Veszélyes örökség írta: AgiVega

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Ez az egyik legkorábbi ficem, még 1999-ben írtam, két évvel azelőtt, hogy elkezdtem volna angolul írni fanficeket. Szóval az egy "ritka darab", ezt ugyanis eredetileg is MAGYARUL írtam, csak tavaly, szórakozásból fordítottam le angolra.




- Biggs elment. Az Akadémiára… Talán sose látom többé…

- Tudom, hogy nem könnyű most neked, Luke, de biztos vagyok benne, hogy egy, maximum két év múlva te is elmehetsz.

- Én már nem hiszek benne! – sóhajtott a fiú. – Owen bácsi úgyse fog elengedni. Tavaly se engedett, meg idén se! Jövőre sem fog…- Luke megrázta a fejét. – Tudod, Beru néni, az az érzésem, hogy soha az életben nem szabadulok el ebből a porfészekből… - unottan és rezignáltan rugdosta a sivatag forró homokját. A tekintete lassan a lenyugvó félben levő Napokra vándorolt. - Na jó, megyek, még van egy kis dolgom. Az egyik párologtató már megint elromlott.

- Siess vissza, hamarosan kész a vacsora! – kiáltotta utána Beru.

De Luke már nem hallotta. Felszökkent a siklójára, és elrobogott a néhány kilométerre kihelyezett párologtatóhoz.

Nyughatatlan ez a fiú – gondolta az asszony, ahogy az egyre távolodó sikló után nézett. Nyughatatlan.

Besétált a házba, és ellenőrizte a tűzhelyen rotyogó levest. Még tíz perc és kész. Nemsokára vacsorázhatnak… Egy újabb vacsora, újabb veszekedéssel.

Mert így ment ez nap, mint nap. Ahányszor csak Luke és Owen kettesben maradt, azonnal vitatkozni kezdtek. A vita témája pedig mindig az Akadémia volt.

Beru megkavarta a levest. A fakanál örvényt keltett a fazékban. Az asszony egy ideig a sebesen forgó folyadékra meredt. Pont ilyen Luke is. Akár egy örvény. – Szomorúan sóhajtott egyet. Igen, pont olyan. Az apja is olyan volt. Luke pedig kiköpött az apja.

Eszébe jutott az a tizenkilenc évvel ezelőtti nap, amelyen először tartotta karjában a kisfiút. Gyönyörű volt. Azok a hatalmas, okosan csillogó kék szemek! Első látásra megszerette a kis Luke-ot.

Berunak nem lehetett saját gyermeke. Ez hosszú éveken át gyötörte, ám azon a napon, amikor meglátta azt az aranyszőke kisbabát, rögtön tudta, érezte, hogy a sors mégis megadja neki a lehetőséget, hogy anya lehessen.

Azóta is hálával gondolt Obi-Wan Kenobira, aki elhozta neki a csöppséget. Ugyanakkor tudta, hogy a férje lenézi Bent, és holmi tébolyult vénembernek tartja.

A leves forrni kezdett, így az asszony takarékra tette. Hirtelen egy kósza gondolat fészkelte be magát a fejébe, mosolyt csalva az arcára. Bárcsak ilyen egyszerű lenne Luke-ot is takarékra tenni!

De tisztában volt vele, hogy ez nem lehetséges, hiszen a fiút a lobbanékony természete sosem fogja nyugodni hagyni.

Luke valóban nem szeretett itt élni. Amióta csak az eszét tudta, nem látott mást, csak homokot, párologtatókat és izzadt embereket. Nem érzett mást, csak a két Nap rettenetes hevét, és azt a forró szélt, amely néha-néha végigsöpört a sivatagon, felkavarva a homokot, a régi dűnéket lerombolva, s helyettük újakat építve.

Nem. Ez tényleg nem megfelelő hely egy olyan fiatalembernek, mint Luke.

Beru szíve elszorult a gondolatra, hogy ez a szegény fiú mennyire más életet élhetett volna, ha nem tört volna ki a háború… ha a szüleivel maradhatott volna.

Igen. Akkor most valószínűleg a Naboo bolygón lakna, mint Amidala szenátor fia… Vagy talán a galaxisban barangolna az apjával, aki szeretettel és odafigyeléssel tanítgatná őt mindarra, amit egy Jedinek tudnia kell. És persze ott lenne vele a húga is… sőt, talán több testvére is lenne.

De Luke-nak nem adatott meg sem a boldog család, sem a kiegyensúlyozott anyagi háttér. Csak Beru és Owen, meg persze egy szegényes farm. De vajon ők ketten pótolni tudták-e a fiú igazi szüleit? Adtak-e neki elég szeretetet és odafigyelést?

Beru megrázta a fejét. Ostoba gondolat. Hát persze, hogy adtak. A Lars házaspár mindent megadott a gondjaira bízott fiúcskának… mindent, amit csak módjában állt. Igen, tény, hogy ez nem volt sok, de mégis… szerették ezt a kölyköt. Úgy szerették, ahogy a tulajdon fiukat szerették volna.

És féltették.

Luke valószínűleg nem ok nélkül érezte úgy, hogy Owen és Beru jobban félti őt, mint minden más, normális szülő félti a gyermekét. Ők ketten tényleg jobban féltették. Féltették az apjától, az uralkodótól, és az egész univerzumtól, amely tele volt gonoszsággal! És bizony az univerzumot is féltették egy második Darth Vadertől, aki a fiúból lehetett volna – és talán még lehet is. Tudták, hogy annál nagyobb csapás már nem érhetné az amúgy is szenvedő népet, minthogy Luke a Sötét Oldalra térve kövesse apját, és együtt szolgálja vele azt a megtestesült gonoszt, akit Palpatine-nak hívnak.

A tűzhely egy apró sípoló hanggal figyelmeztette Berut, hogy elkészült a leves.

Az asszony elővette a tányérokat, és megterített. Miközben a poharakért nyúlt a kredencbe, a pillantása megakadt egy rajzon, amely a fali szekrény ajtajára volt ragasztva, belülről.

Jól emlékezett rá, mikor készült ez a rajz. A harmincötödik születésnapjára kapta Luke-tól.

Beru elmosolyodott. A fiúcska már kilenc évesen is tehetséges volt. Igazán szép rajz. Egy űrhajót ábrázolt. Beru nem tudta volna megmondani, hogy pontosan milyen típusú volt az a gépezet. Gondolatban megvonta a vállát. Egy háziasszonynak végül is nem fontos, hogy meg tudjon különböztetni egy X-szárnyú vadászt egy TIE-tól vagy egy koréliai fregattól.

Luke viszont biztosan jól eligazodik ezek között a masinák között. Talán egyszer még repülni is fog valamelyikkel. Mert az biztos, hogy már most remek pilóta. Kicsit szeleburdi ugyan, és emiatt egyszer majdnem neki is repült a Koldus-kanyon falának, de a kitűnő reflexeinek hála megmenekült.

Beru tisztán emlékezett, hogy milyen dühös volt Owen, amikor tudomást szerzett erről az incidensről. Az asszony először azt hitte, azért volt annyira mérges, mert Luke kis híján palacsintát csinált saját magából és a gépből. Azt rájött, hogy másról van szó. Owen akkor lett csak igazán dühös, amikor Luke büszkén elmesélte neki, hogy hogyan rántotta fel a gépet az utolsó pillanatban. Owen ugyanis tudta, hogy a fiú ekkor – akaratlanul és tudtán kívül is – az Erőt használta.

Az Erőt.

Az asszony nem volt túlságosan okos, és rengeteg dolog létezett a galaxisban, amit nem értett. Az Erő is ezek közé tartozott. Számtalan legendát hallott ugyan a Jedik hőstetteiről, és az ő különleges képességeikről, amelyek állítólag összefüggésben voltak ezzel az Erővel, de mégsem sikerült soha megértenie, hogy mi is ez a furcsa, láthatatlan szövetséges, amely annyira segíti a Jediket. A szövetséges, amelynek a sötét oldala viszont elpusztítja őket.

Beru kotorászni kezdett az egyik fiókban, majd előkapott egy merőkanalat. Óvatosan kimerte a gőzölgő levest a három tányérba. A forró gőz keveredve a sivatag elviselhetetlen hőjével az arcába csapódott. Egy pillanatig úgy érezte, megfullad. Úgy érezte, megfojtja őt ez a forróság… nem… nem is a forróság. Inkább a tehetetlenség. Az a fájó tehetetlenség, és az emiatt érzett düh, hogy nem segíthet Luke-nak, még ha megszakad, akkor se! Pedig mit nem adott volna érte, hogy a fiút boldognak lássa, hogy ne kelljen soha többé a férje és Luke örökös veszekedését hallgatnia!

De tudta, hogy mivel járhatna az, ha engednék a srácot, hogy a maga útját járja… Az apja sorsára jutna. Elveszne, mindörökre. Menthetetlenül. És Beru ezt mindenképpen el akarta kerülni. Egyet értett Owennel, hogy a fiú megmentésének egyetlen módja az, hogy magukhoz láncolják az idők végezetéig… és mégis… valahogy érezte, hogy Luke nem marad itt örökké. Tatooine nem az ő világa, és egyszer el fogja hagyni ezt a bolygót. Elrepül egy űrhajón, talán éppen egy olyanon, amilyet tíz évvel korábban rajzolt. Talán.

- Micsoda illatok! – szimatolt a férje, belépve a házba. – Te vagy a legremekebb háziasszony az egész galaxisban, Beru! – mondta elismerően, és ledobta magát a székre, amely az asztalfőn állt - már persze ha egyáltalán volt ennél a szegényes kis asztalnál olyan hely, amelyet asztalfőnek lehetett volna nevezni. Talán nem is volt. – Luke merre csavarog már megint? – kérdezte tele szájjal a férfi. – Újabban már a családi étkezéseket is bojkottálja? Na szép! Én mondom, asszony, elkapattuk ezt a kölyköt!

- Ugyan, Owen, nem kell mindjárt úgy felkapni a vizet! – korholta szelíden a felesége. – Szerintem nemsokára megérkezik. Azt mondta, még van egy kis dolga az egyik párologtatóval.

- Hát ajánlom is, hogy gyorsan visszaérjen! – mordult egy Owen, és jókorát harapott a kenyérből. – Egyébként egész nap a színét se láttam. Nem tudod, mi baja?

- Dehogynem – sóhajtott az asszony. – És ha egy kicsit jobban odafigyelnél rá, te is tudnád.

- Én odafigyelek rá! – vágott vissza a férfi. – Arról meg már nem tehetek, hogy semmit sem mond el nekem!

- Ó, dehogyisnem – mormogta maga elé Beru, majd megfordult, és egyenesen a férje szemébe nézett. – Azért nem mond el neked semmit, mert tudja, hogy bármiféle beszélgetést kezd veled, az mindig vitába torkollik.

- Hát persze, hiszen az az ostoba gyerek egyfolytában csak arról a nyomorult Akadémiáról beszél! De hát ha egyszer nincs elég pénzünk, hogy beírassuk!

- Ugyan, ugyan, nem a pénzről van itt szó – suttogta a nő, miközben leült. – Tudom én, hogy nem ez az oka, hogy nem akarod őt elengedni.

- De akkor azt is tudnod kell, hogy jó okom van rá, nem igaz? – kérdezte a férfi, hirtelen megenyhült hangon. Megfogta a felesége kezét. – Féltem őt. Nem akarom, hogy Obi-Wan belerángassa őt valami világ-megváltó őrültségbe… azt pedig végképp nem akarom, hogy az apja magával csábítsa. Az kész katasztrófa lenne. Ha elmenne az Akadémiára, akkor kikerülne az ellenőrzésünk alól… és akkor bármi megtörténhet vele. Az is, amitől a legjobban félünk – a hangja szokatlan gyengéden csengett. – Ő az én fiam. Még ha vér szerint nem is az, akkor is én neveltem fel… nem hagyom, hogy elvegyék tőlem és tönkretegyék az életét.

Beru nem szólt egy szót sem, csak bólintott.

- Nos, elmondod végre, mi nyomja annyira Luke lelkét?

- Ma elment a legjobb barátja, Biggs Darklighter. Luke attól fél, hogy sosem látja viszont.

A férje megértően megsimogatta a kezét. – És most mondd el, hogy téged mi nyomaszt!

- Engem? – rezzent össze az asszony. – Nem értelek.

- Dehogyisnem. Ki vele, kedvesem, tudod, hogy előttem nem lehetnek titkaid!

Beru vett egy mély levegőt. – Luke ma reggel elmesélte nekem, hogy valami nagyon furcsát álmodott.

A férje elmosolyodott. – Csak nem izgatod fel magad egy rémálom miatt? Luke már nem kisfiú, nem kell aggódnod, hogy egy rossz álom kárt tesz a gyermeki lelkületében! Ugyan, Beru!

- Ez nem egy rossz álom volt, Owen! – ellenkezett az asszony. – Szerintem egy látomás. Csak Luke nem tudja, hogy az volt.

- Miért, miről álmodott? – Owen kezdett határozottan ideges lenni.

- Rohamosztagosokról meg valami hatalmas űrállomásról – felelte a nő.

- És miből gondolod, hogy ez egy látomás volt? – kételkedett a férje. – A Luke korabeli fiatalok itt a Tatooine-on mind űrhajókról és űrállomásokról álmodoznak, meg arról, hogy egyszer ők is eljutnak a csillagok közé. Szerintem semmi jelentősége!

- És ha mégis? – aggódott az asszony. – Mi van, ha ez tényleg egy Jedi-vízió volt? Mi van, ha ezt az álmot az Erő sugallta Luke-nak?

- Erre jobb nem is gondolni – komorodott el Owen, és letette a kanalát. Megrémítette őt a gondolat, hogy Luke-ból Jedi legyen. Vagy Sith. De mi van, ha ez a fiú sorsa? Meg tudja ezt akadályozni? Egyáltalán, van-e joga hozzá, hogy megakadályozza? Luke tehetsége, az Erő iránti fogékonysága nagy kincs, de egyben a legveszélyesebb képesség, amelyet egy gyermek örökölhet. Owen gondolatban megrázta a fejét. Nem hagyja, hogy a fiúból Jedi váljon.

Hirtelen ráeszmélt, hogy már vagy két perce ül mozdulatlanul, a tányérjára meredve. Az aggódás okozta minden dühe egyszerre kitört belőle: – Az az engedetlen kölyök még mindig nem ért haza! Tudod mit? Ma nem kap vacsorát! Ideje, hogy megtanulja, ki az úr a házban! – hátralökte a széket, és felállt az asztaltól, hogy még nagyobb hangsúlyt adjon a mondandójának. - Én vagyok! És ha én utasítom őt valamire, akkor neki engedelmeskednie kell! Ez a kölyök, ez a kölyök!… Képtelenség megzabolázni!

Miközben a férje egyre halkuló morgását hallgatta, Beru rosszalló fejcsóválással leszedte az asztalt. Megzabolázni Luke-ot? Hiú ábránd!

Miután rendet tett a konyhában, kisétált a szabadba. A Napok már lenyugodtak. Az égen megjelentek az első, legfényesebb csillagok. Halványabb társaik még várattak magukra egy ideig. Az asszony nekitámaszkodott a ház falának, és figyelte, ahogy egyik apró fény a másik után gyúl ki az éjszakai égbolton. Elbűvölte az a rengeteg kicsiny gyémánt, amelyek ott szikráztak azon a végtelen fekete bársonyon. Eszébe jutott, hogy ő még sohasem repült a csillagok között, és tudta, hogy ő és Owen éppen azon voltak, hogy Luke-ot is megakadályozzák abban, hogy valaha is repülhessen.

Hirtelen egy ismerős zaj rázta föl az elmélkedésből. Luke jött haza.

Beru megkönnyebbülten sóhajtott, és magában hálát adott mindennek – talán még az Erőnek is – hogy hazavezérelte a fiút.

Pedig tudta, – érezte - hogy egy nap ez az izgága kölyök el fogja hagyni őket, és sosem jön vissza többé.

De hát ennek talán így kell lennie. Ez az élet rendje. És ahogy az a bolond Ben Kenobi mondaná: „az Erő rendje.”

Nem sejtette, mikor jön el az a nap, amikor elveszíti fogadott gyermekét, de remélte, nem egy hamar. Tekintete újra a csillagtengerre vándorolt, és a látvány egy kicsit megnyugtatta. Egy pillanatra úgy érezte, mintha az égből egy jóságos szellem figyelné. Akaratlanul is imádkozni kezdett ehhez a láthatatlan, talán nem is létező valakihez. Imádkozott, hogy vigyázzon a fiára, és hogy mentse meg őt az Erő sötét oldalától – bármi légyen is az.


VÉGE



Ennél eseménytelenebb ficet még sosem írtam (és valószínűleg nem is fogok), de annak idején rám tört a leküzdhetetlen vágy, hogy írjak valamit Beru néni szemszögéből, mert olyat még soha senkitől nem olvastam…Hát tessék. Ha tetszett, írjatok kritikát!
Ja, és a Word-öm szórta tele a ficet felesleges kötőjelekkel, próbáltam kiszedegetni őket, de ha még maradt egy pár, akkor bocsi, technikai probléma.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)