjai, egy másodpercre talán még a Volga is elnémult megütközve. Eszébe jutott egy gyermekkori emlék egy tányérról, ami kiesett ügyetlen gyerek kezéből, hallotta a ripityára törő porcelán pergését.

Zinovij szívét hallotta darabokra hullani vagy a sajátját?

– Gyűlöllek – szaladt ki reszketegen Zinovij száján.

Mielőtt Alekszandr bármit szólhatott volna, Zinovij talpra ugrott, és a szemerkélő esőben eliramodott a falu irányába. Csakhogy néhány lépés után megtorpanjon, és ismét Alekszandr felé forduljon, a zokogástól fuldokolva kiáltotta:
– De ha gyűlöllek, akkor miért szeretlek még mindig?!
– Zinusa… – állt fel Alekszandr.

Zinovij azonban sarkon fordult, és elrohant. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Alekszandr látta őt.


*nagajka - kozák ostor
**sznyizsinka - hópehely ukránul


<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)