Édesanyám meséje írta: Narcissza

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Édesanyám meséje

Még mindig visszahangoznak a fejemben édesanyám lágy szavai, ahogy könnyes szemekkel és remegő kezekkel mesélte el nekem élete rövid, tragikus történetét és az igazságot az apámról. Régen hangzottak el e szavak melyek most mégis papírra kerülnek, végleges útjuk pedig egy olyan helyre vezet majd, ahol mások elolvashatják és érezhetik milyen igazán szeretni és utána elveszíteni azt, amit szerettél.
Dina volt édesanyám neve. Sokáig hittem, hogy az apám még valahol a világban vár rám, hogy kellek neki és nem igaz amit anyám mond, hogy ő dobott el engem. Sokáig azt hittem, hogy édesapám egy közönséges ember aki azért ijedt meg, mert kiderült anyám boszorkány. Mikor volt már annyi eszem, hogy kérdezzek és ne tévhitekbe ringassam magam és álmodjak a belőlük szőtt ágyamban, késő volt. Édesanyám megtört kedvese halálhírére és mégis elmesélte, mert már elmesélhette, hogy mi történt valójában.
Sosem felejtem el, ahogy kék szomorú szemeit rám szegezte, leültetett az egyik fotelba és leült velem szembe. A pálcát tartó keze jéghideg volt és fehér, remegett ahogy elővarázsolt két bögre teát. Úgy mesélem el ahogy emlékszem rá, tisztán és csak az igazat.
- Oh Vinnie! Én megtörtem, s nem bírom tovább látni ahogy az álmokból épített váradban ringatod magad az apádról elképzelt mesékkel. – Emlékszem még a hangjára, bársonyos volt, ő egy igazi, vérbeli aranyvérű nő volt, aki megtört a sok gonosztól amit el kellett viselnie. Halkan folytatta.
– Sosem mondtam még neked, hogyan hívják és képet sem mutattam róla. Vártam, hogy kérdezz. – Ezekkel a szavakkal előhúzott egy fényképet az egyik közeli fiókból. A kezembe vettem elég volt egy pillantást rávetnem és felismertem a képen lévő alakot. Őt mindenki ismerte, mindenki megvetette és fél tőle. Ekkor mintha kívülről láttam volna az ezután történteket, teljesen lefehéredtem és csak némán ráztam a fejem. A képen Sirius Black volt a hírhedt tömeggyilkos, aki Tudodki híve volt. Édesanyám biztos láttam rajtam a változást és igyekezett gyorsan tisztázni pár dolgot. Szinte vártam, hogy ezt tegye, de nem tette. Csak ennyit mondott:
- Mielőtt teljesen megundorodnál a saját apádtól, hadd meséljek el neked egy szomorú történetet. – Némán bólintottam, bár nem hittem, hogy eljött a mesélés ideje, hallgattam. – Egy esős reggelen egy lány először indult el útnak a Roxfort expresszel és mit sem sejtve keveredett olyan társagába, ahová nem kellett volna. Ez a gyermek később Mardekáros lett és más sem érdekelte mint, hogy minél több fekete mágiát tanulhasson. Kitűnő volt, okos, tanulékony és mégis magába zárkózott. Senki nem vette észre egészen odáig míg végül ötödéves korában prefektus nem lett. – Elhallgatott egy pillanatra.- Kitalálhattad, hogy ez a történet rólam szól…- Ez is felesleges volt. Tudtam, hogy a mese most nem olyan lesz, mint a régi éjszakába nyúló regék.
- De most jön az a rész, ami igazán lényeges. – E közlés sem érdemelt szavakat, erre már magamtól is rájöttem. – Ötödéves koromban minden megváltozott megpillantottam egy fekete hajú, fekete szemű fiút és beleszerettem, de ekkor hatalmas fordulat következett be az életemben. Kiválasztott lettem. Kiválasztottak egy olyan feladatra, amit bármely Mardekáros büszkén vállalt volna el: egy bizonyos Sötét Nagyúr a kegyeltjei közé választott. Büszke voltam magamra és mikor megtudtam miből áll e kitüntetés azt hittem belepusztulok a szenvedésekbe. Látni, ahogy más ember szenved. Kínozni, ölni, gyilkolni válogatás nélkül…
- Késő volt menekülni. Tudtam, hogy hiába minden Sirius sosem fog észrevenni és már nem is akartam, hogy észrevegyen. Féltem, hogy neki baja esik. Senkit soha nem féltettem annyira, mint őt. Még a saját életemet sem. Keresetem a halált és akartam, hogy rám találjon. De mindig sikeresen kikeveredetem mindenből és a Nagyúr megkedvelt, azt hitte ennyire bátor vagyok…- Megint elhallgatott ekkor már idegesen fészkelődtem, nem értettem miért mondja el ezt nekem.
Nem értettem a zavart a szemében, ami nem zavar volt hanem a kín árnyalatai amik megültek szemében az évek során. – Hatodikban a téli szünetben szinte mindenki elutazott és én az iskolában maradtam. Egyik borongós délutánon azonban a kastély folyosóit róva csendesen, Siriusba botlottam aki ezúttal, három barátja nélkül jelent meg. Ránéztem és ő visszanézett rám és akkor tudtam csak meg, ezzel az egy pillantással, hogy nem csak én szenvedek régóta. Sosem éreztem még magam olyan boldognak, mint abban a pillanatban. Szavak nélkül tudtuk mit érez a másik. Csodás napokat töltöttünk együtt és tudtuk, hogy nem tart örökké és mégis minden percben azért imádkoztunk, hogy bárcsak örökké tartana. A szünet végeztével csak titokban lehettünk együtt, Sirius tudta, hogy a Nagyúr szolgálatában állok és megértette, hogy nem lehet kiszakadni alóla. Felkínálta a lehetőséget a változásra, de én nem akartam egész életemben menekülni. Hetedéves korunkban tudatosult bennünk, hogy soha nem lesz több lopott óra, amit egymás karjaiban tölthetünk el. Tudtuk, hogy itt vége mindennek. Két évvel később hívást kaptam a Nagyúrtól egy éjszaka. Nem tudtam mi oka lehet erre, hisz azt mondta egy darabig nem tervez nagyszabású tervet, mégis mentem. Nem is sejtettem, hogy milyen végzetes lesz az az éjszaka a számomra. – Itt elfelhősödtek a szemei. – Tudjukki megtudott egy jóslatból egy kicsinyke mégis lényegesnek tűnő részletet és közölte velem, hogy holnap gyilkolni kell és csak én megyek vele. Készültem és ekkor történt valami Sirius egyszer csak felbukkant a lakásomban és újra minden olyan volt, mint régen. Ezután az események egybe mosódtak. Tudtam, hogy a Nagyúr megtudta: Sirius járt nálam. És tudtam, hogy azon az éjszakán nekem is meg kell halnom és még ekkor nem is sejtettem, hogy Potteréket kell meggyilkolni. Mikor ezt megtudtam, már nem volt hová menekülni, nem volt időm segítségét menni. Szólni Siriusnak, hogy Potterék menekülhessenek. A Nagyúr elveszítette az erejét a kis Potter csemete pedig túlélte a halálos átkot. Sirius ért először a romokhoz és engem talált ott a kicsi Harryvel a kezemben. Átlátta a helyzetet és rám parancsolt, hogy meneküljek. Emlékszem mit mondott utoljára: „Szeretlek, csak ez a fontos. Menj el és ne valld be, hogy halálfaló voltál. És ne higgy a híreknek soha!” Nem értettem, zavaros volt, de menekültem. – Itt már nem tudta tovább magában tartani könnyeit. De én még mindig döbbenten hallgattam. Folytatta:
- Egy héttel később ért el hozzám a hír, hogy Sirius megölt 13 embert és Peter Pettigrewt is. Nem hittem, hogy erre képes volt és ekkor értettem csak meg, hogy mi történt. Ekkor értettem meg az utolsó tőle hallott mondatot. Akkor értem az Azkaban elé mikor vitték be, egyetlen pillanatra találkozott a tekintetünk és én tudtam, hogy ártatlan, a tömeg ami felgyűlt csak az tartott meg, mert ekkor elájultam. A gyógyító aki ott volt mikor felébredtem, gratulált. Terhes lettem veled. Ennek már sok éve. Sirius három éve meghalt…És én sosem láttam azóta a nap óta mikor elvitték az Azkabanba. –
Ekkor én 18 éves voltam még csak. Nem értettem, miért kellett ilyen későn megtudnom az igazságot csak két évvel később értettem meg mikor édesanyám is elment, hogy végre együtt legyen azzal akit szeret.
Ennek lassan három éve és én eddig tartogattam magamban, de tudja meg a világ az embereknek igenis tragikus a sorsuk és én, mos tudok csak igazán sírni egy szerelmespár tragikus és végzetes történetén. Most, hogy én is értem mennyit kell szenvedni azért, hogy igaz szerelmet találjunk és csak a halálban lehetünk igazán boldogok.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)