Harry Potter és a lélekhurcolók írta: Dracillia

[Kritikák - 17]

+++ betűméret ---
<< >>


4. Godric?s Hollow


Másnap reggel mindenki nyúzott arccal pakolt a vendégek után. Hermione arca piros volt, Harry csak sejtette, hogy a sírástól. Ginny arca szintén kissé kipirult, de az viszont vagy az alvatlanság miatt, vagy őmiatta lehetett. Amikor elkapták egymás tekintetét, mindketten vigyorogva elfordultak. Harry imádkozott, hogy senkinek ne tűnjön fel idétlenül vigyorgó arca, mert fogalma sem volt, hogyan magyarázná ki magát. Az igazságot semmiképpen sem akarta elmondani senkinek, mert a fejét még szerette volna egy darabig a nyakán tudni. Túl őszintének hangzott tegnapelőtt Ron nyakkitekerési ígérete ahhoz, hogy megkockáztasson ilyesmit, úgyhogy csendesen pakolgatott, igyekezve minél rezignáltabb arcot vágni, ami persze hol sikerült, hol nem.

- Harry, drágám, jól vagy? – kérdezte Mrs. Weasley, mikor már két perce meredt egy koszos tányérra, vigyorogva, mozdulatlanul. Hirtelen lelohadt a mosoly az arcáról, úgy válaszolt.

- Igen, Mrs. Weasley, csak kicsit fáradt vagyok – válaszolta teljesen komolyan.

- Nagyon sápadtnak tűnsz, ugye nincs semmi baj? – kérdezte aggódóan az asszonyság.

- Nem, tényleg jól vagyok – válaszolta a fiú, majd elmosolyodott a gondolatra, hogy akkor is így aggódna-e érte, ha tudná, hogy min vigyorgott az előbb ennyire.

A nap további része a fárasztó mosogatással és pakolással telt, ami nagyon kimerítő volt, annak ellenére, hogy már varázsolhattak. A rengeteg vendég után takarítani nem volt szívderítő elfoglaltság, de Harryre Ginny jelenléte olyan jó hatással volt, hogy még panaszkodni is elfelejtett. Csak mosolyogva nézte a jelenetet, amint Ron édesanyjának panaszkodik, hogy mennyire unja a takarítást.

Fájó szívvel vette tudomásul, hogy másnap mennie kell, mert megígérte a barátainak és saját magának is. Izgalommal vegyes félelemmel gondolt Godric?s Hollowra, a szülei sírjára. Vajon mennyire fog kiborulni; képes lesz elviselni, hogy csupán beszélhet szülei hamvaihoz, de szavai sohasem lelhetnek viszonzásra? Nehéz kérdések voltak ezek.

Nem is ismerte a szüleit igazán ahhoz, hogy személy szerint őket hiányolja, inkább maga a tudat, hogy neki soha nem volt igazi édesapja és édesanyja. Más lenne, ha idősebb lett volna, mikor meghalnak, mert akkor tudta volna, mit veszített el. Így még hasonlítási alapja sincs, hogy mit hiányoljon. Ennek ellenére mindig nehéz volt, hiszen tudta, hogy jobb sora lett volna, ha Lily és James életben maradnak. De nem így hozta a sors.

Egyfelől azt hallotta, milyen csodálatos emberek voltak, másfelől ott volt Piton merengője, ami teljesen más képet festett róluk, azaz inkább csak az apjáról.

Piton. Akárhányszor erre az emberre gondolt, mindig a gyűlölet hullámai öntötték el. Ez az ember nem csak a szüleit és Dumbledore-t árulta el, hanem az egész varázsvilágot. Ha az igazgató még élne, ha élhetne, minden jobb lenne. Nem kellene egyedül kutatnia a horcruxok után, kockáztatva saját, és barátai testi épségét, életét. Mindezt egy aljas, áruló féreg miatt! Mindig úgy gondolta, hogy semmi sem rosszabb annál, mintha valaki elárulja a barátait, mint Féregfark, de Piton bebizonyította, hogy lehet valami még szörnyűbb. Kapott egy lehetőséget Dumbledore-tól, állást, bizalmat... mi kellhet még? Miért árulta el mindezt a jóságot?

Piton mégis így hálálta meg. Orvul hátba támadta azt a személyt, aki mindentől és mindenkitől megvédte; az Azkabantól, a nincstelenségtől, sőt még magától Voldemorttól is megóvta volna. De az a csúszómászó féreg nem kért belőle.

A kegyelemből se kérjen, mert ha egyszer találkozik vele, nem éli túl. Lehet, hogy ő sem, de akkor is megfizet ennek az aljas gazembernek, bármi legyen is az ára! Ha volt valaki, akit jobban gyűlölt most mindennél, az Piton volt.

- Harry, mikor indulunk? – zökkentette ki Ron hangja a merengésből.

- Reggel szeretnék, ha lehetséges. Hosszú utunk lesz Godric?s Hollow-ig.

- Még mindig úgy gondolod, hogy biztonságos lesz vonattal mennünk?

- Nem tudom, Ron, de nincs jobb ötletem. Így talán nem hívjuk fel magunkra idegenek figyelmét. Csak három utas leszünk a vonaton, semmi több.

.o]}{[o.


Másnap reggel fájdalmas búcsúzkodás vette kezdetét, legalábbis Harry részéről. Nem tudta, hogyan fogja kibírni Ginny nélkül ezeket a hónapokat, vagy talán éveket. Bár a viszontlátásban a lány nagyon reménykedett: megígérte neki, hogy egy-egy teljesen veszélytelen útjára magával viszi, és Harry tudta, Ginny mindent el is fog követni, hogy ezt a könnyelmű és felelőtlen ígéretét be is tartsa. Annak sem örült túlzottan, hogy barátait belerángatta ebbe a veszélyes kalandba, mert jó, hogy nem kell egyedül felvennie a harcot Voldemorttal, de a legkevésbé sem szerette volna, ha bármi baja esik Ronnak, vagy Hermionénak.

Mrs. Weasley bőségesen csomagolt elemózsiát az útra, így mikor már a Godric?s Hollow-ba tartó vonaton zötykölődtek, jóízűen falatoztak, és közben halkan beszélgettek a további terveikről.

- Ha Godric?s Hollow-ban végeztünk, ki kellene bérelnünk egy kis lakást Londonban, vagy valahol, ahol csendesen meg tudunk húzódni. Nem hiányzik senki másnak a társasága, a Grimmauld térre meg nem szeretnék visszamenni. Pénzem van, csak ki kell venni a Gringottsból; fizetek mindent, ez ne legyen probléma – mondta Harry.

- Nem tudom, hogy hol lenne érdemes lakni, de egy Fidelius mindenképpen jól jönne, bárhol is vagyunk. Ahhoz viszont titokgazda kell. De néhány egyszerűbb és bonyolultabb védővarázslat sem ártana, de én nem tudok, csak néhányat – vont vállat egykedvűen Hermione.

- Egyelőre szálljunk meg a Szárnyas Vadkanban, aztán majd meglátjuk – szólt közbe Ron is. – Ha találunk egy megfelelő helyet, átköltözünk. De egyáltalán hol kezdjük a keresést?

- Az esküvőn beszéltem Lupinnal, aki szerint az R.A.B monogramú halálfaló akár Regulus Black, Sirius öccse is lehet. Szét kellene néznünk a Grimmauld téren, hátha találunk róla valamit. Hiú ábránd lenne abban reménykedni, hogy azonnal találunk valami fontos nyomot, de alaposan át kell kutatnunk a házat.

- Csak egy baj van – motyogta Ron. Alig lehetett érteni, hogy mit mond, mert szokás szerint tele szájjal beszélt. – Mundungus Fletcher több dolgot eladott a házból a múlt tanévben. Csak reménykedhetünk, hogy nem tüntetett el valamilyen fontos nyomot is.

- Igazad van! – csapott maga mellett az ülésre Harry dühösen. Nem bánta, hogy a férfi rács mögött ül, megérdemelte, hogy odakerüljön. Ki tudja, mi mindent mozdított el a helyéről és adott el, míg lebukott!

.o]}{[o.


Ahogy közeledtek Godric?s Hollow felé, úgy lett Harry egyre csendesebb, úgy merült el egyre jobban a gondolataiban. Gyomra remegett izgalmában, hogy mit fog találni a faluban. Még abban sem volt biztos, hogy megleli majd a szülei sírját a temetőben. Mi van, ha az elmúlt években senki sem gondozta, és teljesen benőtte a növényzet? Akár napokig is bolyonghat, mire minden sírkövet végignéz és elolvas. Kissé mérges is volt a nagynénjéékre, hogy sohasem mutatták meg ősei sírját. Azt sem tudta, egyáltalán ott voltak-e a temetésükön. Az igazsághoz azért az is hozzátartozott, hogy saját maga sem kérte ezt a látogatást soha tőlük, mintha valami belső hang azt sugallta volna: most jött el az idő erre a pillanatra.

Már sötétedett, amikor a kicsiny állomáson leugrottak a vonatról, ami szinte meg sem állt, csak lassított a vidéki faluban. Rajtuk kívül senki sem szállt se le, se föl; a környék emberektől mentesnek tűnt, csak az állomás épületében találtak egy idős férfit. Harry útbaigazítást kért tőle a temető irányába, bár először a szülei házát – azaz ami maradt belőle – szerette volna felkeresni.

Csupán Hermione erősködésére vették az irányt a férfi ajánlotta fogadó felé. Harry azonnal felkereste volna a ház romjait, majd a sírhelyet, de lassan belátta, hogy nappal több értelme van az ilyesfajta kirándulásoknak.

A fogadót muglik üzemeltették, és bőven álltak üres szobák a megfáradt utazók rendelkezésére. Sikeresen kibéreltek két egymásba nyíló szobát, mert a fiúk nem akarták Hermionét maguktól túlságosan távol tudni. Hogy a lányt féltették, vagy inkább rendkívüli varázslási képességeiben bíztak, nem említették.

Vacsora után azonnal aludni tértek: Harry terve az volt, hogy a hajnal első sugaraival azonnal útra kelnek.

Másnap a fogadó beszédes tulajdonosából könnyűszerrel kiszedték, hogy a falu mely részén volt valamilyen furcsa baleset sok-sok évvel ezelőtt, így odasétáltak.

Ezen augusztusi hajnalon friss volt a levegő, madarak énekeltek lassú sétájuk alatt. A házak ritkán, elszórva álltak, magas fák között, takaros rendben. Ahogy a fák ritkulni kezdtek, az út is egyre jobban emelkedett. A Potter ház üszkös romja egy kisebb domb tetején állt, mégsem volt kihívó, mert a természet körbenőtte.

A ház akkor sem lehetett túl nagy, amikor még egy kis boldog család lakta. Amint Harry közelebb ment, meghatódva meredt élete első évének színterére. A téglakupacokat gaz nőtte körül, kivéve egy pontot, ahol csak a csupasz föld látszott. Rögtön megértette, miért: itt mondhatta ki Voldemort évekkel ezelőtt az egyik halálos átkát...

Harry letérdelt, és a kezébe vett egy marok földet, lassan folyatva keresztül az ujjai között. Újra látta maga előtt a végzetes éjszakát, újra hallotta anyja végső sikolyát, mégsem tudott sírni. Szeme száraz maradt, mint mikor valakinek a halála olyan mélyen, annyira legbelül fáj, hogy még könnyek formájában sem tud kitörni, csak belülről emészt és sajog.

Percekig ült a földön mozdulatlanul, és ezalatt barátai sem mozdultak. Illetlenségnek érezték volna bármihez is hozzányúlni, bármit is csinálni, akár csak megszólalni is ezekben a pillanatokban.

Mikor úgy érezte, újra elbírja a lába, Harry felállt, és vizsgálgatni kezdte a romokat. Kezével végigsimította azt az egy-két faldarabot, ami egészben maradt. Néha, ha észrevett valamit a gaz alatt, reménykedve lehajolt, de mindannyiszor csalódnia kellett, mert csak tégla- és vakolatdarabok, elszenesedett gerendadarabok kerültek a kezébe.

Ron volt az, aki mellé lépett, és a kezébe nyomott valamit. Egy törött kézi tükör volt, megfeketedett üveggel, kovácsoltvas, cifra nyéllel, valami óriási hő hatására eldeformálódva, de felismerhetően.

- Vajon édesanyádé lehetett? – suttogott Hermione megilletődve.

- Nem tudom… - válaszolta Harry, de innentől kezdve a tükröt nem adta ki a kezéből, hanem óvatosan a táskájába csúsztatta.

Az elkövetkező egy-két órában átvizsgálták a romokat, így Harry talált még néhány apró kincset, melyek szülei után maradtak emlékül. Úgy érezte, kötődik ehhez a helyhez, mintha emlékezne élete legelső évére.

- Ez a föld is a tiéd? – kérdezte Ron.

- Igen. Szüleim halála óta az enyém…

- És mit szeretnél tenni vele?

- Úgy hagyom, ahogy most van. Egy szörnyű kor mementójául, hogy mindig emlékezzünk, mi ellen is harcolunk – szorította ökölbe Harry a kezét. Voldemort iránti gyűlölete még nagyobb lett a romok között járva. Sűrűn eszébe jutott Piton is, aki minden bizonnyal elárulta a jóslatot a Sötét Nagyúrnak, Féregfark, aki a szüleit árulta el, amikor a legnagyobb szükségük volt rá…, sok ember él és virul még, akinek rossz sorsát és árvaságát köszönheti. Ha rajta múlik, nem sokáig lesz ez így!

Mikor képes volt elszakadni a romoktól, lesétáltak a domb tövébe, és leültek egy sudár fa árnyékába, hogy megebédeljenek. Csendesen, szótlanul ettek, de mikor befejezték, Harry felpattant.

- Én most elmegyek a temetőbe – mondta. – Ti maradjatok itt, mert ezt egyedül szeretném megtenni. Mi lenne, ha egy óra múlva utánam jönnétek? Találkozzunk a temető bejáratánál. Addig sétáljatok egyet, vagy beszélgessetek…

Hermione gúnyosan felhúzta az orrát arra az ajánlatra, hogy ő és Ron beszélgessenek – még nem voltak túl jóban az esküvői incidensek után, és csak Harry kedvéért álltak szóba egymással -, de azért bólintott.

- Menj csak. Addig mi itt jól elleszünk.

.o]}{[o.


Harry egyedül baktatott tovább a földúton, ami a fogadós szerint a temetőbe vezetett. Nem volt hosszú az út, negyed óra múlva már meg is pillantotta a távolban a magas rácsos kaput, amit éjszakára a temető gondnoka be szokott zárni.

Ámulatba ejtette a temető látványa. A falu méretéhez képest óriási volt, tele különlegesen díszes, ősrégi sírokkal és kriptákkal.

Harry először arra gondolt, talán valamilyen járvány söpört át a vidéken, azért ez a sok sír, de az évszámokat figyelve rá kellett döbbennie: több száz év halottai nyugszanak itt. Némelyik sírt szinte teljesen szétrágta már az idő vasfoga, örök feledésre ítélve lakóját. A sírok legtöbbje mégis gondozott volt, a nagyon régiek között is.

A levegőben a fiú valamilyen ősi bűbáj vibrálását érezte. Úgy tűnt, ennek a helynek szülein kívül más varázsló lakói is voltak, mivel egyes sírokat valamiféle varázslat lengett körül, gondozva, ápolva, tartósítva azt.

Miközben a széles sétányon járkált, ami keresztülvezetett a sírkerten, szeme megakadt egy szolid, fehér márványból készült sírpáron. Ahogy egymás mellett álltak egyformán, talpazatukkal összeérve, Harry azonnal tudta, hogy oda kell mennie.

Nem érte csalódás: rátalált szülei sírjára. A kőbe bele voltak vésve szülei neve, az, hogy mettől meddig éltek, és egy egyszerű idézet:

…melletted a sir fenekén,
tengerpart bús mezején.


(Edgar Allan Poe – Lee Annácska, részlet Babits Mihály fordításában.)


Harry esetlenül szemlélte a sírokat. Dumbledore-é volt az egyetlen, amellyel eddigi élete során kapcsolatba került, így nem is igen tudta, mit is kellene tennie. Útközben a temető felé szedett egy nagy csokor virágot, először azokat rakta a márványvázákba, majd leült egy padra, amely a sírok előtt állt.

Hiába nem tudta, mit tegyen, a régi emlékek hívatlanul is az elméjébe tolultak, így csendben elmerült bennük. Látta szüleit Edevis tükrében, újra átélte szörnyű halálukat, és akaratlanul is eszébe jutott az az emlék is, amit Piton merengőjében látott, illetéktelenül. Lumpslucknak hála már azzal is tisztában volt, milyen kivételes tehetség volt édesanyja bájitaltanból, míg apja kviddicsjátékosi zsenialitásáról is sokan zengtek már ódákat. Szép emlékek és egyben kegyetlenek voltak ezek, mert fájóan keveset tudott azokról az emberekről, akiknek a születését köszönhette. Eddigi élete során tompa fájdalomként érzékelte hiányukat, de most belülről marta és égette, ahogy a sírjuk előtt ült. Fájt, hogy csak egy márványtömb emlékezteti őt arra, ami lehetett volna, ha ők élnek.

Hosszú merengéséből egy holló zavarta fel, amely látszólag céltalanul ide-oda repkedett felette. Megrázta magát, hogy kitisztuljon a feje, majd szülei sírja elé térdelt. Hangtalan fogadalmat tett, hogy beteljesíti végzetét, bármi is lesz a következménye vagy az ára, és megbosszulja halálukat. Képtelen nézni, hogy emberek halnak meg, akiket szeret, csak azért, mert egy elmebeteg útjában állnak. Ő maga is az őrült útjában áll, de akkor annyira, amennyire csak lehet, erről gondoskodik. Elmerengve a holló után nézett.

A madár legalább ötven méterrel távolabb, egy, a többitől elkülönülve álló kripta tetejére szállt le, és elkezdte a szárnyát csipdesni, teljesen nyugodtan. Harry érdeklődve nézte, majd közelebb sétált a kriptához. Ránézésre gondozott volt az is, de mégis ezer évesnek tűnt, baljóslatúan magasodva a többi sír fölé. Oldalfalait borostyán futotta be, míg teteje zöld volt a mohától.

Ahogy közelebb lépett, az is látszott, hogy az egész nehéz kődarabokból épült, amelyeket csak durván véstek méretre, így a növények gyökerei könnyen találtak kapaszkodót. Az ajtó stabilnak és sértetlennek tűnt, megkopva az időtől. Harry alig vette észre a feliratot, amit az ajtó fölé véstek. A vájatok olyannyira elkopottak voltak, hogy a betűket alig lehetett kivenni. Jó pár perc tanulmányozás után Harry-t mégis sokként érte a felismerés.

- Te jó ég! Itt állok Roxfort egyik alapítójának a sírja előtt! – motyogta maga elé, miközben a melegtől a homlokára tapadt haját félresimította.

A kriptán a felirat betűi Griffendél Godrik-ká álltak össze, egyszerűen írt betűkkel. Tehát Godric?s Hollow település a nevét régi szülöttéről kaphatta több száz évvel ezelőtt.

Harry kíváncsisága feléledt, így körbejárta az épületet. Nem talált semmi más feliratot az elhunyt nevén kívül, amit felettébb furcsának talált. Visszasétált a bejárathoz, hogy még egy – utolsó – pillantást vessen rá, amikor a kripta szélénél megmozdult a növényzet, és egy apró sikló csúszott ki belőle. Az ajtóhoz tekergett, majd eltűnt alatta. Harry letérdelt, hogy utána nézzen, így feje egy vonalba került a bejárat aljával. Arcát hideg, dohos levegő csapta meg, mintha huzat lenne a kripta belsejében. A sikló minden jel szerint csak úgy becsusszant minden idők egyik legnagyobb varázslójának végső nyughelyére.

Hirtelen megmozdult odabent valami és Harry felé tartott. A fiú nem tudta időben elkapni a fejét, valami rámászott. Az arcához kapott, és egy ijedt, ösztönös mozdulattal lesöpörte magáról az apró siklót. Szíve vadul kalapált az ijedtségtől, de gyorsan eldöntötte, hogy körbenéz bent is, egy siklótól nem fog megijedni.

Dumbledore azt mondta, Voldemort Roxfort alapítóinak ereklyéit használta fel a horcruxai elkészítéséhez. Mi van, ha Griffendélnek volt más ilyen tárgya is, nem csak a kardja és a süvege? Meg kellett tudnia, így vizsgálgatni kezdte az ajtót, hogyan tudna bejutni. Halványan eszébe jutott, hogy nem volna célszerű egyedül bemerészkednie egy ilyen helyre, de aztán elhessegette a gondolatot. Csak annyi célja volt, hogy egy kicsit körülnéz a kriptában, gyanús nyomok után kutatva, aztán ki is jön azonnal. Nem szeretett volna túl nagy kegyeletsértést elkövetni, csak mindenképpen be akart nézni a kripta belsejébe.

Sokáig nézegette a durva kövek között megbújó míves vasajtót, amin semmiféle kilincs nem volt. Megpróbálta az egyszerű ajtónyitó bűbájokat, de erősebb varázslatok védték, mintsem hogy ilyen egyszerűen ki lehessen nyitni. Újra körbejárta az apró épületet, hátha talál valami nyomot, amitől rájön, hogy juthat be. Legalább tíz percig járkált és gondolkozott, míg rá nem jött, hogy ha Voldemort zárta be a kriptát, akkor valamit adnia kell az ajtónak, mint a barlangban a vért. De ilyen nyilvános helyen még nem biztos, hogy szüksége van bármire, inkább majd a sír kinyitásánál. Gondolt egyet, és megpróbálta kinyitni úgy a vasajtót, hogy teljes erejével nekifeszült. Az ajtó úgy tűnt, nem enged, de aztán mégis, mintha elmozdult volna egy kicsit. Ettől viszont eléggé elfáradt, de legalább tudta, hogy Voldemort célja az volt, hogy fizikailag fárassza el a behatolót. Egyre biztosabb volt a dolgában, hogy talált valamit, amit csak a véletlennek köszönhet. Néhány perces fárasztó erőlködéssel ki tudta akkorára nyitni az ajtót, hogy beférjen rajta. Óvatosan becsusszant a kis résen, de odabent teljes sötétség honolt.

- Lumos – suttogta és pálcájának végén aprócska fény gyulladt.

Egy keskeny lépcsőt vett észre a lába alatt, ami lefelé vezetett. A lépcső mellett két hátborzongató szobor állt.

Jobboldalon egy nőalak, aminek a teste szelvényekből állt, lába ízekben végződött, míg keze éles karmokban, és hosszú, szintén szelvényekből álló farka a hegyes pengeszerű véggel sem sejtetett sok jót. A fejéből kinőtt két szarv csak még félelmetesebbé tette a lényt.

Baloldalon egy férfialak állt, aki kissé hasonlított a nőszoborhoz, de neki nem voltak szelvényei. Inkább szőrösnek tűnt, nagy patákkal, izmos testtel, rúnákkal vésett, vastag bőrrel. Ennek a lénynek is voltak szarvai, de közel sem akkorák, mint a nőnek. Nem voltak olyan vastagok, de élesnek tűntek, amitől Harry a legkevésbé sem nyugodott meg. Ennek a teremtménynek a farka bojtos volt ugyan, de inkább nem is akarta tudni, mekkorát csaphatna vele.

Elhúzta pálcáját a két lény orra előtt, de azok nem mozdultak. Harry megnyugodott, hogy csak fantázia szülte szobrok, nem valódi élőlények. Nem szívesen próbálta volna ki, hogy mennyire tud ellenük harcolni.

A lehető legóvatosabban elindult a kanyargó lépcsőn. Figyelt minden hangra, minden apró neszre, de csak a saját léptei visszhangoztak. A levegő egyre állottabb és dohosabb volt, de mintha huzat lett volna, a falat benövő moszatszerű növények halványan reszkettek. Harry arra gondolt, hogy a fénytől is ódzkodhatnak a növények, hiszen ilyen sötétben nem él meg akármi. Legfeljebb az ördöghurok, de azzal nem szeretett volna találkozni - ez a növény viszont nem annak tűnt.

Egyre lejjebb, és lejjebb haladt a lépcsőn, ami hol jobbra, hol balra kanyargott. Minden fordulóban, a lépcső mellett mindkét oldalon - egy-egy bemélyedésben - a fentiekhez hasonló szobrok álltak, növelve Harry idegességét.

Egy ponton vége szakadt a lépcsőnek, és egy hatalmas terem tárult a szeme elé. A terem két oldalán szobrok sorakoztak, mindenféle hátborzongató lények másolatai. Az egyiknek rusnya, medúzaszerű karjai voltak, a másiknak három feje, siklótesttel. Az egyik legrondább és visszataszítóbb egy csuklyás lény volt, dementorszerű arccal, csontváz vékony testtel.

Harry nem értette, hogy miért ilyen lények mellett nyugszik az egyik leghíresebb varázsló, de volt egy olyan érzése, hogy ez nem Godrik utolsó kívánságai közé tartozott. A levegő nyirkos, hideg és fojtogató volt, de nem állt meg, ment tovább. Nem futamodhat meg holmi kőszobroktól.

A terem túlsó végében egy hatalmas sír állt egy embert formázó szobor előtt. Harry közelebb ment hozzá és megvizsgálta a tetején álló poros, kopott feliratot. Néhány betű kivételével mind olvashatatlan volt. Harry átkozta azokat, akik eltemették Griffendélt, hogy itt nem használtak tartósító bűbájokat. Egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből és elővigyázatosan letörölte a feliratról a rátelepedett koszt. Óvatosan kibetűzte a feliratot.

Griffendél Godric
Az élet hosszú, bús és kegyetlen
Varázslat, csoda, képzelet nélkül elviselhetetlen.
Ruy gant etys: lemme klelmet letia rtazo hrak kyryte gnicnala!


Nehezen tudta elolvasni, és ráadásul Griffendél neve alatt még értette is a feliratot, de ami utána következett, azt egyáltalán nem. Előkapott zsebéből egy másik zsebkendőt, majd rávarázsolta a feliratot egy egyszerű másoló bűbájjal. Gondosan összehajtogatta, majd a zsebébe tuszkolta.

Körbejárta a sírt és a mögötte álló szobrot is, amin furcsa páncélok voltak. Harry sejtése szerint valaha Griffendélé lehetett mind, tehát ha Voldemort valamikor is megtalálta ezt a kriptát, akkor a szobron lévő páncélok egyike akár egy horcrux is lehet. Óvatosan megérintette az egyik páncélt, majd a másikat is. Valamiféle nyomot keresett, amin elindulhat. Amikor keze a láncinghez ért, halk zajt hallott, mintha valami roppant volna. Felkapta fejét, és körülnézett. Semmi sem mozdult.

Aztán hirtelen meglátta: az egyik szobor tejfehér szeme őt nézte. Harry állt, mozdulatlanul, megdermedve. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon, de sejtette, ha ő megmozdul, akkor a szobor is. És ki tudja, hogy még melyik kel életre vele együtt! Míg gondolkozott, több halk roppanást hallott, míg végül az összes szobor őt nézte, fehér, zöld, vagy sárga szemeivel. Harry hátán felállt a szőr, minden idegszála a szobrokra összpontosított. Mit tegyen?

Talált valamit, ez nem kétséges, de egyedül nem boldogul a szörnyszobrokkal. A legésszerűbb gondolata a futás volt. Később, ha tudja, hogyan bánjon el velük, visszajön, de most egyetlen jobb, használható gondolata sem volt. Futni viszont nehéz lesz, mert az ajtó eltolása kissé legyengítette. Felkészült a legrosszabbra, pálcáját megszorította, és ellendült. Dühödt ordításokat hallott maga mögül, hangos ropogásokkal vegyítve. Csupán egy pillanatra nézett hátra, de meghűlt benne a vér, minden szobor életre kelt, leszállt talapzatáról és utána futott, beleértve Griffendél szobrát is. Sejtette, hogy a lépcső fordulóiban is feléledtek a szobrok, úgyhogy még gyorsabbra vette az iramot.

Hirtelen elesett az egyik lépcsőfokon, lábát visszahúzta valami. Hátrafordult, és meglátta az egyik szobrot, aminek most égővörös bőre, villogó sárga szeme, pengeéles foga és farka volt. Egy hátráltató ártással leszedte magáról a rá akaszkodó lényt, de mikor fel akart állni, képtelen volt. Egyszerűen visszarogyott a lépcsőre a fájdalomtól. Ahol megérintette a rusnya állat, bőre felhólyagzott, és csontjai szilánkosra törtek. A kijárat felől újabb lépéseket hallott, tudta, hogy innen már nem fog tudni kiszabadulni. Egyre több lény tartott felé, de a lépcső keskenysége miatt nem fértek el egymás mellett, így Harrynek egyszerre csak eggyel kellett szembenéznie. Mikor a lépések már nagyon közel hallatszottak, felnézett a lépcsőn, amit rögtön meg is bánt. Míg nem foglalkozott az őt támadó lénnyel, az megfogta a másik bokáját is, majd a térdét.

Harry iszonyatosat üvöltött fájdalmában, amikor a csontjai darabokra törtek. A lépések egyre közelebb, és közelebb jöttek, a fiú képtelen volt a mágikus lények ellen tovább harcolni. Semmi sem használt igazán ellenük. A hátráltatóártás lelassította őket egy pillanatra, de a harc ugyanúgy folytatódott tovább, a pajzsokon úgy hatoltak át, mintha ott se lennének. Harry csak feküdt a lépcsőn, küzdve a lényekkel. Lábait nem tudta mozgatni, még el sem tudott volna futni előlük. A beléjük nyilalló fájdalom lassan felemésztette minden erejét. Néhány ártásra volt még ideje, de lassan elhagyta ereje, és elvesztette az eszméletét.


-------------------------
Minden kedves, feltöltött fejezetet előre elolvasó kritikaírónktól azt kérném, hogy olvasás után is tiszteljen meg minket egy "bővebb" kritikával. Köszönöm szépen előre is: Lillia_hun

Ha valaki szeretné még azelőtt elolvasni az új fejezetet, mielőtt az adminok felengedik, ne hagyjon üres kritikákat, inkább nézzen be valamelyikünk ficblogjába a fórumon, ott megadjuk a linket! Köszi


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)